Új Forrás 2005. 1.sz. - Fenyő D. György: Az allegorikus költészet dicsérete

FENYŐ D. GYÖRGY

Az allegorikus költészet dicsérete
Kányádi Sándor: Kuplé a vörös villamosról

A vörös villamos: a kommunizmus eszméje és gyakorlata. A szocialista társadalom. Élettörténete van: valamikor régen nagy boldogság, örömünnep közepette érkezett, "meg volt rakva virágos néppel", "bíborló színben" és "sok beszéddel". Szép pirkadat volt, mondhatnánk, Auróra, a hajnal görög istennője köszöntötte, avagy az Auróra cirkáló ágyúi. A kezdetek után átértékelődött minden: az örömünnep után, utólag derült ki, hogy szép piros színét nem az égiektől kapta, nem a hajnal pírja ragyogott rajta, hanem a kiontott emberi vér. Azután folytatódott élettörténete, kopott lett, öreg, elhagyta a vezető és a kalauz, akik irányt szabtak volna neki, aztán már csak döcögött, végül egy holtvágányra került. A történet itt le is zárulhatna, esetleg még hozzátehetnénk a tanulságot: "a dicsőség így múlik el", avagy latinul "sic tranzit gloria mundi", így múlik el a világ dicsősége. Nem nagy tanulság, de azért tanulság, nem eredeti, hanem több ezer éves, de illik a történetre. Még az is illik, hogy ezt előre nem lehetett tudni, merthogy hiába tudja elvileg minden ember, hogy minden elmúlik egyszer, mégiscsak úgy élünk a világban, mintha az, amiben élünk, állandó lenne, mintha az és olyan lenne mindig is a világ.
     Csakhogy a történet - minden kereksége ellenére - itt nem zárul le. Egyrészt fölértékelődik: "mint a görög tragédiában", vagyis hát nem egyszerűen csak siránkozhatunk valaminek az elmúlta fölött, hanem itt bizony tragédia történt. Tragikummal teljes az esemény, értékvesztés történt, mégpedig nem kicsiny, hanem görög tragédiába illő. Vegyük komolyan: nemcsak a felszínen (avagy a színpadon) látható siránkozás figyelmeztet arra, hogy tragikummal terhes a történet, de az is, hogy mindez "belül történt". Nem pusztán az istenek játszottak az emberekkel, hanem a történtek az emberek szívét-lelkét sem hagyták érintetlenül. "Belül történt, mi megesett." Elvesztettük a hitünket, mondja a vers, valaha volt hitünk mállott szét, és ezt nem lehet nem komolyan venni. Ismét valami frázist tudunk erre fölhozni: "Más kárán tanul az okos" - mondja a közmondás, nekünk azonban, buta ember módjára "a magunk kárán kell tanulnunk".
     Nincstelenek lettünk, kifosztottak, és ettől magányosak, akárcsak az ujjunk. Ideológiákra vágyunk, ilyenre-amolyanra, mindegy, "sárgára avagy zöldre festve", csak legyen valami helyette. Ebben a nagy zűrzavarban, tülekedésben, a sárga és zöld villamosok elfoglalásában észre sem vesszük, hogy nem valami új eszme érkezett, hanem egy "volt-már" villamos, legfeljebb ilyenné vagy olyanná átmázolva. Bármely régi ideál feltámadhat és újra lelkesítővé válhat, és abban a szellemi és érzelmi vákuumban, amit a kommunizmus eszméjének vörös villamosa hagyott maga után, az emberek nem érnek rá gondolkozni, mérlegelni, megfontolni, merthogy haladni kell.
     Az utolsó három versszak legalább négyszer fordít a történeten. "Nem sirató", mondja aztán mégiscsak: "szomorú". Aztán: valóban "holtvágányra döcögött", valóban "eljárt fölötte az idő"? Korábban egyszer már elhittük, hogy végleg eltűnt a színről, s most kiderül, hogy tetszhalott? Sőt, még az is lehet, hogy nem is járt el fölötte az idő? Lehet, hogy visszatér? Ám mire éppen kommunistáznánk Kányádi Sándort, ismét fordít egyet: "boldog, aki nem éri meg". Így hangzik hát a vörös villamos története, allegóriája.*

