|
GYURIS
GERGELY
A metasztázis szerepe Petri slágeres(ebb)
költészetében
Petri György: Amíg lehet1
Petri György: Sláger2
1
A nagy mű immár végképp elmarad,
elhasználódtam ennyi év alatt.
Kíméletlenül használtam magam,
és most látom, hogy milyen hasztalan.
5 Mert
hiába a sok energia,
ha alacsony a gép hatásfoka.
És késő van már: ötven év felett
változni, változtatni nem lehet.
Lamentálni vagy dühöngeni kár,
10 a megvénülés
sivataga vár,
ráncosodik a bőr, kihull a fog,
kicsit még élek, aztán meghalok.
Bevezető helyett
Petri György összegyűjtött verseinek
kiadásával3 egy a közönség és a kritika4
által korábban szinte egyöntetűen elismert költő - az alkotó halála miatt
már személyétől független - kanonizálásának egyik jelentős állomásához
érkezett a magyar irodalom. Persze ez a függetlenség igencsak vitatható,
hiszen egyik oldalról a szerző közvetlenül nem befolyásolhatja szövegeinek
megítélését, a másik oldalról viszont az életmű további értelmezése, irodalomtörténeti
elhelyezése nem kerülheti meg a szerző halála előtti recepció állításait,
főbb hangsúlyait. Ezzel korántsem arra szeretnék utalni, hogy az elmúlt
évtizedek alatt született tanulmányok esztétikai ítéletei, interpretációi
mindenekelőtt a szerzői szándék rekonstruálása révén jöttek volna létre,
amely hagyományt a jövőbeni kutatás sem kerülheti meg. Viszont A Magyarázatok
M. számára című kötethez írt utólagos szerzői kommentárok, amelyek
kiemelkedő arányban hivatkoznak életrajzi momentumokra, már egymagukban
is jelzik, hogy az alkotó személye semmi esetre sem tekinthető elhanyagolható,
periférikus viszonyítási pontnak.5
Noha az irodalomtudomány
régóta korszerűtlennek tartja azt az egyoldalú megközelítést, amely magánélet
és mű között egyszerű okozati viszonyt tételez,6
úgy gondolom, az értelmezésből a szerzőt egyszer s mindenkorra kizáró felfogás
ugyanabba a csapdába esik, mint az általa kárhoztatott értelmezői hagyomány.
A többek között Foucault7 és Barthes8
nyomán népszerűvé vált 'szerző halála'-koncepció vulgarizált átirata9
a szerző abszolút értelemben vett letiltásával a jelentésképzés egyik fontos
mozzanatától fosztja meg önmagát (akárcsak a kizárólag az életrajz felőli
olvasás), gesztusával pedig nemhogy csökkentené az irodalom alapvető problémáinak
számát, hanem épp ellenkezőleg: a szerző diszkvalifikálásával, erőszakos
elhallgattatásával látszólag megszabadítja ugyan az irodalomértést a szerzői
önkény, a szerzői befolyás nyomasztó terhétől, ezzel párhuzamosan viszont
diszkréten agyonhallgatja a saját szerzői önkényessége és befolyása
kapcsán felmerülő problémákat10, vagyis
lényegében a kérdés - tudniillik, hogy mi a személyiség szerepe az irodalomban
- megválaszolása helyett csak elodázza a választ.
Petri költészetében
a személyiségnek - legyen szó szerzőről, a vers beszélőjéről vagy akár
a biografikus személyről - megkerülhetetlenül jelentős szerep jut. Dolgozatomban,
érzékelve a szerzői szándék hogyanjára, a szerzői személyiség létmódjára
irányuló szerzői szándékot / tudatosságot (vagyis azt a mozzanatot, hogy
Petri nem hagyja reflektálatlanul szerző és szöveg(e) viszonyát), ezt a
kérdést olyan további, hangsúlyosnak tűnő területek együttes tárgyalásával
kívánom vizsgálni, mint költészet és valóság, illetve reflex és reflexió
viszonya. A választott szövegek - az Amíg lehet verseinek - retorikai
elemzésén keresztül célkitűzésem annak az állításnak az igazolása, hogy
a Petri György által művelt költészet a tematikai sokszínűség, az alkalmi
jelleg, a szerepektől és ideológiáktól való távolságtartás ellenére, vagy
talán éppen ezért alkalmas hitelesen közvetíteni egy átfogó, konstans megismerésre
berendezkedett poétikai magatartást.
Kánon és recepció
Habár a kilencvenes évekre lényegében
közmegegyezés alakult ki Petri György szövegeinek kvalitásait illetően,
a költő életében megjelent utolsó kötet, az Amíg lehet darabjai,
illetve az Összegyűjtött versekbe bekerült, kötetben addig nem szereplő,
hátrahagyott versek és verscsírák kapcsán már nem ilyen egyértelmű a helyzet.
A nyilatkozók újra és újra elismerték az életmű egységes tendenciákkal
és tudatos alkotásmóddal magyarázott nagyságát, de ezzel sok esetben párhuzamosan
az Amíg lehet aránytalanságát, gyenge poétikai szerkesztettségét,
az életmű megbicsaklását emelték ki11.
Az életműre vonatkozó általános jellemző jegyek hiányát a minőségromlással
kötötték össze, az ítéleteket alátámasztó érvek, elemzések, hivatkozások
elmaradását viszont deklaráltan a költő iránti tisztelettel, közeli halála
miatt érzett megrendüléssel magyarázták.12
(Ennyit a költő személyes karakterisztikumától mentes értékelésről.) Az
Amíg lehetet pozitívan megítélők hasonló okokból ugyancsak a közeljövő
kutatóira hárították a nagyobb lélegzetű vizsgálatok elvégzését. Így a
magyar irodalomban az a korántsem példa nélkül álló helyzet alakult ki,
hogy a kritikusi társadalom a kanonizáltságot illető végső döntéseit hamarabb
és/vagy anélkül hozta meg, hogy az azok alapjául szolgáló feltevéseit különösebben
artikulálta volna13, illetve adós maradt
a korábban megfogalmazott ítéletek - akár megerősítő - felülvizsgálatával.14
Ez az utolsó kötet kapcsán még akkor is érvényes kritikai állapotnak tekintendő,
ha tudjuk - amit Keresztury Tibor is kiemel monográfiájában15
-, hogy kortársaihoz képest és a 70-es évekbeli hivatalos
szilencium dacára Petrit igencsak elkényeztette az Amíg lehetet
megelőző recepció. E furcsa kritikai hallgatástól megszólítva érezvén magamat,
dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy a kötetnyitó Sláger című
vers retorikai sajátosságait felmérve, de a kötet többi versét is beidézve
a megfelelő helyeken, a kötet egynémely poétikai alaptendenciájára hívjam
fel a figyelmet.
A nagy mű iróniája
A Sláger, mint az Amíg lehet
nyitó darabja már a kötetben elfoglalt puszta helyével is jelzi önnön
kitüntetett szerepét. Az olvasó elvárásai alapján az ilyen pozíciót elfoglaló
vers felmutatja a kötet egészét meghatározó alapmotívumokat, vagyis az
olvasó itt nyer bevezetést a később kibontakozó, variálódó, peremmotívumokkal
kiegészülő főtémába, ezen a helyen szembesül először a "mondanivalóval",
a költő stílusának általános jegyeivel, és azokkal a hangulati-retorikai
elemekkel, amelyek várhatóan mindvégig meghatározóak maradnak. Ennek fényében
a befogadó előzetes elvárási horizontján minden bizonnyal a halállal összefüggő
költői képek, trópusok, a halált tematizáló költészet jellemző hangulati
skálája - kétségbeesés, düh, beletörődés, félelem, lázadás, szomorúság,
panasz stb. - jelenik meg. Az olvasás elsődleges motivációjaként az a kíváncsiság
lesz domináns, hogy poétikailag hogyan viszonyul Petri a saját - akkor
még csak eljövendő - halálához, hogy a biológiai szükségszerűség hogyan
transzformálódik költészetté16 egy olyan
költőnél, aki maga is elismeri, hogy "a halál az egy költőnek végülis nagyon
jó téma".17 Noha a múlandósággal való szembenézést
célzó "trenírozás" egyik közismertebb formáját Petrinél azok a versek alkotják,
amelyek a számára fontos emberek elvesztésével foglalkoznak, meglehetősen
gyakori a saját halált megjövendölő versek száma.
