Dara Bokra körbenézett. Kellemetlen, súlyos csend telepedett a sötét erdőre. Ama híres Vihar Előtti helyett vihar utáni. Dara Bokra úgy látta, semmi sem él ezen a helyen. Arra gondolt, talán rossz helyen jár, ez nem is a Hetedhét Erdő, itt ugyan meg nem találja régen leszakadt Másik Felét sohasem. Ám a kopott rajz szerint, mit ama mocskos szakállú, trágár vénembertől kapott, minden bizonnyal erre valahol kell kutatnia.
     No, az a vénség is megérte a garasát. Göcsörtös vándorbotjával az ódon kőfalat csapdosta, közben mindenféle trágár szavakkal illette a botot is, meg a falat is. Dara Bokrának azt mesélte, őt azért küldték ide, hogy vizet fakasszon a sziklából. Csakhogy útközben elfelejtette, hogyan kell. Erre Dara Bokra megkérdezte, mi a neve. Az öreg azt felelte, Fényhozó.
     Immár viszont a Hetedhét Erdőben járunk, ahová Dara Bokra számos viszontagság után valahára üggyel-bajjal eljutott, és most egyre a rajzra mereszti szemét több-kevesebb sikerrel, mert Itt A Csillagok Is Halottak. Hősünkön kezd úrrá lenni a kétségbeesés. Ám ekkor a közelben valami megcsillan, egyúttal sóhajtás hallik, de keservesen keserves.
     Dara Bokra megdermed egy pillanatra.
     Ó, ez csak Meglökő, a hóhér, Ki Nem Volt Hajlandó Kivégezni A Kölyköt. Éppen rágyújtott egy girbegurba cigarettára, és a láng megcsillant pallosának élén. Ekkor hagyta el keblét ama sóhaj, amilyet sóhajtani csak a kísértetek képesek.
     - Ó, hát keresem Őket Délen, keresem Őket Északon. Keresem Keleten és keresem Nyugaton. Fenn és Lenn és Mindenhol. Társaimat, ó, mégsem lelem e kietlen tájban. Pusztulnék, de nem tudok. Elhagytak az Angyalok. Ó, hol van a szív. Mely megreped.
     Ahogy ezt Dara Bokra végighallgata, óvatosan az alabárdos óriás mögé osont, és megszólalt.
     - A hátad mögött nézted már.

(Október 28., vasárnap)
     Körbevesz a Város. Az én városom. De csak nézhetem, ez itt nem az. Nem bizony. A dróton belül Minden Más. Más törvények uralkodnak, de még a növényzet sem ugyanaz, a levegő sem. Semmi. Úgy ám. A Várost csak nézhetem. És ez kínoz legjobban, ez tesz türelmetlenné, könnyebb lenne máshol.
     Mégsem szeretném, ha áthelyeznének, még ha csak nézhetem is a Várost. Ő a harmadik, vagy az ötödik szerelmem. Attól függ, hogyan számoljuk. A Szerelmem.
     Anyám itt fekszik a Városban. Beteg. Kínoz ez is. Megöl. Itt fekszik néhány ezer méterre, de addig már nem láthatok.
     Milyen lehet a halál belülről. Szerintem olyan sima és sötétvörös, fekete-fehér villanásokkal. Nagyon sima és nagyon csendes. Mások ott a frekvenciák. Én ebbe nem merek most belenézni.
     Valóban minden gondolattal meg lehet barátkozni. A kérdés az, hogy szabad-e.

Emlékszem még, amikor elmentek a fecskéim. Az utolsó még visszanézett, kacsintott, és felém intett. Azután sietve távozott ő is a töbiek után.
     Akkor voltam utoljára ember.
     Erről most egy időre lemondok.