Mindezidáig a legbarbárabbat cselekedtük a verssel, amit verssel cselekedni lehet: lefordítottuk a képeit, megkerestük a "mondanivalóját", egyes sorait megfeleltettük versen kívüli elemeknek: ideológiáknak, tényeknek, a "mondanivaló" "elemeinek".
     De csakugyan olyan barbár-e ez az eljárás? Nem indokolható-e, sőt, nem helyeselhető-e? Petőfi a Föltámadott a tengerben a következőt csinálja: "Föltámadott a tenger" - majd hogy félre ne értsük, hozzáteszi: "a népek tengere". Ettől fogva pedig a versben nem kérdés, hogy mindent lefordíthatunk ideológiára, mondanivalóra, nem kérdés, hogy létezik olyan olvasata a műnek, amely direkt kapcsolatot teremt a tenger és a nép, a hajók és a nemesek, a vihar és a forradalom között. Vagy Tompa Mihály A madár, fiaihoz című versében: "Úgy tennétek, mint az emberek?" - kérdezi a versbeli beszélő, a fiaihoz szóló madár. S ha eddig nem jöttünk volna rá, hogyan fordítható le a vers, egyszeriben megkapjuk a kulcsot hozzá, visszafelé is. Vannak olyan allegóriák is, amelyek ezeknél valamivel rejtettebb módon kódolják a "mondanivalójukat": a szöveg nem utal rá, csak a mű megírásának ideje, szituációja vagy konkrét története. A vers keletkezésének dimenzióját is figyelembe kell venni ilyenkor, bármennyire ellentmond is ez az elv a mai irodalomtudomány referencia-ellenességének. Vajda János A virrasztók című versét az éltette évtizedeken át, hogy mindenki belehallotta a szövegbe a lefordítás kulcsát. A szabadságharcban legyőzött országot halottnak vagy tetszhalottnak mutatta, a költőket a halott nemzet megsiratóinak, őrzőknek, virrasztóknak. Ritkán gondolunk rá, de A walesi bárdok leggyakoribb olvasata is allegorikus. Azt a történetet, miszerint Ferenc József császár eljött meglátogatni a legyőzött Magyarországot, és üdvözlő vers helyett Arany A walesi bárdokat írta meg, minden könyv és tankönyv említi, még a kritikai kiadás is. Ha pedig e felől a keletkezéstörténet felől olvassuk a balladát, akkor azonnal le is fordítjuk: a legyőzött Wales a legyőzött Magyarország, az odalátogató Edward király az idelátogató Ferenc József, a vértanúságot is vállaló walesi bárdok a dicsőítő verset nem író magyar költők.
     Ezekkel a példákkal azt kívántuk szemléltetni, hogy egyrészt létezik egy olyan költészet, amely nem csupán megengedi, de szükségesként feltételezi is az allegorikus olvasást, másrészt létezik olyan olvasat, amely az azonnali lefordíthatóságból - sőt, a lefordítandóságból - indul ki. Eljárásunk ha barbár is, nem indoktalan. Amit nyertünk általa: megteremtettük az allegória képi síkja mellé a fordítással létrejövő fogalmi síkot. És főleg: mindazoknak, akik számára nem evidens az allegorikus jelentés, feltártuk.
     Márpedig ma már nem evidens mindenki számára. Olyan diákokkal elemeztem egy ízben a verset, akik a rendszerváltás idején óvodáskorúak voltak, vagyis akik számára a létező szocialista világ majdhogynem ugyanolyan történelmi idő, mint a kuruc kor, a Bach-korszak vagy a Horthy-éra. Nincs róla saját élményük, csak azok a szétszórt ismeretek és - elsősorban - ideológiai konstrukciók, amelyeket megtanultak. Nem felesleges hát a szoros olvasat, a close reading, hanem a megértés elemi feltétele.

