III. Még további tőrmellékek

Társas érintkezés másokkal
 

Nem csupán a mások társaságában vagyok igencsak magányos, de a sajátoméban is. (Vagy: a magaméban is igencsak "más".) Azért ez utóbbin cigarettával, köpködős rágcsálással lehet valamit segíteni. (A cigarettázást könnyedén elhagytam; mit jelent ez?)
     Soha nem mondani, hogy soha - mert ha mindig azt mondod, "nem", ez, az alébbi helyett, viszonylag könnyű. Undok vagy akkor mások szemében. De ha nem ugyanilyen sikerrel mondod, hogy "hát egyelőre nem" - utóbb a magadéban leszel az. Mert vagy úgy kell érezned, rájuk erőltetted evidenciád, lévén, hogy úgyis tudják, az egyelőre nem = soha; vagy később újabb kísérletek történnek, s ez sokszorozódó kellemetlenség, ráadásul taknyos ügy, öröknátha állapot.
     Hogy "Társas érintkezés másokkal", ez, a fentebbiek értelmében világos, csak az önmagaddal való érintkezésre szorítkozik. Másokkal úgyis más vagy, magaddal a jobbik esetben magad, a rosszabbikban szintén más.
     Mivel - politika, vallás, szerelem, munka, pénzkeresés stb. és vidéke - a kifejtettebben másokkal történő érintkezést számos egyéb ürügy taglalja, érdemes a kevésbé feltárt tereppel foglalkozni, anélkül azonban, hogy olyan kifutója lenne a dolognak, mint a (túlzottan érzelmeskedő felhangokkal járható) "magad is elmásulsz", "sosem vagy az" etc. Érintkezés magaddal, mint idegenkedés magadtól, maximum magad iránt. Hogy valami megközelítőlegesség is legyen a dologban, gyengébb pillanatúaknak remény.
     Mellyel nem kecsegtetünk. (Lásd "kecsegtessünk egyet". Hát nem. Ne.) Akkor innen.