Az Amíg
lehet jelentésrétegeit első körben felmérve elmondható, hogy a halál
témája nem újdonságként tűnik fel, hanem inkább a korábbi művek ismeretében
összeállítható lehetséges tematikák arányaiban hoz változást: míg az előző
kötetekben az elmúlás motívumai a többivel egyenértékű figyelmet kaptak,
addig itt minden mozzanat a halál révén nyer értelmet. Első olvasatra a
Sláger szövege - a címet egyelőre zárójelbe téve - tökéletesen illeszkedni
látszik a magyar költészeti hagyomány azon vonulatához, amely az eljövendő
halál biztos tudatában, netán az elmúlás lehetőségétől megihletve kísérli
meg az addigi költészeti tevékenység és / vagy az életút tapasztalatait
összefoglalni. Műfaji megnevezésként így szinte tálcán kínálja magát a
'létösszegzés' vagy 'számadás' kategóriája18,
amely költőjét többnyire egy végső, áttekintő világ- és önértékelés megtételére
sarkallja. Ebből a szempontból a vers első és utolsó sorát kiragadva egy
azonnal szembetűnő jelentéshez juthatunk: "A nagy mű immár végképp elmarad
[...] kicsit még élek, aztán meghalok." lényegében a szöveg beszélőjének
az alapélményét nevezi meg úgy, hogy mintegy a közben kifejtettek ok-okozati
kereteként is szolgál. Az első sor arról tájékoztat, hogy a költő leszámol
a grandiózus, a jövő (irodalomtörténeti) emlékezetére méltó korpusz létrehozását
célzó tervével, belátva, hogy költészetileg kudarcot vallott, a hajdan
kitűzött és vágyott célt - a nagy művet - nem sikerült elérni; az utolsó
sorban pedig az elkerülhetetlen halállal szembesül a beszélő, a kudarc
magyarázataként is felmutatva azt: a halál az, ami meggátolja őt a nagy
mű kivitelezésében. A kudarc másodlagos okaként az elhasználódást, a fáradtságot
jelöli meg ("elhasználódtam ennyi év alatt"), valamint a pályakezdő célkitűzés
értelmét globálisan is megkérdőjelezi: "Mert hiába a sok energia, / ha
alacsony a gép hatásfoka." A sikertelenség megmásíthatatlan ténye azzal
a belátással egészül ki, hogy a kudarc elkerülhető lett volna, ha a költő
nem a nagy mű létrehozására teszi fel az életét, vagyis ha idejekorán jól
méri fel tehetségét és erejét, céljait pedig képességeihez mérten tűzi
ki, nemcsak a kudarc, hanem nyilván a kudarccal való szembesülés verses
szituációja sem jön létre. Az okok felismerése azonban túl későn született
meg: "ötven év felett változni, változtatni nem lehet". A cselekvés lehetőségeinek
leszűkülése egyúttal a lehetséges érzelmi reakciók számát is minimumra
csökkenti, hiszen "lamentálni vagy dühöngeni kár", marad a hiábavalóság,
a hasztalanság apátiát súroló elfogadása.
A vers ilyen
irányú, a de Man-i retorika-felfogás fényében inkább grammatikai interpretációja
(grammatikai abban az értelemben, hogy a szóképeket az előzetes elvárási
horizonton jelentkező jelentés szolgálatába állítva elsősorban aszerint
ítéltük meg, hogy a kezdetleges értelmet mennyiben támasztják alá vagy
cáfolják meg, azaz megelégedtünk azzal, hogy a szöveg trópusait konkrét,
köznapi értelemre fordítottuk le) csupán egy ponton bicsaklik meg,
méghozzá azon a közismert tényen, hogy - mint már kiemeltük - életében
kevés költő tapasztalhatta meg a kanonizáltság olyan fokát, mint Petri
György, hiszen túl a számtalan elismerő, méltató kritikán, a versművészetek
közül az övé egyedüliként már élete során érettségi tétellé vált.19
Az ellentmondás feloldására többféle feltevés kínálkozik: vagy megbarátkozunk
a gondolattal, hogy a betegség a vég küszöbén elvette a költő józan eszét
és ítélőképességét, de ismerve a Petri minden szélsőséges helyzetben világosan
nyilatkozó intellektusáról szóló legendákat, ez nem valószínű. Vagy tulajdoníthatjuk
a nagy mű elmaradásának megállapítását a költő őszintétlenségének is, kevésbé
élesen fogalmazva a költői szereppel járó, kötelező érvényű (ál)szerénységnek,
a költészettel szembeni alázat megnyilvánulásának (az önostorozás, a teljesítmény
szándékosan túlzó alulértékelésének legalább olyan gazdag hagyománya létezik,
mint az öndicsőítés, az önapoteózis költői szokásának, akár egy életművön
belül is) - ezt a megoldást javasolja például Angyalosi Gergely, aki, bár
az apátiát "nem kapitulációként, hanem a költészet puszta létének szóló
férfiasan szemérmes tiszteletadásaként" értékeli, arra hívja fel a figyelmet,
hogy Petrinél "számtalan utalást találunk arra, hogy igenis fontosnak tartja
a »műveket«, a sajátjait is, legyenek azok nagyok, közepesek vagy éppen
kicsik"20 -, de ez sem valószínű, mert
noha Petri valóban tisztelettel viseltetik az irodalom (és nem utolsósorban
a saját költészete21) iránt, aligha elképzelhető,
hogy férfiasan szemérmes tiszteletadásnak álcázott sirámokon keresztül
sajtoljon ki olvasóiból és kritikusaiból még több elismerést. Így aztán,
mivel a grammatikai (a trópusok 'lefordításával' megelégedő) olvasaton
belül nem sikerült a lokalizált feszültséget feloldani, más stratégiát
kell választanunk. Ezért a továbbiakban a trópusok dinamikus működésének
nagyobb teret adva igyekszünk az elsődlegesen adott (kapott) jelentésen
átverekedni magunkat, egyúttal pedig mérsékeljük a külső, közvetlenül nem
az Amíg leheten belüli textuális tényezők befolyását a szöveg tropikus
mozgásának - ezen belül is a szöveg és az eleddig félretolt cím viszonyának
- a javára.
