Az én hatvan körüli nemzedékem életsorsa úgy alakult, hogy csak közvetett Párizs-élménye lehetett. És ebben sem bővelkedett. Egykori tanáraim közül mindössze kettőt tudok megnevezni, akik a húszas évek végén két évet töltöttek a Sorbonne-on: Jancsó Elemért és Csehi Gyulát. Ideológiai elkötelezettségüktől függetlenül mindketten a francia felvilágosodás szerelmesei voltak. A szórakozott professzorként ismert Jancsó Elemér akkor volt igazán elemében, amikor Ady párizsi évei kapcsán saját élményeit is feleleveníthette. (Ady költészetének a genezisét, 20. századi jelentőségét lényegében akkor értettem meg, jóllehet államvizsga dolgozatom megírására készülődve már volt némi "jártasságom" a szakirodalomban.) A marxista irodalomtudósnak tekintett Csehi Gyula filozófiatörténeti "spec. kurzusára" nagyon kevesen jártunk. Pedig úgy beszélt a francia filozófusokról, mintha előző nap karon fogva sétáltak volna a kolozsvári főtéren. Később már azon sem lepődtem meg, hogy egyik szabadegyetemi előadását - melynek elkezdését áramszünet késleltette - a hetvenes évek elején így vezette be a Felvilágosodástól felvilágosodásig szerzője: "Kedves elvtársaim, a francia felvilágosodás fényes századaiból érkeztem ide ebbe a sötét középkorba..." Hogy szavait nem bonmot-nak szánta, az jóval később tudatosodott bennünk, amikor valóban "sötét, halott várossá" vált Kolozsvár. (A teljesség kedvéért hadd tegyem hozzá: Vasile Igna kiváló román költő barátomat idéztem, aki a "Funar-uralom" idején menekült Párizsba.)
     Mindez egy olyan Korunk-szám szerkesztése közben jut eszembe, amelynek témája az egyetemek (új) világa, az európai egyetemek folyamatban lévő szerkezetváltása, és amelynek dilemmáival immár térségünkben is szembe kell néznünk. Mai kérdéseinkre is keresem tehát a választ, amidőn a nyáron "feltornyosult" olvasnivalók között az "Állj fel" torony árnyékában című hetedfélszáz oldalas antológia Eiffel-tornyos fedőlapjára esik tekintetem. Már az is megkülönböztetett figyelmet ébreszt a veszprémi Új Horizont Alapítvány kiadásában megjelent impozáns kötet iránt, hogy maga a köztársasági elnök írt hozzá ihletett előszót. Mádl Ferenc a franciaországi tartózkodásainak felemelő pillanatait - egyetemi hallgatóként, előadóként és államelnökként átélt megrendítő élményeit - úgy idézi fel, hogy történelmi számvetésre is késztessen. Nem csak arra mutat rá, hogy a Trianonba torkolló "élet-halál küzdelmeink, közösségi és egyéni összeomlásaink milyen sokféle veszteséggel jártak", de egyszersmind azt is hangsúlyozza, "hogy magán-nyomorúságok és szabadság-hiányos idők századaiban egy nép sem adott annyiszor menedéket nekünk, mint a franciák". Szepsi Csombor Márton, Teleki József, Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan és más "Európa-járók" példáját követve a 20. századi magyar szellemi élet nagyjai (Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók, Kodály, Kosztolányi, Illyés, Németh László, Márai...) is útra keltek, és egyikük sem tért haza francia földről üres kézzel. A "nemes anyagokból építkező szöveggyűjteményt" - írók, költők, festők, zeneszerzők, előadóművészek, kétkezi emberek, diákok és politikusok vallomásait - Mádl Ferenc mindenekelőtt az első franciaországi útjukra induló diákok, egyetemi hallgatók figyelmébe ajánlja. Azzal a meggyőződéssel, hogy segítségével könnyebben kiismerhetik magukat az integrálódó Európa ellentmondásos történelmében, jövőformáló küzdelmeiben.

