Egy elkerülhetetlen disztinkció: jóllehet tanulmányomban vissza-visszatérőn használni fogom a szobor, a szoborállítás, a mű, az alkotás, a kompozíció kifejezéseket, azért az alábbiakban általában mégsem műalkotásokról esik szó.

A köztéri szoborállítások rendjét Magyarországon a második világháborút követően először 1949-ben szabályozták rendeletileg, és ez a rend viszonylag változatlanul 1990-ig volt érvényben. A 3.660/1949. IV. 23. sz. Kormányrendelet 1. §-a kimondta: "Közterületen és általában a közönség számára nyitva álló helyeken, valamint köz- és magánépületeken a közönség által megtekinthető módon elhelyezett emléktáblákat, szobrokat és hasonló művészi alkotásokat csak a vallás és közoktatásügyi miniszter/művelődésügyi miniszter előzetes engedélye alapján szabad felállítani." A paragrafus furcsán lebegtetett meghatározása az "általában közönség számára nyitva álló hely" megfogalmazás, amelynek megítélése meglehetősen szubjektív egy olyan korban, amikor az "általában", a "közönség", a "nyitva" és a "hely" fogalma is az aktuális hatalom tetszése szerint interpretálható a pillanatnyi igények szerint. Pontosnak ítélhető viszont az a meghatározás, amely a "köz- és magánépületeken közönség által megtekinthető módon elhelyezett" objektumokról intézkedik, ugyanis itt a rendelet a közszféra fogalmát kiterjeszti a magánterület azon részére, amely csak a láthatás, a látvány révén válik a közterület alkotóelemévé. Ez a később, az új szabályozásokból nagyvonalúan kiiktatott definíció, illetve hiánya napjainkban - mint néhány példával szemléltetni is fogom - éles konfliktusokat okoz a köztéri alkotások megvalósítása, engedélyezése, és fennmaradása terén.

Az 1949-es rendelet alkalmazását megerősítette, illetve a köztéri, a közösségi terekbe az állandóság igényével elhelyezett művek és objektumok létrejöttét úgymond önálló iparággá avatta az 1963-ban megalakult Képző- és Iparművészeti Lektorátus: a megszilárduló rendszernek egyre több legitimitását igazoló, ideológiáját hirdető monumentumra volt szüksége. A lektorátus megalapításáról és működéséről az az 1963-as Kormányrendelet határozott, amely egyúttal az új szerveződés hatáskörébe utalta nemcsak a köztérre kerülő művek engedélyezési eljárását, hanem egyúttal az ezzel kapcsolatos szakmai-zsűrizési munkát és a finanszírozást is. Így a lektorátuson központosítottan összpontosult - és veszélyesen egymásba mosódott - a köztérrel kapcsolatos hatósági eljárás, a szakmai-szakértői tevékenység és a gazdasági támogatás, s mindez a politikai befolyás gátlástalan érvényesítésével. Sohasem lehetett pontosan megállapítani, hogy mikor, milyen szempontok és szándékok vezérelték a felmerülő szoborállítási igényeket és ún. szükségleteket, az egyéni megbízások kiadását és a pályázatok kiírását, ezek eredményét, az alkotói szociális problémák megoldását vagy éppen a szakmai érvek szellemének érvényesítését, s hogy mikor ébredt fel az idő múlásával egyre felvilágosultabb és rafináltabb hatalmi-politikai szervek vezetőiben a gyanú, hogy itt mégiscsak művészeti szándékok valóra váltásáról és nem propagandáról van szó. Mindebben éberen őrködött önmaga fölött - mindenfajta jogi szabályozás, felhatalmazás nélkül - a politika: politikainak minősülő köztéri objektumot ugyanis - és nagyon kevés volt azon munkák száma, amelyek nem minősültek politikainak - kizárólag a legfelsőbb pártszervek engedélyével volt lehetséges köztérre állítani: vidéken a megyei pártbizottságok, Budapesten az MSZMP KB jóváhagyásával. A dolgok teljes elfajulását jelezte, amikor megfeledkezve a látszatszerűségek betartásának fontosságáról, már a párt önmaga adott megbízást, rendelte meg a kivitelezést, jelölte ki a helyszínt és állíttatta fel önnön monumentumát, mint ahogy történt ez 1986-ban, amikor a magyar jakobinusok emlékművének közvetlen szomszédságába telepítették, a szobrászat alapvető specifikumát, térbeli jellegét megcsúfolón a budai Vérmező csúcsán helyezték el és avatták fel a rendszersemleges virtuóz Varga Imre által megformált Kun Béla-emlékművet.

