A "nemzedék", a "nemzedékváltás", a "nemzedékről nemzedékre": nagy múltú fogalmak, súlyos szavak. Már a Bibliában találkozunk velük. (Az idézetek Károlyi Gáspár fordítását követik.) Mózes második és ötödik könyve körülírással, a harmad- és negyedíziglen, az ezeríziglen, a fiaidnak fiai kifejezésekkel, az atyák és a fiak kapcsolatával ("az Úr megbünteti az atyák vétkét a fiakban") érzékelteti az egymást váltó nemzedékek kapcsolatát. (II. Móz. 20, 5-6; II. Móz. 34, 7; V. Móz. 4, 9.) A "nemzedékről nemzedékre" költői képet főként a Zsoltárok könyve kedveli, ahol azt a zsoltáros az örökkévalóság kifejezésére használja. A 100. zsoltárban olvassuk: "Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!" (5. vers.) A 102. zsoltár mondja: "De te Uram örökké megmaradsz, és a te emlékezeted nemzetségről nemzetségre áll." (13. vers.) A 135. zsoltárban találjuk: "Uram! Örökkévaló a te neved; nemzedékről nemzedékre emlegetnek téged." (13. vers.) A kifejezést az újszövetségi szerző is átveszi. Lukács evangéliuma beszéli el a képzőművészetben is gyakran ábrázolt jelenetet, Mária látogatását Erzsébetnél. Ekkor hangzik föl Mária éneke, a latin nyelvű kezdőszóról Magnificat-ként emlegetett ima: "Magasztalja az én lelkem az urat... És az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, akik őt félik." (Luk. 1, 46 és 50.)
     Nálunk a nemzedék szó a huszadik század közepéig él és eleven, jogos és használatos. Szekfű Gyula két könyvének címébe írta: Három nemzedék (1920),  Három nemzedék és ami utána következik (1935). Németh László irodalmi tanulmányait e címek alatt foglalta össze: A Nyugat nemzedéke, Nemzedék születik. Azt is hangsúlyozta, hogy a nemzedék nem egyszerűen az egy korban élő és nagyjában azonos korú emberek (alkotók, írók) összessége. Valamely nemzedék tagjait a "közös vállalkozás", a "közös szellemi áramlatban" való megmerítkezés köti össze. Sőtér István 1948-ban megjelent híres antológiájának még ezt a címet adta: Négy nemzedék - élő magyar költők. Ezt követően a szó sorsa megpecsételődött. A marxista ideológia, a marxista társadalomszemlélet csak osztálytársadalmat, osztályérdeket, osztályidegent, osztályárulót stb. ismert. Az osztályszemlélet kiszorította mindazt, amit a társadalom életében, a társadalom mozgásában nemzedéki csoportosulásnak, nemzedékek egymáshoz való viszonyának, nemzedékek egymást fölváltó folyamatának, a nemzedékek váltakozásának mondhatunk.

Lélektani megfigyelés, tapasztalati tény: a szellemi életben a fiatalok általában szemmel tartják az elődök teljesítményét. Akár úgy, hogy mit tanulhatnak, mit vehetnek át tőlük; akár úgy, hogy miben tagadhatják meg, miben haladhatják meg őket. Az öregek, a beérkezettek, a nagy tekintélyek mások. Ők az elért eredményeket, a teljesítményt őrzik, és nem kíváncsiak a fiatalokra, arra az értékre, ami utánuk születik. A fiatalok ismerik az előttük járókat. Az öregek nem tartanak kapcsolatot az utánuk jövőkkel.
     Ha felnőtt korban, mondjuk egy harmincéves érettségi találkozón visszatekintünk hajdani iskolánkra, az elsüllyedt diákévekre, mindig jobban emlékezünk a fölöttünk járó, idősebb iskolatársaink arcára, mint az alattunk járó, fiatalabb évfolyamok tanulóira.

Mészöly Miklós negyvenéves volt, amikor 1961-ben személyesen megismertem; én mintegy tízzel kevesebb. Mészöly ekkor már nem volt "fiatal", "pályakezdő" író, de még nem is a "tekintélyes", a tanítványokkal körülvett "mester". Félszemmel figyelhette (és figyelte) az előtte járókat, és félszemét rajta tarthatta (rajta tartotta) a nyomába lépőkön. Mészöly Miklós nemzedéki kapcsolatrendszerét abban a két évtizedben, a hatvanas és a hetvenes években próbálom megrajzolni, amikor kapcsolatunk a legintenzívebb volt, és azoknak a leveleknek a tükrében, amelyeket e két évtizedben váltottunk. E kapcsolat alapját az adta, hogy 1959-től 1964-ig a pécsi Jelenkor című folyóiratot szerkesztettem, a folyóiratban öt év alatt Mészöly Miklóst tízszer közöltük, és kapcsolatunk akkor sem szakadt meg, amikor a folyóirattól irodalompolitikai okok miatt (részben éppen Mészöly írásainak közlése miatt) eltávolítottak.