Az allegorikus olvasat mindig egyértelmű. A Kuplénak azonban sem a hangvétele, sem az értékszerkezete nem egyértelmű, s ez sajátos és termékeny feszültséget teremt a versben. A vörös villamos először "holtvágányra" kerül, és kiderül, hogy "vértől vereslett". Ám nem csak tragikusnak látszik, hanem kicsit esetlennek, kicsit szánandónak is: "döcögött", olyan, mint egy öreg és kopott játékszer. Története utóbb a görög tragédiák pátoszával és tragikumával telítődik, majd elégikus kézlegyintés és öreges bölcselkedés, szentencia-mélységű filozofálás kíséri sorsát: "így múlik el a világ dicsősége", "maga kárán tanul a buta". Az egymást letiprók, a tülekedők képe tragikomikus, hiszen maguk nem tudják, miért is tülekednek, nem látják át, hogy az újonnan ugyanolyan hévvel megrohamozott villamos egyszer vagy többször járt már erre. A kilencedik versszakbeli kérdések mintegy megemelik a verset: a két - avagy az ismétléssel együtt a három - kérdés költői kérdés, akár a kétely, akár a pátosz hangját halljuk is ki belőlük. A kérdések sorát folytatja a tizedik versszak első kérdése, de még mielőtt az olvasó a visszatérő villamos képe felett nosztalgiázna, kiderül, hogy ha visszatér is a villamos, ismét hullahegyek kísérik majd az útját.
A vörös virágokról és a hajnalpírról egyszer már kiderült, hogy csalókák, mert a felkelő nap fényének láttuk a vért. A sárgára vagy zöldre festett villamosokról nem ismerjük föl, hogy egyszer már jártak erre. Tudjuk: "a dicsőség így múlik el" - és mégsem tudjuk, hogy "eljárt-e az idő fölötte". A holtvágány sem bizonyosan holtvágány. Ha szomorú a villamos végleges eltűnése, akkor miért "nem sirató", ha azonban "nem sirató", akkor hogyan láthatom szomorúnak? Ha egyszer már végleg kivonták a forgalomból, hogyan lehet, hogy visszatér újra? S ha egyszer már kiderült, hogy véres és embertelen, akkor miképp lehetséges, hogy az emberek ismét "halomra halnak miatta", de nemcsak miatta, hanem "érte" is? Ha ami a színfalak előtt látszik, az pusztán siránkozás, akkor hogyan történhet mélyebb tragédia belül, mármint az embereken belül? S ha "belül történt, mi megesett", akkor hogy lehet, hogy ebből a "színen" csak a "siránkozás" látszik? Ha a nagy illúzióvesztésben vagy hit-elvesztésben mindannyian magányosan állunk, s ha az új villamosra felszállva "egymásnak esünk", akkor hogyan szólíthatja "testvér"-nek az elvileg egymásra fenekedőket? Sőt: a "tülekedünk egymásnak esve" többes szám első személye a beszélőt is magában foglalja: akkor most testvérek vagy egymás ellen fenekedő ellenségei vagyunk egymásnak? És mire is vonatkozik a "nem szeretném, ha lépre mennél" figyelmeztetése: ne higgyünk egyetlen újonnan érkező, zöld, sárga vagy kék villamosnak se, vagy csak ne essünk egymásnak egyik miatt se? Vagy arra vonatkozik, hogy ne szégyelljük bevallani, hogy a vörös villamos holtvágányra kerülése valóban szomorú? Vagy arra, nehogy visszavárjuk az egyszer már lejárt villamost? Vagy ha visszavárja is valaki, nehogy ismét vért ontson érte, nehogy ismét "halomra haljunk miatta s érte"?
Hiába az allegorikus kifejezésmód, nem olyan egyértelmű a viszony ehhez a villamoshoz - maradjunk a fogalmi síknál: a kommunizmus meghirdette eszméhez -, mint amit az allegória módszere sugallna. És ami még lényegesebb: nem olyan egyszerű és egyértelmű a válasz sem ezekre a kérdésekre, mint gondolnánk. Vélhetően a történelem összetett, bonyolult folyamatainak, a történelemben élő és cselekvő emberek motívumainak és tetteinek végtelenül értetlen leegyszerűsítését végzi el, aki egyértelmű válaszokat tud adni ezekre a kérdésekre. Tizenhét éves, a történtekre utólag és kívülről néző tanítványaimnak hosszan kellett magyaráznom, mennyire nem fekete és fehér, jó és rossz, pozitív és negatív az események, eszmék és emberek döntő többsége a történelemben. Kányádi Sándor, aki mindezt maga is átélte, pontosan tudja ezt, s kellő árnyaltsággal beszél.

