Meg kellett adnunk a végtisztességet az Aranyhordónak, mielőtt elmentünk volna a faluból. Még egyszer kiültünk hát a rózsabokrokkal körülfuttatott teraszára, ugyanoda, ahol sok szép és izgalmas estét töltöttünk el, mi hárman. Annak idején például Gyónási kitalálta, hogy a zsebpénzünkből megmaradt aprót ne vigyük haza, hanem adjuk össze, és gyűjtsük valami hasznos és értelmes dologra. Megalakítottuk a Bandát, melynek Gyónási lett az első elnöke, én a titkára, Gál meg a pénztárosa. Statútumot is írtunk, és az Aranyhordóban szabályos alapszervezeti gyűléseket rendeztünk, miközben ittuk a vörösbort szódával. A jegyzőkönyveket pincérblokkra írtuk, ott helyben, de utána, mint fontos dokumentumokat, mindet elraktároztuk az egyre gyülemlő aprópénz mellé. Amikor Gál elment katonának, már volt legalább húszezer dinárunk. Gyónási ekkor azt mondta, küldjük el neki részletekben, azzal a megkötéssel, hogy ha leszerel, és dolgozni kezd, mindet visszarakja a közös kasszába. Gál beleegyezett ebbe, és mi négy részletben elküldtük neki a Banda pénzét. Amikor leszerelt és a malomban dolgozni kezdett, olyan jól keresett, hogy egy összegben tudta törleszteni az adósságát. Utána én rukkoltam be, s ők ketten nekem is elküldték a pénzt. Mivel a katonaság után sikerült elhelyezkednem a szövetkezetben, a tartozásomat könnyen és gyorsan kiegyenlíthettem, így a legutoljára bevonuló Gyónási sem maradt le semmiről.
     De más emlékeink is fűződtek ehhez a helyhez. Nekem például az volt a legkedvesebb, amikor pénzfeldobásos alapon megnyertem Szudárevics Nórát. Ő a falu női kosárlabdacsapatában játszott, s ha nem is a legjobb, de talán a legszebb játékos volt. Egyik meccs után betért az Aranyhordóba egy üdítőre, és mit ád Isten, Gál meg Gyónási éppen ott lebzseltek. Rögtön hajtani kezdtek rá, mint a tarack. Véletlenül éppen akkor értem oda. Leültem az asztalukhoz, s rögtön láttam, hogy mind a ketten szeretnék hazakísérni Nórát, csak restellik egymásnak bevallani. Azt ajánlottam, dobjanak föl pénzt, s aki jól tippel, hazakísérheti a hölgyet. Nórának tetszett az ötlet. Gál elővett egy tízdinárost, fölpörgette, de nem találta el, melyik oldalára fog esni. Gyónási ugyanígy járt. Nóra ekkor megkérdezte: én miért nem próbálkozok? Már majdnem bevallottam, hogy nem vagyok érdekelt, aztán mégis elvettem a tízdinárost, megpörgettem, és... nyertem! Nóra fölvette az asztal mellől a sporttáskáját, s azt mondta, indulhatunk. Én barom meg elkezdtem vakarózni, s valami olyasfélét makogtam, hogy szívesen átengedném a lehetőséget Gálnak vagy Gyónásinak. A kosárlabdás lány erre a kezembe nyomta a tízdinárost, és azt mondta, tegyem el ezt a pénzt, mert többet nem lesz ilyen alkalmam. Azzal otthagyott bennünket.
     Gyónási és Gál rögtön nekem estek, és Isten barmának neveztek, mert nem éltem a kínálkozó lehetőséggel. Nevettem rajtuk, de ahogy múltak a percek, úgy erősödött bennem a megbánás. Több mint négy év múlt el azóta, s Nóra közben nemcsak hogy abbahagyta a kosárlabdázást, hanem ikreket is szült egy nálunk szerencsésebb pasasnak. Mi pedig ugyanazzal a tízdinárossal játszottunk itt, az Aranyhordó teraszán, és közben azon tanakodtunk, mihez kezdünk majd Magyarországon, miután áttettük oda a székhelyünket. Nem akartunk éjszakának idején útra kelni, ezért úgy gondoltuk, elüldögélünk itt záróráig, utána meg szunyálunk egy kicsit Gyónási Zastavájában, ami ott állt a hátunk mögött, a parkolóban. És az is a terveink között szerepelt, hogy végleg elköltjük azt a húszezer dinárt, ami már mindegyikőnk pénztárcájában megfordult, s ami mostanság nem ért többet egy-két üveg pelinkovácnál.