     Vizsgálódásunk - mint említettem - két évtizedre, a hatvanas és a hetvenes évekre terjed ki, és szükségszerűen nem érinti a későbbi évtizedeket, a nyolcvanas és a kilencvenes éveket, pályájának azt az ismertebb szakaszát, amelyet Mészöly Miklós és a fiatalok viszonyában Mészöly és a "Péterek" kapcsolatának szoktak nevezni. 1978. decemberében zajlott az Írószövetség prózai szakosztálya és kritikai szakosztálya által rendezett vita Nádas Péter Egy családregény vége című, nagy port fölvert kötetéről, amelynek bevezetőjét Mészöly Miklós tartotta. És a következő év nyarán, 1979. június 6-án Bécsben került sor arra az irodalmi estre, amelynek műsorában - Mészöly bevezetője után - a "Péterek" közül Esterházy Péter, Lengyel Péter és Nádas Péter szerepelt, Hajnóczy Péter írását távollétében olvasták föl, és csupán Balassa Péter hiányzott. Ez a kapcsolatrendszer majd a nyolcvanas években bontakozik ki, és ennek vizsgálata külön elvégzendő föladat.

A negyvenes és ötvenes életéveiben járó Mészöly Miklós nemzedéki kapcsolatairól miképpen vallanak hozzám írt levelei? (A forrásokra a levelek keltezésével hivatkozunk.)
     Mészöly Miklós kapcsolatkereső, kapcsolatteremtő, sőt szervező személyiség.
     Köztudott, hogy a nagy elődök közül Babits Mihályt (Szekszárd jeles szülöttjét!) nem kedvelte, a Halálfiait "nem jó" regénynek tartotta. Németh László eszmerendszere inkább idegenséget, mint vonzódást váltott ki belőle. Veres Péterrel folytatott levelezése is a szemléleti távolságot érzékelteti.
     Ugyanakkor számos idősebb pályatársát - bár az irodalomtörténet talán a "kismesterek" közé sorolja őket - becsüli és nagyra értékeli. 1961-ben kedve támad, hogy Pap Károly (1897-1945) Mikáél című, 1929-ben megjelent elbeszéléskötetét újraolvassa, és Bohuniczky Szefinek (1894-1969) a Jelenkorban közölt emlékezését Pap Károlyról "izgalmas" írásnak mondja. (1961. júl. 8.) Bohuniczky egy másik emlékezését, amely a fiatal Németh Lászlóról és környezetéről rajzol képet, "kitűnő" jelzővel illeti. (1962. dec. 30.) Akit életében kedvelt, annak ügyét halála után is vállalja, támogatja. Ilyen volt Remenyik Zsigmond (1900-1962). Halála után írja: "Reményikné szeretne a férje hagyatékából valamit küldeni; oda is húsvét után megyek el s átnézegetem szegény Zsiga ládáját és választok novellát." (1963. ápr. 16.) Mészöly választott írást, nem novellát, hanem két szonettet, amit még abban az évben közölt a Jelenkor. Ugyancsak szót emelt halála után Dallos Sándorért (1901-1964) kétszer is a szerkesztőnél. Először ezt írta: "...nem a magam ügyében ezúttal - atyai jóbarátom volt Sándor, most meghalt, tudsz róla biztos. A ťDunántúli legendáskönyvŤ idejéből való meséje ez. Nagyon örülnék, ha megemlékezésül - a nyári balatoni számban - közölhetnéd. Az özvegytől kaptam a részetekre - megkérnélek, hogy a döntéstekről őneki válaszolj." (1964. márc. 29.) Dallos Sándor A fehér ménes című novellája megjelent 1964-ben a Jelenkor balatoni számában. (Dallos Sándor egy másik írását, az Ember a szigeten címűt a Jelenkor 1965-ben közli.) Dallos születésének hetvenedik évfordulóján, 1971-ben (bár akkor már nem voltam a folyóirat szerkesztője) Mészöly Dallos Sándor érdekében ismét hozzám fordul; "röptiben: Dallos Sándorné hívott fel, Sándornak lesz évfordulója okt. 31-én, s szeretne rádióban, folyóiratban előkészíteni valami megemlékezést. Rád is gondolt, s a Jelenkorra - hogy írnál-e, s megérdeklődnéd-e a szerk.-ben, hogy mit szólnak hozzá. Megígértem, hogy írok neked ez ügyben." (1971. máj. 5.) Dallos Sándor Jelentés odaátról című novellája, valamint Mészöly Miklós Dallos Sándorról szóló, Elveszett mirákulum című írása majd csak a következő évben, 1972-ben lát napvilágot a Jelenkorban. (Mészöly említett írását Érintések című kötetébe is bevette. Szépirodalmi, Bp., 1980.) Én Dallos Sándor Támadás a Szellő utcában című novelláskötetéről majd 1975-ben írok.