A 'sláger'
jelentéseit az eddigiekben nem tudtuk bemozdítani, hiszen tekintettel voltunk
a halál-tematika által előírt komolyságra. Mivel textuális előzmények feltételezik,
de nem magyarázzák meg a szöveg legfontosabb állítása és a közvélekedés
(amelynek nem elhanyagolhatóm részét képzi Petri elfogadó-megerősítő attitűdje)
nyilvánvaló dichotómiáját, ezért most mégis a többletjelentéssel nem kecsegtető
címhez nyúlunk. Az etimológiailag német eredetű 'sláger' négy jelentése
- 1. hatásos, divatos, könnyű zeneszám, dal; 2. kelendő, kapós, rendszerint
divatos árucikk; 3. fénypont, csattanó; 4. ütőkártya, adu22
- közül a negyedik áll a legtávolabb a szöveg asszociációs holdudvarától;
az ábrázolt tárgyiasságok rétegének elemeit - nagy mű, gép, energia, ötven
év, megvénülés sivataga, bőr, fog, élet, halál - tartalmi síkon csak többszörös
áttétellel lehet a kártyával, vagy akárcsak a kártyára utaló szokványos
motívumokkal (szerencse, hazárdjáték, tét, licit, játékosok, csalás stb.)
párosítani. A másik három jelentés közül kettőt a fogyasztói társadalom
kategóriája köt össze. A maradék 'fénypont', 'csattanó' jelentés a szöveg
alapélményének szempontjából kizárólag önironikus aspektusból mozdítható
be: a csattanót éppen az szolgáltatja, hogy a várt csattanó, a nagy mű
elmarad, és így ez a felismerés aktusából eredő, egészen egyértelműen negatív
mozzanat mégiscsak az addigi költészet fénypontjaként, kényszerűen önkritikus
tanulságaként tételeződik.
A Sláger,
mint 'hatásos, divatos, könnyű zeneszám, dal' egyrészt a szöveg versformáját,
műfaját jelzi előre, vagyis azt, hogy a komoly egzisztenciális téteket
sugalló létösszegzés könnyed dal-formátumban valósul meg, másrészt kontextualizálja
a szöveget, egy olyan intertextuális közeget hozva létre, ahol a pretextus
médiumait elsősorban a slágerekre, azaz többnyire banális, de mindenki
számára ismerősnek ható, közhelyekkel teli, elcsépelt dalsémákból építkező
és ezért hatásos, divatos könnyűzenére szakosodott rádiók, illetve a Music
Television nyomán gombamód szaporodó zenetévék alkotják. A Sláger
című vers intertextuálisan az említett médiumok repertoárján - mondjuk
a 'Sláger Rádió' már a neve folytán is adja magát - szereplő lehetséges
örökzöld darabként, vagy legalábbis a repertoár ismert számaival rokon(ítható)
alkotásként értelmeződik. A Sláger potenciálisan kelendő, kapós árucikké
válik, amely nem csupán egy szűk irodalmi közösséget, hanem egy szélesebb,
fogyasztásra berendezkedett réteget céloz meg mint hallgatóságot. Az árucikké
redukált vers kelendősége a tematika (öregség, halál, kudarc) elfogadottságának,
ismerősségének, illetve artikulációjának, vagy fogyasztói nyelven szólva:
tálalásának (közérthetőség, világos fogalmazás, rövid terjedelem) függvénye
lesz, sorsa pedig a gyors sikert követő feledés, esetleg a későbbi feldolgozás.
Ebben az esetben a nagy mű elmaradásának a felpanaszlása a beszélőt egy
kiöregedett, dalaival igazi áttörést megvalósítani nem képes dalszövegíróval,
míg magukat a verseket egy gépies, lélektelen, ipari méretű dalszöveg-termelés
végeredményeivel hasonítja, amelyet a "mert hiába a sok energia, / ha alacsony
a gép hatásfoka." metaforája is alátámaszt. A Sláger dalszövegszerűségét
- és a címnek a popzene világát megidéző jelentéseit - a páros rímek, a
felező tízes sorok használata, az áttekinthető, korábbi Petri-szövegekhez
képest egyszerű szintaktikai struktúra (a szöveg mind az öt mondata mellérendelő,
ahol a tagmondatok közötti viszonyok megoszlása sorrendben magyarázó, kapcsolatos,
következtető, magyarázó, kapcsolatos), a mondatok és tagmondatok határainak
egybeesése a sorvégekkel, valamint a három strófányi (strófánként négy
sor) terjedelem erősíti föl. A 7-8. sor nem túl feltűnő enjambementja,
a refrén hiánya és a 8. sorban kissé megdöccenő ütemhangsúly feledhető,
nem kizáró (pop)poétikai hibák. Mégis, abban, hogy a szöveget valóban divatos
zeneszámként kezeljük, a címből következő tautológia akadályoz meg, hiszen
így egy olyan slágerről lenne szó, amelynek a címe Sláger. Ilyeténképp
a vers a populáris kultúra egyik jellegzetes szövegbázisához képest, a
jól behatárolható panelekből építkező dalszövegeket ellenpontozva mutatja
meg iróniája fő csapásirányát.
A szépirodalom
(legalábbis a Petri György nevével fémjelzett költészet) hírbehozása a
populáris kultúrával és azon keresztül a fogyasztói szellem kielégítésére
(is) törő alkotói érdekeltséggel ugyanakkor jelzésértékű a tekintetben,
hogy a hagyományos irodalomértés által magasabb rendű megismerési módozatokkal
és funkciókkal23 felruházott költészet,
illetve a rendszerint könnyed, tömegekhez szóló szórakoztatás szinonimájaként
értett populáris kultúra egyes szegmensei közötti különbségekért felelős
ismérvek köre oly módon leszűkül, hogy az egzakt, tudományos érvekkel alátámasztott
megkülönböztetés, ha nem is lehetetlenné, de mindenesetre hihetetlenül
bizonytalanná, talajt vesztetté válik. Azaz nem csupán (vagy nem is igazán)
a verstanilag sokszor slendrián, igénytelen dalszöveg-kultúra nem túl nagy
kihívásokat tartogató kigúnyolása valósul itt meg, ahol a szövegek minősége
a fogyasztás logikája és dinamikája miatt szinte nem is számonkérhető,
hanem a nem ritkán az eladhatóságot kizárólagos szempontként szem előtt
tartó költészet kerül a Sláger ironikusan fókuszáló célkeresztjébe.
Azon a tendencián túl, hogy az egyes, popularitásba illeszthető szubkultúrák
vagy a szórakoztatóipar textuális képződményei gyakran a magas kultúra(ként
elgondolt diszkurzus) technikáit, toposzait használják fel kommersz céljaik
megvalósítására, mindez jelzi ugyanakkor azt is, hogy a fordított felállás
adott esetben sem nem szokatlan, sem nem minden termékeny hozadék nélkül
való költészetben valósulhat meg, amikor a par excellence poézis alkotásaiban
találkozunk a különböző megítélésű kultúrák ismeretét feltételező nyelvi
kódokkal.
Összességében
az irónia nem egyértelműen elítélő sem a populáris (hiszen az eredetileg
más közeghez kötött nyelvi formációk a reszignifikáció potenciáljait kiaknázva
új nézőpontokkal és szélesebb horizonttal gazdagíthatják az irodalmat),
sem a popularitással beoltott, kettős nyelvi kódoltságú magas irodalom
kapcsán, lévén maga a Sláger is valahol a kettő közötti pozíciót
foglalja el. Keresztury Tibor szerint Petri György annak köszönheti széles
körű népszerűségét és közismertségét, hogy "...a költő a kor legdominánsabb
lírai hagyományának nyelvi, képi, retorikai kelléktárát elvetve
a reprezentatív költői beszéd tartalmának új, a köznapi életszféra s a
mindennapi nyelvhasználat ismerős regisztereihez közelítő érvényes jelentést
ad"24, amelynek révén Petri - szemantikailag
a pluralitásnak kedvező - költészete egy heterogén közönség számára képes
élményt nyújtani. (E sokféle megközelítést megengedő poézis interpretációjához
egyébként Petri implicit módon maga ajánl értelmezési stratégiát egyik
Amíg lehet-béli versében: "...folyton félek / attól, hogy meghalsz,
amíg érek / haza, meg hogy későn érek / a szónak minden értelmében..."