     Szeptember közepét mutatott a naptár, de olyan meleg volt az este, mint egy hónappal korábban, amikor a cirkusz elkezdődött. Azóta folyamatosan romlott a helyzet. Néhány napja már nem volt se éjjelünk, se nappalunk. Egyre többen kapták meg a tartalékos behívójukat, és egyre többen döntöttek úgy, hogy nem mennek el harcolni. Nekünk aznap reggel telt be a pohár, amikor a munkahelyről a szemünk láttára szedtek össze és tereltek katonai teherautóra néhány embert. Gyónásinak az egyik unokatestvére Németországban élt, s úgy gondolta, kimegy hozzá, és amint alkalma adódik, elvesz feleségül egy nagydarab német lányt. Már régóta ez volt a terve, tavaly kint is újévezett Mannheimben, és csak egy hajszál hiányzott hozzá, hogy az a bizonyos nagydarab német lány összejöjjön. Kicsit irigykedtem is rá, hogy ilyen biztosan látja a jövőt, és gondolom Gál ugyanígy volt ezzel. Mi ketten azt terveztük, hogy az országhatár másik oldalán próbálunk szerencsét. Lakatosokra, villanyszerelőkre ott is biztosan szükség van. Ennek szellemében Gyónási Zastavájába már be is készítettük a munkásruhánkat, meg a főbb kéziszerszámainkat.
     De az Aranyhordótól nagyon nehéz volt elszakadni. Ahogy múltak a percek, úgy terített egyre sűrűbb hálót körénk a hallgatás. A pincér elfelejtette bekapcsolni a falikarokat, s ha nem világít a topolyai út mentén egy foghíjas lámpasor, talán észre sem veszem az utca vége felől közeledő egyenruhásokat. Tartalékosok voltak, s biztosan az utolsó busszal érkeztek haza Zobnaticáról, egy rövid eltávozásra. Ahelyett, hogy hazamentek volna lemosni magukról a koszt, idejöttek és bevették magukat az Aranyhordóba. A kirakatszerű üvegtáblákon át jól láttuk, hogy rögtön odarendelik magukhoz Zelniket, a hegedűst, és egymás után húzatják vele a magyar nótákat. Nem sok pénzük lehetett, mert Zelnik csak ímmel-ámmal csatlakozgatott hozzájuk, ám ez a tény egyiküket sem zavarta.
     Nézd a marhákat!, mondta Gyónási. Így akarnak nyomot hagyni maguk után. Azt hiszik, ha összetörnek egy-két poharat, emlékezni fog rájuk a világ. Én megértem őket, szólalt meg Gál, miután az utolsó kortyot is kiitta a poharából. Ha lenne elég idejük, talán még emlékművet is falaznának maguknak, köbös téglából, de így ez minden, amit megtehetnek. Hülyeség!, vitatkozott Gyónási. Ennyi erővel az utcán is végigmehetnének, és teli torokból üvöltözhetnék, hogy nem akarnak megdögleni. Pedig meg fognak!, szóltam közbe, s erre már nem volt mit mondaniuk. Hallgattuk a nótázást, és egyre inkább megértettük azt a viharvert, antantszíjaikat zörgető társaságot. A nótázás is lehet emlékmű, jegyezte meg Gyónási hirtelen, de csak addig marad meg, amíg abba nem hagyják. Ez még mindig jobb, mint úgy elpucolni, ahogy mi tervezzük, dőlt előre Gál. Miért? Mit csináljunk?, hunyorgott Gyónási. Menjünk be, és hívjuk ki őket egy nótapárbajra? Hétszáz dinárunk maradt, az még a Boci, boci tarkára se lenne elég, hűtöttem le őket. Sokáig hallgattunk ezután, s már tényleg tördösték a poharakat odabent, amikor Gál az asztalra könyökölt és azt kérdezte: Ugyan mennyivel különbek nálunk ezek a marhák? Azzal, hogy aláírták a behívót, mi meg nem? Mióta érdem az, ha valaki dalolva megy el megdögleni?! És miféle emlékmű az, amit hegedűvel malteroznak össze?