     Mészöly Miklós - a levelek tanúsága szerint - a vele nagyjában azonos életkorú írók és költők közül többük munkásságát jól ismeri, velük a személyes kapcsolatot is ápolja. Mándy Ivánt (1918-1995), Lengyel Balázst (1918-), Nemes Nagy Ágnest (1922-1991), Gera Györgyöt (1922-1977) arra biztatja, hogy kéziratot küldjenek a Jelenkornak. (1963. febr. 19.) Mándy, Lengyel Balázs, Gera György küld, ebben az időben többször is. Irigység nélkül tud örülni nemzedéktársai munkájának. Amikor megjelenik Mándy Iván új novelláskötete, Az ördög konyhája (Magvető, Bp., 1965.), ezekkel a szavakkal ajánlja olvasásra a szerkesztőnek: "Nézted Iván kötetét? Remek! A legérettebb... tökéletes." (1966. febr. 1.) Hernádi Gyulával (1926-) többször is véleményt cserélnek a folyóirat körüli dolgokról, az irodalmi élet eseményeiről. Közös utat terveznek Pécsre. Neve öt év leforgása alatt hatszor szerepel Mészöly leveleiben.
     Írói munkássága révén Mészöly Miklósnak szükségképpen kapcsolatba kellett kerülnie kiadói lektorokkal, folyóiratszerkesztőkkel, színházi emberekkel, egy-egy műve megjelenése után a kritikusokkal. Sok rossz tapasztalatot szerzett ebben a körben. Az atléta halála kéziratát a Magvető Kiadó öt éven át hevertette. A regényt a Magvetőnél először a szerkesztő "Erdős [László] jóvoltából - kinyírták. S mint hallom, más nem is olvasta a kiadónál, csak ő". (1961. máj. 30.) De amikor a könyv megjelenik, Faragó Vilmosnak az Élet és Irodalomban publikált kritikájában sem volt sok köszönet. Többek között ezt írta: "ilyen utánérzéses és sematikus regényt, mint Az atléta halála, mégis csak az ötvenes évek elején lehetett olvasni nálunk." Mészöly írásait az Élet és Irodalomnál Szabolcsi Miklós szerkesztő hárította el. Amikor Mészöly Az ablakmosó című drámáját a Jelenkor közölte, Pándi Pál támadta meg két újságoldal terjedelmű írásával. Szabó Edének a Jelenkorba Szülőföld és irodalom címmel írt vitaindító tanulmányáról sem volt jó véleménye Mészölynek: "Ede barátunk elméletével nem értek egyet, abból csakugyan provincializmus születik, a szó rosszabbik értelmében." (1962. jan.-febr.)
     Ugyanakkor a folyóiratok és a kritikai élet területén voltak kedvező tapasztalatai is. Becsülte a Valóságot szerkesztő Kőrösi Józsefet. Mindig számíthatott Bodnár György és Béládi Miklós értő és igényes elemzésére, támogatására. Béládi Miklós (1928-1983) többször is megértéssel és elismeréssel írt Mészöly munkásságáról, többek között Pándi Pál ledorongoló kritikája után Az ablakmosó angol nyelvű megjelenésekor a New Hungarian Quarterly-ben. Mészöly egyik levelében hosszan idéz Béládi Egy idealista forradalmár című tanulmányából. (1964. jún. 26.)

És milyen kapcsolat fűzte Mészöly Miklóst a nála fiatalabb szépírókhoz, az utána fölzárkózó nemzedékhez?
     Az irodalmi élet vagy az irodalomtudomány új jelenségei azonnal fölkeltik érdeklődését. A Jelenkor már indulásakor, 1959-ben helyet ad két részletben - természetesen a vita rovatban - Marsall László és Tellér Gyula Formai vizsgálatok a modern költészet területén című tanulmányának. Formai vizsgálatok? Modern költészet? Abban az időben már ezek a kifejezések irritálóak voltak a marxista esztétika, a szocialista realizmus kívánalmait hangoztató irodalompolitika számára. Jöttek is a különböző előjelű hozzászólások. A tanulmány és a nyomában támadt eszmecsere híre Mészöly Miklóshoz is eljutott. "Nagyon nől a híretek idefönt. Az a vitaindító modern-líra-esszé-szám nagyon érdekelne - nekem nincs meg, nálatok még kapható?" - írta. (1961. jan.) Még megvolt. El is küldtük néki a két korábbi számot.
     A hatvanas évek elején induló, pályakezdőnek számító fiatalok közül három író neve szerepel Mészöly Miklós leveleiben.