Meglökő lassan fordult körbe, a meglepettség minden jele nélkül. Hatalmas arcán csupán a végtelen szomorúság ült meg letörölhetetlenül, semmi más. Lassan kifújta a füstöt, közben egyenesen Dara Bokrára nézett, de lénye nem árult el semmiféle sürgetést, várakozást.
     - Nos - kérdezte amaz.
     - Sosem találkoztál azokkal, akiket keresek, tudom. Megérezném rajtad. Nem mélyedtél még el a mesékben eléggé ahhoz, hogy megláthasd őket. Csak a mélységes bánatomnak köszönhető, hogy engem megpillanthattál. Mert nem Engem látsz, csak a Bánatomat, mely immár az árnyékommá lett. Így van ez, bizony.
     - Én a régen lehasadt Másik Felemet keresem - szólt Dara Bokra.
     - Sosem áruld el ily módon, ki után kutatsz, kit szeretnél Magad Mellett - mondta mély meggyőződéssel Meglökő -, mert így el fogod ijeszteni minden bizonnyal. Én mindig óvatosan kutattam, és meg is találtam mindig Őket, Kiket Kerestem. Ám ez az Éra szétkergette az Ősi Árnyakat, és a saját baljós árnyait sorakoztatta fel a helyükbe. Ezek eltakarják a Valót, így folyton elsétálok az Enyéim mellett anélkül, hogy megláthatnánk Egymást. Sorsom immár bizonytalan. És nagy baj vár mindnyájunkra, ha Mi Négyen nem találkozunk hamarosan. Úgy ám.
     - Rám is nagy baj vár, úgy érzem, ha nem találom, kit keresek. Bár te is csüggedsz, látom, bölcs vagy. Adj Tanácsot, mit tegyek - szólt Dara Bokra, és várakozón tekintett a Vén Szellemre.
     - Egyet ajánlhatok csupán, ifjú halandó. Járj lehunyt szemmel, mert ez a Vakok Százada. Az erdő, mely körbevesz, maga az Erdő, az Árnyak erdeje, szemednek itt hasznát ugyan nem veszed. Ennyit mondok, nem többet. Most menj, és gondolkodj el ezen mindenképp - zárta le a témát Meglökő, azzal elfordult, újra a cigarettájába szívott, és újra mélyen sóhajtott, el is feledve a porszemet, melyet Útjába Sodort Az Idő.
     Dara Bokra még ott álldogált egy ideig az öreg széles hátát bámulva, majd elindult a Halott Erdőben gondolataiba mélyedve. Talán meg sem állt volna soha többé, ha meg nem pillant egy cifra ruhás, méla ifjút a Holt Fák között ténferegni. A jelenés kék selyemkaftánt viselt, buggyos nadrágot, ugyanabból az anyagból, díszes krokodilbőr szandált és turbánt akkora brilliánssal, mint az öklöm, mely hét sugárral, hét színben villant. Ez volt az első Fény, melyet Dara Bokra a Hetedhét Erdőben látott, ha nem számítjuk Meglökő cigarettájának parazsát. E pazar ifjú teljesen elveszettnek tűnt az Árnyak Között. Szemmel láthatóan keresett valamit, vagy valakiket.
     Ó, hiszen ez csak Herceg, a Második Kísértet az Ősi Perzsiából, a kelmelelkű ifjú, az Örök Költő, az Ábrándozó. Mit keres itt vajon a Baljós Árnyak Között.

(Október 28., vasárnap, 20:59)
A Legmélyebb Csendről írom a mesémet, itt, az örök zaj birodalmában. Mert a szerencsétlenek folyton mormognak, kiáltanak, vihognak, finganak, ásítanak, csupán azért, hogy elnyomják ugyanazt a Legmélyebb Csendet, mely a Mi Erdőnkben is uralkodik, bizony ám.
     Hát, csak zajongjatok.

(Október 30., kedd)
Egy nap karantén. Hányás és ürülék kavalkádja. Minden mennyiségben. Pehelykönnyűek a beleim.

Ma eszembe jutottak az újak ijedt szemei, de aztán inkább Bella fenekére gondoltam.
     Egyszer táncoltunk az egyetemi klubban. Én csak úgy félvállról, tudod, a karom a vállán, egyik kezemben cigi, a másikban korsó sör, a szem résnyire nyitva, félmosoly. És akkor elkezdte simogatni a hátam, majd a fenekem. Csak ekkor figyeltem fel erre a Nőre. Ó, ha most itt lenne. Emlékszem a tenyerére is. Millió vonal. Félelmetes. Azt mondják, a boszorkányoknak van ilyen. Olvashatatlan.
     Rövid, vörösre festett haja volt. Erőteljes élű arc, orrában ékszer. Feküdtünk az ágyban, csak simogattuk egymás ágyékát az alsóneműn keresztül, és én véletlenül megvágtam az ujját a gyűrűmmel.
     A címe még megvan valahol.