Az 1989/90-es rendszerváltás-változás-változtatást követően - amikor a korábbi rendszer tarthatatlannak ítélt demonstratív köztéri objektumainak fennmaradásáról, illetve eltávolításáról az önkormányzatok javaslata alapján belügyminisztériumi döntés született, mely döntés meghozatala során fel sem merültek esztétikai aspektusok, s ez egyúttal nemcsak az eljárást, hanem az eljárás tárgyát is minősíti -, nos tehát szembenézve az immár előzőnek minősített korszak súlyos és terhes hordalékával természetesen újra kellett szabályozni a köztéri objektumok felállításának ügyét: a korábbi rendszer követhetetlennek, tarthatatlannak bizonyult, az új, demokratikus társadalmi berendezkedéssel összeegyeztethetetlen volt. Az 1991. évi XX. törvény 109. §-a a köztéri, közösségi terekbe elhelyezésre kerülő műalkotások, művészi igényű és emlékmű-funkciójú objektumok engedélyezési eljárását az önkormányzatok hatáskörébe utalta, s ezzel egyúttal megszűnt a Képző- és Iparművészeti Lektorátus hatósági jogköre: a lektorátus működése - miután a szakterület finanszírozásának kérdése is egy független kuratórium hatáskörébe helyeztetett - e munkaterülettel összefüggésben a kizárólagos koordináló, illetve független szakértői, szakvéleményező és dokumentáló tevékenységre korlátozódott. Az 1991. évi XX. törvény 109. §-a kimondja: "Művészeti alkotás közterületen, valamint önkormányzati tulajdonú épületen való elhelyezéséről, áthelyezéséről, lebontásáról a település önkormányzatának képviselőtestülete, Budapesten a fővárosi önkormányzat közgyűlése dönt és gondoskodik fenntartásáról és felújításáról. A döntéshez a műalkotás művészi értékére vonatkozóan szakvéleményt kell beszerezni. A fővárosban szobor, illetve emlékmű elhelyezéséhez, áthelyezéséhez vagy lebontásához az érintett kerületi önkormányzat egyetértése szükséges. Nem önkormányzati tulajdonú épületen lévő művészeti alkotásokat az illetékes önkormányzat képviselőtestülete - szakvélemény kikérésével - védeni köteles, elhelyezés esetén véleményezési joga van." Rendkívül érdekes a rendelet azon kitétele, mely szerint nemcsak az emlékmű-létesítésről, hanem a bontásról is határoz - ez az aspektus korábban fel sem merült -, és továbbra is nagy hiányossága, hogy nem tesz különbséget valamiképpen a közterületi műalkotások és a politikai-hatalmi célokat szolgáló, eszköz-jellegű köztéri kompozíciók között. A döntéshozók ugyanis 1990-ben elszalasztottak egy nagy lehetőséget: moratóriumot kellett volna hirdetni a politikai emlékművekre. Elnézést, hogy önmagamat idézem, de talán ma sem tanulság nélküliek az alábbi, 1989-ben (egy kérészéletű, ma már hozzáférhetetlen szentendrei folyóiratban, a Folyamban) közreadott gondolatok: "Ez a kor avult ismételgetések helyett úgy rajzolhatná meg monumentum-portréját, úgy teremthetné meg önnön tükörképét, úgy hagyhatna nyomot utókorának, ha nem emelne szobrokat és emlékműveket. Az üresség felmutatása, a nyomtalanság keltése által teremthetne adekvát korképet: a mesterségesen (mérhetetlen önfegyelemmel és önkorlátozással) létrehozott csupasz semmivel - utalva ezzel az ún. haladó hagyományokra, jelezve a megkésett csatlakozást az eldurrant léggömbszerű történelmi fordulópontokhoz - építené fel a hiány szerény emlékművét. Nekünk köszönhetné majd visszamenőlegesen a jövő - döntő momentum ez -: kitágulhatnának és kitisztulhatnának terei."