Akik úgy bárhol "jól elbeszélgetnek", jól megvannak az életükkel, nyilván, merészelnek felébe kerekedni, vagy eleve reménytelnek, s így önfeledtek, ám dolguk - jellegzetesen mai helyzet! - nem tragikus.
     Érdekesebb a haszon elve s kényszerpályája a közelebbről ismert esetekben. (Nem az alkalmi ismerős pulttámasztóknál, legyenek bár ők egyetemi tanárok, fagottművészek, design-vállalat-tulajdonosok stb. Legkiválóbb ily ismerősömet mégis meg kell említenem: ő mondta, mikor megkérdeztem, "mi kettő kell nekem", s kezdtem, 1, az egészség, folytatta, 2, hogy hagyjanak békén. Ennyire ismer. Igaz, minthogy semmi ily műintézetbe már, az "ő" csehójába se térek be.)
     A haszon elve nem is kárhoztatható. De a haszonjelentkezések - valakinél - máris módosítják kapcsolatlehetőségét, társasságát valaki mással. Erre mondom majd, szintén 2004 januári beiktatás, itt a végén valahol, hogy ha Totyi madaram és 1977 óta, egyáltalán, madaraim alapvetőjét nem tudják, s nem is hitték, hogy érdeklődni kellene ezek iránt, nemcsak lelki- és szakmaiéletezni, az olyan páros kapcsolat volt akkor, emez illetők s köztem, mintha a párdusföldi geológus kötött volna kitermelési szerződést a gudangói önkormányzatnál, nemzetközösségi pecséttel, ellenben a pecsét egy bálnazápfogból volt faragva, és a hivatal az épp a szomszéd bakungóiak által elfoglalt gudangói nagyvárosban köttetett, ily érvénnyel, na.
     Sokkal fontosabb ily barátságoknál az időtelés mikéntje. Nehéz volna azt mondanom, hogy szeretek járni. (Ezzel idő telik.) Hol szeretek lenni. Nehéz azt mondani, hogy itthon - egyedül. Nem ilyen egyszerű. Itthon - jól. "Jól", ilyen viszont nincs. Nem az "itthonnal", nem a "lennivel", nem a satöbbivel van a baj.
     Azzal van a baj, ami nincs. Ezzel van az utcán a baj, otthon a baj, egyedül a baj, társasan a baj. És még nagyobb baj, hogy nem is tudni így, mi az, ami nincs, főleg hogy miért nincs, ellenben ettől darabjaira hull szét "minden", valóban attól kezdve, hogy olvasod, Zinedin Zidane napi (sic!) 440.000 osztrák schillinget keres, le addig, hogy egy ötszobás lakásból egymillió forint vételár fejében cuccostul az utcára tesznek egy nyugdíjas házaspárt, mert "mit tehet róla az új vevő, hogy ezek itten mindig csak heverésztek és újságot olvastak, egy lakásra nem tudtak maguknak összeszedni, most rajtam éljenek?" Nem szó szerint idézem.
     A városban járva, másfél óra múltán is pillanatnyi romhalmazként érek haza. Ilyenkor persze, hogy "idegesít" bárki, bármi. Ha ennyire magam-is-más, ennyire magamban vagyok, nyilvánvaló: találkozni bárkivel: az még csak a (rossz)ingerküszöb. S mert (Eliot) nem remélek, hát amennyiben nincs valami lebonyolítandó, minek kell találkozni? Lehet, hogy valakit ez hökkent meg. De mondtam: másokról itt szó sincs. (Attól még meghökkenhet bárki, ez is igaz.)