Az antológia gondozói - A. Szabó Magda és Ablonczy László - úgy válogattak ugyanis a francia földön heteket, hónapokat, éveket, évtizedeket töltött szellemi felmenőink és kortársaink leveleiből, naplóiból, visszaemlékezéseiből, illetve szépírói megnyilatkozásaiból, hogy a 20. század "tükörcserepei" egymással kapcsolatba hozható mozaikképekben nyerhessenek értelmet. Az anyagot tagoló, gondosan megkomponált, sugallatos című fejezetek egyértelműen erre utalnak: I. Párizstól a Fekete kolostorig, II. Viszem a földem, III. Öt év az Isten háta mögött, IV. Szemtanúk, lemondók, újrakezdők, V. Tetemrehívás, VI. Kettős személyazonosság. Minthogy már az első fejezet Adyt, Bartókot és Kuncz Aladárt juttatja eszünkbe, a kötetnek - alcíme szerint a Magyarok francia földönnek - lehetséges egy olyan olvasata is, amelyik az Erdély-részi magyarok észleleteiből állít össze mozaikképet. Az üzenethordozók "képsora" így is rendkívül beszédes - Ady, Áprily, Bartók, Benedek Marcell, Brassai, Csinszka, Farkas Árpád, Hubay Miklós, Hunyady Sándor, Ignácz Rózsa, Jékely Zoltán, Kacsó Sándor, Kányádi Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kuncz Aladár, Lászlóffy Aladár, Lőrinczi László, Méliusz József, Román Viktor, Sütő András, Szabó Dezső, Cs. Szabó László -, jóllehet a névsor korántsem teljes. Gazdagabb képet mutat az első világháború előtti és a két világháború közötti időkből, mint a későbbi évtizedekből, ugyanakkor igyekszik "messze hallatszóbbá" tenni azoknak az emberi/művészi üzenetét is, akik csak 1968 után juthattak el az Eiffel-torony tövébe.
     Hogy kinek-kinek az életművében milyen értékszempont-változásokat idéztek elő a franciaországi élmények, élményrétegek - arra az antológiába illesztett szövegrészekből és versekből is következtetni lehet. Van, aki megragad a ritkán adódó turista-élmény regisztrálásánál; van, akinél az élménytelítődés egy egész életet felzaklató drámai felismerésekkel jár. Ady és Bartók például a maga életének és művészi feladatának dantei kérdéseivel vívódott, Hubay - megrázóan beszélt erről az idei Tokaji Írótáborban is - a szellemi csillagok találkozását figyelte "az európai éjszakában". Méliusz, aki börtönévei letöltése után csaknem két évtizeddel szabadul ki Európába - nemkülönben. Lőrinczi Lászlót "irodalmi oknyomozó" útjai vezették Franciaországba (lásd: Utazás a Fekete kolostorhoz,. Kriterion, Buk., 1975).
     Erdélyi magyar irodalmunk "utazó nagykövete", amikor először tért haza Párizsból, első találkozásunk alkalmával rezignáltan megjegyezte: "Csak az a baj, tudod, hogy nem most kellett volna eljutni oda, hanem fiatal koromban..." Kányádi akkor tájt töltötte a negyvenet. Azóta sem kérdeztem meg tőle: vajon arra gondolt, hogy akkor esetleg másként alakult volna látásmódja, világteremtése? Az érvényes választ régóta sugallja Szabófalvától San Franciscóig ívelő költészete.
     Áprily 1909 nyarán járt először Párizsban, huszonkét évesen. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a modern irodalmi/művészeti törekvésekkel megismerkedjék. Adyval is szeretett volna találkozni - hiszen neki köszönhetően irányult figyelme a szimbolizmus költői lehetőségeire -, de Léda lakása előtt "elvesztette bátorságát", és visszafordult. Hogy a maga tradicionálisabb architektúrájú költői világában ugyanannak a hagyományőrző modernségnek az útját járja, mint neves kortársai közül Babits, Radnóti vagy József Attila. (Vö.: Antal Attila: Világalkotó elemek Áprily Lajos költészetében, Kriterion, 2003. 63.)

