Az antikvitás reinterpretációjára, folyamatos művészi applikálására kortárs irodalmunk hihetetlen érzékenységet mutat viszonyalakzatok egész sorát hozva létre, melyek összetett rendszerekké szerveződhetnek (alteregó formálás, továbbírás, átköltés), vagy épphogy kontrasztív pozícióba kerülve ellenszegülhetnek egy másik beszédmódnak (pl. amikor feloldódnak az időbeliség vagy a térbeliség korlátai) illetőleg igazodhatnak a kortársibbnak vélt vagy tartott szöveggeneráláshoz. Az alábbiakban néhány alapvető módját kísérlem meg felvázolni az antikvitásartikulációknak mai költészetünkben, kivált olyan eljárásmódokra helyezve a hangsúlyt, melyek a kortárs költészet beszédmódjában érvényesnek bizonyultak, mellőzöm tehát a gyakori, ám esztétikailag marginalizáltnak nevezhető antikizálást, melynek legfőbb megjelenési formáját a leginkább egyfajta "képeslaplírának" nevezhetnénk. Természetszerűleg kategóriáim kísérleti jellegűek, s tudatosítani kell azt is, hogy korántsem a teljesség igényével alkottam meg őket.
 

A stigmatizáló antikizálás

A fogalmat olyan költészetesztétikai, szöveggenerálási modell megnevezésére használom, melynek lényege az, hogy az antikvitás egészére vagy bizonyos elementumaira (mitológia, történelem) utaló szöveg- vagy motívumkap- csolatok nem bírnak az antik szövegekhez igazodó integratív jelleggel, nem is transzformációk, mégis megnyitnak egy antikizáló olvasatot vagy erőteljesen sugallják azt mint értelmezéslehetőséget. A stigma olyan antik karakterjegy tehát, mely kulcsmotívummá növi ki magát, de nem feltétlenül leplezi le látványosan a szövegtest egészét. Erre a metódusra kiváló példa lehet Tóth Krisztina utolsó előtti verseskönyve, a Porhó, mely a fonálmetafora számos alakváltozatának beemelésével (lásd pl. a Pénelopé, A beszélgetés fonala vagy a Minotaurusz álma című költeményeket) határozottan felkínálni látszik az olvasás fonalát is. Tóth fokozatosan és szisztematikusan szabadítja ki költői nyelvét az affirmativitásból, s ezáltal megnyitja a nyelv és a nyelvhez köthető jelentéstartalmak labirintusát. A fonál mitológiai referencialitása ebben a beszédmódban egyszerre hozza játékba a Pénelopé-történetet, Ariadné fonalát, Arachné történetét, a Párkák fonalát, s ez az egyetlen antik utalás végeredményben a könyv kulcsmetaforája lesz, s a kötetkompozíciót is meghatározni látszik, miközben határozottan sugallja azt a barokk gyakorlatot, mely a kötet felépítését gyakorta hasonlítja a labirintuséhoz. A verskötet szövődik, hiszen textus és textúra, Pénelopé pedig egy költőtípus archetípusaként értelmezhető a férfias odüsszeuszi költőalkat ellenpárjaként. Pénelopé egyszersmind párkai magatartásformát ölthet: "volt-e egyáltalán fonalam meddig érhet/ és ha el is fogyott maradt idő". A szöveg, a textúra mesél, a fonál vezet, a fonál rajzolja elénk az élet fonala mentén kirajzolódó esztétikai tapasztalatokat, s egy-egy vers úgy feszül ki a szövőszéken, mint a megerőszakolt és a nyelvétől megfosztott Philomélé szőtte fátyolon a kimondhatatlan tragédia. A Ráolvasás című verset szintén a kötet többi szövegeire is kiterjeszthető fonál-textus-a beszéd fonala motívum antikizálja, a motívumrendszert hirtelen rábírja az egészen konkréttá oldható antik jelentéstartalmakra: "levágott nyelv, oldd meg szavam". Megint Philomélé történetében járunk, s a mágikus-bravúros szöveg nyelvfilozófiai szövedéke mögé kirajzolódik a mitológiai konkrétum, s intertextuális játéktér képződik nemcsak Ovidius, de akár Gyöngyösi István idevágó szövegével is.
     Fabó Kinga költészetében az antik stigmák egészen más módon jelennek meg a szöveg testén. Nála a nemi identitás és a heteronormativitás fokozott elbizonytalanítása okán kerül stigmatizáló szerepbe mondjuk Leszbosz, Szapphó, Lesbia vagy a platóni lakoma zseniális androgünmeséje Arisztophanész szájából. Az Elég, ha én tudom című kötet kulcsmotívuma gyakorlatilag ez a fajta antik stigmatizálás, mely egyszersmind az olvasás lehetséges alapirányát is felkínálja. A platóni mítosz egyszerre jelenhet meg a maga esztéticista idealizáltságában vagy a dilettáns versírói gyakorlat parodisztikus elemeinek aktiválásában és gyakorta egy-egy elképzelt vagy konkrét szexuális tevékenység megszövegesülésének kulisszái közé degradálva, mint pl. a Saci című versben: "Van olyan Sándor is, aki / született Sarolta. Néha kizsarolja/ magából a férfit. [...] Számára ez a vonzerő. / Egyszer férfi, egyszer meg nő. / Vagy egyszerre mind a kettő. Lehet anális: szadista, mohó. / Vagy orális: finom tartózkodó. [...] A változó. A változóban egy. / Két lélekben a test."
 

