1997 október
 

"Két hét telt el. A rendőrségünk nem tehetetlen, mint sok más ügyben (több százban, ezerben? a jó ég tudja), a rendőrség nem folytathat nyomozást, mert Xénia nem rokonunk, nincs hozzá semmi közünk. És nyilván ellógott otthonról, mint a hasonló lányok szoktak, társaival cselleng valahol, ne izguljunk, maga gyámja talán, ha nem, akkor a gyámja fáradjon be, különben nincs mit tenni, körözni nem fogják így semmi esetre sem, arrivederci. Jó, ezt nem mondták. Túloztam erősen. Egy izmos »Minden jót!«-tal búcsúztattak a yardon. Utána fordultam kétségbeesetten sorra az összes újabbacska magánnyomozó céghez, valamennyit felkértem, dolgozzanak egy csöppet nekem. Egy sem volt, mely előleg nélkül kezdett volna az ügyhöz. Én, megrémült polgár persze tejeltem, azóta csak hitegetnek, hogy jó úton járnak. Azonban semmi komoly. ...Különös. Különös nagyon. Olykor olyasmit érzek, mintha egy átok terpeszkedne felettünk, rajtunk, s nem tehetünk most ellene semmit. Egy átok, tervünk meg ne valósuljon, vagy hogyha igen, hát adjunk zálogot érte cserébe, e kiskamasz itt épp jó lesz, Xénia lelke. Ki jár itt, testem előtt és tarkómnál ugyanakkor, talpam alatt a hajam ki fésüli kedve szerint? Ki tesz átkot ránk, ki irányít átkok csapdájába? Miért használ gyereket, mint eszközt mindehhez? Ha a líraviláguralomtól ódzkodik, és kiütést kap tőle az éteri teste szinte, miért nem rajtam kezdi? Defekt, ha Trabantom százharminc kilométeres óránkénti sebesség szinten tartásáért küzd Tata és Tatabánya közt, a göröngyös sztrádán, és nekem annyi azonnal. Felborulok, mint egy tekebábu. Bekötni magam nem szoktam amúgy sem, a szélvédőt kitöröm gyönyörűszép testemmel, s holtan zuhanok le a gazba; miért nem így akadályoz meg valamit, mely utálatos, ocsmány annak a finnyás lényének? Szakrális a terror, már baj ez is? Valakik nem puszta hatalmat akarnak, önmagukat kielégítendő, s köznyomorúság árán szerzett közjavakat, nem hírnevet és a történelmi hazugságok tömegét, csak a lélek rejtett mélyeiből feltört gejzírt a magasban tartani, addig, míg ez a kis bolygó nagy időkre felforrósodik, így éghajlata sem melegedhet még fel, hogyha az új, más szellemiségnek ez éppen nem tetszik, de miért is tetszene? Lét, hol a pénz nem mozgat semmit, csak mozgattatik, ez túl snassz Odaát? Legyek észnél, s Emlék s Béla is, így hát Xénia eltűnik? Korrekt, mit mondjak. Az ukrán maffia is nemesebben dolgozik, esküszöm! ...Eddig nem foglalkoztattak a Túlbeliek, de hatalmas szégyenem éppen ezért; hol a francban jártam idáig? Mintha derengeni kezdene bennem a hajnal, olyan, mely egyszer kel fel az emberi szívben, s nincs nyugovása már többé. Sem a hajnalnak, sem az emberi szívnek. Annyi csodát átéltem az életben maradásom hajnala óta, mikor Bélát megláttam a parkban ülni, a fűben, a porhüvelyem mellett. Igen, akkor holtan kellett volna feküdnöm, vagy legalábbis nagybetegen, de olyan jól éreztem magam, egy ló is belepusztult volna a sok nyavalyába pedig, mik szánalmas testem kínozták. És az utolsó eszmélés, miután leütöttek a hím csokitorták, bár akkor nem voltak azok még, csak deli, vaskos férfiak. És ott volt Bélánk álomba merülten. Érdekes egybeesések. Azért hülye nem vagyok. Immár. Merthogy idáig más sem voltam. A nőim, az üzlet és testem gyúrása hülyítettek, na de ennek vége! Kivizsgálom Bélánk különös tudományát, mindent megtudok. Csak mielőbb megleljük a kislányt. Kislány? Rég ivarérett. Épp ez a baj. S iszonyúan rettegek. Annyi aberrált, aljas egyén hona már e föld, hogy minden okom megvan rá. Istenem, él még? És ha igen, hol? Olyan tehetetlen az ember ilyenkor..."

