Tudod, múltkor, amikor a Nyugatinál beszélgettünk a villamosmegállóban,
Mikor már éppen indultál volna, és még pár mondat erejéig marasztaltalak,
Mikor a Nap már lenyugodni látszott, s még megcsillant egy üvegen, aznap
utoljára,
Mikor már a vége-főcím majdnem felcsendült és a feszült pillanatokban
vártunk,
Mikor hajfürtjeid észrevétlenül kabátom szélére omlottak oldalt szépen
Mikor egymás arcáról olvastunk szótlanul majd lassan elindultál utadra már...

Valami éteri érzés keringett át és azóta sem tudom megfogalmazni,
Pedig már előtte is éreztem effélét, amikor beszélgettünk bármiről is
Ez nem szerelem, valami más, valami fájóbb, valami édesebb, talán nincsen
Rá szó az egész univerzumnak semelyik nyelvén, csupán érzi mindenki
mindig.

(Budapest, 2003. 12. 30.)