A reinterpretáló antikizálás

A reinterpretáló technikák jelenlétére kiváló példát szolgáltat Schein Gábor Phaedra-ciklusa, mely részint Euripidész részint Seneca és részint a szerteágazó művészi Phadra-interpretációs hagyománnyal lép párbeszédre. A Phaedra-ciklus nála lényegileg teátralizált líra, s e ponton leginkább (kivált a negyedik verset tekintve) a Seneca-drámákra oly jellemző lírai metrumok dramatizálásával rokonítható. A ciklus a történet műfaji interpretációs lehetőségeit is felvillantja, olykor az emlegetett euripidészi-senecai tragédiák univerzumában, olykor az ovidiusi negyedik heroida erőterében vagyunk, s lényegileg ez a két pólus feszül egymásnak: a levél intimitása és a színpad(iasság) (pszeudo)intimitása. A ciklus darabjai tehát lírai redukciók, melyek igénylik a folyamatos intertextuális visszacsatolást, a versnyelvet az el- és leválaszthatóság uralja, az integrativitás lehetőségéből, hogy a művet tulajdonképpen antik leletként értelmezhessük, a szöveg folyvást kizökken, mégpedig a nyelvkezelés révén, a nyelv képiségében, mely a magyar tárgyias költészet esztéticista gesztusrendszerét idézi. Scheinnél ez a magyar költészet egy jelentős vonulatához igazodó antikvitásreinterpretáció meghatározó, ez szimptomatikusan jelenik meg például a Két Szapphó-töredék átírása című munkában, mely amellett, hogy rekontextualizálja a Szapphó-szövegeket, illetőleg azok fordításait, a fragmentumokat egy szonett szabályos struktúrájába építi bele, azaz a versbeszédeket áthidaló álrekonstrukció végeredményben feloldja a Szapphó-szövegek fragmentum jellegét, s a Szapphó-verstörmelékeket önazonosságuk elvesztésére kényszeríti.
     A reinterpretáció egyik groteszk válfaját képviseli az antik referenciákat a kultúrtörténeti emlékezet roncsolt és roncsoló mechanizmusait leleplező nyelvfilozófiai indíttatású költészetet művelő Parti Nagy Lajos Diletták című sorozata. A félrehallás, a népetimológia, a paronomasztikus retorikai alakzatok bevonásával antik bölcsességek és szállóigék válnak a reinterpretáció, a mintha-értés eszközeivé. Valamennyi költemény egy-egy latin fordulattal indul, melyek azonnal elvesztik gnómikus töltetüket vagy klasszikus műveltségi toposz jellegüket, s mintegy megszégyenülve és felmagasztalódva jelennek meg a laikus és dilettáns nyelvhasználat fantazmagórikus kínzókamráiban. A (non scholae sed vitae díszdoboz) alcím vagy a (navigare neszesszer est), illetve a (nem varietas, de laktat) mintegy ki is jelöli, s jobb híján nevezem így, azonnal beindul a szavak parthenogenézise, mely mintegy beburjánozza a vers kijelölt tereit. A magyar közmondások, állandósult formulák, melyek hasonlóképpen a latinokhoz nyilvánvalóan egy-egy emberi bölcsesség sűrített, redukált, megjegyezhetően frappáns lenyomatai, itt kifordulnak önmagukból: amit az évezredes mnemotechnikus tudás rájuk hagyományozott, az a dilettáns költő allűrjét művészi identitásként megélő Parti Nagy Lajos számára a megregulázhatatlan nyelv játékterében egyszerűen elherdálódik. "Az élet nem talajtorna", a "több lakk, mint kolbász" vagy a "non scholae sed vitae díszdoboz" fordulatok egyszerűen kombinatorikus sémák csupán, melyek paronomasztikus kombinációs elemekkel frissíthetünk (habostorta/ talajtorna, nap/lakk, discimus /díszdoboz). A Diletták folyamatosan a nyelvi jelentés polivalenciáján élősködnek, a polivalencia birodalmát szélesítik, s olykor, mint az antik elemek révén a latin beiktatásával nyelvközivé is teszik: "hisz az élet nem talajtorna, / de viszont felemáskorlát, / míg csendesen rugódzik, / és a síkporos ládában motoz, el is telik. / Non scholae sed vitae díszdoboz." A (navigare neszesszer est) mintha a homéroszi Odüsszeia divatos allegorikus értelmezéseinek (mely szerint a mű lényegileg test és lélek megtisztulása és üdvözülése a transzcendenciában) lírai mikroparódiája lenne: egy tengerparti nyaralásról kapott képeslap kapcsán kezdődik a lelki Odüsszeia, mely egy életen át tart, "bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket / Hawaiitól Edericsig. / Az elme jóval messzebbre ellát." A panelház hajóvá válik, hiszen "minden ember legmélyén / ott horgonyoz egy-egy óceánjáró". A Pompeius Magnus-mondatfacsarmány (Plutakrhosz) akárcsak a korábbi (félig-meddig) Seneca-torzítás mind a nyelv kalandjellegére utal, maga a megértés is nyelvi kaland, és soha nem történik ugyanúgy. A torz latin szállóigék rendre keretezik a ciklus darabjait, afféle nyelvi-kulturális-identifikációs Ithakaként, ahonnan a nyelvi kalandtúra kiindul, s ahová a "sokfele bolyongott" hős visszatérhet.
 

