Esztergom város arculatát a 19. század első felében a módosabb iparos és értelmiségi rétegek betelepülése határozta meg. Elsősorban Magyarország felső vármegyéiből kerestek itt megélhetést. Nemcsak a munkaalkalom lehetősége, de az elszegényedés is ide hajtotta a munkanélküli iparoslegényeket, s a társadalom alsóbb rétegeit, csavargókat, akik koldulásból és kéregetésből próbálták eltartani magukat. Az 1820-as évekre számuk oly mértékben megnőtt, hogy már terhére voltak a tisztes városi polgároknak. Ezért 1825. december 12-én összeült a vármegyei tisztikar, és igen szigorú rendszabásokat hozott a koldusok, csavarók és gonosztevők megfékezésére. Ezek a rendszabások voltak érvényben a 19. század első felében. Mivel ilyen rendszabások országosan is rendkívül ritkák e korai időből, érdemesnek tartjuk arra, hogy néhány fontosabb pontját kiemeljük és ismertessük az olvasóval. E pontok kapcsán arról is képet kaphatunk, hogy miként viszonyult a hivatal a társadalom szélére szorult szerencsétlen emberekhez. Így:
     1. Megtiltották, hogy a koldusok lakhelyeikről elcsavarogjanak, s a főszolgabírótól kellett engedélyt kérni, ha el akarták hagyni azt.
     2. Ha munkára alkalmasak voltak, a koldulástól eltiltották őket. Ha mégis csavarogtak, egy hónapig vasban raboskodtak.
     3. Házanként koldulni csak hétfő, szerda és pénteki napokon lehetett. 
     4. A főszolgabíró egy koldus bírót nevezett ki, aki koldus társaikra naponként felügyelt.
     5. A kéméndi és karvai révész menedéklevél nélkül idegen csavargókat nem hozhatott át a Dunán.
     6. A kolduló mesterlegényeket csak akkor lehetett tovább engedni idegen tartományokba, ha meg volt rá a pénzük, különben a céhet büntették meg 12 forintra.
     7. Nyáron 10, télen 9 óra után a kóborlókat be kellett fogni és megbüntetni.
     8. Házas gazda vagy zsellér gyanús idegeneknek szállást nem adhatott anélkül, hogy nem jelentette a bírónak. Ha ezt megszegték, a nemeseket 12 forintra, nemteleneket 24 pálcaütésre büntették
     9. Éjjeli vigyázókat a középkorú izmos, erős, bátor lakosokból kellett kiválasztani.
     Esztergom szabad királyi városban és a szomszédos 3 mezővárosban, amelyek az érsek és a káptalan birtokai voltak, a lélekszám lassan, de biztosan emelkedett. Ezzel együtt emelkedett a szegények és koldusok száma is. A helyzet az 1840-es évektől különösen súlyossá vált, mivel a felső-magyarországi éhínség következtében sok ezer nincstelen éhező költözött le Pest - Budára és annak környékére.
     Esztergom vármegye úgy reagált erre, hogy felújította és megerősítette az 1825-ben hozott rendszabásokat. Úgy tűnik, az egyház felismerte, hogy ezek a rendszabások túl szigorúak, s hogy nem a bebörtönzés, a vasraverés, vagy a pálcaütések lesznek azok, amelyek megoldják a szegények és koldusok sorsát.
     1841. december 2-án Galántai Fekete Mihály kanonok vezetésével létrejött egy választmány, amely anyagi megoldást kínált a házankénti koldulás megszüntetésére.
     Galántai beadványában (amelyet forrásként közlünk) utal rá, hogy: "Úgy látná célját valódilag elérni, ha ezen tőszomszédozó testületek, úgy mint szabad kir. Esztergom Városa, a Főkáptalan és érsekség, kiknek hatóságaik alatt a mondott mezővárosok lenni esmértetnek, kezet fogván e terv kivitelén egyértelműleg munkálkodnak."
     S a kézfogás még ebben a hónapban létrejött a helységek között, s megalakult "Esztergom, Érseki Víziváros, Szenttamás és Szentgyörgymező városokban az utcai koldulás megszüntetésére az egyesület." Célja az volt, hogy a "csavargók, s tettetett koldusok a koldulás tilalma által a henyéléstől elvonatván munkára kényszeríttessenek, a kebelbéli valódi szegények pedig illőképp ápoltatván senkinek terhére ne legyenek."
     A házankénti koldulás megszüntetését csak úgy látták megvalósíthatónak, ha pénzbeli adományokkal segítik a koldusokat, szegényeket, s azok nem lesznek rászorulva a kéregetésre. E cél érdekében a pénzbeli adományok nagy részét az érseki uradalomtól, egyházi főrendektől, püspököktől, kanonokoktól gyűjtötték össze. Önzetlen adakozókra találtak Esztergom és a környező községek iparosainál, gazdáinál és azok feleségeinél. A gyűjtés lelke, motorja Galántai Fekete Mihály volt egészen 1866-ban bekövetkezett haláláig. Őt a jótékonyság másik helyi apostola, Majer István kanonok váltotta fel, aki létrehozta a Jótékony Egyletet. Az évek során több mint ötezer forint gyűlt össze, amelyet a szegények és koldusok közt osztottak ki. Így jelentősen sikerült számukat csökkenteni, s a város társadalmi élete is kiegyensúlyozottabbá vált.