- Lehetne szép. Lehetne véled26.)
A retorika
dimenziójában maradva ez a megközelítés érvénytelenné teszi Bányai János
kérdését, hogy a versszerűséget garantáló kép, metafora és szimbólum elhagyható-e25,
hiszen a kép, a metafora, a szimbólum26
továbbra is fontos közvetítői a Petri-szövegek versszerűségének, csak éppenséggel
ezek a retorikai eszközök minőségükben nem feltétlenül egy lineáris, zökkenőmentes
költészeti-retorikai hagyomány folytonossága (vagy a folytonosság látszatának)
érdekében munkálkodnak, még pontosabban nem feltétlenül egy ilyen folytonosság
lokalizálásában érdekelt olvasás számára kedveznek. Nem látjuk igazoltnak
azt a kijelentést, hogy az Amíg lehetből (vagy akár csak a Slágerből)
hiányoznának a felsorolt trópusok, és annak a megfogalmazásnak sem tulajdonítunk
túl nagy pontosságot, amely "poétikai és retorikai minimalizálás"-t emleget
a versek életszerűségére, biografikus beazonosíthatóságukra utalva27.
Akár számszerűleg, akár a retorikai struktúra összetettségét alapul véve
az Amíg lehet igen változatos képet mutat. A Sláger két szempontot
is alkalmazó elemzése bizonyítja ezt; a kötet egészét szervező alakzat
feltárására kicsivel később kerül sor. Ezt a komparatív - már ami a kötet
verseit illető - vizsgálatot megelőzően viszont a Sláger tudatos
sokszínűségét bizonyítandó, végső érvként a 'sláger' negyedik jelentését
szeretnénk fölfejteni, amelyet úgy könyveltünk el, mint amelyet a szöveg
tartalmi síkon nem támogat (szándékunk szerint ezzel majdan azt is nyilvánvalóvá
téve, hogy - ciklusok hiányában - a kötet versei nagyon is szervezett módon,
organikus egységet képezve egymásra épülnek, amely szintén az alkotói tudatosság
létéről árulkodik). A kártya motívuma a Slágert követően egyetlen
egyszer fordul elő, méghozzá az utolsó, Már reggel van (97-99.)
címet viselő versben (a Már reggel van, mint az Amíg lehet
záró darabja már a kötetben elfoglalt puszta helyével is utal önnön kitüntetett
szerepére...): "Higgyétek el, barátaim, / nem mórikálok, / bár megjátszom
magam / valami különös (kivel is / játszott?) kártyapartiban." A Sláger
(mint vers) - adu metaforikus megfeleltetésből logikusan következik a Sláger
és a kötet metonimikus (szinekdochikus) viszonyának feltételezése, az,
hogy a Sláger volna az Amíg lehet aduja. De hogyan is értsük
ezt? A Már reggel van "toplák toposza" (a költő minősítésében) a
pókerrel foglalkozik, ahol viszont nincs adu. Nos, az értelmezői szabadságot
szemlátomást minden tekintetben támogató költészet kínálta előnyökkel élve,28
valamint a hasonlóság elve alapján idézzük fel a póker népszerűségével
csak a hazai viszonylatokban versenyre kelő 'hatvanhat' elnevezésű játékot
(ha máshonnan nem, a gyerekkorból bizonyosan ismerős lesz), amelynek során
mindkét fél egyetlen lapot ismer a kezdetektől, az adut (vagy más néven:
a slágert)29. Az adu vagy ütőkártya - uralván
a többi lapot - meghatározza az egész játék menetét, és utoljára kerül
valamelyik játékos kezébe, ennél fogva csupán a parti végén derül ki, hogy
mi is az adu értéke. Ilyenformán a Sláger alapmotívumai, tematikája,
trópusai is döntő módon determinálják a kötetet (amely ráadásul egészen
véletlenül hatvanhat versből áll - ennyi a kártyajátékban a győzelemhez
szükséges ütések összértéke is), befolyásolva a versek közötti viszonyt,
illetve a kötet és az olvasó, no és persze a szerző és a kötet, valamint
szerző és olvasó (nyelvi) játékát. Az adu újra feltűnik a kötet végén (a
kártya-toposz révén a Már reggel van), de mondhatni, már a befogadó
interpretációs erőfeszítéseinek függvényében módosult esztétikai
értékkel.
Az adu értéke
Paul de Man retorikával kapcsolatos
elképzelését a Szemiológia és retorika30
alapján a következőképpen vázolhatjuk röviden: egy grammatikai szöveg nem
akkor válik retorikaivá, ha a szó szerinti mellett egy figurális jelentést
is sikerül felmutatni (a Sláger esetében az ilyen olvasat eredménye
egy megbízható - habár fájdalmas - tanulságokkal szolgáló versszöveg volt,
amely a tradicionálisnak számító létösszegzés műfajában találta meg a helyét;
ez az interpretáció megelégedett a próza nyelvére való átültetéssel, a
szöveget pedig megoldottnak és lezártnak tekintette, akár egy egyismeretlenes
egyenletet), hanem amikor lehetetlenné válik dönteni a két (vagy több),
egymást esetleg kölcsönösen kizáró jelentés között (ezt hivatott demonstrálni
a cím és a szövegtest viszonylatában megszületett irónia nyomon követése).
A grammatika retorizálása31 mellett megfigyelhető
egy másik, ellentétes irányú folyamat is, amikor a túlságosan harsány,
nyilvánvaló figurális jelentést grammatikája leplezi le, amelynek az lesz
a következménye, hogy a grammatikai jelentés hangsúlyosabb, de mindenképp
a figurálissal egyenértékű pozícióba kerül.32
Az elemzés
eddigi eredményeiből kiderült, hogy milyen sok múlik a Sláger értelmezhetőségén,
illetve az értelmezés tulajdonképpeni kimenetelén. A kérdés az, hogy a
Sláger textuális jellegzetessége kapcsán felmerült előrejelzések
mennyiben válnak valóra a kötet többi versében. Annak érdekében, hogy a
feltételezett intratextuális kapcsolatok szakítószilárdságát felmérhessük
és értékelhessük, el kell végeznünk még a közvetlenül a Slágerből
levonható poétikai, vagy ha úgy tetszik, ismeretelméleti konzekvenciák
körvonalazását; sőt a legtakarékosabb megoldás az lesz, ha a kettőt egy
füst alatt intézzük el, és az adott következtetést mindjárt a megfelelő
szöveghellyel igazoljuk.
A Sláger
állításai grammatikai értelmükben a Petri által művelt költészetet lebecsülik,
nem tartják nagy műnek. A cím viszont elindítja a grammatika retorizálását,
és az irónia trópusával operálva azt sugallja, hogy csupán az a vers, amely
azt állítja, hogy a Petri-költészet nem nagy mű, lesz az igazi sláger.