 És Atkó sírt. És cellájából ledobált már minden tárgyat a kútba, le-fel járt, és hadonászott és öklével verte a durva panelt, s keze vérzett.
     S Emlék függőágyából kútjába lenézett állandóan, s nem volt képes sírni, csak ült. És kontaktlencséit ledobálta a mélybe: először jobb mutatóujjával a kéklő jobb szeme sarkát húzta meg, aztán bal mutatóujjával a kéklő bal szeme sarkát, s kétszer pislantott, kipotyogtak így lencséi, a combjairól lesöpörte a mélybe mindkettőt keze immár tétova mozdulatával, mert nem akart jól látni e Térben, ahol sunyi férgek hemzsegnek-tülekednek, s istenfélelem egyben sincs, csak romlottság.
     Pedig ő látott a gazember gyermekrablók retkes, barna nyakában elég sok Szűzanya-képet ovális aranykeretekben, egyujjnyi vastag láncokon; ékszereik nem az ingük alatt, de kívül hordották, mint egykori nagy fejedelmek. S nem félték az Urat, noha hirdették a nyakukban. Ámbár táblát kellett volna viselniük inkább, szégyentáblát, rajta tömör felirattal, amelyből tudni lehet, hogy ez álca, valójában szeretetről, hitről, részvétről nincsen tudomásuk, a Sátán bűzös majmai, nemcsak az ékszer, az emberi forma is csak maskara rajtuk.
     S úgy gondolta, hogy Emlék is megtudhatná, hogy az istenfélelem, éppen úgy, ahogy elgondolta, e hímektől tetemesnek tűnő távolságra van, és nincs megközelítés.
                      És felkelt a borostyánról, a talajtakaróról felkelt. És vénemberesen, mert csontjai fájtak már a kemény fekhelytől, és az is egyre keményebb: képességei eltűntével a tárgyak olyanná váltak, mint faragott tövisek, s valamennyi: a függöny és parketta, cipő, ruha, és nincs megközelítés.
     Orkánszélben csend és jajszó elveszik egyként, ámha elül, fülsértően felhangzik a jajszó. S ő nem volt más immár: könnyű kis fuvalom csak. S el nem nyomta a fájdalmat; tovavitte belül, s most egyre sodorta a kínt, és lábfejtől koponyáig.
                                  S átvonszolta magát Emlékhez, akit szemefénye elvesztése homályos félvakságba parancsolt.
      S Emlék felnézett, s hunyorított arra a zajra, mit bebotorkálása hozott a szobába, nevét is megkérdezte, miközben kék szeme egyre hunyorgott:
     - Béla?
     - Igen.
     - Mit akarsz?
     - Emlék, a gyermekrablóknak vastag láncok lógtak a nyakukban a Szűzanya képecskéivel, de nehogy azt hidd, hogy félték az Istent.
     - Gyermekrablók?! Xéniát elrabolták?!
     - Igen.
     - Te szerencsétlen, te idióta barom, miért nem mondtad el legalább ezt, amikor visszajöttél?! Miért?! Miért?!
     - Én... mondtam.
     - Te csak azt mondtad, hogy démonok állták el az utad és nem láttál semmit! A gyermekrablás az semmi?!
     - Nem.
     - Ó, te, te...! Tehát mégis láttad, mi történt?
     - Nem, mert a démonok...
     - Hagyjál már ezekkel a hülye démonokkal! Előtte mi történt?! Előtte?!
                                          S ő elmondta, amit látott, ha ez annyira fontos Emléknek, lepecsételt és kijelölt, Napalatti történéshez előjáték, bevezetni a szörnyűt, mit nem képes megmásítani senki e Térben, senki teremtmény, bármely szinten is él a való-ban.
     És Emlék a fejéhez kapva ziláltan üvöltött és hánykódott függőágyában, valamint ha hálóban csuka vergődik, de üvölteni nem tud.