A fentebb idézett rendelet lényeges kiegészítése, hogy az emlékmű-, illetve szoborállításban az egyik legfontosabb elem a szakvélemény, vagyis a szakértői zsűri álláspontjának megfogalmazása, amelyre a rendelet Indoklása Budapesten a Budapest Galériát, az ország területén a Képző- és Iparművészeti Lektorátust jelöli meg. Nem szól a rendelet ugyanakkor a megrendelőről, illetve a mű finanszírozójáról - amely általában ugyanaz -, s amely ugyancsak fontos szerepet játszik - a meglehetősen nagy anyagi áldozatvállalása okán - a köztéri művek megvalósulásában. A konfliktusok második szintje ez - mármint a szobrot állítani akaró és a szoborállítást engedélyező, a majdani, a tervezett szobor létrehozójának és a szoborhely közösségi tulajdonosa szándékainak, érdekeinek összecsapása vagy egyeztetése -, mert az első konfliktus-szint a szakvéleményezés, amely már a helykijelölés, a helyszíni szemle, majd a terv, a modell bírálata alapján - jó esetben a megrendelő, a finanszírozó és az engedélyező érdekérvényesítésétől függetlenül - állásfoglalást ad ki. A rendelet bölcsen csak szakvélemény beszerzéséről intézkedik, vagyis nem határozza meg, hogy elmarasztaló, tehát szakmailag elutasító állásfoglalás, és hogy támogató szakvélemény megfogalmazása esetén mi a teendő? Mert természetesen felállítható elutasító szakvélemény megszületése esetén is a köztéri mű - elvégre megszűnt a szakmai szervezet hatósági jogköre, és a döntés a terület tulajdonosának közösségi képviselete kezében van -, és támogató szakvélemény esetén is mellőzhető a megvalósítási procedúra. Mint az alábbiakban néhány példával jelezni fogom, minden variációra van már történeti példa a közelmúlt másfél évtizedének köztéri krónikájában. Előfordult, hogy elutasító szakvélemény ellenére is felállítottak köztéri művet: meg lehet nézni a tömény végeredményt Győr belvárosában, a Duna-parton, ahol 1998 óta a Veress Gyula Alpár által megformált, a vérbő anakronizmus szobraként bronzba öntött Pálffy-Schwarzenberg-emlékmű áll, amelynek tervét egy nyílt pályázat zsűrije mint a megvalósíthatatlan mű iskolapéldájaként elemzett és minősített, s amely elemzés és minősítés természetesen nem riasztotta vissza a megvalósítástól a döntéshozókat. Ugyanúgy, ahogy a tervet minősítő elmarasztaló szakvélemény ellenére - és a pályázaton szerepelt, megvalósíthatónak ítélt, másik alkotó által benyújtott terv mellőzésével - született meg Párkányi Péter műhelyében és állíttatott fel a budapesti Diana utcai iskola bejárata előtt Jókai Mór kortévesztett, édeskés emlékszobra. Mindemellett sok esetben előfordult, hogy az elutasító szakvélemény hatására lemondott a szoborállításról a megrendelő és a hatóság is. Előfordult az is, hogy támogató szakvélemény ellenére - és ez általában a megrendelőnek és a helyi önkormányzatnak nem tetsző pályázati végeredmény kihirdetése után kialakuló szituáció - nem kapott megbízást a jó alkotói elképzelésre a pályázó és pályaterve, mint történt ez 2002-ben Budapesten, a pesterzsébeti városrészben: a szakzsűri által realizálásra javasolt Szanyi Péter által alkotott világháborús-emlékműterv ellenére a kiírók a pályázatot eredménytelennek minősítették. A szakértői testületek működésének, a szakvélemények megfogalmazásának szükségességét és fontosságát talán nem kell részletesen megindokolnom: az önkormányzatok tisztviselői karában, az emlékmű- és szoborállításokról döntő képviselőtestületek sorában általában elenyésző az esztétikai, a művészeti, művészettörténeti, speciális környezetesztétikai tudással és is meretekkel felvértezett tagok száma, akiknek a döntéshozatalhoz elengedhetetlen a szakértői vélemények megismerése és mérlegelése. A fentebb említett példákkal ugyanakkor nem a szoborzsűri mindenhatóságát szeretném ecsetelni, hanem inkább működésének a jelen formájában optimális voltára emlékeztetnék: a szakértői testület szakvéleményével olyan, rendkívül fontos művészeti, művészettörténeti