     Bertha Bulcsu (1935-1997) indulását a Jelenkorban a legkezdetektől figyelhette. A folyóirat minden második számában megjelent egy Bertha-novella. Később Bertha a szerkesztés munkájába is bekapcsolódott a prózai rovat vezetőjeként. Amikor 1961. áprilisában Mészöly Pécsre látogatott, személyesen is találkoztak, megismerkedtek egymással. Ezt követően levélben üzeni neki Mészöly: "Bulcsut ölelem (dolgozzon!)" (1961. ápr. 29.) A következő év elején őt is látogatóba hívja a szekszárdi hegybe: "Nyáron szeretnék megint elvonulni a Porkoláb-völgybe - oda elvárlak Bulcsuval látogatóba! (Ölelem őt is, mindjárt.)" (1962. jan.-febr.) Az Új Írás 1962. évi 6. számában jelenik meg Bertha Bulcsu A halakat nem lehet kipusztítani című novellája. Ekkor írja Mészöly: "Bulcsu novellája az Új Írásban remek - nagy visszhangja volt. Mi van vele? A kötete?" (1962. júl. 23.) Csupán a hivatalos irodalompolitika nézte gyanakvással az írást. Ennek Ungvári Tamás adott hangot a novella után közölt, az írót a "tévutaktól féltő" jegyzetében. Bertha első novelláskötete, a Lányok napfényben még ebben az évben megjelenik a Szépirodalmi Kiadónál. A könyv őszi, pécsi bemutatására és vitájára Mészöly Miklóst is meghívtam, sajnos, nem tudott eljönni.
     Konrád György (1933-) első regénye, A látogató majd csak 1969-ben lát napvilágot. Konrádnak a hatvanas évek első felében a Jelenkorban esszéi, két világirodalmi tárgyú (Martin du Gardról és Gogolról szóló) tanulmánya és két aktuális társadalmi kérdésről szóló (a "huligán" arcképéhez írott) széljegyzete jelent meg. Mészöllyel valószínű korábbról, még Pestről ismerték egymást. A hatvanas évek második felében Mészöly leveleiben többször szerepel Konrád György neve. Konrád 1959 és 1965 között ifjúságvédelmi felügyelő volt a fővárosban. Mészölyt vonzotta, hogy ő is valamilyen hasonló, "félig-kötött állás-félét... szociális ellenőrködést" vállal. (1964. jan. 13.) Konrád 1965 és 1973 között városszociológiai kutatásokat folytatott az Építési és Városfejlesztési Minisztérium Városépítési Tudományos és Tervező Intézetében. Ebben az időben többször járt Pécsett. Mészöly 1966. tavaszán Konráddal közös pécsi utat tervez. "De van némi remény, hogy én valamilyen hivatalos körítésként eljutok Pécsre valamikor (Konrád Gyurkával, ő most beosztása szerint elég sokat csavarog, s megígérte, hogy levisz magával). Mindenesetre, megírom pontosan, ha sor kerül rá. Valamikor most, a tavaszi hetekben." (1966. ápr. 27.) A közös út ekkor elmaradt, de Mészöly még két évvel később is bizakodó: "Konrád Gyurkával előbb-utóbb lemegyek egyszer, röp-vizitre." (1968. máj. 30.) Aligha tervezné leveleiben Konráddal a közös pécsi utat, ha emberként is, íróként is nem becsülné. Pedig ekkor még - ismétlem - nem jelent meg A látogató, Konrád György első, az 1969-es könyvhét szenzációjának számító regénye.
     A fiatal, huszonhároméves Tandori Dezső (1938-) nevét és személyét Mészöly Miklós ajánlotta a Jelenkor főszerkesztőjének a figyelmébe. Elgondolkoztató, mekkora gonddal és törődéssel próbálja egyengetni a fiatal, még egyetemista sorsát. "Most egy kis baráti kérés. Jóbarátom az a fiatal költő (Tandori Dezső), aki küldött is már nektek verseket. Most végez, német-magyar szakos. Vidékre megy tanárnak. Pécsre szeretne menni. Én is szeretném, ha oda kerülhetne. Mit lehet tenni az ügy érdekében? Tudsz-e valamit segíteni? Ajánlani? Hol nyomja meg a dolgot? Milyen gimnázium stb. jöhet számításba Pécsett? Jó ťtagotŤ nyernétek vele - s neki se ártana kimozdulni a fővárosból. Ha tudsz tenni valamit, nagyon kérlek, segíts rajta. Írj nekem, hogy mi lenne a teendő." (1961. dec. 12.) Mészölyt tájékoztattam a lehetőségekről és a tennivalókról. Tandori 1962-ben magyar-német szakos tanári diplomát szerzett, de nem jött Pécsre tanítani. A Jelenkor a fiatal költő egy-egy versét közölte 1962-ben és 1963-ban.