Előzetes tudásunkból és a fenti premisszákból az következik, hogy a Petri-korpusz
csak akkor kezelhető nagy műként, ha az egyes versek magukon viselik a
sláger jellemző jegyeit. A régi vágású irodalomértés olyan műszavainak,
mint 'nagy mű', 'nagy szerző' stb. totalitása érvényét veszíti, helyettük-mellettük
megjelenik a popularitás (pl. a rádió műszava, a 'sláger'). Azáltal, hogy
a szöveg teret enged az egymás verifikálhatóságát kioltó állításoknak,
új minőséget teremt, amely a jelentésáradásnak, a szövegközéppont állandó
mozgásának kedvez. Ezek a jelenségek egyrészt elbizonytalanítanak az olyan
instanciák meghatározhatóságát illetően, mint szerző, szöveg és befogadó
(például nehéz volna eldönteni, melyik a jelentősebb tényező a jelentésképzés
folyamán), másrészt viszont a költő és műve beskatulyázhatatlan marad egy
kizárólag irodalomtörténeti periódusokban, Zeitgeistben, pozitivista fejlődéstörténetben,
de még a posztmodern prizmáján (vagy szemellenzőjén) keresztül gondolkodók
számára is, hiszen épp e besorolhatatlanság folytán tartják számon az irodalomkritikusok
a múlt század második felének egyik legeredetibb költőjeként Petri
Györgyöt. (Ne feledjük, az eredetiség a romantika korabeli irodalom egyik
legalapvetőbb követelménye.) Ráadásul maga Petri versben és interjúban
egyaránt visszatetszőnek ítéli meg a posztmodern állapot teremtette alkotói
törekvéseket: A posztmodernről alcímet viselő, A minimum művészetétől
a művészet minimumáig (70.) című vers teljes terjedelemben való idézése
helyett itt megelégszünk egy 1993-as interjú rövid citátumával: "Másrészt
meg arról van szó, hogy én egészen ódivatú és vaskalapos módon úgy gondolom,
hogy azért nem árt, ha egy vers szól valamiről."33
A kanonizáltság
tényéhez való szándékosan ambivalens, azaz részben látszólag ironikusan
elutasító, részben pedig az elutasítás kissé túl egyértelmű gesztusát meghaladva,
egy újszerűen ható kritériumrendszer felállításával megerősítő viszonyulás
nagyfokú költői öntudatról árulkodik. E viszonyulás annyiban elutasító,
amennyiben nem kér egy tradicionális módon definiált líra koszorús költőjének
a szerepéből34, és megerősítő, amennyiben
egy tágabb kontextusra épülő költészet művelőjeként pozícionálja versalkotó
énjét, és egy esetleges saját bejáratú kánonra alapozott költészeti eszményhez
méri magát. Az alkotás, a költészet allúzióit vagy az azokra történő explicit
utalást tartalmazó versek száma meghaladja a húszat, vagyis az Amíg
lehet termésének majd' egyharmada - köztük mindjárt elsőként a Sláger
- reflexió tárgyává teszi a 'nagy mű' értékelhetőségét. Vagy közvetett
úton, amikor a beszélő alkotó tevékenysége során előszeretettel alkalmazott
technikákról és fogásokról értesít, amivel nemcsak a szerző 'műhelytitkaiba'
nyer betekintést az olvasó, hanem mintegy tippeket is kap a használható
értelmezési stratégiák kidolgozásához; vagy közvetlenül kifejtve, amikor
saját irodalomtörténeti szerepét említi: "Te [J. S. Bach] már ott vagy,
én még csak tuszkolom / bele magam a művészetek történetébe." (Ich habe
genug, 23.) Az alkotás pedig igenis jelentős értékkel bír a költő szemében:
"már csak egy a fontos: az ének" ("Ki nékem álmaimban", 51.), amely
szövegrészletek váratlan fejleményként mintha azt a költő által már egyszer
elutasított felfogást erősítenék meg, hogy a nagy mű mégis létezik. A Sláger
ambivalenciája azonban nem törik meg, hiszen máshol a művészetek történetébe
szánt életmű nagyon is közönséges fenomének révén körvonalazható: "s marad
utánam életművem: / sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz",
ahol nem csupán a költészet élet-(vagy inkább halál)közeliségére, de élet
és költészet kiürültségére is utal a végállapotukban (elszívott cigaretta,
felhörpintett sör) megmutatkozó élvezeti szerek metaforája. Sőt, az összehasonlításra
méltó elődök kijelölése sem elsődlegesen közös költői programok vagy poétikai
technikák és hagyományok rokoníthatósága okán történik a Kis elégiában
(74.), hanem inkább a közös sors átérzése ad alkalmat (Babits) Mihály és
(Kosztolányi) Dezső megszólítására: "Kedves Mihály s Dezső, egy részét
már tudom / annak, amit ti / tudtatok, elindultam a ti utatokon, /
elkezdtelek titeket óvatosan követni", s noha a közös tudás vonatkozhat
akár a mesterségbeli tudományra, vagy akár arra a hasonló intenzitásra,
amellyel mindannyian igazolták azt a korábban már említett tételt, hogy
"a halál az egy költőnek végülis nagyon jó téma", azzal viszont, hogy a
tudás csak részben közös, a különbségek is hangsúlyt kapnak, például
a már tárgyalt létösszegzés mikéntje kapcsán.
Az, hogy Petri
egy populáris kontextus nyújtotta identifikáció és a művészetek történetében
fellelt pozíció kínálta önmeghatározás alternatíváit egyszerre tekinti
legitimnek, átvezet egy másik fontos kérdéshez: milyen elméleti koordináták
mentén alakul ez a líra, amely a költői attitűd nem egyértelmű volta miatt
a maga teremtette feszültségek, ellentmondások feloldása nélkül
kanonizálódik? Az Amíg lehetben alig meglepő módon hiába is keresünk
megnyugtató definíciókkal kecsegtető ars poeticát. A Sírvers (9.)
záró sorát olvasván ("Hát - ilyesféle a líra.") sem leszünk okosabbak,
mivel a líra a cím alapján a sírverssel lesz egyenlő (ebben az esetben
a költészet a már idézett megfogalmazásban a saját mulandósággal való szembenézésre
treníroz), míg Maya és Mari említése révén a szerelemmel azonosítja líráját,
a beszélő helyzetét tekintve pedig szimulált dialógusokat tartalmazó monológként
érthető, amely egy kétségkívül nagyvonalú, de a határokat túlságosan is
kitágító közhellyel kínálja meg az exploráció lázában égő befogadót, vagyis
hogy a költészet az életről, a halálról és a szerelemről szól. Sok helyütt
a költészet abszolút életközeli jellege hangsúlyozódik (sör és egyéb szeszek,
cigaretta, nők, gasztronómiai élvezetek), mint például a Kizökkent időben
(48-50.) egy kortárs költő35 szövegeinek
ürügyén: "Verseid - most - csakis mint úgynevezett »életanyag« /
érdekelnek. Párlataként életünk rég letűnt anyagának", és
a költészet személyes életélmények soraként történő kezelését sugallja
az "Ég veletek barátaim, vége a dal- / nak" metaforája, amelyen belül a
grammatika retorizálásával párhuzamosan a retorikának a 32-es lábjegyzetben
beígért grammatikalizálása is megvalósul (a szó kétféle jelentésére a szó
megtörését eredményező sorvég is ráirányítja a figyelmünket); az első esetben
a szólás figuratív potenciálját a dal élettel való megfeleltetéséből nyeri,
míg a második esetben a metafora újra szó szerinti értelmet kap, ily módon
a "vége a dalnak" arra utal, hogy a költő nemcsak az élettel, hanem a költészettel,
vagy legalábbis a kötettel is 'végez', az olvasó pedig rövidesen az Amíg
lehet végére ér. A poézis dokumentatív funkciója, a költészet és az
élet határainak egybemosása azonban mégsem egyértelmű, más szöveghelyeken
épp a kettő közelsége, az én biográfiai beazonosíthatósága, tetten érhetősége
válik (költői) problémává: "Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem, / úgy is
jó, csak hagyjanak végre már békén!" (A Mizantróp énekeiből, 12.).
Megint máshol viszont az élet, mint a líra megfelelő nyersanyaga kérdőjeleződik
meg, mondván, "[a]z élet túl komoly dolog / ahhoz, hogy írjunk róla" (Tetemes
a corpusunk, 45.), noha ez a szentenciaszerű kijelentés szinte azonnal
el is lehetetlenül a következő sorokban: "([e]z olyan ovis - Oscar Wilde-os,
/ de hagyjuk így.)".