Minden versszak variációs ismétlésre épül. Az első-második sor megismétlődik a negyedik-ötödikben, néhol változatlanul, többnyire csekély módosulással, éppen annyival, amennyi a logikus mondatfűzéshez szükséges. Vagy jelentékenyebbek a látszólag csekély módosítások? A harmadik versszakban például a vér szó az ismétlés során kerül bele a versbe, a hatodik versszakban az ismétlés kiemeli az ismét szót, a nyolcadikban a dalom helyére az ismét/lem kerül. Három sort egy olyan hármas rím fog össze, amelyben a középső sorra rímel az első és a negyedik, a második és az ötödik sor ismétlése pedig önrímet eredményez.
     Igaz, ez az önismétlés nagyon ravaszul működik: a sorpár az ismétlése során egészen mást jelent, mint először. Mivelhogy minden szó vagy nyelvi elem jelentése nem pusztán az őt alkotó elemekből tevődik össze, hanem az őt körülvevő elemekből is, abból, ami megelőzi, és abból, ami követi. Az első versszakban például a "Kalauz és vezető nélkül" oka és következménye egyaránt lehet annak, hogy holtvágányra került a villamos, és a jelentésnek ezt a kettősségét az ismétlés teremti meg. A második versszakbeli ismétlés egyetlen szó változtatásával azt éri el, hogy a két sor egymásnak éppen az ellentétét jelenti: "meg volt rakva" illetve "nem volt rakva". A harmadik versszakban a vörös-veres hangalakváltozatok jelentés-sugárzó erejét használja ki: a veres szóalakban még érzik a vér szó jelenléte, és itt egészíti ki az első sorbeli mondatot a vérrel mint okhatározóval, ezzel egyúttal különös figura etymologicát is alkotva ("vértől vereslett"). A hatodik versszakban - éppúgy, mint a másodikban - egy szó megváltoztatásával más idő- és oksági viszonyokat teremt: a "sic tranzit gloria mundi" szentencia előbb következmény, utóbb egy előzetes tudást, illetve nem-tudást fejez ki. A nyolcadik versszak szójátéka önmagában is kétértékű: félre ne értsd ismét/lem testvér, a Mellékdal első strófájában, a 9. versszak elején álló de a vers egész addigi menetének ellentmond, az ismétlés során az és bezárja a versszak logikai körét. Végül az utolsó versszakban a kurziválással kiemelt most is a távoli, talán elképzelhető jövőből valós történelmi alternatívának mutatja a vörös villamos, a vörös eszme visszatértét ("nem lesz-é vajon" helyett: "most is s ha lenne").
     A vers címében szereplő megjelölés kupléként határozza meg a verset. A kuplé jellegzetesen könnyű műfaj, a kabaré, az operett, a szórakoztató színpadi művészet műfaja. Dal, amelyben a szöveghez dallam, mégpedig könnyű, igénytelen, fülbemászó, könnyen megjegyezhető és énekelhető dallam járul. Általában valamilyen cselekményt jelenít meg, hangvétele többnyire tréfás vagy szentimentális, szerkezete ismétlésre, leggyakrabban refrénre épül. Kányádi tehát híven követi a műfaj előírásait, miközben tárgya a huszadik század legnagyobb utópiájának sorsa, azé az utópiáé, mely két-három nemzedék egész életét meghatározta. Nemcsak az egyértelműségre törekvő allegorikus olvasási mód és a bonyolult értékszerkezet között keletkezik feszültség a versben, hanem a tárgy tágassága és a műfaj igénytelensége között is. A kuplé egynemű érzést fejez ki, a vörös villamoshoz való viszonyunk viszont bonyolult, ellentmondásos, feszültségekkel teli.
     A történet, ami velünk történt, nem egynemű és nem egyszerű, nem egyszerűsíthető le jóra-rosszra. Ahogyan a történelem sem egyirányú, egy-vágányú folyamat, és nem teleologikus üdvtörténet vagy elkárhozástörténet. Ami történt: tragikus volt, ezt tudjuk róla. Tanulságai vannak, de egymondatos, jelszóként fölírható tanulsága nincsen. Legyünk, mondja ily módon lefokozva, elkuplésítva, önironikusan a vers, legyünk óvatosak. A tragikum nagysága egy kuplé egyneműségében jelenik meg. Nem véletlenül. Óvakodjunk, mondja, a nagy szavaktól. Óvakodjunk a nagy megváltástörténetektől. Vigyázzunk a nagy és magabiztos értékelésekkel. Ha nem muszáj, ne ismételjük meg korábbi tévedéseinket. De még erre sem adható recept, csodaszer.

Allegória a vers, annak egyértelműsége nélkül. Tragédiáról beszél, de látszólag elkenve a tragédiát. Csak egy villamosról szól, abroncsokkal és pótkerekekkel. Igazi tanulsága abban rejlik, ahogyan a tragédiáról beszélni tud. Nem csekély bölcsességgel.

* Külön vizsgálatot érdemelne, milyen módon került bele a huszadik század művészetébe a villamos. Négy nagyon különböző jelentésű, műfajú és fajsúlyú művet idézünk itt, inkább csak az elgondolkodtatás céljával. Kosztolányi Dezső novellája az Esti Kornél kötetből: Egy közönséges villamosutazás; Szabó István filmje, a Budapesti mesék; Bródy János dala: Az első villamos; Adamis Anna dala: Holnap jön egy villamos...