Ady párizsi levele nyitja, természetesen, a kötetet. Még természetesebb, hogy első élményeiről kedves zilahi tanárának, Kincs Gyulának számol be a Szilágy 1904. március 3-i számának hasábjain. Húsz évvel később, a költő halálának ötödik évfordulóján Brassai - a Párizsba frissen érkezett ifj. Halász Gyula - arról tájékoztatja szüleit, hogy Ady-estet szervez: "Az idea már régi és az enyém: Adynak egy márványtáblát állítani Párizsban. Részben erre a célra lenne az Ady-est jövedelme. Bölöni segíteni fog, s holnap beszéljük meg a műsort, a terem, a rendezés és a reklám ügyét. Úgy látom, itt egy ilyen dolog kevesebb utánjárással és fáradsággal jár, mint Brassóban. Az estélynek nem lesz semmi politikai színe. Persze Bölöni és Itóka is fognak beszélni Ady párizsi életéről, magam néhány verset szavalok. Egy magyar énekesnő két Bartók-Ady-dalt s két Harsányi-Ady-dalt énekel a szerző kíséretével, még egy szavaló - íme, nagyjából a műsor, amihez Márai Sándor vagy Kádár Ady-előadása, egy-két zeneszám jönne még. Számítani lehet 1000 magyar részvételére, s ha a kalkuláció nem csal, a márványtáblán kívül a szereplőknek is szép összeg juthatna." (Az előadás ismeretlen okokból elmaradt, és arra sem derül fény a kötetből, hogy 1924 végén Bartók készült-e Párizsba. Az antológia összeállítóinak jegyzeteiből viszont megtudható, hogy 1922. április 4-én a korszak egyik legjelentősebb zenekritikusa és zenetörténésze, Pruniéres tartott előadást Bartókról a Sorbonne-on, amelyen a zeneszerző is jelen volt. A Brassai-levélben említett Bölöni György visszaemlékezései tanúsítják, hogy - kezdeti vonakodásai ellenére - Ady is felment az Eiffel torony tetejére, éspedig azon a napon - 1904. május 13-án -, amikor megtudta, hogy végzetes betegségben szenved. Bölöni már-már az öngyilkosságtól tartott: "Élet és Halál birkózott benne. És nagyon az Élethez kapcsolta, amit háromszáz méternyire lent a földön látott." A párhuzam kedvéért hadd jegyezzük meg: a feljutás örömében Bartók egy tréfás versikét rögtönzött - 1905. augusztus 19-én - a nővérének: "Által mentem én a Szajna-hidacskán, hida-, hida-, hidacskán / Felmentem az »Állj fel« torony csúcsára, felmentem a csúcsára..." Mélység és magasság, közelség és távlat, fény és árnyék egyidejű érzékelésének/érzékeltetésének igézetében kapta e kötet is a fentebb jelzett címet.)
