Nincs a megjelenésében semmi extravagancia. Nincsenek csapzott, kaotikus hajfürtjei és feslett, viharvert ruhaneműi se. A szokatlanul fiatal (22), szegedi Olasz Attila szemlátomást nem akar mindenképp művésznek mutatkozni. Pedig e szelíd, nyurga, már-már babaarcú fiatalember ideje java részét a rajzolásnak, a festésnek szenteli. Mostanában végzett a szegedi főiskolán, jelenleg pedig a pécsi egyetemen folytatja vizuális, elméleti tanulmányait. Más kérdés, hogy különös, jóravaló festői adottságai feltűnően hamar kiderültek. Ezt Tisza-parti mestere, Pataki Ferenc vette észre, aki odaadó gonddal, figyelemmel segítette előrejutását. Ebből adódott, hogy már tizenhat évesen önálló tárlatot rendezhetett, sőt mesterével együtt is bemutatkozott. Innentől azután majdhogynem egymás sarkába értek szuverén kirukkolásai (pl.: Orosháza, Arad, Szeged, Hódmezővásárhely, Gyula, Budapest). Mi több: legutóbb már a festészeti biennálén is szerepelt. Mintha egy ígéretes, talányos művésztehetséggel lenne dolgunk.
     Talán mondanom sem kell: Olasz Attila is onnan indult, ahonnan a legtöbb amatőr. Vagyis változatos, tisztes csendéletek, plasztikus alakrajzok és oldottabb tájélmények jelentkeztek a startolásnál. Látható azonban, hogy a fiatal alkotót egyre inkább zavarta a túlzott anyagszerűség. Ezért a formák és színek szárnyán az atmoszférikus, lírai és szürreális megoldásokat próbálgatta. Ahogy ezt mesterénél is felfedezte. Nos, időközben ezekből a kísérletekből pattantak elő bátrabb, elvontabb látomásai. Itt már egy érzelmi, indulati fesztelenségű absztrakt expresszionistáról kellett tudomást vennünk, akit mindenekelőtt a természeti létezés határmezsgyéi érdekeltek. A földek és vizek acsarkodása, a nappalok és éjszakák polémiája, nem beszélve a fények újjászületéséről. Annyi bizonyos: ezeken a barokkos mozgalmú romantikus, expresszív víziókon főként a kontrasztos tónusok organikus, ciklikus örvénylése ragadta meg a nézőt. Más szóval: a kozmikussá tágított drámai és lírai feszültség.
     A szorgoskodó, érlelődő festő a közelmúltban mégis hátat fordított e parttalan, szubjektív kitárulkozásnak. Szinte pontosan megérezte: ez az érzékien lüktető, látványos színtobzódás óhatatlanul egyféle manírhoz vezet. Így aztán szükségszerűen polarizáltabbá, keményebbé tette festői formatartalmait. Először is feszes, átlós ritmusú mértanias folthasábokat komponált felületeire. Ezzel egyszeriben egy újsütetű formai helyzetet teremtett. Más csak azért is, mivel az efféle szikár, vaskosabb alaki elemek nemigen tűrik maguk mellett a zaklatottabb színszöveteket. Inkább nyugalmasabb, levegősebb kiemelésre van igényük. Ebből származik, hogy Olasz Attila legfrissebb képei markánsabb, differenciáltabb térviszonyokat állítanak elénk. Annál is inkább, minthogy a tekintélyes háttérzónákban, másrészt az anyagszerűbb formakonstrukciókban továbbra is ott látjuk az elvont, archaikus és antropomorf jelhalmazokkal operáló alkotót. Aki immár az emberi létezés etológiai és antropológiai dilemmáit firtatja. S aki némiképp Andre Masson vagy Giuseppe Santomaso nyomvonalain halad.
     Talán az sem mellékes, hogy fölöttébb termékeny, meditatív szerzőnk pont a robusztus Baconből írta szakdolgozatát. Mert a szigorúbb, szerkezetesebb és drámaibb vonások egyre jelentősebb szerepet kapnak felületein. Nem elég, hogy alkalmanként kifeszített, négyzetes burokban világolnak parányi motívumai, de a következőkben már itt is visszatalál a kontrasztokkal tűzdelt végtelen sugallatú látomásokhoz. Feltűnik azután, hogy Olasz Attila az omlékony, pasztózus tónushasználat helyett inkább a dinamikus, vonalkás előadás felé iparkodik. Közben színskálája is egyre-másra összefogottabb, kihegyezettebb lesz. Ez pedig annyit tesz: e kutakodó festő most már a monumentális zártság és nyitottság, egyben a szerkesztő elvű szürrealitás útvonalain halad.
     Nincs érdekesebb, reménytelibb folyamat, mint egy tehetséges fiatal szárnycsapásainak nyomon követése. Ilyenkor nem is annyira a múltra, inkább a jelen történéseire és a lehetséges jövőre szegezzük tekintetünket. Pataki Ferencnek mindenesetre alighanem igaza lehet, amikor így vall kedves tanítványáról: "Ez az ifjú ember lát valami egészen újat, tud valami rendkívülit. Figyeljünk beszédére."