     A legszabadabb piaci viszonyok egyike: kellesz-e "úgy, ahogy vagy" bárkinek, bármihez egyáltalán. Már amennyiben neked kell ez a bárki, bármi. Két változat van: vagy te kezdeményezel, vagy "irányodban" történik nyitás. Van, ahol ez igen szerencsésen összejön. Mindenképp: a kérdés ugyanaz. Semmi mód nem magadnak írsz. (Maradok az írásnál. Műfordítás és más bérmunkák most itt: körön kívül.) Magadnak előbb-utóbb nem írnál. (Igaz, bajok indulnának azzal is.) Így a kisebb még a baj. Hogy mégis írsz.
     Borzadva gondolok rá, milyen lenne, ha nekem megint tíz napot, két hetet kellene töltenem idegenben. A legcsodásabb ösztöndíj elviselhetetlen volna. Mi a fenét csinálnék én Lendbergben, Fuinthusenben, Crondike-ban? Mit? Bécsben nem tudok mit kezdeni magammal délután háromig (lófutamok kezdete), ha megvettem az ügyeletes Doderert, kutyacsokit és én-nem-tudom mit (ottani fillérekért, na ja).
     Nem mintha a lófutamok kénének. Csak erről már volt szó.
     A lófutamokra (ellentétben az írással, itt nem) már kész roncs vagy. Nem érzékeled, hogy a végén jön a sugallat. Mit tudom én, Magányos Katona "lószemélyében". Meg mindegy is. Nagy rizikót már neked a ló sem ér meg, kicsiben meg olyan mindegy. Elszámolod egy-két elmulasztott vacsora árában, a piáéban (nem iszol). Vagy semmiben. Nem tétel.
     Történni - foglalkozás történt, mégis.
     Ezt te mondhatod. Ha szinte minden nap megírod az öt oldaladat, lassan a semmibe, a borítékba, akkor "Kleusz 3-tól fél 6-ig" tényleg azt csinálsz, amit akarsz. Legföljebb a környezetet kell elviselhetőre megválasztanod. Erre kell vigyáznod. Van vari.
     Ha a cselekvés mintegy a rágcsálós kiköpködés jegyébe fordul át (ne hízz a tettektől, kiköpöd "őket" etc.), már köteteket beszél. Jó, "köteteket", hallom: "ne fűzz". A vicc örök.
     Remek, tőlem aztán éhhalál lett volna a viccre vágyók sorsa. Az én viccem nem okvetlenül az a vicc, mely éltet (s feltár vagy eltakar). Ezért nem is érzem érvényesnek dolgomra a viccet.
     A társaskodás azonban mindig - hallgassuk csak, mennyit nevetnek a társaskodók! - kicsit vicc. Csak magadban lehetsz komoly. Még azt a hülyeséged is komolyan tudod venni, hogy magadban vagy aztán, mások híján. Végképp más. Halálkomolyan, állat a ketrecben, a szafariintézetben, rovod köreid Doderer lépcsejének közelében, nem élvezed a gyönyörű alkonyt, nem kellemesek a halkan cseperésző lombok, nem jó a tűrhető szoba visszafogadó ígérete, nem nézgelődsz igazán. Nem örülsz annak se külön, hogy nem sajog ordíttatóan gennyes fogad, hogy nem a lainzi idegszanatóriumban vagy ágyrács mögé dugva, nem tölt el lelkesedéssel, hogy négy hét múlva újra jössz, szabad szólásod, mozgásod van, otthon társnéd, kutyád, madarad vár - pedig ez is még mind magány. (2002 tavaszán)
 