     Gyónási megvakarta a tarkóját, s azt mondta, akármilyen is, miutánunk még egy falhoz csapott borosüveg sem fog maradni. Megint hallgattunk egy darabig. Gál gyürkészelte az abroszt, Gyónási vadul cigarettázott, én meg a tízdinárosomat forgattam az ujjaim között. Megzavarodok, ha úgy kell elmennem, hogy nem hagyhatok valamilyen emlékművet magam után!, jelentette ki hirtelen Gál, s úgy nézett rám, hogy majdnem megijedtem tőle. Megpróbáltam lecsillapítani. Azt mondtam neki, hogy alig pár órát leszünk már csak itthon, s ez semmire sem elég. Egy jó nagy gaztettet azért még el lehetne követni, vigyorgott Gyónási. Megkérdeztem tőle, hogy miért éppen gaztettet, s ő azt válaszolta: a jót egykettőre elfelejti az ember, ha pedig túl sok a gondja, észre sem veszi, de az igazán nagy disznóságok olyan sokáig megmaradnak, mint a gízai piramisok.
     Siettem megjegyezni, hogy én még egy szilvaszemet sem loptam életemben, és most sem fogok, ha nem muszáj. Gyónási azt monda, ilyesmivel nem is mennénk semmire. Gyilkosság kéne, vagy valami ahhoz hasonló. Gál elröhögte magát. Én meg azt mondtam, hogy ennél nagyobb idiótaságot nem hallottam még életemben, mert hát mi hasznunk lenne abból, ha az utolsó éjszakánkat azzal múlatjuk el, hogy megölünk valakit. Abból tényleg nem lenne emlékmű, fújta ki a füstöt Gyónási, de ha monduk, kimennénk a temetőbe, és ledöntögetnénk a sírkövetet, megemlegetnének bennünket, az biztos.
     Semmi kedvem nem volt részt venni ebben az őrültségben, és úgy láttam, Gálnak sem tetszett, de az a barom tovább erősködött. Azt fejtegette, hogy ne szarjunk be, nem fog tetten érni bennünket senki. Kiforgatunk pár keresztet, és utána irány Magyarország. Ha már biztonságban leszünk, megüzenjük majd, hogy mi voltunk. Szidni és átkozni fognak majd bennünket, de mi szarunk az egészre, mert soha nem jövünk már vissza. De garantálja, hogy a nevünkre tovább fognak majd emlékezni, mint ezekére a tartalékosokéra.
     Gál vakarózott, s nagy nehezen kibökte, hogy egye fene, úgysincs már semmi veszteni valónk. Gyónási rám nézett. Megint olyan helyzetben voltam, mint amikor Szudárevics Nórát megnyertem pénzfeldobásos alapon: semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, de most nem követhettem el azt a hibát, hogy visszatáncolok. Ők a legjobb barátaim, s ha cserbenhagyom őket, még azt találják rám mondani, hogy gyáva vagyok. Azt gondoltam, úgy teszek, mintha nekem is tetszene az ötlet, aztán az első adandó alkalommal otthagyom őket.
     Leléptünk hát az Aranyhordóból, mégpedig úgy, hogy a cechet sem fizettük ki. Ha disznóság, akkor legyen minél nagyobb, vigyorgott Gyónási. A temető felé haladtunkban nem találkoztunk senkivel, mert az emberek mostanában behúzódtak a házaikba és hallgatták a harctérről érkező híreket. Eszembe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt néhány kölyök hatalmas ribilliót csinált a szabadkai zsidótemetőben. Még a kápolna ajtaját is fölfeszítették, és szurokkal hatalmas horogkereszteket pingáltak a falára. Alaposan föl volt hát adva a lecke.