     És a halak nem üvöltenek ősi vizekben; a bálna- s delfinfajták hallatják csak a hangjuk a mélyben, távolodóak a Nemléttől, emlősök, akár az ordító emberfaj, a kínjától felüvöltő. És Nemlét közelében a csendesek élnek, a halkak, és bármekkora fájdalom éri is őket, üvöltést nem hallatnak; a vergődésük elég a világnak.
     És ki a Nemléttől eltávolodik, felüvölt, és hangja, minél messzebb van a Nemléttől, csak erősebb egyre. S a démonüvöltést, hogyha az emberi lények érzékelnék, megsüketülnének valahányan; hogyha a létteli angyalüvöltést hallani képes lenne az ember, szétrobbanna csodás koponyája.
     És kérded: mi az ok, melyből kifolyólag egy angyal vagy démon felüvöltene? Nos, nem más az: a Nemlét távolisága, hiány, végképpeni megnyugovásé. S mint eb a szép teliholdra, a szellemi lény a Sohá-ra és a Sehol-ra olyan vehemensen üvölt fel; elérni képtelen és őrjíti a fénye: a Nincs aurája.
     És emlősök az önnön kínjuktól felüvöltők, még madarak sem; a fájdalmát a madár a szemében hordja. Haragjában károg, csipog és örömében s félelmében. A hüllők épp’ ugyanúgy: soha kígyó fájdalmában nem sziszeg, ám a dühében; a teknős félelmében hallat hangokat és a dühében. És dühe fájdalmát elnyomja a Nincs közelében.
     És Nemléttől távol a fájdalom egyre erősebb.
     És emlősök az önnön kínjuktól felüvöltők, legfőképpen az ember. Nincs dühe akkora, mint a kínja, s a fájdalmát meg sem közelíti derűje és félelme, kiált és jajgat. Az angyalokig s a démonokig felküldi panaszszavait, de hiába, mert azok is csak üvöltenek, és iszonyú a valóság. 
     Így legjobb a vizek mélyén tátogni, egészen lenn, hova delfinek és bálnák sose jutnak, az őscsend közvetlen közelében, ahol soha szellemi lények fel nem tűnnek, ahol csak a sors van, a sors vonalában senki, hol torkaszakadtából Nemlétre nem ordít angyal. A legjobb mélyen a földben, ahol soha ásványt sorsában nem zaklat a démon, erős gyökerek közt nem lebeg, és fák történéseiben nem időzhet, mert ott csak sors van, s nincs senki a sors vonalában, és minden kijelölt és végleges és lepecsételt, mert a szabadnak vélt akarattal a fák sosem élnek, s nem vesznek tudomást a szabadnak vélt akaratról ásványok sem, a szellemi lény így mind tehetetlen.
     S legjobb tűz mélyén, hol sors sincs, nemhogy a sorsban szellemi lények, üvöltők, mint a kutyák teliholdkor.
     S Emlék Atkót szólongatta üvöltve. S előjött cellájából Atkó és a szobába belépett.
     - Figyelj Atkó, ez a félnótás most közölte velem, hogy Xéniát elrabolták. 
     - Elrabolták?! Aztán kik?
     - A leírásából ítélve cigányok.
     - Milyen tájékozott mostanában a mi kis Bélánk. S ha szabad kérdeznem, honnan tudja mindezt?
     - ...Khm... Tessék?
     - Azt kérdeztem, ő honnan tudja.
     - Nem mindegy? Tudja és kész.
     - Nem mindegy. Egyáltalán nem mindegy. Honnan tudja ő azt, amit nyolc magánnyomozó cég még nem volt képes kideríteni?
     - Kérdezd meg tőle!
     - Én tőled akarom hallani, Emlék!
     - Kérlek. Hát akkor tudd meg, hogy látta, Atkó. Látta.
     - És ezt el is higgyem? Béla látta? Honnan? Talán a szobája ablakából? Ő, aki állandóan alszik? És mit látott egyáltalán? És mikor? És ha látta, miért nem szólt róla eddig egy büdös szót sem? Mi?!
     - Miért üvöltözöl velem, te barom, ahelyett hogy tennél valamit?! És miért ilyen lényegtelen részletkérdésekkel foglalkozol, mikor lehet, hogy épp most fosztják meg a szüzességétől azt a szerencsétlen lányt?!