dokumentumot alkot, amely nem kényszerítő erejű, de ugyanakkor szembesíthető a dokumentált és archivált tervekkel - a szobor-esélyekkel -, és természetesen szembesíthető a szakvélemény ítélete szellemében, vagy azzal ellentmondva a megvalósult, a köztérre került kompozíciókkal is: a tanulságok a művekre és a szakvéleményekre vonatkoztatva bármikor megfogalmazhatók. A zsűri működésének, a szakvélemény megfogalmazásának egyszerre látszólag lényegtelen voltát és ösztönző erejét bizonyítják a Zalaegerszegen lejátszódott események: a millennium alkalmából kiírt Szent István-szoborpályázat szakmai győzteseként Fischer György tervét jelölte meg a szakzsűri, azonban a városi vezetés a szakmai szempontok alapján támogatatlan, Seres János és Szórádi Zsigmond által tervezett, kiterjesztett, áttört palástjáról később a városi szlengben csak batman-ként emlegetett emlékműalakot állította talapzatra 2001-ben. A város polgárai azonban nem fogadták el ezt az általuk rossznak vélt döntést, és közadakozást indítottak Fischer György különös megformálású, a száznál több magyarországi új Szent István-szobor közül a néhány, művészi értéket megtestesítő munka közé sorolható művének megvalósításáért, majd 2002-ben bronzba öntötték és felavatták, átadták a város vezetőinek az általuk is hitelesnek és művészi értékűnek ítélt alkotást. Zalaegerszeg városa így e két Szent István-szoborral az ezredforduló rendkívül hiteles művészeti és antiművészeti dokumentumát teremtette meg.

Természetesen előfordul - és a legfelsőbb állami szinteken is megvalósul - a szakvélemény beszerzése nélküli szoborállítás, bár ez általában a kisebb települések, a fővárostól távolabbi vidékek gyakorlata, s leginkább önjelölt, amatőr alkotók kezdeményezései által inspirált szoborállítási metódus. Miután a lektorátus, mint jeleztem, már nem gyakorol hatósági jogkört, az erre illetékesnek, az adott önkormányzatnak - amelyek a törvénysértést a szakvélemény megszerzésének elmulasztásával elkövette - kellene jogilag fellépnie önmaga ellen, de hát erre természetesen nem kerül sor. Ugyanúgy nem, mint ahogy a magyar köztéri szoborállítás történetében a minden eddigi finanszírozási és szoborszám-rekordokat felülmúló millenniumi szoboráradás - több százmillió forinttal támogatott több száz munka - hatalmas együttesét alkotó objektumainak szakvéleményezése elmaradásával a legmagasabb államigazgatási szinten történt: a Millenniumi Kormánybiztos Iroda által meghirdetett emlékmű- és szoborállítási pénzforrásra a települések egyszerű igénybejelentéssel pályázhattak, és terveik megvalósítását legtöbbször nem kontrollálta szakértői testület. Így fordulhatott elő, hogy amatőr fafaragók, sír- és műkövesek, túlbuzgó polgármesterek kreálhattak esztétikailag értékelhetetlen köztéri, monumentális objektumokat. A központi támogatási körön kívül realizált legtipikusabb és legmulatságosabb eset gyanánt az a millenniumi emlékműállítás említhető, amelyre a Torgyán doktor által levezényelt szoboravató irányította a figyelmet. Az egyik Vas megyei faluban, Rönökön a civilben zöldségesboltos polgármester tervei szerint valósult meg az a nagy mű, amely a szomszéd falu műkövesmestere által épített oszlop tetejére helyezett, a műkő kerti díszek telepén nagykeráron megvásárolt kis oroszlánfigura által perfektuálódott. A megrendelő mint művész-szituáció a szabad szoborállítási viszonyok jellegzetes következménye. Emlékezetes mozzanata volt az Ócsai Károly-tervezte budapesti-tabáni ‘56-os emlékműnek az 1996-tól az obeliszket ékesítő, a megrendelők által elhelyezett, talán epikus megfogalmazásúnak minősíthető, kissé geil műanyagdombormű, amelynek helyére csak hosszú évek elmúltával, az ezredfordulón kerülhetett fel a művész eredeti elképzelését tükröztető, az eredeti terv szellemében kivitelezett relief. 