     A temető elrendezését jól ismertem, mert ha párttemetés volt, a szövetkezetből mindig engemet küldtek ide, hogy megoldjam a búcsúztatóbeszéd hangosítását. A temetőcsősz házából húztam ki az áramot az erősítőnek, és úgy állítottam be a hangfalakat, hogy még véletlenül se gerjedjenek be a mikrofontól. Három év alatt valóságos mestere lettem a temetői hangosításnak, de ezzel most nem akartam dicsekedni.
     Holdvilágos éjszaka volt, valósággal szikráztak a márványobeliszkek és a keresztek. A központi járdán végighaladva hamar megtaláltuk Arató Laci bácsi síremlékét. Azért éppen ővele akartuk elkezdeni a sírgyalázást, mert tartományhírű pártaktivista volt, s amikor meghalt, a község akkora obeliszket emelt neki, hogy megszédült, aki fölnézett rá. A holdnál is világosabb volt, hogy legelőször ezt kell ledönteni. Nézegettük azt a hatalmas márványtömböt, ami csaknem az égig magasodott. Közben Gyónási azt fejtegette, hogy az öreg az ötvenes évek elején részt vett a nagy padlássöprésekben, és az is előfordult, hogy a parasztok hasán táncolt. Én is hallottam ezt a szóbeszédet, de azt is tudtam, hogy az öreg szépen tudott faragni meg verseket is írt. Ebben a pillanatban Gál elkáromkodta magát: Ezt csak hernyótalpassal lehetne ledönteni: le van betonozva!
     Eszembe jutottak a szabadkai kölykök, akik puszta kézzel vitték végbe azt a hatalmas ribilliót. Valami titka lehetett ennek az egésznek, mesterfogása, vagy mi a szösz, mert később, amikor a rendőrök elkapták őket, kiderült, hogy egyikőjük sem nehezebb ötvenöt kilónál. Nem muszáj okvetlenül az öreg Aratóval kezdeni, mondta Gyónási, és körülnézett. Ott van például az a fejfa, mutatott az út túlsó felén egy sírra. Húzd ki, és dugd vissza megfordítva! Én ugyan nem!, mondtam, mert elérkezettnek láttam az időt a tiltakozásra. Húzd ki te! Úgyis a te ötleted volt ez az egész!, vágtam vissza. Hogyhogy az én ötletem?, állt elébem Gyónási. Tudtommal Gál mondta, hogy megzavarodik, ha nem hagyhat valamilyen emlékművet maga után, és ezzel szinte a számba adta a szót. Nehogy már én legyek a hibás, hogy még egy keresztet sem tudtok kihúzni a földből! Akkor mutassál példát!, lökdöste Gál. Tessék, húzd ki azt a keresztet! Közéjük álltam, és azt mondtam, fölöslegesen vitatkoznak, mert ha leszarjuk az öreg Arató sírját, az legalább akkora gyalázat lesz, mintha a fél temetőt kihantoltuk volna!
     Azt hittem, megtaláltam az áthidaló megoldást, de Gyónási akkorát röhögött, hogy ha voltak körülöttünk kísértetek, ijedten kotródtak vissza a föld alá. A kóbor kutyák szintjére akarsz alacsonyodni?, gúnyolódott. Azok naponta ideszarnak, mégsem emlegeti őket senki. Nem beszélve arról, hogy még ha le is szarnánk, jönne az eső, a szél, és pár hét múlva már semmi sem látszana belőle. Elébe álltam és megtekertem a nyakán az inget. Akkor tessék, szedd össze magad, és gyalázzál meg annyi sírt, amennyit csak akarsz, de énrám ne számítsál!
     Majdnem összeverekedtünk, Gálnak kellett szétválasztania bennünket. Idióták!, sziszegte. A végén még idecsődítitek a temetőcsőszt. Már majdnem kimondtam, hogy menjünk innen a fenébe, amikor Gyónási valamelyest megnyugodva kijelentette: Az a baj, hogy hiányzik belőlünk az indulat. Föl kéne hergelni magunkat valahogy. Nem ártana például, ha megpofoznánk egymást. Verekedni akarsz?, állt elébe Gál csípőre tett kézzel. Nem verekedni, csak pofozkodni, mondta Gyónási. Óriási különbség.