Valami szőke kislányt nyalábolva fut egy homályos alak a dróton belül, és ezen nekem meg kéne hatódnom, meg a vérháromszögek a szemem alatt és a halántékomon.

- Látlak-é, mondd, vagy káprázat vagy csupán - kérdezte Dara Bokra, amint lélegzethez jutott végre.
     A Herceg összerezzent, mint akit nagy elmélkedésben zavartak meg éppen. Riadt tekintettel, tétován fordult Vándorunk felé. Ahogy megszólalt, hangja kellemesen bársonyos volt, akár egy nőé. Hosszú szempillái kihangsúlyozták minden szavát.
     - Csak még egyet szólnék. Csak még egy lágy dallam. Aludj csendben, én őrködöm. Felébredsz lágyan, én nem látszom, hangom elfújja a lég. Fagyott könnyem kopog a kövön. Megfásult sóhajból reped a dal. Ha megérted, a rigó mit akar, talán hiányozni fogok.
     Hogy látsz-e engemet. Nem tudom. Mit szeretnél. Csak tőled függ. De én. Mit látok én. Az előbbi rigó is tovaröppent, csak Holt Fák vannak itt, meg a Magányom Csendje. És te, vándor, ki felől nem tudom, nem vagy-é káprázat, mint ahogyan magad kérdezted énfelőlem. Ó, jaj, Szerencsétlen Szív. Megreped. Meg, bizony.
     - Azt mondtad, megreped. Érdekes. Ezt mondta az előbb az Öreg is.
     - Öreg. Miféle öreg - kérdezte a Herceg.
     - Hát az az alabárdos óriás - mondta Dara Bokra -, ki az előbb útba igazított, bölcs tanácsokkal ellátott.
     - Alabárdos óriás. Ez valahonnan ismerősnek tűnik. Nekem feltétlenül meg kell keresnem valamit, vagy valakiket, de oly hosszú volt az út, hogy közben elfelejtettem, kit és miket. Csak azt tudom, hogy szörnyű dolgok történhetnek mindnyájunkkal itt, a Csúf Árnyak között, ha Én sikerrel nem járok. Mert emlékszem mindenre, és ott voltam mindenütt. Nincs varázslat. Ez a pokol.
     Ezzel a Herceg leroskadt egy korhadt farönkre, és csüggedten elhallgatott. Ám Dara Bokra hozzá lépett, és jobb karját a bal vállára tette.
     - Látom, hogy Engem útba Te nem igazíthatsz - szólt -, hiszen saját utadat sem igen ismered. De mégis sokat segítettél, ezért azt javaslom, menj te arra, amerről én jöttem, én meg majd arra, amerről te jöttél. Járj mindig lehunyt szemmel, én is úgy teszek. A halált, a szerelmet az illatuk árulja el, hol rejtőznek, úgy bizony.
     S indult tovább Dara Bokra megkeresni Kedvesét, rég leszakadt Másik Felét.

(Október 31., szerda)
Csak a megfelelő szavakat kell a megfelelő sorrendbe raknod. Ennyi az egész.

Levelet írok Kedvesemnek. Minden relatív. Ebédre bab lesz. Szalonnával.

(Október 31., szerda, 20:19)
Újra megtelt a Hold, másodszor, mióta itt vagyok. Hirdeti talán Szerelmem eljövetelét, kit egyfolytában szólítok. A felhőim is felém intettek. Ó, mennyire örülök, hogy Ők nem távoztak a fecskékkel. Ős nyugalmuk biztosítja éltem. Semmi más.