A kurziváló antikizálás

Déri Balázs Az utolsó sziget című kötete lényegében egy életfogytiglani utazás története, sajátos lírai Odüsszeia, melynek stációit nemcsak az emberélet "rekvizítumai" (az élmény, a test, az én, a léttér stb.) jelölik ki, hanem maga a nyelv is a maga teljes történetiségében. Az utazás lényegében írás is, önmagunk és világunk (nyelvünk, nyelveink) berendezése, s ennek dokumentációja az útinapló (a kötet) a rögzített bejegyzések mindenkori terhével. Az Öt antik vers alcím viszont azonnal csalóka: nem hagyományos értelemben vett "primér" természetű antik verseket kapunk a hagyomány konvencióinak és topikájának felfrissítésével, azaz nem valamiféle antik korpuszra vonatkoztatható integratív gesztust láthatunk, sokkal inkább egy későbbi, nevezetesen elsősorban Kavafiszra jellemző antikvistásértelmezési és verskomponálási stratégia -jobb híján nevezzük így - szekundér párbeszédbe vonására irányul a szövegek hívószava. Kavafisz egyik legtermékenyebb módszere kétségtelenül az antik korpuszból való kiemelés, hangsúlyossá tétel, rituális felmutatás: a kontextusból, a szövegtengerből kiemelt szöveg akár szinte változatlanul is megáll a lábán, sőt épp ezáltal nyílnak meg hangsúlyozottabban az értelemkonstrukció horizontjai. Erre kiváló példa az Akhilleusz lovai, mely végeredményben egy Homérosz-hely reflektorfénybe állítása, vagyis Kavafisz verse lényegében kurzív az eposzi szövegen. Hasonló kurzív-vers az Alkibiadés halálára című költemény Déri Balázsnál, mely az antik történetírói korpusz ide vágó mozzanataiból is építkezik. A Kalligram 2004. januári számában közölt Déri-versek egyikével, az Alkibiadész a szeretőjéhez beszél című költeménnyel ez a tendencia folytatódni látszik, ám az egzakt forrásanyag egyre inkább válik filológiailag lenyomozhatatlanná, és egyre inkább irányul egy kultúrtörténeti gyakorlatba belevetíthető magánmitológia kialakítására. Bizonyítatlanul semmiről se dalolj - hangzott az alexandriai mester, ezúttal nem Kavafisz, hanem Kallimakhosz egyik vezérelve: ám itt messze nem valamiféle realizmusra kell gondolni, hanem a tudós költő felgyűjtötte és asszimilálta hagyomány átpoetizálására, mely egy filológiai költészeteszményt indukált, stöbbek közt a nyelv történeti felragyogtatására törekedett. E mozzanat a nyelv és a költői normavilág sajátos bazárosítása, valóságos forradalom, ugyanakkor a legszigorúbb tradíció, smindez pl. abban az eljárásban nyilvánul meg, hogy a tematikus-formai fölülírás egyike lesz a legkreatívabb költői szövegjátékoknak. A hellénista költő öntudatos egyéni útjának ideálja nem a radikalizált újat mondásban csapódik le, hanem a tradicionális visszacsatolásban. S ezzel talán el is mondtuk az antikizáló Déri-vers legjellemzőbb jegyeit.
 

