Új Forrás - 2004. 9. sz.
 
A szegény rokon
 

Mindig kölcsönkérni jön, de rosszabb ha csak úgy,
Rokoni érzésből és beszélgetni próbál,
Ha nincs is mit mondania. Ül ottan az asztalodnál,
Kapkodja a sós perececskét, legelteti szemét
A szétszórt tárgyakon, kárpiton, polcokon
Aztán váratlanul azt mondja:
nekünk is sok könyvünk van,
De nem érted, miért mondja ezt. Sosem jártál náluk.
Lehet sok könyvük, neked aztán van bőven, de mit ér az?
Másnak sok ruhája és cipője van, szekrényszámra, mit ér?
Aztán van kinek sok pénze, könyve, ruhája cipője van,
Házai, autói, hajói, aranya-ezüstje, ékszerei, bundái,
Műtárgyak között él, mindenre külön robotgépet tart,
És ráadásul eltart seregnyi szolgát. És ér ez valamit?
Erre gondolsz, nem a rokonságra. Ha elnézed a rokont
Látod csak, nem is hasonlít. Fazékfeje van, turcsi orra.
Ez egy betolakodó, gondolod. De aztán, tovább habog,
Ráébredsz, ő is ott volt anya temetésén, a szélen állt,
Mint egy szegény rokon, csámpásan, és sírt, sírt,
Tehát mégis rokon lehet, a család egy távoli tagja,
De azért tagja, és, istenem, egy szerencsétlen flótás,
Mi is lehetne, egy újabb a sok közül, nem vitte semmire.
Hát te? Te ugyan mire vitted a sok eszeddel, a könyveiddel,
A sok-sok baráttal együtt, mivé lettél te az évek alatt?
Egy szegény rokon lettél a nagy családi, menyegzői táncban,
Akinek kilóg a feneke a nadrágból és krumpliból van a feje.