     - Épp most? Ebben a percben? Talán Béla ezt is látta? Tehát már nem érek oda, hogy megmentsem.
     - Cinikus állat!
     - Volt kitől tanulnom. Vagy talán nem?
     - Jókor vádaskodsz. Tudod, mit jelent ez az egész? Azt a lányt kiképzik kurvának a lehető legocsmányabb, legdurvább módszerekkel és utána kiküldik a kocsisorra strichelni!
     - Többet tudok erről az egészről, mint te, ne mutasd be nekem, mi folyik itt, ha lehet. Nem is kevés romacsalád él futtatásból manapság. ...A kurva édesanyjukat! Büdös cigányok!
     - Ha színmagyarok rabolták el Xéniát, akkor talán minden rendben? Nem értem, miért cigányozol folyton, mikor a fél ország sem csinál, mást, mint cigánykodik: szakadt autóval jár, állandóan lop, csal, hazudik, de legfőképpen seftel, és csak az erősebbnek hisz. Undorító, lelkiismeretlen gazemberek rabolták el Xéniát, akik történetesen cigányok.
     - Én is pontosan ezt gondolom, csak éppen kicsúszott egy valóban csúnya káromkodás a számon. Sajnálom. Egyébként pedig éppen te cigányozol, amikor cigánykodást mondasz, nem én! Láttam én már cigányt vadonatúj Jaguárban is. Igaz, az sem a martinkemence mellett gazdagodott meg. Viszont láttam csóró cigányt is, aki nem vette el a másét. Azt hiszed az emberek a cigányokat utálják bennük, nem pedig azt, ahogy jórészük viselkedik, akik valóban a legundorítóbb csőcseléket testesítik meg? Erről az úgynevezett hallgatag többségről csak azok az állandóan Európára hivatkozó, kioktató stílusú, életidegen nyilatkozat-aláírogatók gondolják, hogy fajgyűlölők, akik nem valamilyen a mienkhez hasonló gettóban laknak, hanem többnyire a Rózsadombon, és nem kell nap mint nap keresztül gyalogolniuk az Örs vezér téri aluljárón vagy Kőbánya-Kispesten, a felüljárón. Ez a lebecsült és becsmérelt tömeg is pontosan tudja, hogy egy más kulturális szintet képvisel, mint ama manapság agyonajnározott etnikum, és jogosan várja el, hogy ehhez a szinthez, vagyis hozzájuk a kisebbség alkalmazkodjon és ne fordítva. És ehhez a bőrszínnek semmi köze, mondom, ezt csak azok a magamutogató, szánalmas liberálisok akarják elhitetni mindenkivel a médián keresztül, hogy miért, azt tőlük kellene megkérdezni. A tisztességes cigányokat csak a bőrfejűek gyűlölik divatból, azok is maximum huszonöt éves korukig, aztán kinőnek belőle. Különben, ha már Európáról van szó, próbálnának a cigányok például Németországban annyit hőbörögni, mint itt, még a rendőrség is beszállna fű alatt a pogromokba, állítom. Kanadába pedig már be sem fogadják őket, mert a lakosság tüntet ellenük.
     - Rendkívül tanulságos előadás volt. De kit érdekel ez most? Ki kell szabadítanunk a kislányt!
     - Tudom. Mindazonáltal az öt percen már igazán nem múlik, amíg elmeséled nekem, mi folyik itt a hátam mögött.
     - Nem tudom, miről beszélsz.
     - Dehogynem. Béláról beszélek. És a semmiből felbukkanó versekről és drámákról, amiktől már mozdulni sem lehet a szobádban, a túlélésemről beszélek és arról, hogy egy, az Egyesült Államokban kiképzett volt kommandós vezetésével tizenegy leszerelt idegenlégiós miért nem képes bevenni egy panelházat, és arról, hogy hogyan lehet egymás után két ötösünk a lottón, és arról, hogy Xénia miért volt olyan furcsa egy ideje, mint aki másképp látja a világot. Hirtelen ezek jutottak az eszembe. Tehát? Mi folyik itt?
     - Magadtól miért nem vagy képes rájönni?