Az eklektikus antikizálás

A radikális kisiklatás poétikájának is nevezhetnénk azt az eljárásmódot, mely tudatosan kisiklatja az antik referenciákat és intertextusokat önnön környezetükből, s radikálisan a szöveg írásának jelen idejével való konfrontálódására kényszeríti: ez az összeférhetetlenség természetszerűleg látszólagos, épp az így nyert egyre radikálisabb eklektika hordozza a költői feszültséget. Ez az eljárás jobbára az utómodern vagy késő modernista (más terminológiához igazodva neo- és transzavantgárd indíttatású) poétikák jellegzetes vonása. Rendkívüli invenciozitással alkalmazta például Sziveri János Delphoi felé című ciklusában, melyben már egyre elhatalmasodó rákbetegsége döbbenetes (olykor félelmetesen önironikus) karakterrajzát adja. "Delphoi felé az Egressy úton / álmatagon köhögött a troli / benne három vigasztalan proli / én a másom és egy daganat / szívtuk szívtuk a fogamat" - láthatólag az utazás a transzcendensbe irányul, a topográfia viszont nagyon is konkrét. Az Apolló misztikus felségterületére tett utazás nemcsak a jóslatkérő kíváncsiság kiváltotta szokványtoposz, hanem a szóban, a költészetben, a versben utazás lehetősége is az öröklét felé. Az Ovidius Constatában című farkas szonett még jobban kidomborítja ezt a költői technikát, mely ezúttal erős demitizációs gesztusokkal is társul, s az ún. kiáltás típusú avantgárd jellegét ölti magára: "Ovidius kérges farát vakarja / Tomiban süt a nap." Érdekes módon az ovidiusi számkivetettség kérdésköre jobbára a Sziveriéhez hasonló kisebbségi környezetben alkotó költők kedves terepe (akárcsak a Prométheusz-motívum), Varga Imre Tomi Ovidiusban című versciklusa is ezt példázza. A radikális kisiklatás poétikáját műveli Tóth László is kitűnő, 1975-ben Pozsonyban megjelent kötetében, az Ithakából Ithakába címűben, ám az eljárás az Istentelen színjáték című trilógiában bontakozott ki a legteljesebben (1976 és 1984 között keletkezett), melyben Örkény István veszi át Vergilius dantei tisztét, hogy végigvezesse a költőt a kultúrtörténet és a léttörténet poklán. Ezt az utat jelzik a vendégszövegekként megjelenő idézetek, mottók, különféle paratextusok, intertextusok (pl. egy beépített Marcus Aurelius-szöveg a Feljegyzések egy én-ontológiához c. sorozat VII. darabjában) ugyanúgy, ahogy a dantei pokoljárás céltudatossága és az odüsszeuszi bolyongás kényszerűsége közé feszülő erős transzformáció, melynek lényege, hogy az imitációt meg sem kísérli, viszont az adott kultúrtörténeti ráutaltság híján a mű értelmezhetősége erősen csorbul. E technika zseniális mestere volt Petri György és Orbán Ottó is.
 