1999. szeptember elsején avatták fel Pécs második világháborús emlékművét: a Rieger Tibor által tervezett gránitobeliszken az avatáskor a felületbe vésett fej- és hátkörvonalak jelenítették meg a hadba vonuló katonák menetoszlopait, amely megjelenítéssel nem értettek egyet a megrendelők. Az avatás után kőfaragót hivattak, az emlékműre feliratokat vésettek fel, és a fej-körvonalak közül néhányat vízszintes vonallal átmetszettek, s így az obeliszken végigfutó kontúrrajzolat-ritmust kissé megbontva a világháború jellegzetes rohamsisak-formáját idéző, rohamsisakot viselő katonafigurákat jelenítettek meg. A gyanútlanul és tudtán kívül társszerzővé avatott szobrász, Rieger Tibor hosszú évek óta pereskedik műve az eredeti alkotói elképzelést tükröztető helyreállításáért. Hasonlóan furcsa megrendelői beavatkozás színtere volt Debrecen főtere 2001 nyarán: a Pázmándi Antal által tervezett és kivitelezett szökőkút egyik központi elemét, egy sellőt a művész értesítése nélkül lángvágóval távolíttatta el a megrendelő városi önkormányzat. Debrecen városának durva beavatkozása azért példátlanul abszurd és minősíthetetlen, mert itt egy díszítő jellegű, tehát minden politikai kolonctól mentes, autonóm művészi elképzelés megvalósításának lehettünk tanúi: a debrecenihez hasonló, a művészi autonómiát támadó agresszív hatalmi fellépés köztéren a szocializmus évtizedeinek jellegzetes tünete volt.

A legújabb köztérre vonatkozó szabályozás rendelete közterületen, illetve önkormányzati tulajdonú épületen való műalkotás-elhelyezésről szól, ezért szemügyre kellene vennünk a közterület fogalmát. Látszólag egyértelmű állásfoglalásról ad hírt ebben a vonatkozásban az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény 2. §-ának 13. pontja, amelynek fogalommeghatározása kimondja, hogy közterületnek minősül minden olyan közhasználatra szolgáló, állami vagy önkormányzati tulajdonban álló földterület, amelyet rendeltetésének megfelelően bárki használhat. Feltételezhető, hogy ez érvényes az adott földterületen álló épületre is - legalábbis az épület külső megjelenésére (gondoljunk a közvetlenül az épületek előtt elhelyezett szobrokra, vagy az épületek falára helyezett domborművekre, domborműves emléktáblákra) -, de az épület belső tereinek megítélése, a korlátozott használat speciális esetei miatt már más. A közterület-fogalom meghatározásának érzékeny pontja a határvonalak földterület-határ szerinti meghúzása, mert ez a területek térbeli elhatárolására az elsődlegesen a látványra hangolt, illetve az adott környezet elemeivel való együttjátszásra, az együttes megjelenésre komponált műalkotások esetében használhatatlan. Feltételezzünk egy olyan abszurd helyzetet, hogy a budapesti Hősök terén a Millenniumi Emlékmű telke állami tulajdon, míg az egy újabb privatizálási hullámmal magánosított Szépművészeti Múzeum és Műcsarnok épülete magántulajdon, és az új tulajdonosok úgy döntenek, hogy az elaggott épületeket lebontják, és helyükre korszerű, üvegfüggönyfalas toronyházakat emelnek. E terv megvalósulása esetén, bár jogilag nem sérül a Millenniumi Emlékmű felségterülete, magának az emlékműnek a tere megsemmisül, vagy legalábbis radikálisan átalakul. Ezt a szempontot általában nem érvényesítik, és jogi szabályozás nem lévén, nem érvényesíthetik a szoborállítások indítványozói, illetve a fennálló szobor-terek - a környezet megváltoztatására törő kezdeményezések ellen fellépő - védelmezői. Ám hogy korántsem teljesen abszurd példaként említettem a Hősök tere átalakításának lehetőségét azt jelzi egy másik budapesti térség gátlástalan bekebelezésének története: egy szabad városi köztér, egy, a városszerkezet kialakulása, több évszázada óta szabadon álló térsége épült be a Déli pályaudvar mellett a PSZÁF-székházzal az ezredforduló éveiben, megfosztva a város polgárait egy szabadon használható területtől úgy, hogy a telek-, illetve helyesebben a köztér-spekulánsok és a tervezők, az építők egyszersmind tovább növelték a városrész lehangoló építészeti és funkcionális zűrzavarát.