     Úgy voltam vele, hogy még ez is jobb, mint sorra döntögetni a sírokat. Először Gyónási kevert le Gálnak egyet, aztán Gál nekem, amit visszaadtam Gyónásinak. Három kört tettünk meg egy irányban, aztán ugyanannyit visszafelé. Ennek következtében mind a két fülem erősen csengett, amikor végre abbahagytuk. Gálnak könnyen betört az orra, s most is így járt. Leült az öreg Arató kriptájára, és egy zsebkendővel törölgetni kezdte az ábrázatát. Nem ér ez semmit, mondta kiábrándultan. Jelszavakat kéne pingálni rá, olyasféléket, hogy rohadt komcsi, kurva anyád, meg hasonlók. Ezt mindenki észrevenné.
     Gyónási legutoljára akkorát kapott, hogy majdnem kificamodott tőle az állkapcája. Nem nagyon volt kedve hát folytatni a pofozkodást, s nekem is elegem volt már ebből az egészből. Ugyan mivel írnánk rá?, fordultam Gálhoz. Hát a vérünkkel, mondta összekent ujjait nézegetve.
     Azt hittem, menten ledobja az agyam az ékszíjat. Vérrel akart írni az öreg kommunista síremlékére! Ez még Gyónási idióta ötletét is fölülmúlta. Én nem bánom, vágd el az ütőeredet, és írjál a véreddel, de nem árt, ha tudod, hogy az alvadt vér pontosan olyan fekete, mint ez a márvány, mondtam. Legfeljebb nagyítóüveggel veheti észre az ember, de akkor is csak nehezen. Az lesz a legjobb, ha elmegyünk innen, és elfelejtjük ezt az egészet.
     Nem indulat kell ide, hanem magabiztosság, mondta Gyónási mélységes szomorúsággal a hangjában. Azok a kölykök ott Szabadkán nem készülődtek elhagyni az országot, könnyen döntögethették hát a náluk kétszer nehezebb sírköveket. Ezt akartam én is mondani, csak nem jutottam szóhoz!, tápászkodott fel Gál a kőről, mely már nagyon hidegíthette a fenekét. Amikor az ember nagy pénzt veszít a kártyán, vagy rosszul alakulnak a nőügyei, könnyen tud mérgelődni, és talán kétségbeesni is, mert az érzései irányítják. Lehet, hogy ezekre a jelzésekre kellett volna figyelni, és nem egyből nekirontani a temetőnek. A nagyapám egyszer azt mondta, hogy az igazi, vad harag mindig, a földből nő ki, a talpunk alatt lévő területről, és minden méltánytalanság, amit elszenvedünk, ebbe a földbe hull vissza. Okos ember a nagyapád, mondta Gyónási. Az volt, bólintott Gál, itt van eltemetve valahol mellettünk. És te le akartad dönteni a sírkövét?, néztem rá szemrehányóan. Akarta a fene!, tiltakozott. Meg is öltelek volna benneteket, ha hozzányúltok. 
     Eszembe jutott, hogy az én nagyanyám is itt van valahol, s ezt meg is mondtam nekik. Ha csak egy ujjal is hozzányúltok a sírjához, halottak vagytok, mind a ketten!, tettem hozzá, hogy értsenek a szóból. Nem értelek benneteket!, pattant föl Gyónási. Idejöttök nekem sírt gyalázni, és kiderül, hogy az egész famíliátok itt van eltemetve. Hazudtatok mind a ketten.
     Ha azt akarod mondani, hogy te komolyan gondoltad ezt az őrültséget, akkor nem vagy többet a barátom, álltam elébe megint. Gyónási nem válaszolt azonnal, de láttam, hogy forr benne a méreg. Idefigyelj, te vadbarom!, ragadta meg a grabancomat. Tudod, ki fekszik az alatt a kereszt alatt, amit ki akartam veled húzatni? Szemők tanító bácsi! Jobban szerettem, mint az apámat, pláne, hogy nem is tudom, ki az apám. Azt mondta, akkor is megtanít olvasni, ha belepusztulok. És meg is tanított! Neki köszönhetem, hogy nem vittek el kisegítő iskolába. De én fölajánlottam nektek a keresztjét, mert azt hittem, a barátságunk mindennél fontosabb.
