Nem több egy körnél a háztömb körül,
ez jut neki a világból, naponta kétszer.
Lassan, mint a márciusi nap által a ház
falára festett árnyak, olyan apró
lépésekkel halad előre. Tán nem is
halad, úszik csak a langyos tavaszi
légben, egy arasszal a föld felett.

Gazdája valamivel mindig mögötte marad,
nyugodt, megfontolt tempót tart,
mint akinek bizalmas barátja, mióta
az elmúlt ősszel pertut ittak, az elmúlás.

Se sietni, se elkésni nem szokott,
állandó sétatársa ez a kis szőrpamacs,
aki figyelmesen, majdnem lelkesen
tájékozódik szagok és illatok légi
folyosóiban. Áramlat vonja magával,
ellenáramlat löki vissza, nehezen
tudja tartani az egyenes irányt.
Gazdája türelmes, kivár, addig is
áztatja kopasz fejét a tavaszi fényárban.

Az erkélyről figyeljük útvonalukat,
lábamnál kutyám is kíváncsi, mire
visszaérnek a kapujuk elé, dél van.
Közben autók és sietős járókelők
suhannak el alattunk hangtalanul,
egy másik sebességtartományban.
Ők csak nézik a nagy sürgés-forgást,
anélkül, hogy törődnének vele,
szenvedélyek nélkül szemlélődik
kutya és gazdája. Vajon látnak-e
bennünket, idefent, akik most
épp őket nézzük, kíváncsian?
Amikor a kapualjban eltűnnek,
a szomszéd házból kilép közös
szemlélődésünk újabb áldozata.