     - Mert egy szerencsétlen, ostoba barom vagyok, aki csak ahhoz ért, hogy a new york-i tőzsdén milliókat nyerjen, és virágzó multinacionális cégeket hozzon létre, és svájci bankszámlákon halmozza a pénzt, azért, a rohadt életbe!
     - Nem te mondtad egyszer, hogy a kereskedelem a világ legprimitívebb dolga? Örülj neki, hogy neked jutott a legkönnyebb munka, Atkó.
     - Örülök. De mit csináltok ti? Legfőképpen Béla.
     - Nagyon nehéz erről beszélni.
     - Miért nem avattál be eddig, Emlék?
     - Ugyan már, minden nődnek elkotyogtad volna.
     - De mit, az isten szerelmére, mit?
     - ...
     - Emlék, tudnom kell! Könyörgöm.
     És Emlék levegőbe legyintett nagy keserűen, s aztán nagy levegőt vett és elmondta a titkot Atkónak, valamennyit a képességeiről és nagy tudományáról, odalett, gyönyörű csodalétről, s róla beszélt, aki falnak dőlve csak állt közelükben.
     És Atkó két nagy tenyerébe temette az arcát, hogy feltárta a titkokat Emlék, és fenekére ült púpos parkettán, úgy hallgatta a gyónást. S vakságáért elszégyellte magát nagyon, és az ujjaival szántotta haját, s valamennyi hibája, mint meteorzápor zuhogott rá.
     És a világűr, meglehet, egy tudat, és emlékek a csillagok és a bolygók, és rossz emlék, hol felbukkan a légkör. És a hibák, amiképp meteorraj, örökkön-örökké csak száguldanak, és létnélküli holdakon is hány s hány kráterbecsapódás és valamennyi hibáké. S így a világegyetemben nincs emlék makulátlan, ámde a rossz emlékek légköre képes az izzó vétkeket elporlasztani, és közülük kicsiket csak, merthogy a bűn emléke hibáknál mindig erősebb. És a nagyok becsapódnak, a felszínt átalakítják, és kis időkre a légkört szintén átalakítják: néha a nagy hiba bűn emlékénél is erősebb.
     S Atkó nem volt bűnös. Az ostobasága a bűne és a rövidlátása; hibák és mégis erősek. És megforgattatnak a léha tudatban, akárha bolygó fordul az űrben könnyen, a tengelye mentén.
     És mialatt kiderült minden, nekidőlt a panelnak. És frakkján moha nőtt. És burjánzott a borostyán, honnan előkecmergett, mert a növénynek elég a képességlehetőség és csodalét-lehetőség, hogy felrúgva a törvényt, bárhol megtelepedjék, s fittyet hányjon az emberemelte szabálynak, az ember kedvéért, ki humusz maga, dús televény, ha akarja, ám sohasem törvény.
     A növény törvény, a szabályok általa léteznek, de nem érte. Az Északi-sarkon is felbukkanhatna, a feltételsokaságot önmaga csökkenthetné nulláig, ha akarná, mert hisz törvényt ülhet a földön, ahogy levegőben és vízben, de kit is tápláljon a jég közepette?
     Hol van az őhozzá méltó, aki önmaga - törvény, jég hátán is elél és feltételsokaságra nincs szüksége, csakis hűséges társra: növényre?
     Mindenkit, ki szabályoz, a jég hátára zavarni lenne igazságos, belső hőjére szabályt ott hozzon, még mielőtt belefagyna a jégbe, kiváló rendszert alkosson, de keringésében, a létért.
     És a borostyánok nem száradtak ki a száraz cellában, minimális földben, a dús mohapárna rossz frakkján nedvesség nélkül is új telepekben reprodukálta magát; nem sejtették, hogy a törvény, emberemelte szabály úgy tudja: ez így lehetetlen.
     És bár elvesztette csodálatos őstudományát, őt a növények nem hagyták el. Elég lehetőség volt még így is: az eltűnt költészet birodalmát képes elérni. S az eltűnt költészet birodalma megbabonázza növények mindegyikét.
     S ha a révült verskilövő úton van, alig várják hazatértét, és amikor megjön, szívéből, mind, ami árad tápanyagokként szívják, s életben maradásuk teljes mértékben szavatolt így; bármilyen ócska, emberemelte szabályt felrúghatnak, ha akarják.