IV. Netovábbi tőrmellékek

Társas lény
     (Toldalék, kontraszt és utószó)
 

Közönségednek írj - vagy hallgass. Hogyan is értheted ezt?
     Ne akarj értőket, hozzád közel kerülőket hódítani. Jó, ám legyen, legyenek, de ne így kezdd dolgodat.
     Ha ott tartasz, ahol - és ez nem térben és időben mérhető "érték", lényege éppen ez -, nos, ezt cáfolnád meg, rugnád fel éppen, ezt cáfolnád hazugsággá, öncsalássá, ha törekednél.
     Közzönségeddel azonos vagy, bár nem kell tudnod pontosan, két emberről van-e szó csupán, esetleg két kezeden végigszámolhatnád, kikről, azt se kutasd, kik ők, s lehet, sosem fognak nálad visszajelentkezni. Velük azonos vagy, nem kell kutatnod senkik után, nem kell igyekezned, hogy bárkinek is a szája íze szerint beszélj.
     Wittgenstein mondta az "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell" örökigazságát. Ezt mi, gyerekfejjel még a háború nemzedéke, főként politikai tartalmában értettük. Világos ma már, hogy messze tágabb körű sugallatai vannak. E pontatlanul - de lényegien - idézett tétel nem variálható henyén, vagyis hogy például "amiről már beszélni lehet, az..." - és egy nagy legyintés. Nem. Ha arra gondolok, a Kelet tanai (zen stb.) mily nagy divattá váltak európai-amerikai etc. agyakban és "szivekben", óhatatlan feltolul: a wittgensteini hallgatást akarta okvetlenül néven nevezni az európai, amerikai stb. kultúrájú-civilizációjú, vallású ember. Nem bírta ki az igazi "némaságot".
     Ez a "némaság" nem okvetlenül csak a szavaké. Lehet "létezési", kisebb szóval "megléti (némaság)". Mely nem is az, hogy senkivel, semmiről, semmi céllal etc. Nem beszélni. Nem "társalogni, társaskodni". Jól elágazik. Nem. Ha figyelembe vesszük megléti állapotodnak (annak, ahogyan vagy) kellemesség- illetve kellemetlenségszempontú összetevőit is (mit, összetevőit! Efféle vízjelét, lényegét, alaphangját stb.), jön ez: cefetül vagy (netán). Partravetetten etc., hagyjuk a hasonlatokat. Lásd: "Amire nem hasonlatot kell hozni, azt nevezzük nevén!" Ha a partravetettség rossz (neked), nem vagy jól. Így létezned örök keserv. Ha viszont beletalálsz ebbe az állapotba, hamar elérkezik: nem maradsz rendjén társas lény, másokat kizársz (belőle). Ha bele-éled magad a partravetettségbe, nincs abból visszatérés. Lásd Ottlik: aki az "iskola" világát megismerte, nehezen értetheti meg magát a külvilági civilekkel. Vagy Eliot: ha láttuk egyszer (jó, ő azt mondja, "álmunkban") a tenger alatti termet, hallottuk lakóinak szavát, nos, nehezen reagálunk attól fogva az emberek szólító hangjára. Slussz.
     Miket jegyeztem fel még ma hajnalban, miután kávéztam s rettentő "semmit se!" állapotom után (az agyvérszegénység? De a teljes tagadás állapota, mindené; semmit ne tégy te! Kafka, Artaud nem ilyenkor írta bizonyos műveit?), ilyeneket jegyeztem fel: Ha valakikkel nem tudsz beszélgetni, zöld ágra vergődni így - rémes. Ha ezt valakivel megbeszéled s jól vagy ettől, ha oda lyukadtok, hogy "nem is oly nagy baj" (volt az), hát megalázó ez és röhejes (rád nézve). Hogy neked csak "ily nem is oly nagy bajaid vannak". De ha valaki találkozni, beszélgetni akar veled (miről?), mikor az életben alig szoktatok, s te nem egy... mondjuk, nemzetközi úriemberi életet élsz...nem vagy vendégmunkás vagy -professzor sehol... ó, álljunk meg. Ez így, kirészletezve, kisszerű. Másról van szó. A wittgensteini hallgatásodról.
     Csupa olyan dologról kellene beszélgetned, amiről (aminek a lényegesebb rétegéről) te már hallgatsz. Épp hallgatsz. Inkább hallgatsz. Ne légy gyáva: "már hallgatsz".
     Nem vagy ily értelemben (társalkodósan) társas. Ezt megírod, de akkor se közönséget keresve, hanem eleve azoknak... itt érkeztünk vissza a kezdetekhez. Akik: közönséged (ebben).