     Feltűnhetett, hogy a Párizsban később világhírű foto- és képzőművésszé vált ifj. Halász Gyula - a Szajna-parti fények és árnyékok, Picasso világteremtésének halhatatlan megörökítője - 1924-ben azt írja, hogy egy "politikamentes" Ady-rendezvénynek ott nagyobb esélye van, mint Brassóban. Ady nem csak Erdélyben, Magyarországon is anatéma alá esett akkoriban. A Trianon utáni helyzetben eszmélkedő s az európai szellem térhódításában reménykedő Kárpát-medencei ifjúsági mozgalmaknak kellett csatát vívniuk érte. Kolozsvárt a Buday György szerkesztette Haladjunk! című kőnyomatos diáklapnak (1922), a Tizenegyeknek (1923), az Erdélyi Fiataloknak (1930-1940), Pozsonyban a Sarló, Budapesten a Bartha Miklós Társaság tagjainak. Az erdélyiek már 1919-től szövetségesükre leltek Áprilyban, Reményikben, Szentimreiben, Kuncz Aladárban, Kós Károlyban, Makkai Sándorban. Igaz ugyan, hogy Makkainak a magyarországi református fiatalok Soli Deo Gloria Szövetsége felkérésére írt Ady-könyve, a Budapesten és Kolozsvárt egy időben megjelent Magyar fa sorsa 1927-ben még vihart kavart, de a költőt "hazafiatlannak", "destruktívnak", "erkölcstelennek" stb. minősítő konzervatív köröknek már nem volt hatalmuk a fiatal püspök érveivel és gyarapodó tekintélyével szemben. Dsida Jenő költészetéről írt monográfiájában Láng Gusztáv mutatta ki nemrégiben (Kriterion, Kolozsvár, 2000), hogy a friss tehetségek kibontakozásának mennyire gátló tényezője volt az a konzervatív irodalomszemlélet, amely a húszas években is botránykőnek tekintette Ady költészetét. Szerencsére az "Adyért csatázó" Benedek Elek és Kuncz Aladár idejekorán felfigyelt Dsida tehetségére, és így - immár a Pásztortűz szerkesztőjeként - neki magának is alkalma nyílt, hogy a Makkai-könyv vitájában kifejtse véleményét "az erdélyi magyar líra szellemi ősének" tekintett Adyról. Felfogása egybehangzó a Kunczéval: a tiszta európai szellemet kell az erdélyiség belső hajtóerejévé tenni.

Makkainak tehát nem kis része volt abban, hogy az első erdélyi írónemzedék fellépésében meghatározó szerepet betöltő és a Nyugat szerkesztője által is számon tartott Jancsó Béla - aki Tizenegyek antológiájában friss lélegzetű esszéivel "Európát képviselte" (Mikó Imre) - Ady halálának tizedik évfordulóján immár szabadon beszélhetett a költő "új korszakot nyitó egyetemes jelentőségéről" (László Dezső). A létszámukban akkor már szépen gyarapodó kolozsvári magyar főiskolai és egyetemi hallgatók az előadás végén megalakították a Székelyek Kolozsvári Társaságának ifjúsági tagozatát, amely aztán melegágyává vált az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének.
     Innentől a folytatás - a Párizst járt Ady, Móricz és Szabó Dezső szellemében - már közismert, főként az Erdélyi Fiatalok - dokumentumok, viták (1930-1940) című Kriterion-kiadvány (1986/1990) alapján. Kiemelendő mégis, hogy az egykori nemzedéki folyóirat tizennégy alapító-főmunkatársa közül hatan (Balázs Ferenc, Bányai László, Bíró Sándor, Jancsó Elemér, László Dezső, Mikó Imre) töltöttek több-kevesebb időt Angliában, Franciaországban, Németországban, az Amerikai Egyesült Államokban. Jancsó Elemért már az Eötvös Kollégium diákjaként is minden nyáron szállás várta a Kollégium párizsi testvérintézetében, az École Normale Supérieur-ben, a doktorátus megszerzését követően pedig