Az olvasó
tehát újabb elbizonytalanító tényezővel kénytelen szembenézni; ezúttal
az irodalom és a valóság közötti átjárhatóság válik olyan mértékűvé, hogy
lényegében nem is a döntés, a differencia lokalizálásának igénye, hanem
az eldönthetetlenség, az irodalom és az élet határvidéke válik az értelmezés
alapproblémájává. Mindamellett a bevezetett kategóriák kezelhetetlensége
korántsem a reflektálatlanság hiányára vezethető vissza. A költői tudatosságot
mi sem demonstrálja szemléletesebben, mint az És persze dolgozom
(17.) idevágó része: "...mert az ember / tervező állat. A tervezés reflex..."
Itt az tűnik érdekesnek, hogy az az ember, akit a tervezés, vagyis egy
reflektáltságot feltételező tevékenység választ el az állati léttől, képes
lesz reflexként kezelni a reflexiót, így azáltal, hogy az emberi faj nem
él azzal az eszközzel, amely révén kiemelkedett az állati egzisztálásból,
Petri ítéletének értelmében mintegy újra biológiai gyökereihez fog közelíteni.
Az erre irányuló
helyzetfelmérés - a reflexió - imperatívusza az, amely az Amíg lehet
alapvető dinamikáját szolgáltatja. E dinamika segítségével írható le
egyrészt a költő halálhoz való viszonyulása, amelyet legtömörebb formában
az "egy tányér tejszín / macska nélkül" sorok adnak vissza, ahol a szintén
egy állattal hasonított megismerő szubjektum objektumra irányuló tevékenységének
hiányaként jelenik meg a halál. Másrészt e dinamika kiemeli a mentális
folyamatnak azt a vonását, hogy a megismerés nem egy rajta kívüli létező
által determinált fejlődéstörténeti narratívát rajzol ki, ahol megadható
volna egy tévedhetetlenséget garantáló rögzített középpont, vagyis biztosan
nem állapíthatóak meg sem a nagy mű - sláger, sem az irodalom - valóság,
sem pedig a reflex - reflexió megkülönböztetését megkönnyítő pontos paraméterek;
ezt tanúsítja az is, hogy Petri felfogásában nem csupán az ember, de isten
is animális jegyeket kap: "lapít a vén disznó / sunyít Isten."
(Elégia, 10.)
Harmadrészt
e dinamika befolyásolja a költő tulajdon tudati működésére vonatkozó hozzáállását,
egyik oldalról a Sláger visszatérő sivatag-motívuma "a penészlő
reklámsivatagban" unatkozó fáradt férfit mutatja, akit haldoklása során
csupán saját szóképének a különössége - a penészes homok - képes felrázni
apátiájából — persze nem is volna igazi Petri-vers a Portrészerű
(37.), ha az unatkozást nem vonná vissza a szöveg végén azzal, hogy "(Persze
csak tréfál. Hideg ő és magabiztos. Mármint én. Ti. én vagyok ő.)" A másik
oldalról viszont e metasztazáló36,
hangsúlyait folytonosan áthelyező költészetből is kihátráló - "Csak gyerünk
már, gyerünk! Csak ki innen! Még e versből is ki, amelyben felidéztetik
ez a lidércnyomás! Na végre. Hukk." (A nagy utazás, 55-55), illetve
"ahogy így rákmenetben / hátrálok, hátrálok, kívülebbre szünetlen" (Kis
elégia, 74.) - költő éppen hogy hátrálása folytán újratermeli és újrapozícionálja
azokat a kérdés- és problémahalmazokat, amelyeken föloldhatatlanságuk miatt
látszólag korábban már elegánsan túllépett.
Persze ez
nem is történhetett volna másképp, nincs mit csodálkoznunk, hiszen Petri
György megmondta: "az élet nem valamire való és nem kell életcélt kitűzni.
Mert az ember, ha él, valamit úgyis csinál, különben elunja magát. Nem
kell egy ilyen finalitást adni az életnek, hanem csak úgy élünk." Petri
hű maradt elgondolásához, retorikusan metasztazált, amíg a grammatikai
metastasis engedte.
Zárás helyett
Az eredményekre tekintettel megállapíthatjuk,
hogy a Sláger címe és a szövegtest között feszülő ellentmondást
érzékelvén - és felhasználva a de Man-i retorika által nyújtott elméleti
fogódzót - az irónia trópusának segítségével sikerült megadnunk egy olyan
lehetséges interpretáció kereteit, amely a tartalmi összeférhetetlenséget
- de nem a pluralitást! - képes volt sikerrel felszámolni. A Sláger
főbb motívumainak és alakzatainak további nyomán követése során azonosítottuk
az Amíg lehetnek a már a kötetnyitó versben feltűnt, poétikailag
fontosnak tűnő gócait, a tárgyalt problémák megnyugtató megoldása
helyett azonban arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy Petri utolsó
kötete a meghatározás, a lezárás, a rögzítettség ellenében a kérdések újabb
és újabb nézőpontokból való artikulációjában érdekelt, illetve a szemantikai
sokszínűséget toleráló olvasatnak kedvez. Az ironikus, önironikus értelmezés
lehetőségeit felmutattuk a szerzői szándék közvetett és közvetlen megnyilvánulásai,
a költői szerep(ek)hez és a hagyományhoz való viszony, valamint a 'nagy
tanulságok' kapcsán, ugyanakkor az Amíg lehetet a legalapvetőbb
szinteken - tehát szövegszerűen és fizikai értelemben is
- szervező alakzatként a metasztázist jelöltük meg, mint amely a leginkább
alkalmas a szövegmozgások modellszerű megnevezésére.
Jegyzetek
1 Petri György: Amíg
lehet. Budapest: Magvető Kiadó 1999.
2 Vö. im. 5.
3 Vö. Réz Pál - Lakatos
András - Várady Szabolcs (szerk.) Petri György munkái I. Összegyűjtött
versek. Budapest: Magvető Kiadó 2003. Az Összegyűjtött versek bevallottan
nem az összes verset tartalmazzák, a szerkesztők számítanak még lappangó
kéziratok felbukkanására, illetve néhány verset a személyes érzékenységre
és ízlésre való tekintettel nem vettek föl. (Vö. Szerkesztői jegyzet 597.)
4 Kulcsár Szabó Ernő
szerint "A deretorizált, antipoétikus nyelv nálunk elsősorban Petri György
lírájában válik az önlefokozó-ironikus privát beszéd sajátos példájává.
Sajátossá annyiban, hogy az ő magánbeszédének személyessége nem az esztétizmus
hagyományának belső, poétikai ellehetetlenülésével áll kapcsolatban."
In Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Budapest:
Argumentum Kiadó 1993. 176.
5 Vö. Petri György: Magyarázatok
P. M. számára. In Holmi, XII. évfolyam 12. szám 2000. december
1432-1461.
6 Vö. René Wellek - Austin
Warren [1972]. Az irodalom elmélete. Budapest: Osiris Kiadó 2002.
77. Ugyanakkor a probléma nyilván nem oldható fel ilyen könnyedén, a szerzőpáros
is elismeri, hogy "[c]sak a belülről, lehetségesként felismert énjeinkből
támadhatnak »eleven hősök«, azaz nem »lapos«, hanem »körüljárható« figurák",
ahol valószínűleg a ‘lehetségesként felismert énjeink'-en van a hangsúly.
Vö. im. 90.
