Okvetetlen ágyakon
 

(A fürdőben kevés kivétellel...)

A fürdőben kevés kivétellel hallatlan
túlsúlyos nők puhítják magukat,
amorf szalonnáik látványához rég hozzáedződtem,

nem bánt furcsa testtömeg indexük,
némelyikükkel jól eldis-
kurálok pár percet,
nem bántja őket furcsa testtömeg indexem,

folyton ugyanazt kérdezik, ugyanúgy,
egy ilyen fiatal embernek vajon mi gondja lehet,
mire én folyton ugyanazt válaszolom, ugyanúgy,
van egy kevés gond a gerincemmel,
nem komoly, csak a szokásos, aggodalomra semmi ok,
szeretjük egymást, gyerekek.

Ebben a felhozatalban igencsak feltűnő,
ha megjelenik egy viszonylag nem túlsúlyos nő,
akinek legfeljebb csak az előrésze fittyed rá hallatlan pocakjára,
vagy az átlagnál számottevőbben reszket az altája,

megbámulják őt a férfiak,
le nem veszik szemüket az átlagnál kedvezőbb látványról,
közelebb húzódnak hozzájuk,
rendszerint ugyanazt kérdezik és ugyanúgy.

Más említésre méltó esemény nem történik,
aggodalomra semmi ok,
az élet úgyis tovaszáll, a zsír magába zár.
 

(A hó esik, nincs ebben...)

A hó esik,
nincs ebben semmi különös,
a hónak minimum esnie kell ahhoz, hogy szép legyen,
vagy napokig megmaradnia,
most esik, és esése attól különös,
hogy pelyhei szépen bele, a medencébe, sűrűn bele,
én benne, a pelyhek meg bele,

nem éltem még ilyet,
hóhullásban ülök a medencében,
s arra gondolok,
hol hóhullás van,
ott sokféle hóhullás van,
sokfélét láttam én is,
de nem éltem még ilyet,

és örülni tudok ennek is,
örülök ennek a különös a hónak,
mert péntek van,
és minden különösebb ok nélkül mondhatom,
hogy hószita-péntek,

máskülönben nem mondanám,
kellett hozzá ez a nap, ennek a napnak a neve,
a hó, az esése, a medence,

meg ez a kifejez-
éstelen-én itt,

és a tegnapi szerelem-csütörtök,
na ugye megmondtam.
 

(Fölszól egy nő...)

Fölszól egy nő a tangentorból,
a szobánkba szól föl, telefonon,
hogy egy páciens korábban mehet,
aztán egy másik a húszasból,
hogy betegét íziben várja,
jelzi a masszőr, az ötvenhatosból,
hogy megcsinálná
ágyszomszédom hamarabb,
nagy a mozgás, nagy az élet a reumában,
a földszinten gyógyítani akarnak,
az emeleten gyógyulni,

túllenni, lehetőleg mihamarabb,
az egészen, nem számít a rend,
az ún. beosztás,
hogy ki mikor mehet, rend-
kívüli helyzetek adódnak nap mint nap,
ha szólítanak, menni kell,
illetve hát, lehet,
semmi nem kötelező,
csak ajánlott, az együttműködés
lényegi, a gyógyítás és gyógyulás
elengedhetetlen feltétele,
melynek eredményeképpen
folyton csörög a szobában telefon,
nem szólhat másról a délelőtt,
ha nem vagyok kezelésen,
hogy kezelni akarnak,
folyton csak
kezelni akarnak,
most a nyolcasból hívnak,
hogy lenne hely, ha ráérek,
persze hogy,
nem akadt volna más dolgom,
mint ez a fölszólás.
 

(Influenzajárvány miatt...)

Influenzajárvány miatt látogatási tilalom van,
ez a tábla van kint ma déltől minden fontos ajtón,
sok fontos ajtó van, sok a tábla,
déltőn kitáblázott a karantén.
Tény, a hétvégi eltávozásnak lőttek,
nincs hazamenetel,
ez hangzik el a viziten,

csak hogy ráerősítsenek a táblákra,
nyomatékosan jelzik, nincs kecmec,
mindenki marad a fenekén.

Az áentéesz kiadta a körpapírt,
így a máskor szokásos otthoni hétvége
kövesdi hétvége lesz,
nincs eltávozás,
nincs feleségem, fiam, szülők, kutyáim,

betáblázom az időm,
gyakran hazatelefonálok,
körpapír lesz Kövesd,
olvasok majd és körírok,
nesze neked influenza,
szaporodnak majd a verseim,
jól elverem mások ragályán a port,
meggondolják legközelebb,
mennyi kárt okoz az ittlétem,
beirodalmazok ezt-azt,
amire különben nem lenne tetterőm.
 

(Vannak írások...)

Vannak írások,
melyek írásában ugyanott fáradok el,
ahol az olvasásukban,
a saját írásaimról, olvasásaimról van szó,
módomban áll természetszerűen
a terhemre lenni írásomban, olvasásomban,
a saját terhemet képezni.

Készítésükkor egyhelyütt abbahagyom az írásokat,
belémfáradok,
jó módomban aztán újra és újra kezdeném az olvasást,
az írást, írásom, magamat,
eljutok bennük,
illetve magamban ugyanaddig a pontig,
ahol olvasni, írni abbahagytam magam,
és újra és újra nem tudom tovább folytatni az írást,
írásom, magamat,
hiába veszek erőt az íráson, magamon,
nem jutnék túl, ha rajtam állna, soha,
hajszálpontosan ugyanazon a ponton
rekedek meg, unos-untalan,
addig tartok folyton, ahol abbahagyom.

Kábé úgy érhet véget az élet,
mint ezek az olvasások, írások,
illetve hogy nem a végét érheti,
nem is abbamaradhat,
hanem abban maradhatunk, hogy bizonyos dolgokat
nem olvashatunk, nem írhatunk tovább,
életbe lép a kijelentkező mód,
nem azért, mert folytathatatlanok,
nem azért, mert belefáradhatunk, terhünkre lehetünk,
hanem mert máskülönben is
hajszálpontosan ugyanott
hagyhatnánk abba, ahol korábban abbahagytuk,
nem lenne tovább természetszerűen mit feszegetni,
nem lenne hogyan,
kész lehetünk, a hajszálpont jelezheti, hogy vége,
kijelentkeznek a saját soraink belőlünk,
még mielőtt előlük ismeretlen helyre mi távozhatnánk,
fölköti állunk az írás, az olvasás,
kábé nem tud íródni, olvasódni,
élni sincs módja bennünk tovább.