még két évet tölthetett a Sorbonne-on. Mikó Imre a (jogász)doktori cím birtokában keresi a Trianon utáni erdélyi magyarság nemzetközi jogvédelmét, ugyanazzal a "világjáró szenvedéllyel", miként az "előtte járó" Tizenegyek. A György Lajos által felajánlott kétéves ösztöndíj jóvoltából 1934 és 1936 között húsz hónapot tölt Párizsban, de menet és jövet megfordult Prágában, Drezdában, Berlinben, Hamburgban, Kölnben, és rövid időre átrándult Angliába is. Tanulmányútjának első évéről Erdélytől Európáig címmel számolt be 1935-ben. Nem csak egy debreceni kötetben - a budapesti rádió hullámhosszán is megosztotta felismeréseit az itthoniakkal. Amit György Lajos kapcsán megjegyez Mikó monográfusa, annak hangsúlyozása kiemelt fontosságú lehet mai körülményeink között is: "A két világháború között az erdélyi magyar értelmiség java része számára a külföldi egyetemjárás feltételeit az egyházak teremtették meg, mégpedig összehangoltan, s György Lajos volt valamennyi történelmi egyháznak az a megbízottja, aki - nem elsősorban a mai értelemben vett ökumenizmusból, hanem a közös kisebbségi érdekeket szem előtt tartva - nem »felekezet-válogatóan« kijárta, hogy minden egyházi oktatási intézményből néhány tehetséges fiatal eljusson Nyugatra." (Vö.: Balázs Sándor: Mikó Imre, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 27-28.) Bányairól, Bíró Sándorról, Jancsó Elemérről, Mikó Imréről és 1933-tól ugyancsak az Erdélyi Fiatalok köréhez tartozó Vita Zsigmondról "nem szól" Az "Állj fel" torony... krónikája. Pedig rájuk is érvényes az, amit a Tizenegyek antológiája megjelenésének tizenegyedik évfordulóján így adott a világ tudtára Jancsó Béla: "Tizenegy erdélyi fiatal magyarok e tizenegy év alatt mind elmentünk Erdélyből. Öten Amerikát, Balázs Ferenc a világot bejárta. De egy kivételével mind visszajöttünk Erdélybe. És az az egy, aki nem jött vissza, az sem távozott el gondolatban tőle."
     Bányai László Kitárul a világ című önéletrajzi visszaemlékezéseinek kötetében (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978) idézi fel svájci, olaszországi és franciaországi tanulmányainak emlékeit. Bíró Sándor levelei, amelyekben Jancsó Bélának számol be párizsi élményeiről, kiadásra várnak. Jancsó Elemér hagyatékában is minden bizonnyal akadnak idevágó - kiadatlan - feljegyzések. Az Erdélyi Fiatalok közül egyébként ő az egyetlen, akivel mégiscsak "találkozunk" az antológiában. Kacsó Sándor jóvoltából, akinek Virág alatt, iszap fölött című önéletrajzi visszaemlékezései (Kriterion, 1971.) nem kerülték el a válogatók figyelmét. A rövid szemelvényből is kiderül, hogy a "Párizs szépségei és rejtelmei között" kiválóan tájékozódó Jancsó Elemér avatta be Kacsót és társait a világváros titkaiba. A Louvre-ra például egy egész hetet szántak. Ottani élményeik hatására döntenek úgy, hogy felkeresik Szervátiusz Jenőt, akinek párizsi címe nem véletlenül került Kacsó Sándor úti poggyászába. A látogatás emlékét egy Kacsó-riport is őrzi az Újság hasábjain, amelyből kiderül, hogy milyen nehéz körülmények között élnek és dolgoznak a Párizsba került fiatal erdélyi művészek: "Kőfaragó műhelyekben dolgoznak alacsony bérért (hiszen voltaképpen nem is volt szabad munkát vállalniuk), s csak az este és az éjszaka az övék, hogy művészi tudásukat fejlesszék, műveltségüket kiegészítsék."