     Mindjárt sírva fakadok!, mondta Gál, s láttam, hogy Gyónásinak ez nagyon rosszul esett. Nem gondoltuk át ezt az egészet, próbáltam őket békíteni. Mert ha a politikai oldalát nézzük a dolognak, akkor nyilvánvaló, hogy a legvadabb gyűlölködés mindig a temetők ellen fordul, de ilyesmit csak az tud elkövetni, aki mögött ott áll a hatalom. Most tehát azon kéne eltöprengeni, hogy föláldozzuk-e a nagyszüleinket és Szemők tanító bácsit, vagy pedig hagyjuk a fenébe az emlékműgyártást. Gál azt mondta, hogy azok, akik Szabadkán azt a ribilliót végbevitték, könnyen döntögethették a sírokat, mert a zsidótemetőben aligha nyugodhattak a rokonaik. Ezért is kapták el őket!, tápászkodott föl a műkőről Gyónási. Ha ott rombolnak, ahol az apjuk meg az anyjuk fekszik, senkinek sem jut eszébe rájuk gyanakodni. Ezzel a logikával, ha tönkrezúzzuk a rokonaink sírját, hiába mondogatjuk majd, hogy mi voltunk, nem fogja elhinni senki, mondtam. Ha pedig kihagyjuk őket, mindenki tudni fogja, csak figyelemkeltésből tettük, s ha a dolog meg van magyarázva, már nem is annyira érdekes. Ha nem tudjuk belehergelni magunkat annyira, hogy ok nélküli őrültségnek látszódjon, jobb, ha el is felejtjük az egészet. Most előveszek egy tízdinárost, fölpörgetem, és ha fej lesz, nem építünk emlékművet. Kihalásztam a zsebemből azt a bizonyos tízest, és fölpörgettem. Elkaptam még a levegőben, hogy ne essen le a fűbe. Fej, mondtam, miután a hold felé tartva megnéztem rajta az írást. Tűnjünk innen a fenébe!
     Fájt minden porcikánk, korgott a gyomrunk, és majd leragadt a szemünk. Úgy látszik az lesz a sorsunk, hogy elfelejtsenek bennünket, mondta végül Gál. Ennyi erővel a behívót is megvárhattuk volna, vitatkozott Gyónási, de csak tessék-lássék módon. Ugyanúgy mulatoznánk, mint a tartalékosok, és másnap, harmadnap megállítanánk egy-egy golyót. Gál fáradtan bólogatott, hogy persze, persze, azután meg kihoznának ide bennünket, s ha valaki mégis úgy döntene, hogy meglép a háború elől, összevissza döntögetné a sírjainkat. Most is csak egy hajszálon múlott, hogy mi nem tettük ugyanezt. Már csak ezért is üdvösebb lesz továbbállni innen, és ha eljön az ideje, valahol máshol nyugodni békében. Már kifelé ballagtunk a temetőből, amikor Gál megjegyezte: azért mégiscsak hagytunk valamit magunk után. Értetlenül néztünk rá, s ő nevetve azt mondta: Isten a tudója, hogy megmentettük ezt a szép nagy temetőt a pusztulástól. Most jutott csak eszünkbe, hogy egész éjjel nem foglalkoztunk Istennel, és pislákolni kezdett bennünk a bűntudat. Nem szóltunk egy szót sem, amíg vissza nem értünk az Aranyhordó elé. A parkolóban ott várt bennünket Gyónási tizenkét éves Zastavája, benne a három utazótáskával és a csillagos-fáklyás útlevelekkel. Megnéztük, hogy a zsebünkben megvannak-e még az útravalónak tartogatott százmárkások, aztán beültünk a Zastavába és megcéloztuk az országhatárt.