Az idén Kossuth-díjat kapott Bertók László új kötete megerősíti a már régebben kialakult véleményt, miszerint szerzője rendre képes megújulni, amely általában együtt jár a műfajváltással, formaelhagyással és teremtéssel is. A (szétírt) szonettek és szabadversek után ezúttal a japán haikuhoz nyúlt vissza s hozzá, háromkának nevezve el a hagyományos háromsoros strófaszerkezetet szótagszámában megtartó, ám a két, öt szótagos sort rímeltető versformát. De nem csak formai újítást vitt véghez, hanem tartalmit is; magyarította, saját élményeihez igazította a természetközeliség, az időpillanatban való megállás, szemlélődés jegyeit jellegében amúgy is magában hordozó formát.
     A "magyar" szonettek emlegetése még azért is indokolt, mivel a Három az ötödiken című kötet 243 darabját most haikuból ismétli meg, s a számmisztikai vonatkozások ugyancsak megtalálhatók a szerkezetben. Bertóknál a hármas számnak különös jelentősége van. A kötet három ciklusból áll, valamint az egyes ciklusokon belül kilenc címmel ellátott, egyenként kilenc cím nélküli haikut tartalmazó verscsokor található. A számmisztikában a három a tökéletesség jegye, utal a szentháromságra, az öt az embert jelenti, a kilenc a szellemiséget, a misztikumot, a transzcendenst. A formai szervező elv azonban nem öncélú, hanem már sugallja a struktúrának megfelelő tartalmakat.
     A kötet verseiben az évszakok ciklikussága is megfigyelhető; télből télbe jutunk, addig azonban a kontemplatív, gondolkodó lírai én megmutatja világát, a kertet. Merthogy Bertók László szerint ez egy kerti könyv, "az újra megtalált, (a visszakapott, a megmaradt?) kert könyve", ahová a Valahol, valami hiábavalóság-érzésének keserűségét hátra-, odahagyva érkezett el (bár a Felhőből a hold című ciklusnak kilenc háromkafüzére átkerült ebbe a kötetbe, egyúttal részben megcáfolva azt a véleményt, miszerint az előző kötet utolsó ciklusának versei jelentik egy újabb hang megtalálását, amely a (másképp)folytathatóságot jelentheti - részben, hiszen Bertók folyóiratokban sorra publikálja a hétköznapiság töredékeiből építkező szabadverseit), hogy a megválaszolhatatlan kérdéseket immár csak elvétve tegye föl, s inkább csak megfigyeljen. Vagy az eddigi kötetek minden részletre kiterjedően körülhatárolt kérdés- és megállapítás-halmazai (kül)önálló haikukká sűrűsödtek? Talán mindkét lehetőség fennáll, hiszen a nyugodtabb hang a szemlélődő sajátja, míg a megfigyelés pontossága egyúttal a történések lehetséges okaira is rávilágít, legalábbis felvillantja azokat, és további szemlélődésre, csöndes töprengésre készteti az olvasót. A véglegesség és a végletesség között, a talán-lebegésben tárul fel ez a virtuális kert, ahol a természet és a transzcendencia egymásba lényegül át, s amely jóllehet egy metafizikai tér, mégsem pusztán a valóságos kert esszenciáját, hanem annak elevenségét, változó jellegét is magán hordozó tér.
 

Föld, ember és ég.
Három lábú kerékbe
tördel a kétség.

Összefügghet mindez azzal is, hogy Bertók László költészete bár eredendően realista jegyekkel rendelkezik, azonban az ismeretelméleti igény mindegyre áttör a tények plasztikusságán, de annyira sohasem, hogy teret adjon a valóságtól függetlenedett idealizmusnak.
 

Ha csak képzeled,
a hóról is elhiszem,
hogy megégetett.

Az Olvad a hó, odafagy című első ciklus a télből a tavaszba való átfordulás ábrázolásával egyúttal tehát egy szemléleti fordulatot is tükröz, amely az impresszionisztikus megragadás- és kifejezésmód segítségével, a haiku-háromka sajátosságainak megfelelően, jobbára természeti képekben tárul fel. Hasonlatosan Oravecz Imre A megfelelő nap című kötetének Madárnaplójához, Bertóknál is a természetközeli lét történéseinek állandó megfigyelése történik, annak tizenhét szótagos lejegyzése. Természetközeli és nem csak természeti, hiszen a kertben az ember, a költő is jelen van, akinek tevékenysége éppúgy tárgya a verseknek, mint a fák, kutyák, madarak.
 

Verebek, rigók
méregetnek, mi lesz ha
repülni fogok.

De a szemlélődést állandó önreflexió is kíséri, így a naturalisztikus réteg mögött mindig ott van egy másik értelmi sík, amelyben bölcseleti, etikai, de néha egészen mindennapi kérdések megfogalmazását adja az azokon való, lélektanilag is hangsúlyos tűnődés mozzanataiban. A keletkezés és elmúlás gondolata foglalkoztatja leginkább a jövőre hetvenéves szerzőt, sőt az értékelés szükségességét is megfogalmazza az élet és életmű viszonylatában egyaránt.
 

Minek az ára?
Lebeg az üst fölött az
édenkert árnya.

Máshol is, de a Kétezer címet viselő háromkákban különösen erős a jelenkori, egyetemes értelemben vett életérzés helyzetelemzése, ahol a tömeggé válásnak, a munka lélekölő és lélektelen hajszolásának, a szabadszombat-várásnak, a látszatszabadságnak, az értékbizonytalanságnak helyzetképeit tömöríti. Már az ünnepek is elvesztették jelentőségüket, kiüresedtek, a húsvéti megtisztulás helyett elgazosodás, a szeretet megnyilvánulásai helyett hideg tekintetek. Néhol az irónia ("A happy endre / az a legjobb rím talán, / hogy Ady Endre."), máshol a figurális és absztrakt kifejezés egymásba játszása késztet mosolygásra, illetve töprengésre, hiszen a lényeges és lényegtelen dolgok elkülönbözetlenségére világít rá. A semmin nem változtató ezredforduló fesztiváli hangulatát is lehűti (így utólag):
 

Három kilences.
Jövőre három nulla.
Nagyobb klozet lesz?

Összességében átfoghatatlan a kötet 243 darabja, a három ciklus (Olvad, odafagy; Csukódna, nyílna; Kazalban a tűt) háromkái ugyanúgy kérdések, mint Bertók László verseinek majd mindegyike, s a válaszadást, vagy legalábbis a kérdések megértését és az azok feletti eltűnődést az olvasóra bízza. Ahogy a fülszövegben írja, az olvasót csupán meginvitálja "ebbe a virtuális kerted kertje virtuális kertbe", amelynek kapuja nyitva áll, ám bizonyos, az eligazodást segítő, feltétlenül szükséges tájékozódási pontok kijelölésén túl nem kíséri tovább. Bár egy beszélgetésben elmondta, ezek az útnakindítók sem igazán lényegesek, a kert bejárható saját magunk által vezéreltetve is, akármerre induljunk, akárhogyan haladjunk, mindenképpen rábukkanunk azokra a szavakra, amelyek megállásra késztetnek- kényszerítenek. S ha már megálltunk, a szemlélődés közben feltáruló végtelennek is adjunk helyet, s a kontemplációban feltárulkozó metafizikai tér lassan egyet jelent majd azzal a kerttel, ahová beléptünk, a lényeget itt és önmagunkban kell keresni:
 

A végtelenbe
mégy folyton, s jó, ha eljutsz
megint a kertbe.