     Nem volt sokkal könnyebb egy későbbi korban a szülőföldemről elszármazott világhírű szobrászművész, Román Viktor (1937-1995) pályakezdése sem, aki 1968-ban politikai menekültként érkezett - "magas szintű" bukaresti "jótállással" megszerzett londoni ösztöndíj után - a francia fővárosba, és akinek - mint maga írja - "Franciaország adott jogot a léthez". Ám ő legalább a tordai Étienne Hajdu (Hajdu István) műhelyében dolgozhatott, amíg a Nogent-sur-Marne-i művésztelepen önálló műteremhez nem jutott. Az antológiában 1974-es vallomását olvashatjuk: "Kezdetben a szakmám gyakorlati ismerete, a kivitelezői munkák tartottak életben. Ez sokat adott, de el is vett az életemből tizenöt évet. Összejöttem nemzedékem művészeivel; ezt egy honfitársamnak köszönhetem, aki példát mutatott, hogyan lehet külföldön megélni. Közben harcban álltam önmagammal, választ kerestem arra, hogy előzőleg valóban voltam-e valaki (a keleti országokban a művészeket igencsak felbecsülték), mindig igyekeztem meggyőzni önmagamat arról, hogy nem egy normálisan kormányzott államból jövök; és én mindig más szerettem volna lenni." Halála után nem sokkal a homoródszentmártoni általános iskola felvette Román Viktor nevét. Küzdőtársának, a festőművész Dana asszonynak a segítségével megpróbáltuk felidézni e művészi küzdelem stációit. Épp azon a reggelen derült ki, hogy az éjszaka leple alatt "avatatlan kezek" a temetőből eltűntették az édesanyjának emléket állító, ég felé szárnyaló bronzmadarát - szülőföldem egyetlen párizsi szobrát. Pedig amikor barátaimmal 1979-ben el kezdtük szervezni a művelődési heteket és a képzőművészeti táborozásokat, azzal a - hatalommal ütköző - elszánással tettük, hogy Román Viktor művészetének itthoni szálláscsinálói lehessünk. Úgy tűnik, hogy az Európából Erdélybe (vissza)vezető út is krisztusi áldozatokat követel.

A csíkcsekefalvi előnevű, Budapesten született, Homoródfürdőn keresztelt és Kolozsvárott nevelkedett Cs. Szabó László 1925 őszétől egy évet töltött a Sorbonne-on. Minthogy rokoni kötelékek fűzték a Jancsó családhoz, előzetesen őt is Jancsó Elemér látta el hasznos tanácsokkal. A családi emlékezet szerint azonban nem nagyon vette igénybe azokat, mert - a rá jellemző előrelátással és pontos időbeosztással - hónapokra, hetekre, napokra kidolgozott "ismeretszerzési tervvel" érkezett a francia fővárosba. Ennek köszönhető - miként A dráma elmúlt... címen közreadott szemelvény is tanúsítja, hogy pár hét múltán otthonosabban érezte magát Párizsban, mint "sokévi asszimilációs törekvés után Budapesten". Minthogy a párizsi séták hamar "felborzolják" erdélyi gyökérszálait, meglepődve döbben rá arra - önismeretére ez is mennyire jellemző! -, hogy nincsenek benne "kozmopolita hajlamok". Minél több időt tölt Párizsban, annál inkább felerősödik Kolozsvár-nosztalgiája. Az 1949 februárjában kezdődött önkéntes nyugati száműzetése idején pedig különösképpen, hiszen - a hidegháborús viszonyok közepette, majd az 56-os magyar forradalmat követően - Kolozsváron élő édesanyjával sem tarthatta a közvetlen kapcsolatot.
     Halálának huszadik, születésének századik évfordulója alkalmából hamarosan két kötet is megjelenik Cs. Szabó erdélyi tárgyú írásaiból Kolozsváron (az egyik a Komp-Press, a másik a Kriterion kiadásában - Pomogáts Béla, illetve Sas Péter gondozásában). Ezek a kiadványok újólag nyilvánvalóvá tehetik, hogy az erdélyi "gyökérnyomás"-nak mennyire meghatározó jelentősége volt az Európából "hazanéző" Cs. Szabó életművében. Az antológiában olvasható Magyar diákok közt Strasbourgban című 1954-es írásának részletei épp erre hívják fel a figyelmet. Már három éve a londoni BBC magyar adásának munkatársa, amikor a kolozsvári Hitel (1936-1944) egykori szerkesztője, a második világháború után Nyugatra menekült Albrecht Dezső meghívja, hogy tartson előadást a Kárpát-medencéből Strasbourgba került magyar fiataloknak. Szociológiai és lélektani megfigyelésekben ugyancsak bővelkedik a találkozás leírása. Történelmi panaszáradatra, a második Trianon által előidézett lelki traumákra számított. Ehelyett ilyen kérdésekkel szembesült: "Ady vallásos verseinek volt-e közük zaklatott életéhez? Mért ütött vissza Erdélyi Józsefék nyelvi forradalma Petőfire, s mért nem Aranyra? Milyen költő volt Dsida Jenő? Mekkora író volt Herceg Ferenc? Átköltés-e vagy hamisítás-e, amit Faludy művelt Villonnal? Mi a különbség népdal és műdal között? Vajon min dolgozik Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula?"