     S akik közönséged: ha a legkíméletlenebbül adagolod is, mondjuk, a Nagy Koala Kártyabajnokság tárgyi izgalmait (eseményeit), igen, közönségednek, a ténylegesnek, el kell viselnie, fogadnia, a "szót" el kell értenie. Vagy azt kell tennie dolgoddal, amit neki tálalsz, amit társasságtok (közösségtek) rendel. Amitől ti vagytok (egymásnak) ti. Nem tudom, menynyire engedhető meg a sápítozás, aggodalom, a jóakarat naiv kifejeződése e közönség részéről. Gondolj magadra: te Artaud, Kafka, de Staël stb. közönsége vagy. Nehéz ügy. Kezded félteni őket? Wolsot, ne egyen a romlott húsból? Furcsa az is, ahogy Wols piktor úr közönsége vagy, aztán tudsz családi zűrzavarairól, iszákosságáról, kutyáival volt mindenféleségeiről, ablakból-kizuhanásáról... hogyan nézed ezt mind? De hagyjuk. A legjobban nézed!
     Hajnali passzivitásban feljegyezvén "ezt", írtam hajnalban, iszonyú (a dolog következetesség, kívül minden társasságon). De ha művé írod (na ja, beszéljünk egyszerűen), mi lesz annak a sorsa? Esetleg nehezen tudsz vele mit kezdeni... az is keserves. Visszaérkeztünk a kiindulóponthoz.
     Közönséged. Ha közönségednek azt mondod: de rémes, hogy neked végül most mégis "a ló" lett az, ami ellenjáték (inkább: még-mindig-a-tisztább-valami) a szakmai életedhez (publikálás, elismertség, honorárium, kilátások etc.), hát ez de rémes, mikor már olyan boldogan szabadultál tőle ("a lótól"). S most akkor ez! Közönségednek ezt, mert közönséged, értenie kell.
     Ezen kicsit el kell gondolkoznia.
     Tehet fel kérdéseket. Milyen is az "angol, ír, francia" ló. Mert nyilván nem a (publikáláshoz, elismertséghez, honoráriumhoz, kilátásokhoz etc. kisértetiesen hajazó, egy tőről való) magyarhoni "lóról" van szó.
     S a többi. Közönségkapcsolat így: lehet.
     Nem közönséged az a riporter, aki rákérdez: ó, de hát ebben a kitárult, örökké változó stb. világban te hogyan élhetszt ily visszavonultan.
     Nem is jön számításba az az utcai közember, aki egy szót sem olvasott tőled, de aranyos veled. Vagy undok. Nem érdemes még csak említésre sem az érintkezéseknek az a (vigyázzunk!) formája, hogy mi a napi politikai szenzáció éppen, vagy te megint felszedtél (leadtál) egy csomó kilót stb. Más téma nincs? Nincs neki veled más témája, meg hallgatni sem bír. Esetleg ingerled; un.
     Kapcsolatnak az a valami nevezhető, ahol mindkét fél (valamennyi fél) kicsontozhatja, hogy neki igenis mások a bajai (mint a másik, általa meghallgatott, bajai, mások az övéi). Az én bajaimról is lehessen szó! Ne legyen baj-hierarchia. Ne kelljen félnem azt mondani: jó, ezek a nagy-"világi" dolgok... de nekem ezektől függetlenül vannak meg az "örökbajaim". Ne legyen olyan kettős "osztata" a világnak, hogy ily kijelentéseddel rögtön a másik "tábort" segíted. Vagy átpolitizált lényként (1944 óta) te magad akkor is ezt érezd, ha tudhatod: beteges.
     De amikor azt mondtam az ismét: "Vigyázat...!" - ez volt az. Itt érkeztünk meg mégis (máris) a politikához. Amit a leginkább pittyedt szájjal fogadok pedig: hogy a politika a szavak, a pénz stb. általi "megnyerés". Ikszeké és ipszilonoké. Miért, hát én nem épp ezt mondtam az imént: hogy elvárnám, beszéljenek az én javamra is... ügyem legyen az ügyük.
     Nem?
     Hamar nevetségbe fúlunk a "társas"-sal. Vagy valaki azt mondhatja erre: ez a "rosszul-társas". Fogalma sincs ennek, mit beszél.
     Nos, lehet.
     Marad az írói megfogalmazás. Lehet, közönséged ezért a közönséged. Mi másért? Gondolod, még sosem hallott "olyan" dolgokról? Amikről te beszélsz? Jóllehet te:
     tematikus és nem formalista író vagy.
     Témákat formalizálsz, nem formákat tematizálsz.