Én-kivetítő antikizálás

Amikor az eklektikus alapkarakterű antikizálás lényegileg teljes identitáskivetülést is talál magának egy-egy antik személyiségben, már inkább beszélhetünk én-kivetítő, az én pozícióit történeti archetípusra redukáló költészetről. Géher Anakreón-könyve - Anakreóni dalok (1996) - e szempontból kényelmesen olvasódik. Géher szerepjátéka már csak azért is különös, mivel nem szereplíráról van szó elsősorban, hanem talán az énkivetítések olyan sokrétűségéről, melynek során a felbomló és többszöröződő én egyszerűen megmártózni látszik a kultúrtörténet meghatározó költői teljesítményeiben, méghozzá oly módon, hogy párbeszédbe lép velük, majd e párbeszéd morzsáit a maga utalásrendjével és fragmentáltságával kínálja fel értelmezéslehetőségeiként. Géher anakreóni maszkja elsősorban bizonyos kulturális gyakorlatok vélt és valós rokonságán alapszik: a társadalmi energia erőit valamilyen fokon önkéntelenül is tükröző szövegek hagyományleföldelő erejűek. Nincs integratív gesztusokban megnyilvánuló stilisztikai játék, minden a szemünk előtt zajlik és alakul, a reflektálást kortársi korlátoltságunk és kíváncsiságunk befolyásolja. A versek alkalmiságukkal tüntetnek, és ez az alkalmiság az anakreóni felvillantások poétikáját folytatja. Számos paródia kristályosodik ki, melyek egyszersmind érintik magát az Anakreón-recepciót is. Születésnapi disztichon parodizálja az epitáfiumot: "Itt nyugszom meg: a költő bűvöletét ma feloldom, / zárja magába a könyv, épp születésnapomon." Egyszerre mutatkozik meg a referencialitás és a fikció folyton újraképződő géheri traumája, illetőleg a szövegesülő lét életkilátásainak problematizálása: belehalhatunk-e mások szövegeibe, ha egyszer már beleéltük magunkat? Anakreón Géhert olvas, az átváltozások egész sorát éljük meg identitások és szerepek (tanár, apa, irodalomtudós, állampolgár) egymásra vetített rendszerében.
 