     Mészöly Miklós számára még a középiskolai diákok véleménye is fontos volt. Ha Pécsre látogatott, szívesen ült be az egyik vagy a másik gimnáziumban egy-egy rendhagyó magyarórára, írásaiból olvasott föl, beszélgetett a diákokkal. 1963. január 20-án például a pécsi Leöwey Klára gimnázium vendége volt. Itt lányok hallgatták. "Jó volt odalent, lehetett volna hosszabb is..." - írja Pestről, majd némi öniróniával jegyzi meg: "...légy szíves, közvetítsd: a két szál szegfű jól érzi magát és nem hajlandók hervadni - nem úgy, mint azok az ťokosŤ dolgok, amiket mondtam nekik; azok biztos hamarabb hervadnak. De így is van jól." (1963. jan. vége.) Szavai azonban nem "hervadtak el", mert amikor a Jelenkor országos tehetségkutató esszé-pályázatot hirdetett középiskolai diákok számára, az egyik sikerült dolgozatot pécsi diáklány írta, aki Mészölynek a Jelenkorban megjelent írásait elemezte. A díjnyertes dolgozat Mészölyhöz is eljutott. "A pályázati tanulmány sok szempontból nagyon érintett. Szívesen írnék is a kislánynak - lehet? Vagy nem ťlegálisŤ, hogy hozzám került a tanulmánya? - jó kis fejnek látszik; néhol remekebbül sűrít, fogalmaz, mint sok ťnagyŤ." (1964. febr. 24.)
     Mészöly Miklós már a hatvanas években, amikor az még egyáltalán nem volt elfogadott szemlélet és gyakorlat, a magyar irodalom nyelvi egységében gondolkodott, és elevenen érdekelték az országhatárokon túli magyar irodalom teljesítményei. Főként az erdélyi és a bácskai magyar irodalomról voltak ismeretei, leginkább a romániai és a jugoszláviai magyar írókkal, folyóiratokkal és szerkesztőkkel ápolta a kapcsolatot.
     A hatvanas és a hetvenes években többször járt Erdélyben. Erdélyi kapcsolatait és tapasztalatainak hitelességét feleségének erdélyi származása, az erdélyi rokonság alapozta meg. 1964-es őszi utazásáról hoszszabb levélben számolt be. Kolozsvárról elhozta és levelével elküldte Kányádi Sándor (1929-) akkor megjelent, Harmat a csillagon című verseskötetét, akinek költészetét nagyra becsüli. Erdélyi benyomásai hatására Mészöly valóságos irodalomszervező, organizátor személyiségként lép elénk a levélben. Az erdélyi irodalmat "nem ťkilóg a lólábŤ jószívűséggel (nekik sem arra van szükség), hanem méltó kritikával s főképp: az egész, egységes [ezek az ő kiemelései!] magyar irodalom tablójába beállítva" szemléli, és kívánja, hogy itthon mások is így szemléljék. Fölhívja a figyelmemet, hogy a folyóiratban rendszeresen foglalkozzunk az ottani irodalommal, a megjelenő művekkel, akkor is, ha a mai termés "sajnos, nem üti meg a két háború közti erdélyi irodalom mértékét - de akkor is! A folytonosság, az ide-tartozás gondolatának ébrentartásáért (s az ő ébrentartásukért) sokkal többet kellene s lehetne tennünk." Valósággal agitál, mozgósít: a Jelenkor küldjön cserepéldányokat az ottani folyóiratoknak, és ehhez terjedelmes címlistát mellékel. De nemcsak folyóiratokat és könyveket kell Erdélybe küldeni, hanem az ottani alkotók írásait is - az akkori merev szabályok miatt akár a másodközlést vállalva - közölni kellene. (1964. nov. 20.)
     A későbbi években érdeklődése a jugoszláviai magyar nyelvű irodalom és az ottani folyóiratok irányában is kitágul. 1966-ban Budapesten találkozóra várja Ács Károly (1928-) költőt, a Híd szerkesztőjét. A Hídban részletet közöl új regényéből, a Saulusból. Itt jelenik meg 1964-ben A tágasság iskolája című tanulmánya, melyet pesti folyóirat nem vállalt. 1970-ben egy jugoszláviai lapnak adott interjúja miatt tartják vissza hatalmi szóval új regénye, a Pontos történetek, útközben terjesztését. A Jelenkor szerkesztőjét is arra bíztatja, hogy adjon kéziratot az újvidéki magyar nyelvű folyóiratnak. "Teszem a bogarat a füledbe: mért nem írsz nekik? A pillanatnyi helyzet (Jugóval) elég jó, hogy kihasználjuk. Főképp elméleti, esszé-vonatkozásban talán a legjobb magyar nyelvű folyóirat, igen liberálisan szerkesztik - s talán el lehetne mondani ott, náluk, egynémely dolgot, amit itthon nem lehet. Főképp irod. történeti szemléletünk szakadékait lehetne tömögetni egy-egy esszével. S kicsit távlatokban nézve - mindegy, hogy itt vagy ott jelenik meg; fő, hogy magyarul s nyomtatásban. Az már maradandó nyom, akárhogyan is. Én lelkesen hiszem, hogy amit a magyar szellemi, irodalmi életben Erdély képviselt - mint góc - a két háború között, az most csúszik át Délvidékre, a szerep. Valami ťkihelyezettŤ bázist érzek és látok bennük. S ha támogatjuk, attól gazdagabb is lesz. Miért ne tegyük? Szóval, bogár a füledbe!" (1966. ápr. 27.)