     S így reméled (így ez tevékenykedésed elemi, elengedhetetlen része, ez mentsége, ez indoka stb.), hogy tárgyiakban oly részleteket tudsz (egy verébéletről, lófutamokról s a velük kapcsolatos emberi küzdelemről vagy elengedettségről, úgynevezett játékmedvék várható sorsáról, még erről-arról, miközben fogalmad sincs a divatos szerencsejátékformákról, közgazdászok elhelyezkedéséről, trópusi utakról, tőzsdézésről, társaskodásokról a sikertársadalomban), tudsz részleteket, melyek iránt közönséged érdeklődhet. Fura veréb vagy. A veréb "rajmadár" (Schwarmvogel). Nem bírja a magányt. Sokkal egyszerűbb lény nálad (ennyiben). Te, alkalmasint, túl bonyolult lény vagy. Társaskodásnak (lényed közös-elemének) legyen is elég ennyi: elismered, hogy te talán valami ilyen vagy. Valami "túl". De semmi más "innenibe" nem törsz bele!
     Eddig volt ez 2002. S ma?
     Mégis beletörünk önmagunkba. Amit K. így mond, Csáthnak, persze: "te hittel indultál, utadat", bocsánat, "kapudat". De nekem itt ez mint "utadat", így kell. Utunk a mások, vagy ők csak az út szegélyezői? Kapcsolatokba keveredünk. Ám ahogy most, s épp ez tette szemembe avíttassá (valamelyest) ezeket az írásokat, 2002 januárja és nagy nyara közti tárgyfeldolgozásaimat, ahogy tehát most ezeknek az írásoknak az úgynevezett tartalmait (formalizált tartalom, írtam, s ugyanerre, a régi fölfedezést feledve, ismét rájöttem) elnézem, nézem pedig a mai dolgok fényében, s ezek nem is annyira fények...
     Még a régi, fitzgeraldi, ottliki stílus szerint: egy későjanuári, fényes hajnal, madarammal együtt töltött reggel fényei. S e fényekben... De a fények nem íróeszközi fények. Hanem Totyi madarm fényei. A madár fényfüggő létező. (Vakon is megoldja, persze, szerencsés esetben.) Ahogy ülök itt, s hol ezt gépelem, javítgatom, meghamisítom ("elfogadhatóbbá teszem") ezeket azt irományokat, hol pedig a a Nagy Koala Kártyabajnokság új tornájának könyvelési munkáit végzem, a Tornakönyvek már 40-50 centis tornyot alkotnak, 1972 óta... és Totyi a kezemben ül, olykor kártyánál, olykor gépelésnél, vagy ha csak a "Különleges Ügyosztály"-t nézzük a tévén magunk különben Emmá Nyóc-as felfogásával (a híres wittgensteini mondás a 7. pont, utána jön, ez jó fölfedezésem a közelmúltból, s a 8, a nyóc, a hallgatás! S nem politikai, nem szakjellegű stb.), ahogy Totyi így ül, neki én az élete vagyok, ő nekem az életem, s életem tárgya az itthon játszott Kártyabajnokság, két tornája; ez párkapcsolatos, mégis - számomra - nagyon magányos dolog. S aki ember e dolgaimról nem tud, ezek felől nem érdeklődött, ne is higgye, hogy valódi kapcsolatban volt velem. Lelki élet, gyakorlati élet (khm) megbeszélése... az irodalom... a politika... velem nem kapcsolati tárgy. Elfeledtek tudni Totyiról és főmedvémékről. Már akik. De ők - el.
     Minden élményelmondás undorító. Csak az aforizmatikus nem. Például: "Párkapcsolathoz még a másik is sok, nem hogy akárki harmadik." És: "Az író számára az írás - már az Olvasó nélkül is - az egyes számú párkapcsolat." (De nem! Totyi verebem akkor, Főmedvém etc.?)
 

Utóirat

Neveztem így ezeket az írásokat: "Korai zsengék". Ám hogyan ítélhetnék? Ha itt éltem, s most, a minap, erre jövök, valami erre hoz: "Én itt nem éltem". Ezeknek az embereknek a dolgát, köröttem stb. Hogyan is mondja Pilinszky, több ízben: "E világ nem az én világom..." - "Mint elvaduló idegent..." - "Hol én is laktam, s nem lakom, a ház, hol éltem, és nem élek, a tető, amely betakart, Istenem, betakartál régen". Vagy:

                                          Panasz
 

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?...

Ez az utolérhetetlenség nem is lehet ostromolható. Magam azért mondtam hát, Mr. Rendszerváltás vagyok: eladdig, 1988/89-ig általában egymás közt mondhattuk el csak a dolgokat, meg alig írhattunk ki bármit is. Most, e világ megannyi hitványsága ellenére, ami nekem fontos, szabadon megírható. Csak az "egymás közt"-re nem marad mondandóm, ma épp az van velem, hogy külön nincs kinek mit mondanom. S visszaértelmezi születésemig a dolgot, ismétlem: "Én itt nem éltem". (2004. január 17.)
 
 

* Az előző rész 2004. decemberi számunkban jelent meg. (A szerk.)