A megművelt földterület ötöde mára terméketlené vált a műtrágyák használata miatt. Az erdőterületek harmadát fenyegeti irtás, úgy, hogy nem telepítenek helyettük újat. Hatodával nőtt a szén-dioxid aránya a levegőben. Hat-nyolc százalékkal csökkent az ózonréteg vastagsága. E tömör összefoglaló a természetnek az ember általi globális fenyegetettségét leltározza, mérhető, arányítható adatok nyomán. Az ember által okozott kóros elváltozások azonban nem csupán a külvilágban nyilvánulnak meg, hanem magában az emberben is, lélekben, morálban, metafizikában egyaránt, vagyis olyan területeken, ahol csődöt mond a mérés, nincsen biztos viszonyítási pont, a jelenség nem írható le egzakt módon, hanem a tudományosság helyett a nyelv egyéb régióiban nyer megfogalmazást. Nem egy esetben a versben.
     Az 1999 táján keletkezett költemények, amelyek jószerével 2002-ben és 2003-ban jelentek meg kötetben, szóval az elmúlt évszázad végének a vajdasági költők életében legválságosabb esztendejében született versek főként élményanyagként szervesülnek formába. Még a kötött formákat Tari Istvánhoz, Jung Károlyhoz és másokhoz hasonlatosan nagyra értékelő alkotónál, Böndör Pálnál is ez a tendencia tapasztalható: a vers élményanyagot formázó alkotásként tárgyiasul. Ezt a jelenséget valamiféle módosulási iránynak is tekinthetjük a vajdasági magyar költészetben. A vers egyre inkább narratívába hajlik, Harkai Vass Évánál részben, Bogdán József esetében teljességgel, Böndör Pálnál jószerével, vagyis egy olyan folyamat játszódik le, amely során a vers, szerkezetétől függetlenül történetbe fordul, s immár a vers tétje nem a költészet, hanem az azt meghaladó lét, vagyis az egzisztencia válik a költészet tárgyává. Ebben a szemmel követhető gyorsasággal történő módosulási folyamatban szinte érdektelen, hogy a költő mennyit törődik a kötött formával, vagy mekkora szabadsággal kezeli versteremtő eszközeit, annál fontosabb azonban, hogy a megfogalmazásra szánt egzisztenciális panasz miként találja meg a vers által a metafizikai megfelelőjét. A tétet létként tételező költészeti típusra vonatkozóan Radnóti Sándor a következőképpen fogalmazta meg az értelmezés óvatosságára irányuló intését: "A verseknek van - lehet - önéletrajzi, társadalomrajzi, néprajzi, lélektani, vallási, történelmi, politikai és mindenféle más dokumentumértékük, de ezeket a vonatkozásokat, bármilyen tartalmasak és gazdagok, nem szabad eleve és közvetlenül összefüggésbe hozni költői értékükkel."
      Böndör Pál költészetében az életanyag egynemű költészeti anyaggá szervesült, a poétikai intenció egységesen vetült rá a tapasztalatra. Az életanyag tragikus sebességgel történt megváltozása okozza azokat a kóros elváltozásokat, amit a költő kötetének a címébe emelt. A költő verseiből megszokott irónia és önirónia, szellemes élcelődés mögül folyton átüt egy hamismás-érzés, az élet helyett az élet illúziójának a megélése, a valóság szurrogátumokkal való helyettesítése okozta keserűen elégikus hang. A költői "én" magát "egy önérzet pótlékokra szokott maradéká"-nak tekinti, aki akár programszerűen is vállalná a hamisságnak az igazság fölé való helyezését: "Marhagulyást szójából és tökből ananászkom- / pótot[...] Ügyeskedem egyre ha kell ha nem. Azt / hiszem így kell / - meghamisítva az ízeket - írnom a verseim is most. / Hogy ne okozzanak émelygést s később / gyomorégést / lássék bennük minden másnak mint ami[...] volt / már." A kóros elváltozásokként megtapasztalt életanyag tragikus kicsengésű nyelvjáték nyomán válik igazán kimondhatóvá: "Nem ez az élet. Az élet nem ez. / Nem élet ez."A léttapasztalat keserűségének a poézisre való kivetülése, inkább kételyként fogalmazódik meg, visszafogottabban mint például Harkai Vass Évánál, aki egészen a költészet tagadásáig jutott el 2003-as verseskönyvében. Böndör inkább letargikus szkepticizmussal tekint költészetére: "Verselgetsz még? Nem is tudom - / talán már nem is. Gondolom ezek már / nem is versek. Remélem hogy / már nem versek. / Elegem van // a versekből." Ennek ellenére azonban tovább bíbelődik a verssel, megadja neki ami dukál: gondoskodást, törődést: a költészet folyamatos nyelvfilozófiai megközelítése tartja egyensúlyban Böndör Pál verseit, nem hagyja a létanyagot elhatalmasodni a versen, és teszi lehetővé, hogy a lírai helyzet, a pillanat és a tapasztalat drámaisága, valamint a poétikai intenció hiteles, esztétikai élményt nyújtó formában tárgyiasuljon.
     Leginkább talán a kötetek címadásával szemléltethetjük azt a költői tudatosságot, ami Böndör Pál költészetét szerves egésszé fogja össze, felismerhetővé és szerethetővé teszi. Válogatott és új verseit 1997-ben Eleai tanítvány cím alatt tette közzé. A cím fogalomköre egy dél-itáliai panteisztikus bölcseleti iskolára utal, amely a változatlanságot és az egységet hirdette. A kötet versei azonban azt mutatták, hogy ha a Böndör által teremtett, az "én"-t az "ő"-be, és az "ő"t az "én"-be átjátszó lírai perszóna a tanítvány, akkor bizony rebellis egy nebuló lehetett, hiszen költészetével megdönti mind a változatlanságról, mind az egységről szóló hitelvet. Mennyire logikus, hogy a következő, az akár a poétikai folyamatokban is számottevő 1999-es esztendőben megjelent versgyűjteménye éppen A változásom könyve címet viselte. A változásom könyve már nem csupán a változás szükségszerűségének, pontosabban sors-szerűségének elve mellett tett hitet, hanem annak véletlenszerűségét is elfogadta, sőt, kötetszervező erőként alkalmazta. Innét egy újabb lépés, és máris helyben vagyunk, a változások, a valóság látványa és a tapasztalat objektivitása közötti drámai feszültség immár Kóros elváltozások alakjában jelenik meg. A Böndör-féle változások nem metamorfózisok, hanem a sors beteljesülése előli reterálások heroikus lírai küzdelmei. A végső kérdés pedig, hogy meddig hátrálhat a költő az életanyag előtt, hogy még költő maradhasson, a magyar irodalomban Radnóti Miklós által megválaszoltatott.
      Böndörből tehát még sok felkavaró és kizökkentő verset ikráztathatnak ki a nyomasztó változások. (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003)