     Mészöly Miklós ösztönzését, tanácsait szerkesztőként is, kritikusként is igyekeztem megszívlelni. A Jelenkor a hatvanas évek első felében már helyet adott erdélyi magyar írók (Kányádi Sándor, Endre Károly, Ficzay Dénes stb.) műveinek, és ismertetést közölt a Híd című folyóiratról. Továbbá kritikai írásaimmal - például Kányádi Sándor verseskötetének első magyarországi méltatásával - igyekeztem az erdélyi irodalmat támogatni; valamint - Kodolányi Jánosról írott könyvemből választott részlet közlésével - a Hídban is jelentkeztem.

E tények már átvezetnek annak vizsgálatára, hogy személy szerint, saját írói tevékenységemben mit köszönhetek Mészöly Miklósnak. Azt megelőzően, hogy személyesen találkoztunk, nekem csak egy kis, szerény terjedelmű, bár új irodalomtörténeti tényeket is föltáró munkám, a Pécsi Múzsa című, kommentárokkal ellátott szöveggyűjteményem látott napvilágot 1958-ban. Mészöly Miklósnak 1961 előtt két novelláskötete (Vadvizek, 1948., Sötét jelek, 1957.), meséskönyve (Hétalvó puttonyocska, 1955.), ifjúsági regénye (Fekete gólya, 1960.) jelent meg. Ő ekkor már jelentős prózaírónak számított. Én legföljebb készülődtem a kritikusi, irodalomtörténészi, esszéírói pályára. Csaknem évtizednyi időbeli távolság is volt közöttünk. De ha idővel vittem valamire a toll forgatásában, azt - mások mellett - Mészöly Miklósnak is köszönhetem. Írásaimról véleményt mondott, munkára biztatott, a vállalt feladatot számonkérte. Az idő előrehaladtával egyre barátibban, egyre szigorúbban. Élt a dicséret ösztönző szerepével, az igényesség sarkalló erejével, a számonkérés pedagógiai hasznával. Az atléta halála mottóját alighanem önmagára is, másokra is, rám is érvényesnek vallotta: "Gyorsabban, magasabbra, távolabbra."
     Az első írás, amit a Jelenkorban olvashatott tőlem, a Szántó Tibor Valamelyik parancsolat című novelláskötetéről szóló kritika volt a folyóirat 1961. évi 3. számában. Nevelésemet dicsérettel kezdi. "Jó, éles a kritikád Tiborról, megfogtad a velejét - ritkán teszik manapság!" (1961. júl. 8.) Egy évvel később, amikor a székesfehérvári irodalmi est bevezetője kerül a kezébe, már az "alkalmi" munkáktól óv, és a nagyobb vállalkozásokra buzdít. "S Tőleg mikor látunk valami nem alkalmit?... Időhiány? A balatoni tuszkulánum majd a masszív nekiülést is meghozza? Szorítsd efelé az életedet (de azért a Jelenkor fedélzetét se hagyd ott, ha lehet... - teszem hozzá sietve.)" (1962. júl. 23.) A "masszív" kedvelt jelzője Mészölynek. A "masszív" munkát önmagától is elvárja. Persze a szerkesztés, a folyóirat ügyeivel való foglalkozás, a kéziratok olvasása, a helyi "ellenzékkel" vívott küzdelem kevés időt hagyott a szerkesztőnek a nagyobb, nem "alkalmi" feladatok vállalására. Ezért a biztatás egy esztendő múlva megismétlődik: "...nyaralj, dolgozz jól." (1963. aug. 3.) Majd egy hónappal később, amikor a Jelenkorban a modernizmus kérdéséről zajló eszmecserét elindító, A korszerű művészet felé című vitaindító írásomat elolvasta, ismét a dicséret mézével kenegetett: "Különben tetszett nagyon a modernizmusról szóló cikked, sok szempontunk azonos - jó fejtágító cikk volt." (1963. szept. 10.)