     És mialatt Emlék Atkóval az ostobaságát ismertette, tükörképét tartotta szavakból búskomor arca elé, érezte az emberi hívást, s egyre erősebben hallotta: a líra üzenne, eltűnt költészet birodalmából kisuhanna egy csöpp részecskéje, betörne az emberi térbe, jelzést adna magáról, és a Terét kijelölné, hol lüktet, milyen ellenIdő-buborékban időzik.
     EllenIdő-buborék: amiképpen a vérbe kerülvén csöpp levegő a keringését megszünteti annak, éppúgy bármilyen ellenIdő-buborék az Időnek áramlását képes megszüntetni az ember létérzékeiben. S a különbségük pedig annyi: míg embervérben levegő a Halál buborékja, addig Időáramlatban múló buborék csak, kárt nem okoz, nem okozhat, időzik, a Semmibe elszáll, s ép marad és makulátlan Idő, Ember, s a Halál is.
     És elhagyta a testét, hogy meglelje a jelzés forrását.
     És látta, amint Atkó odaugrik púpos parkettáról porhüvelyéhez. Akárha egy szomorú leopárd az elalvó majmot azért még könnyen elejti; habár szívében a nagy szomorúság, ám a vadászó-ösztöne mindig működik, és nem hagyja, hogy elvésszen könnyű prédája, olyan volt Atkó: ízig-vérig a védelem embere immár, oltalomé, s érzékei ösztönné finomodtak, s ugrott minden rezzenetekre, a háta mögött is történt bár, ahogyan most. És elkapta elomló testét, még mielőtt zúzódott volna a púpos parkettán, s felkapta ölébe, akárha a grizzly egy vonuló, vízből kivetődő, hím lazacot kap fel, mielőtt az a zúgó szikláin betöretné pikkelyeit megfáradt izmain.
     És e beteg hal ösztöne jóval előbbre halad, mint teste, a forrás közvetlen közelében időzik rég, miriádnyi ikrát rak le a képzeletében, utána sötétség.
     S ő is jóval előbbre haladt, mint teste, követni ellenben sose fogja hüvely, soha éteri zúgón át nem kelhet, a forrás közvetlen közelébe el nem jut sohasem, valamint lazacok sokasága.
     És a sötétség minden előtt, mindent megelőzőn és azután Nemlét: éjszínűből feketébe. S közben a szellemi lét: kicsiny elvonulások, akár a Túlnaniban vagy akár Itt, hol kevesek haladása.
     S mint a lazacrajnak zöme víz felszíne alatt megy, ott suhan, és kevesek buknak fel a másik elembe, híg levegőbe, igen kevesen buknak fel az Itt-ben szellemi létbe; sötétség Túlnan előtt, s azután is.
     S Atkó púpos parkettára lerakta a testét gyengéden, s kijelentést tett, mint bölcs avatottak:
     - Megint elaludt.
     S Emlék megcsóválta fejét, s a magasba emelte vaksi szemének pillantását, és igazított:
     - Elhagyta a testét, észkombájn. És most itt lebeg felettünk.
     - Hol?
     - Te most megjátszod magad vagy tényleg ennyire hülye vagy? Honnan tudjam, hogy hol lebeg az asztrális teste, könyörgöm, honnan? Azt hiszed, én látom azt a világot, amelyben ilyenkor tartózkodik? Jelen pillanatban még téged is csak homályosan észlellek. Hál’ istennek. Legalább nem dühít fel még jobban az az értetlen képed.
     - Köszönöm szépen.
     - Magadnak köszönd. Idióta.
     És elhagyta a pörlekedő párost. Az aranyszín fejből, mint egy gondolat, elröppent.
     S a halottak sok-sok gondolatával ugyan mi lesz, életük annyi emlékképe hová kerül és a tudásuk, a gyűjtött ismeret és a tapasztalat? És a hitük hova száll el?
     S elviszi mind sírjába magával, tartja a köznép vélekedése, akárha aranyfog lenne a szellem életműve, ezüstlánc, gyűrű.