S addigra megtelt a Hold. Bár fénye még csak az Éledő-Haldokló Fák csúcsát cirógatta óvatosan. Dara Bokra immár egyre biztosabban haladt a Hetedhét Erdő Szíve felé, nem nézve se jobbra, se balra. Se előre, se hátra. Ám egyszerre szipogás és kuncogás különös elegye hallatszott. Ezenkívül mormogás, elégedetlen.
    Ó, hiszen egy Édes Kölyök akadt Dara Bokra útjába. Fehér kezeslábas, hozzá bojtos sapka, orrán néhány szeplő. Ajkán pajkos félmosoly, mely gyakran-gyakran sírásba görbült. Ő az én Ezerarcú Kincsem, a Hold Szerelmese. Sosem szól talán, de Minden Titok tudója. A kulcs a tekintet és a sírásba görbülő, pajkos félmosoly.
     És hopp. Mögötte, háttal néki, még ily furcsa figurát. Zöld a ruhája, zöld mindene, zöld talán a lelke is. S ami a legfurább, zöld fény vibrálja körül egyfolytában, s ahogy mormog magában, ez úgy gyengül és erősbödik.
     No, ez a két fura szerzet ugyancsak különös dolgot műveltek ott, az Éledő-Haldokló Fák gyűrűjében. Tekintgettek, kutatgattak, keresgéltek mindenütt. Majd elepedtek valami Végtelen Hiánytól, az erdő fái is sóhajtottak láttukon. S így keringtek Időn kívül, egymásnak háttal, mióta a Világ. Lámpás, a Nyolcadik Törpe zöld vibrálása volt a Harmadik Fény, mit ez idáig Dara Bokra a Hetedhét Erdőben látott. Meg is dermedett azonnal.
     Mert mi is történt. Vándorunk, hogy körbenézett, három lelket számolhatott. Ám ha lehunyta szemét, csak Egyet érzett, úgy bizony.

- Minden Boldog az Én Fényemnél gyönyörködik. Minden Boldogtalan az Én Fényemben csillogtatja könnyeit. Csupán Én, Én Vagyok az Egyetlen Vak, a boldogtalan boldog, ki a Hátán Hordja Árnyékát, meg nem pillanthatja sohasem. Ó, ez a szív. Megreped - így mormogott Lámpás, a Nyolcadik Törpe, az Örök Elégedetlen, a Világtalan Vándor, a törpék között a legnagyobb.

(November 1., csütörtök)
Már megint ez a gyógyszer, ez az antidepresszáns. Rám is fér, mondjuk, mindjárt kiürül ez a tollam is. Még ilyet.
     A mesém, mint látják, kezd kulminálódni. A kezdetben bugyuta főhős egyre bölcsebb lesz, látszólag persze, mert bölcsesség Szókratész óta, mint olyan, nem létezik. Ez a vándor különben nem az a vándor, és vigyázat, a katarzis nem a végén fog bekövetkezni, hanem valamivel később. Bár, ha ez elkerülhető, még akkor sem. 
     És még egy kapszula. Nem leszek jó fiú. Talán nem is az a cél. De mindenképp az agymosás. Nos, én nyolcvannégyben sem meneteltem szívből, most sem fogok. (A zene elhallgatott, fémek hangja, léptek, neszezés, horkolás. Most rágyújtunk. Itt egy pont.)
     Lassulás, ezt lassan írom. Nincs mozdulat. Az egyik kép a másikból következik lassan. Lassan. A fiú a kocsmából újra megjelent az álmomban. Nem halt meg. Előzőleg mindig meghalt. Háromszor. Utána meg, a negyedik alkalommal halálosan részeg volt. Most nem. Valami titkos cigarettákat adott. Azaz csak egyetlen szálat, ha jól emlékszem. Ó, be szép ez a lassúság. Elnyelem lassan önmagam. Sajnos megválogatom a szavaimat. Nem hallucinálok. Csak lassulok.

Bizony, ez a mesterség meghatároz. Nem értem ezeket az alvó fejeket itt körülöttem. Miféle vágyak fűthetik a lelküket. Sleeping heads. Siralmas. Meginnék egy sört, most azonnal. És a villanyt leoltják a szó valódi értelmében. Ott sötét, itt benn fénylik. Mindig ez van.

(November 5., hétfő)
Naplóm, naplóm, adjon isten.
     Naplóm, naplóm, mondd el nékem, ki légyen legszebb e Világon.
     Ó, mert a várt válasz hiánya kitölti Isten Csendjét. E csendet nem én hallottam meg először. De az utolsó szó jogán most beleüvöltenék.