     1964. nyarán kiakolbólítottak a szerkesztőségből, megváltam a Jelenkortól, nem lehetett már mentségem, hogy a szerkesztés kiszívja véremet, leköti minden erőmet és időmet. Az év őszén máris megérkezett a lelkifurdalást ébresztő kérdés: "Mit dolgozol?" Visszatértem a gimnáziumba teljes óraszámban tanítani, és az iskola is adott elég munkát. Amikor látta írásaimat a Kritikában (Csanády János verseskötetéről), a Nagyvilágban (Martyn Ferenc Mallarmé-illusztrációiról), az Új Írásban (Göcseji napló című szociográfiai útijegyzetemet), ismét a nagyobb szabású vállalkozásra buzdított. "Hogy éltek - hogy vagy? Dolgozol valami átfogóbb munkán? Csak az anyagi helyzet kényszerít apróbb feladatokra? Nem kéne nekiveselkedni valami nagyobbnak? Ez olyan baráti számonkérés - vedd úgy." (1965. febr. 23.) Dehogynem kéne - gondoltam magamban, s kerestem is a kedvemre való nagyobb feladatot. De a számonkérés, a figyelmeztetés vissza-visszatért. "Annyira nem olvasok folyóiratokat (s nem is írok sehová) - hogy nem tudom, hol jelensz meg - s megjelensz-e? Dolgozol valami nagyobb munkán?" (1966. febr. 1.)
     A "nagyobb munka" persze egyre késik. Ami asztalomon megszületik, nem több: rövid ismertetés Mészöly Az elvarázsolt tűzoltózenekar (1965) és Az atléta halála (1966) című könyveiről, kritika a Jelenkorban Jelentés öt egérről (1967) című novelláskötetéről, olvasónapló a Nagyvilágban. A könyveiről szóló írásokat udvariasan megköszöni. "Nagyon köszönöm a recenziódat a mese-kötetemről! Azt hiszem, más visszhangja nem is volt." (1966. febr. 1.) Az atléta haláláról szóló írásomról mondja: "A sivatagban oázis - nekem különösen. S főképp azután, ahogy a Népszabadság és az És lesöpört az asztalról... Úgy érzem, nagyon érzékenyen és belülről tapogattad ki a szerző szerény szándékát... Pedig pár sorban nem könnyű az ilyen." (1968. máj. 30.) Ezeket a szavakat persze csak a puszta figyelem és udvariasság számláján is elkönyvelhettem volna. Mészöly okkal örült ezekben az években, ha műveiről valahol elismeréssel, megértéssel szóltak. Fontosabb volt számomra, iránymutató, amit világirodalmi tárgyú olvasónaplómról írt. "A Nagyvilágban remek volt! Különösen a Mauriac-ról szóló rész; szívesen olvastam volna tovább, az elemzést, összehasonlítást, emlékezést - nagyon tömény, magadra-szabott hangot-műfajt kevertél ki; ezt kár volna, ha nem folyamatosan és rendszeresen csinálnád. Annyira észrevétlenül és hitelesen csúsznak bele még az esszéisztikus szövegrészekbe is a szubjektív elem, az emlékek tanúskodása, a felvillantott kortörténelem! S mindezt remek eleganciával, és olyan magyarsággal, amiről tökéletesen lemondtak (mnikor s ki szokott rá?) - kritikusokat akartam mondani, de nem nagyon érdemlik. (Tisztelet a ťfehér hollóknakŤ.) Franciás tisztasággal és eleganciával írod ezt a műfajt - én a helyedben nem hagynék föl vele. Ha így írod, kordokumentum is lesz, nemcsak értékelés, átvilágítás stb. Utóbbi írásaid - szerintem - már mind ilyen fogantatásúak voltak - szubjektív élmény-anyag ötvözése az elméletivel, konkrét adatokkal - különböző elemek, információk szabadabb műfajba tömörítése. Naplónak francia típusú - esszének angol közvetlenségű - hm? Nem is rossz házasság." (1968. márc. 27.)