     Szellemi ékszer oszladozó tetemet sosem ékít. És a megannyi emberi gondolat angyaloké lesz, ahogy leopárdnak foltos bundáját, strucc tollát emberi lények hordják és krokodil bőrét és medve fehérlő karmát, mellyel a zúgó szikláin lazacoknak fáradt testét kapta ki rég; sok gondolat angyal ékszere lesz, de a jók csak, a rosszak a démonokéi. És úgy osztozkodnak az elhunyt szellemiségén, mint örököshad a birtokain, kötvényein és az ékszerein, műtárgyain.
     Angyalmágia mindez s démonmágia: emberi elhunyt szellemiségét hordani, s így a hitével rendelkezni azontúl és a tapasztalatával anyagbeli szinten, erővel: éteri ismeretek megszerzésére irányult lélekenergia-pulzálással, a képzeletével és emlékeivel, szóval mindazzal, amellyel angyal s démon nem bír, ám kívánja igencsak.
     S elröppent a Havannáról, mert hívta a jelzés: verssorok áradtak valahol. S amiképpen a tenger kis részén a világítótorony újra meg újra felragyogó fényével a hányódó tutajoknak, tengerjáróknak jelzést ad az emberi szellem, úgy jelzett szívébe elérő fénnyel e líra. Ám a különbség annyi, hogy itt nem a fény fogadója volt bajban, de a fény küldője, a verskibocsájtó. S mintha világítótorony adna le elhaladóknak vészjelzést vehemensen.
     Vészjelzés, nem a város központjából jön, de a távoli külterületről.
     S délnek vette az útját.
     És ragyogó, napos ősz volt és tündöklő őszben az emberi kínok alatta. És nem tudja a természet nyugtatni e népet már, s a vigaszhoz erőtlen bágyadt napmelegével, elsárgult levelekkel, tompa diókopogással, mert ez a nép zsigeréig töltekezett a komorral, és mint bélbe a hurkát, úgy nyomogatta magába egyre a nagy keserűséget, s nem volt pihenése.
     És elhagyta a kínteli nagyvárost. S a Szegedre tartó úton elérte Dabast.
     És egyre erősebb lett eme nagyközségben a jelzés, s mint a hajós a hosszas fényjelzések után meglátja a tornyot, mely megtartja a fényforrást, úgy látta meg ő a verset, amely pulzált eme Túlnan előtti sötétben.

Önmagáról a tukán
azt képzelte: Batu kán.
"- Csurog csőrömről a kumisz,
lóra termett vagyok, s komisz."

Felbérelt egy okapit,
attól nagyon kikapott.
Átnyergelt egy pumára,
drága volt; tíz rum ára.

- Hogy legyek így Batu kán? -
berzenkedett a tukán.
- Megkérdezem apukám.

S már nem kellett messzire szállnia; egy vakolatlan ház és elhanyagolt udvar, szemetes, kutyaszarral bőven meghintett terület volt, honnan e vers jött.
     S átröppent a falon, s bejutott a szobába. S akárha fénykibocsájtó lámpa világítótorony apró cellájába bezárva csak egyre lövelli a fényt, úgy mondta magában e verset a bűzös lyukban a lány, és mondta csak egyre, megállás nélkül.
     S Xénia volt az.
     Megtört fényhüvely, és zöld és lila foltok a testén, s két keze összekötözve a véres combja előtt, és egy bolhás heverőre lökötten mondta a verset, hogy ne is emlékezzen a bűzteli hímek üvöltő falkájára, akik megerőszakolói tizennégy napja, az összeverői tizennégy napja. De nem sírt, s mondta magában a verset, amit kitalált a legelső durva lökések alatt s közben s azután. S ez a vers volt csak menedéke az orrfacsaró lyukban, hisz a testét nem hagyhatta el.
     Erre a fontos, nagy tudományra ő nem tudta tanítani, mert az a majdnem-akasztott képviselőivadék feldúlta az életüket már akkor, s Xénia fenn, a Bakonyban nézte a békák, fecskék és seregélyek hószínű auráját és a vakondokokét a talajban; a néma együttlét elmúlott tőlük, s csak alig tért vissza, megint a Semmibe hullott.
     S Xénia szürkéllő aurákat látott bőven, ebek mord vakkantásaiból a...