     Cs. Szabó visszaemlékezése óhatatlanul eszünkbe juttatja, hogy az "erdélyi sorskerék" 1925-ben Szabédi Lászlót is Strasbourgba "vetette". Kántor Lajos metaforája (lásd: K. L.: Erdélyi sorskerék. Szabédi László és a történelem, Balassi Kiadó, Bp., 1999) pontosan érzékelteti: nem szabad választásából - történelmi kényszerűségből töltött Szabédi két évet "a vajúdó Egyesült Európa" (Cs. Szabó) fővárosában. Előbb a kolozsvári magyar egyetem kisajátítása (1919. május 12.), majd a hírhedt Anghelescu-féle érettségi törvény "frivol, cinikus végrehajtása" (Szabédi) kényszerítette arra az akkori fiatalokat, hogy külföldi egyetemeken és főiskolákon szerezzenek felsőfokú képesítést, ezt tetézte később egy még cinikusabb rendelkezés, amely megtiltotta a külföldön szerzett diplomák honosítását. Eredeti szándéka szerint Szabédi is inkább a budapesti egyetem nyelv- és irodalomtudományi szakát választotta volna, ám ehhez hiányzott az anyagi háttér. Ebben a többszörös, nem utolsósorban nyelvi-kisebbségi kiszolgáltatottságban szerez tudomást 1925 nyarán a strasbourgi lehetőségről - tudjuk meg Kántor Lajos könyvéből -, hogy a francia egyetem protestáns teológiai karán létezik egy alapítvány külföldi hallgatók számára. Kedves tanárától, Gál Kelementől, az Unitárius Kollégium igazgatójától kapott ajánlólevelet, ő szerezte meg az útiköltséget is. (Cserében viszont meg kellett ígérnie, hogy visszatérve tíz évig franciát tanít a Kollégiumban.) Drámai hangú levelekben számol be szüleinek arról, hogy Strasbourgban nem azt kapta, amire vágyott. Arra számított, hogy francia környezetbe kerül - ehelyett "csehek, lengyelek, románok, magyarok, szlovákok, hollandusok, angolok, emigráns oroszok és birodalmi németek között találta magát". Szívósan küzd a francia kultúra (irodalom, filozófia) birtoklásáért, ám e küzdelemben otthoni terve - "Petőfi franciára plántálása", "a francia nyelvű magyar propaganda" beindítása - egyre inkább háttérbe szorul. Pénze fogytán egy vasgyárban kénytelen beállni műkedvelő napszámosnak - miként 1935-ben megjelent elbeszélésének címéből is következtethetünk erre -, hogy hazatérhessen. Sajnos, Szabédi strasbourgi levél- és naplórészleteit, az 1950-es Önéletrajz vonatkozó szegmentumait hiába keressük az egyébként nagy körültekintéssel és gondosan szerkesztett antológiában. Pedig felerősíthették volna annak drámai alaphangját.

Idők változásának jele: tanítványaimnak immár autentikus Párizs-élményben, Strasbourg-élményben, Nantes-élményben lehet részük (az itthoni tanulmányi évek külhoni folytatását lehetővé tevő kreditrendszer jóvoltából). Akik különböző pályázások révén juthatnak ki nyugati egyetemekre, s ott végeznek mesterképzőt, ott doktorálnak, azoknak nincs gondjuk manapság diplomáik honosításával. És örömmel várják őket oktatónak/kutatónak a Babeş-Bolyai önálló magyar karokat építő tanszékeire, a Sapientia s a Partiumi Egyetem városaiba.