     Pirultam, amikor e levelét olvastam, és igyekeztem méltó lenni bizalmára, a dicséretre. Aztán lassan, sorra megszületnek önálló munkáim, kialakul kapcsolatom a pesti kiadókkal. Megjelenik Veres Péterrel írt közös könyvünk, a Párbeszéd a Balatonról (1968), balatoni tárgyú tájesszém, A déli part (1968), a Magvető kiadja Pécsről szóló esszéim gyűjteményét, a Vallomás a városrólt (1970). Mészöly Miklós érdeklődik munkám felől ("hogy vagy? Min dolgozol?"); hasznos tanácsot ad ("azt hiszem, fel kéne jönnöd egyszer; a személyes utánjárás, szimatolás, beszélgetés nem pótolható"); elküldött könyveimet megköszöni, és róluk rövid véleményt mond. A Párbeszéd a Balatonról című munkával kapcsolatban írja: "nosztalgiáimat megbizsergető könyveteket köszönöm... egyszer már beszéltünk róla - várok tőled meditatív prózát, ebbe a tájba beleplántálva! Napló, kult. történet, konfesszió - Bernáth [Aurél] Pannóniája túl édes, sminkelt nekem..." (1968. nyár.) A déli part ezt a véleményt váltja ki belőle: "De szívesen látnám, ha most már igazán egy irodalmi ťtájegységbeŤ ásnád be magad! Ahogy írod is, hogy tervként foglalkoztat." (1968. dec. 7.) Amikor a Vallomás a városrólt kezébe veszi, így ír: "Köszönöm a város-vallomást; hálás lehet neked Pécs, különösen - de a magamfajta provokáló olvasó (a szerző úr ismeretében) irodalmi esszé-kötetet is vár tőled. Készülődik?" (1970. szept. 3.)
     Készülődött... Igyekeztem Mészöly Miklós ösztönzését megszívlelni. Beleástam magamat egy irodalmi "tájegységbe": ez lesz majd első nagyobb íróportrém, a Kodolányi Jánosról szóló könyv. (Magvető, Bp., 1974.) "Meditatív prózai" vállalkozásként született meg - és jelent meg a Magyarország felfedezése sorozatban - Nagyváros születik című szociográfiai munkám. (Szépirodalmi, Bp., 1975.) Irodalmi esszé-kötetet majd Pannóniai változatok címmel állítok össze. (Szépirodalmi, Bp., 1977.) Elvárásait néhány év múlva teljesíthettem...

A hetvenes és a nyolcvanas években Mészöly Miklós élete, az irodalmi életben betöltött szerepe sok tekintetben megváltozik. 1971. jan. 27-én írja: "megötvenesedtem". Gyakran utazik külföldre, nyugati országokba is; a szekszárdi Porkoláb-völgyet a kisoroszi tuszkulánumra cseréli. Bár a hivatalos kritika változatlanul nem kedveli, kapcsolata a kiadókkal rendeződik, könyveinek megjelenésére nem kell többé évekig, fél évtizedig várakoznia, megírásuk után rövidesen napvilágot látnak. Ezeket dedikációval rendre-sorra el is küldi Pécsre. (Alakulások. Szépirodalmi, Bp., 1975., Érintések. Szépirodalmi, Bp., 1980., Esti térkép. Szépirodalmi, Bp., 1981.) Sok időt tölt a kisoroszi "magányban", visszavonultan él, sokat és "masszívan" dolgozik, prózaverseket, darabot, új regénytervek foglalkoztatják, írókkal, folyóiratokkal lazul a kapcsolata. "Egyébként távol az irod. élettől; csak ha kirángatnak. Ami ťtörténikŤ - inkább belül - arról meg jobb volna szóban, egyszer, végre" - írja 1970. szept. 3-án. Egy évvel később még tömörebben összegezi helyzetét: "Különben jól - de kiszakadva minden ťirod. életbőlŤ. Így jó." (1971. máj. 5.)
     Kapcsolatunk intenzívnek mondható szakasza nagyjában a hetvenes évek végéig tartott. Érintések című esszé-kötetére viszonzásul én is elküldtem Mérték és mű című, irodalmi tanulmányokat és kritikákat tartalmazó gyűjteményemet. (Szépirodalmi, bp., 1980.)
     Mészöly Miklós 1981. jan. 19-én betöltötte hatvanadik évét.
     1991. januárjában pedig a hetvenediket... Erre az alkalomra Árnyék című novellájáról hosszabb elemzést készítettem, ezt elküldtem néki születésnapi ajándékként. A levél, amelyben az írást megköszönte, megváltozott élethelyzetét, új nemzedéki, irodalmi és közéleti kapcsolatait, keserű, rossz közérzetét tömören és hitelesen tükrözi. "Sok olyasmit követel(ne) ez a mai aréna, hogy a távolságtartó sem mentes az energia pazarlástól. Hát még a belesodródás. Csak akkor indokolt (nekem), ha az erkölcsi stb. nadrágszíj nagyon szorít. A hazaáruló stb. státusz így is biztosítva; mint 71 éve... Így hát jól érzem magamat. - Árnyék-elemzésed erősen érintett, annyira alkotás-közeli közelítés... Kritikusnak mi mondható több?!" (1992. ősz.)
     Mészöly Miklós még csaknem egy évtizedig élt. A modern magyar próza nagy alakja és megújítója nyolcvan éves korában, 2001-ben hunyt el. Az az író volt, aki mind nemzedéktársaival, mind az utána föllépő fiatalokkal mélyen megélte a kapcsolat és összetartozás élményét.