A köztér fogalmi megítélésének, fizikai, térbeli lehatárolásának ellentmondásai mellett a tulajdoni viszonyok által befolyásolt további korlátozottságokról is meg kell emlékeznünk. Ismét csak néhány tipikus példával irányíthatom e problémára a figyelmet. A második világháború utáni magyar köztéri szobrászat egyik legjelentősebb alkotása, a Schaár Erzsébet szobrászművész által a hatvanas-hetvenes évtizedfordulón megalkotott Tudósok című monumentális kompozíció, felállítása óta egy rendkívül nehezen megközelíthető térben, a tihanyi Biológiai Kutatóintézet kertjében, a Balaton partján áll. Ez a mű a köznapi ember számára normális körülmények között befogadhatatlan: bonyolult kutatóintézeti engedélykérési procedúra elszenvedése után tekintheti csak meg, ha tudja, hogy hol keresse. Egy köztéri, közösségi rendeltetésű alkotás esetében ez súlyos, tarthatatlan korlátozottság. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a korlátozott közösségi terekben elhelyezett alkotások státusát jellemzi az a tény is, hogy például a Budapest Galéria három kötetben kiadott budapesti szoborregisztere sem vesz ezekről a munkákról tudomást. A rendkívül precíz, pontos fővárosi szobornyilvántartás tételei közé néhány, kissé következetlenül bekerült, belső térben leledző alkotáson kívül nem szerepelnek az iskolák, az egyetemek, az óvodák, a kórházak, a pártszékházak, az egykori üzemek, gyárak, vállalati székházak, a művelődési házak és legújabban a bankok belső tereiben, előcsarnokaiban és nagytermeiben, kertjeiben, parkjaiban fellelhető munkák - pedig számuk nagysága és jelentőségük ugyanolyan, mint a korlátozatlan köztereken elhelyezetteké. A temetők emlékanyaga ugyancsak a nyilvántartások hiányai közé sorolhatók - bár a 301-es parcella 56-os emlékműve, érdekesen kivételezett tételként helyet kapott az utolsó kötetben.) Már-már megszámlálhatatlan az ilyen, korlátozott nyilvánosságú és nyilvántartatlan alkotások száma - most ne a magánszféra, a magántőke inspirálására létrejött, példának okáért a bankok nyilvánosság elől elzárt tereiben az állandóság igényével elhelyezett művekre gondoljunk -, mint amilyenek Csíkszentmihályi Róbert kilencvenes évek második felében megalkotott gyönyörű akt-szobrai a Szabadság téri Inter-Európa Bank emeleti tereiben -, hanem a közpénzből létesített, közösségi igényként megfogalmazott és realizált, és végső soron a közösséget szolgálni hivatott alkotásokra, mint például Fekete Tamás azon Kossuth-szobrára, amely 1998 óta áll a budapesti Pénzügyminisztérium, tehát egy közintézmény épületében, de amelyet a földi halandók közül mindeddig igen kevesen láthattak csak. A kiválasztottak sem élvezhették a prominensek kiválasztott terében 1970-ben megfestett Bernáth Aurél-falképet, a Munkásállam című nagyszabású kompozíciót, amely 2004 tavaszán került ismét a (média)érdeklődés fókuszába. A ma az országgyűlési képviselők irodaházának otthont adó, "nagy múltú" épület aulájában korábban elhelyezett, a szélesebb nyilvánosságtól elzárt közösségi teret díszíteni hivatott mű másfél évtizedig drapériával letakart állapotban rejtőzködött mindenki elől: ott is volt meg nem is - ez a valóságos köztérből kiiktatott, szűk, a kiválasztottak köztéri régiójává avatott terület sajátos csapdahelyzete. Azok sem láthatták, akik különben láthatták volna. De ennek ellenkezője, a köztérbe kiterjesztett magántér kialakulása és érvényesülése is regisztrálható: ennek jellegzetes példája a pesti Duna-parton, a korzón, a világörökség részeként az egyik meglehetős disszonanciával a városképbe ékelődő szálloda lépcsőjén a 2003-as év nyarán felavatott, az ausztráliai magyar szobrász, Mészáros Andor által megformált