7 A Mi a szerző? kevésbé
idézett szöveghelyei közé tartozik a következő: "A szerzőt éppoly tévedés
lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív elbeszélőén; a szerző-funkció
éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában keletkezik."
vö. Michel Foucault: Mi a szerző? [1979] (ford. Erős Ferenc - Kicsák
Lóránt) 130. In. Uő: Nyelv a végtelenhez. (szerk. Sutyák Tibor)
Debrecen: Latin Betűk 1999. 119-145. [Kiemeléseimet a továbbiakban is félkövérrel
jelzem mind a főszövegben, mind a lábjegyzetekben.]
8 A diskurzust megalapozó
másik szövegként szokás említeni Roland Barthes: A szerző halála című
tanulmányát (ford.: Babarczy Eszter). In. Uő: A szöveg öröme. Irodalomelméleti
írások. (ford.: Babarczy Eszter, Kovács Sándor, Mihancsik Zsófia, Romhányi
Török Gábor) Budapest: Osiris Kiadó 1996. 50-55.), amely eredetileg 1968-ban
jelent meg.
9 A ‘szerző halálával'
kapcsolatos újabb hazai reprezentációk között mérföldkőnek tekinthető Gács
Anna: Miért nem elég nekünk a könyv című kötete. Vö. különösen:
"[...] továbbá a szerző kritikái nyilvánvalóan nem ölelhetik fel a szerzőség
minden aspektusát, inkább korábbi szerzőség-koncepció(k)ra s azok értelmezésbeli
alkalmazására vonatkoznak, s így érdemesebb volna a szerző fogalmának változásáról,
újradefiniálásáról, megsokszorozódásáról, a szerzőnek az
irodalom elméleteiben betöltött változatos státusairól beszélni
ahelyett, hogy a szerzőpártiak és szerzőellenesek szembenállásaként képzelnénk
el a kritika szerepét." In. Gács Anna: Miért nem elég nekünk a könyv.
Budapest: Kijárat Kiadó. 2002. 15.
10 Maga Foucault is figyelmeztet
erre: "Azt lehetne talán mondani, hogy mindez csak a regényirodalomra és
a költészetre - az úgynevezett »kvázi-diskurzusokra« - vonatkozik; valójában
minden szerző-funkcióval rendelkező diskurzust jellemzi az énformáknak
ez a többfélesége.", amely felismerés azonban nem riasztotta el Foucault-t
attól, hogy munkái fölé következetesen a saját nevét írja. Vö. im. 130-131.
11 Vö. "Miként meglehetős
zavar fogja el a Petri-rajongót, ha kései, eddig publikálatlan dolgait
tanulmányozza. A halál árnyékában Petri mintha elvesztette volna arányérzékét,
kínos rímfaragások, suta, iránytalan verscsírák mindenütt. Lehangoló olvasmány.
És nem hoz nagy, kései költészetet az utolsó kötet (Amíg lehet,
1999) sem, e tekintetben Petri nem a halottak élén országló Ady rokona.
Hiányzik belőle a nagyvonalúság, az öngyűlölet mindent elborít, és görcsössé
teszi a megszólalást. Petri gyanús lett önmaga szemében, folyvást kigúnyolja
saját szenvedését, de ez olykor mégis szenvelgést hoz, az önutálat rossz
esztétikai tanácsadó, mert éppen azt a nagyszabású pátoszt csempészi verseibe,
amitől egész életében iszonyodott." In. Bán Zoltán András: Önmaga szabad
művésze. Petri György összegyűjtött versei. 63. Magyar Narancs 2003.
december 18. 62-64. vö. még "Munka, az aztán tényleg nincs ebben a könyvben.
Nagyrészt olyan versek adják a maltert, amiket általában kihagy az ember,
amikor verseskönyvet állít össze, ha csak nem kritikai kiadás szerkesztője.
»Tréfák, rögtönzések, személyes jellegű apróságok.« Télikék, ha picit följebb
szeretnénk fogalmazni. Sok erős részlet. Néhány jó vers, és egy, ami eléri
Petri legjobb verseinek színvonalát: a Proton. [...] Gyönge rímek, széthulló
szerkezetek, anakronisztikus politikai gesztusok, néhol giccsbe hajló megoldások.
Bármelyikre könnyű volna példát találni Petri utolsó kötetében." In. Németh
Gábor: Mulassatok jól. Petri György: Amíg lehet. 87. Beszélő
VI. évfolyam, 2. szám 2001. február 87-89.
12 Valamint azzal, hogy
a munkát már elvégezték, vö. "Utolsó kötetét értékelni itt és most nem
feladat, annál inkább sem, mert a költő szigorához méltó módon, azaz a
lovagiasság szabályai szerint, Márton László ezt megtette, éppen a Holmi-emlékszámban."
A hivatkozás pikantériája (leszámítva, hogy Németh Gábor saját kijelentésével
ellentétben igenis értékel), hogy Márton László egy áttekintő értékelést
követően maga is az eljövendő recepcióra testálja az utolsó korszak értelmezésének
feladatát. Vö. Németh Gábor: Uo. és vö. Márton László: Egy szem szőlő
In. Holmi, 2000. 1529.
13 Habár a recepció a
szövegértelmezésre alapozott kötetértékelések teljes hiányával tüntet,
itt kell megemlíteni Szepes Erika tanulmányát az Amíg lehet című
versről, (In. Ezredvég X. évfolyam, 10. szám. 2000. október 35-43.),
illetve Fenyő D. György (Petri György napja. Korszerűtlen Petri-elemzések.
In. Beszélő VII. évfolyam, 12. szám. 2002. december 86-97.), és
Keresztury Tibor (A megművelt végkifejlet. A Petri-életmű utolsó
periódusa. In. Alföld 52. évfolyam, 2001/5. 75-81.) írásait,
mint amelyek a kötet irodalomtörténeti elhelyezéséhez minimálisan szükséges
szövegelemzést felvállalják.
14 Ahogy azt Jauß javasolja:
"Szemben a pozitivista irodalomtörténet objektivizmusával, ez egy tudatos
előírásrendszer megalkotását követeli meg, amely viszont - a klasszikus
hagyománykutatással ellentétben - az öröklött irodalmi előírások kritikai
felülvizsgálatát, netán megsemmisítését előfeltételezi." vö. Hans Robert
Jauß [1970]: Irodalomtörténet mint az irodalomelmélet provokációja.
(ford. Bernáth Csilla] 48. In. Uő: Recepcióelmélet - esztétikai
tapasztalat - irodalmi hermeneutika (szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán)
Budapest: Osiris Kiadó 1999. (2., javított kiadás) 36-84.
15 Vö. "Nem véletlen,
hogy az újabb magyar líra történetének leggazdagabb recepciója -
s egyben legtöbb sztereotípiája - Petri Györgyhöz köthető, hosszú pályája
összegző érvénynyel foglalja magába egy három évtizedes korszak számos
tapasztalatát." In: Keresztury Tibor: Petri György. Pozsony: Kalligram
Könyvkiadó 1998. 9.
16 Vö. "Amikor néhány
éve súlyosan megjelent ez az új téma az életemben, rögtön költőként kezdett
el izgatni, hogy mire lehet felhasználni a halált. Arra gondoltam, akkor
most az lesz a lírai anyagom, az aktuális témám, hogy beteg vagyok, s közelesen
meghalok. Hogy tudom-e még élvezni az életet, vagy éppen hogy elegem van
belőle, mivel már rettentően unom. Megpróbálom tehát programszerűen, költőként
kiaknázni ezt a helyzetet - mindazt, amivel a betegségem következményeképpen
szembesülnöm kell: amíg lehet, ahogy az általad említett könyv címében
áll." In. Keresztury Tibor: "Az utókornak nem üzenek semmit". Petri
Györggyel beszélget Keresztury Tibor. Élet és Irodalom XLIV. évfolyam,
11, szám, 2000. március 17. http://www.es.hu/old/0011/index.htm
17 Vö. Petri György -
Forgách András: "igyekeztem szembenézni a saját mulandó- ságommal". 1.
