Biztos, hogy ma már nem állja meg a helyét ez az állítás: "Európa a hit, és a hit Európa" (Belloc). Hogy is lehetne az evangéliumi hittel azonos az az Európa, amelyben fogyatkozik a kereszténység, és (vagy mivel) maga a kontinens duskál az anyagi javakban nemcsak más földrészek haldokló s csontszegény népeihez, hanem saját sokmilliós szegénységéhez képest is? S a tetejébe ennek az európai szegénységnek jó része háromszor rosszabbul él minden tekintetben, mint a kisebbik része. Tehát dúl a hatalom a hatalomtalanok között is. Ha tényleg a hit lenne Európa, akkor Európát Afrikában, az amerikai nyomornegyedekben, Ázsia legszegényebbjei, s a konfliktusoknak nevezett népirtásokban kellene keresnünk. A hit már régen nem Európa, hanem - Krisztus akarata szerint - világszerte a vértanúságot, az üldöztetést, a kirekesztést, a gúnyt, értetlenséget, pellengért vállaló "színes" keresztények meggyötört hűsége, állhatatossága, reménye és szeretete az.
     "Fölbecsülhetetlen értékű" palotáik s katedrálisaik ugyan nincsenek vagy alig vannaik, rózsafüzérük sincs, de van (ha van...) tíz ujjuk. Rajta pergetik imádságukat, s vagy esznek, vagy nem. Ritkán túlsúlyosak. Nem lehet s nem szabad elhallgatnunk: ha az egyház nem azonosul a társadalmi s gazdasági igazságtalanságoktól sujtott népek minden képzeletet fölülmúló szenvedéseivel, s nem teszi ezt szóvá mindenkor s mindenütt kellő súllyal s erővel, akkor mulasztásával a legbelső hivatása ellen vét. Maga mentésére egy evangéliumi mondatot biztosan nem mondhat, s ez így hangzik: szegények mindig lesznek köztetek.
     Mert itt nem arról van szó, hogy akad köztünk néhány szegény is. Akiket majd valahogyan csak megsegítünk. Hanem hogy olyan világot épített az ember, amelyet már nem tud fönntartani. S összeomlásának világos jelei vannak: fékevesztett önzése terrorizmust vált ki, a gátlástalanság pedig minden oldalon gátlástalanságot szül. A közösségi, az ellátó, a szervezési és a közlekedési rendszereket összeroppanás fenyegeti. A föld energiaforrásai kimerülőben vannak, s éppen ezért magát az energiát is a politikai zsarolás eszközévé tették, s a hatalom-fönntartó fegyverek közé sorolták. A világ legfelelősebb elméi nem győzik hangoztatni: egyetemes káosz vagy egy igazságosabb, új rend felé közeledik az emberiség. A rend pedig valójában eleven mélység, mert isteni (G. Thibon). Szellemben, lélekben is határponthoz közeledünk. A tömegkultúrának becézett, kifundált s rókaagyú kultúrapusztítás az ember teljes belső önföladását, önfölszámolását célozza. Azt akarja, hogy a valaki egyén legyen, s ne személy, s arctalanul, engedelmesen simuljon bele a csábító, tudattalan és tudatlan, ostoba, kipingált ál-létezésbe; azért élvezze a vacakot, mert az nem tartós. A semmitmondó bárgyúságot, mert az nem "komoly". Vidámkodóan legyen maga is bóvlivá. Íme, az al-lét úthengerelt egyetemessége. Ez valóban a - játékos - halál, a leépülés civilizációja.
     A jövőt azonban nem fenyegetheti, lévén, hogy még jelenvalósága sincs. Megáll majd, s elszivárog a maga teremtette sivatagban; ma "van", mégis már múlt, mielőtt jövő lehetne. Az emberi hit, éberség, szellem s felelősség ezek dacára elpusztíthatatlan. Isten - aki nem a halál, hanem az élők Istene - vágyat indít el a veszélyt érző emberben, az egyházban, a sokfajta közösségben, mozgósítja az ellenállást s a civil kurázsi reflexeit, hogy új magatartásformákat honosítson s teremtsen meg. Még akkor is, ha kezdeti kirajzolatlanságuk miatt ellenszenvet ébresztenek. A végső szükség tudata megtámasztja, serkenti ezeket a vágyakat. Így mindaz, amit erénynek, erélynek, odaadásnak, radikalitásnak, azaz képességnek, önzetlenségnek, igazmondásnak nevezünk, forrása volt és marad a történelem során a megújult gondolkodásmódnak, életstílusnak, a tisztább mérlegelésnek, új cselekvési módoknak, a mélyebb, szelídebb, tehát testvéribb magatartásnak.
     A testvériség 21. századi neve ez: föltételek nélküli szolidaritás. Különös asszociáció fűzi össze ezt a két idegen szót: monstrancia és szolidaritás. A monstrancia az a művészi fémkeret, fémmű, amely az örökké érvényes Ember, tehát az isteni Krisztus föltámadt, konszekrált Testét tartja; a szolidaritás az a nemzetközi, emberközti, lelki-szellemi keret, amely emberségünket védi, áthangolja, övezi. A két szó födte ontológiai vonatkozások összefonódnak.
     Ha nem így van, ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, önmagunknak, bárminek. A jövő világában egyedül nem állhatunk meg; ez világos. Az igazsághoz, úgy látszik, újra és újra el kell jutnunk. Ugyanahhoz az Igazsághoz, akit keresünk, mert már megtaláltuk, mint Pascal. De mi máshonnan érkezünk, más, félelmetesebb tapasztalatok után, hogy megállítsuk a pusztulást, s kilábaljunk a magunk halmozta csődtömegből.