A humanista antikizálás

Ezzel az eklektikus nyelvezetű én-kivetítő módozattal szemben körvonalazható a szereplíraként megképződő költészet, melynek mestere Kovács András Ferenc. E szövegek az ént bizonytalanítják el, az integrativitás jegyében szerveződnek, nyoma sincs kizökkentésnek egy adaptált-imitált komplex beszédmódból. Ilyenek KAF Calvus-versei, illetőleg korábbi Jack Cole-költeményei vagy a legfrissebb Kavafisz-verziók. Kovács András Ferenc természetszerűleg egy catullusi poétikájú és kompozíciójú verskötetben gondolkodik, mely számos anticipációs gesztusa révén mintegy szétrobbantja azt az antik kánont, melyet a kultúrtörténet létrehozott. Calvus nyelve azonban a magyar fordításirodalom nyelve, a leginkább talán egy önnön nyűgeitől felszabadított Devecserié, de történeti dimenziókkal bíró nyelv is, mely nemcsak a Calvus-versek centósításában érdekelt, hanem az én megsokszorozódásának újabb médiumait is létrehozza, pl. az antikos műveltségű Lázáry René Sándor személyében. Ezt a gyakorlatot a humanista költészetesztétikai és énformálási modellek irányából vélem értelmezhetőnek elsősorban: a Calvus-versek valóban a magyar fordítói hagyományba illeszthetők, a kontextualizálás éppúgy tökéletesen kaméleoni, akárcsak maga a nyelvhasználat. Az eklektikus szöveggenerálás nem merül fel, s ilyen értelemben a történeti látszat hitelesítője csak a homogenitás lehet: ezért szükségeltetik a kontextus heterogenizálása. Erre úgy kerül sor, hogy Calvus mintegy megelőlegezi Horatiust, sőt, másodlagos jelentőségűvé sorvasztja, miközben elbizonytalanítja a közte és a catullusi szövegkorpusz közti viszonyt (ki kit utánoz?), illetőleg a görög kultúrából hatványozottabban merít, és természetesen a horatiusi szigorú formakultúra maximumát nyújtja. Calvus ilyen módon a római költészet kvintesszenciájává válik, versbe transzformálódott antik irodalomtörténetté, intertextuális vonatkozások átláthatatlan dzsungelévé, és ugyanakkor mindenkori fordítói stratégiáink kirakatává. Kovács András Ferenc mintha a humanista imitáció és emuláció klasszikus gesztusait látszik újjáéleszteni, mígnem pl. Tőzsér Árpád a humanista műfajok bizonyos beszédmódjain keresztül csatlakozik az antikizáló diskurzushoz, erre kivált vonatkoztatható verseinek bölcseleti traktátusjellege, olykor szentenciózus kiélezettsége, az antik reflexiók terének és idejének elbizonytalanítása, szövegeinek gyakori exemplum jellege, nála a forma maximálisan jelzésszerűen antik, látszat- és pszeudoformák, pszeudofilológiai eszközök bevetésével dolgozik, ha tetszik a formára vonatkoztatható formátlanság poétikáját munkálja ki (pl. Iuvenalis-versek).
 

Vizualizált és komputerizált antikizálás

Természetszerűleg antik vonatkozásokkal találkozhatunk a neoavantgárd kísérleti műfajai közt is, számos vizuális költemény aknázza ki az antik értelmezhetőség játékterét, Bujdosó Alpár szétnyírható verslabirintusát hozom fel példának, mely a linealitásból kiszabadított szöveg olvasati lehetőségeit is kitágítva mintegy térbelivé alakította a befogadási processzust is, nincs kijelölt irány, Ariadné fonala bárhol felvehető, a költemény olyan tárgy, melynek használatát magunknak kell felfedeznünk, olvasási stratégiánk pedig azonnal árulkodik arról is, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán a dekódolásra. Bujdosó a gordiuszi csomó képét is belevetítette labirintusába, mely egyszerre tematizálja az átláthatatlan szabályosságot és a kibogozhatatlan szabálytalanságot. 
     Papp Tibor a számítógépes költészetbe emelte be a disztichont, mellyel a kombinatorikus költészet régi hagyományaihoz csatlakozott. Disztichon alfa című kötete a folyamatosan változó és számítógéppel generálható szöveg egyedi olvasói élményének lehetőségét kínálja amellett, hogy az alkotói folyamatba is bevonja az olvasót. Nagy Pál adatai szerint a program 16 billió disztichon generálására képes, 15 másodpercet szánva egy-egy versre nyolc millió évig olvashatnánk. Mindamellett a program metrikailag hibás sorokat is generál ("Kérked a kedves, ég a kabátja, a háta tüzet fog."), illetőleg nem is igazán hexametereket, hanem három ütemre bomló szimultán daktilikus sorokat eredményez. A disztichon itt az architextualitás szintjén kapcsolódik az antikvitáshoz (nem kevés ironikus éllel, persze), akárcsak a hexameterben írt eposzok (pl. legújabban Szálinger Balázs Zalai passiója vagy Babics Imre műve, A széthajtogatott fekete doboz).