Shakespeare- szobor. A mű azért került ide, mert Budapest városa és szoborállító hivatala nem adott telket, nem adott helyet, engedélyt felállításához, s így itt, a szálloda területén, a szoborállítók kapcsolatépítő tehetségének érvényesítésével mint az épület kapcsolódó része, akadálymentesen megvalósulhatott a tervező Finta József egyetértésével és közreműködésével. Önkéntelenül is felmerül a Duna-parton a kérdés: hol a szállodai magánszféra és a sétány közszférája közötti térhatár? A telekhatár vonalával mereven azonosítható-e a teret meghatározó objektumok elhelyezkedése, vagy azok - a művészettörténeti terminus szellemében - a határoló-terük mellett létrehozzák-e közeg-terüket is? Ehhez hasonló és ennél bonyolultabb azoknak a közterületeket bekebelező, tulajdonjogilag magánterületekként funkcionáló városi közterek státusa, amelyek a nagy bevásárlóközpontok által, és az ezek épületei által közrefogott, vagy keretelt területek révén jelennek meg. Gondoljunk a budapesti MOM-parkra, ahol többek között Gulyás Gyula és Buczkó György plasztikái nem a klasszikus, vagy nevezzük így: nem a hagyományos, a várost képviselni hivatott közösségi szándékok reprezentánsai, hanem egészen más érdekszférák által ösztönzött és létrehozott művekként jelennek meg. És itt a felállítás helye által meghatározott, a művet erőteljesen és sajátosan determináló mozzanatok és vonások analizálásának elkerülhetetlen voltára szeretnék emlékeztetni.

A magyarországi köztereken a törvényi szabályozás ellenére, és a laza, pontatlan törvényi szabályozás szellemében minden megtörténhet, mert már az alapfogalmakkal is baj van: nincs világosan és egyértelműen definiált köztér-fogalmunk, és nem tudható, mi is valójában, hogy fizikai valóságában mi egy köztéri mű, hogy mik a létesítésének, fenntartásának, esetleges átalakításának, áthelyezésének, eltávolításának és megsemmisítésének pontos feltételei és következményei. Elképedve állok a történések előtt, amikor Kecskeméten 2001-ben Kodály Zoltán-szobrának elemeiből 56-os emlékművet fabrikálnak - az a fal-elem, amely három évtizeden át a kodályi szellem sugárzására volt hivatott, változatlan méretben és formában most az ‘56-os forradalom eszmeiségének hordozója -, vagy hogy Vigh Tamás kőbányai homlokzatdíszítő éjszaka-allegóriáját az épület új tulajdonosa kissé átalakítja, mert azok között a falak között időközben a Napról elkeresztelt szállodát nyitott. És értetlenül szemlélem, hogy (ugyancsak egy szakvélemény autentikus megállapításait megsemmisítvén) a szobrászat alapismérveit és mesterségbeli szabályait nagyvonalúan megcáfoló portréemlékművet állítanak pártkorifeusok a magyar államiság szellemét megtestesíteni hivatott Kossuth Lajos térre - a Kliegl Sándor által megformálatlan, a Kossuth és Rákóczi mellől mindeddig égetőn hiányzó Kovács Bélát ábrázoló szobrot -, és alig merem hinni a szemünknek a Nemzeti Színház épületét övező elképesztő, panoptikumszerű bábukavalkádban bolyongva. Külön tanulmány témája lehetne e műcsoport hátborzongató keletkezéstörténete. És ha átkelünk a Dunán, ott a túlsó parton, a Gellért téren, ahol fejem felett az oly könnyedén szabadság-szoborrá átalakított, egyébiránt brutálisan átfaragott szovjet hősi emlékmű főalakja lengeti az ominózus pálmaágat, a hegyoldalból egy millenniumi lósegg köszönt rám - Kő Pál hihetetlenül rosszul környezetbe illesztett Szent István-szobrának ló-hátulja -, mert honunkban a szobrászok és a szoborállítók képtelenek belátni azt az axiómát, hogy ha a köztéri szobrászat művészet lenne, akkor térbeli művészet lenne. De hát miként a szobrok, beárnyékolt szellemiségük is a hely és a kor lenyomataként körvonalazzák bizonytalan kontúrjaikat.