(beszélgetés 1999 decemberében). In. Magyar Lettre International
2000. ősz 38. szám 1-6.
18 Vö. "Legutóbbi köteted,
az Amíg lehet nekem épp attól nagy hatású, hogy egyszerre búcsúzik
benne drámai súllyal valaki - lezár egy életet, visszanéz, befejez,
összegez -, s egyszerre munkálja meg, mivel ez a dolga, a halált mint
költői matériát..." In. Keresztury Tibor: "Az utókornak nem üzenek semmit".
Petri Györggyel beszélget Keresztury Tibor. Élet és Irodalom XLIV.
évfolyam, 11. szám, 2000. március 17. http://www. es.hu/old/0011/index.htm
A lezárás, befejezés, összegzés momentumára később még visszatérünk.
19 Ez az ellentmondás
tűnik fel már egy 1991-ben adott interjú során is: "Egyébként furcsa érzés,
hogy érettségi tétel vagyok. [...] Egyébként nem fenyeget annak a veszélye,
hogy bármilyen módon kanonizálható lennék.", ami azért is furcsa, mivelhogy
a kanonizáltság egyik legbiztosabb jele a szövegek felvétele az iskolai
tananyagba. Petri itt valószínűleg számolhatott az akkoriban igencsak kaotikus
képet mutató nemzeti tanterv változékonyságával, és egyúttal a helyzet
szokatlanságával is, tudniillik, hogy a legritkább esetben emelnek kortárs
költőt a már megbízhatóan lezárt korpusszal rendelkező kanonizált szerzők
rangjára. Vö. "Én nem az ellenzék bárdja voltam" (az interjút készítette
Kisbali László) 82. In. Beszélgetések Petri Györggyel. Budapest:
Pesti Szalon Könyvkiadó 1994. 66-82.
20 Vö. Angyalosi Gergely.
A kocsma télen. In. Élet és Irodalom XLIV. évfolyam, 12.
szám, 2000. március 24. http:/www.es.hu/old/0012/index.htm
21 Ezzel kapcsolatban
a végső szót az És persze dolgozom (17.) című versben mondja ki:
"Más aspektusból nézve, / már ami költő és a vers, / őr és szolga viszonyát
illeti, / a szolga én voltam." Az Ady Endre Hunn, új legendáját
idéző strófa egyúttal utal arra is, hogy Petri költészetét nem hagyta érintetlenül
a nyelv és szubjektum viszonyát alapjaiban újraíró nyelvelméleti bölcselet.
22 Vö. Bakos Ferenc:
Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Budapest: Akadémiai Kiadó
1995. 699.
23 René Wellek a ‘nagy'
és ‘irodalom alatti' irodalom különbségéből kiindulók ellenében veti fel,
hogy "... mindenfajta művészet »kellemes« és »hasznos« a megfelelő műélvezők
számára; hogy amit megformál, az magasabb rendű annál a fantáziánál vagy
elmélkedésnél, amelyre ők maguk is képesek; hogy örömöt kelt bennük az
az ügyesség, mellyel olyasmit alakít, amit hasonlónak tartanak saját fantáziálásukhoz
vagy elmélkedésükhöz, s a feloldódás is, amit e formába öntés révén érezhetnek."
Vö. René Wellek - Austin Warren: im. 31.
24 Vö. Keresztury Tibor:
Petri György. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó 1998. 15.
25 Vö. Bányai János:
"Amíg lehet". Petri György versei. 84. In. Tiszatáj 54. évfolyam,
2000/7. 84-86.
26 Fenyő D. György például
a Petri-versekben szimbolikus jelentéssel felruházott napszakok szerepét
vizsgálja tanulmányában.
27 Vö. Bányai János.
Uo.
28 Vö. "... maximálisan
a szabad interpretáció híve vagyok: onnantól, hogy én megírtam egy verset,
mindenki azt lát bele, amit akar." In. Keresztury Tibor: "Az utókornak
nem üzenek semmit". Petri Györggyel beszélget Keresztury Tibor. Élet
és Irodalom XLIV. évfolyam, 11. szám, 2000. március 17. http://www.es.hu/old/0011/index.htm
29 A ‘pókerfészek' számára:
a hatvanhatot ketten játszák (szükség esetén három is lehet a résztvevők
száma, de erre most nem térünk ki), ahol az osztás után (vagy tetszés szerint
előtte, közben) egyetlen lapot az osztó felfelé fordít, amelynek a színe
lesz az adu vagy ütőkártya (egyes körökben tromfként ismert). A továbbiakban
ezzel a színnel ‘mindentvivőként' képes lesz a játékos más színű lapokat
‘megütni', és így pontszámait gyarapítani.
30 Vö. Paul de Man:
Szemiológia és retorika. In. Uő [1979]: Az olvasás allegóriái (ford.
Fogarasi György) Szeged: Ictus Kiadó és JATE Irodalomelméleti Csoport 1999.
13-34.
31 Vö. Paul de Man: im.
23.
32 De Man elgondolásától
itt abban tértünk el, hogy míg ő a két jelenség különbségét eltérő eredményükben
vélte meghatározni (a grammatika retorizálása "határozatlanságba torkollik,
felfüggesztett bizonytalanságba, mely képtelen választani két olvasási
mód közül", a retorika grammatizálása pedig "ha negatív úton is [...], de
mégiscsak elérni látszik valamiféle igazságot"), addig mi az eldönthetetlenséget
mindkét folyamat kikerülhetetlen következményeként kezeljük, ahol a döntő
különbség a dekonstruálandó kezdeti jelentés minősége révén alakul ki.
Vö. Paul de Man: im. 30-31. A retorika grammatizálására kicsivel később
példát is hozunk.
33 Vö. Szállóigévé
lenni, az a legjobb (az interjút készítette Parti Nagy Lajos) 165.
In. Beszélgetések Petri Györggyel. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó
1994. 136-168. l.A probléma a szerző személyére átírva már egy 1986-os,
Várady Szabolcs és Petri György közötti levelezésben előkerül: [Várady
Szabolcs:] "Ez hiányzik nekem annyira abból a tömérdek »szöveg«-ből is,
amit manapság annyian írnak, sokszor nem is tehetségtelenül [...], csak épp
nem találom mögöttük azt a személyt, akivel kontaktusba kerülhetnék."
[Petri György:] "Hát és igen, túl románokon és jakobsonokon, ott van az
általad említett »eleven« mondjuk ez esetben: halavan, »mögöttes személy«,
akit, mint írod, annyira hiányolsz a manapság olvasható, sokszor nem is
tehetségtelen »szövegek«-ből vagy mögül. Hogy ez a fedezet akkor
is evidens, ha nem tudom történetesen, a leveledből, hogy ez éppen
egy januári álmod [...] Akkor is érezném, hogy valami ilyesmiről kell
hogy szó legyen." Vö. Petri György - Várady Szabolcs: Levelek Nyugat-Berlin
és Budapest között 1506. és 1508. In. Holmi XII. évfolyam, 12. szám.
2000. december 1501-1520.
34 Igen tanulságos, hogy
a Beszélgetések Petri Györggyel interjúkötetnek nagyjából kétharmadát
a politikai hovatartozásra, a politikai szereptudatra, költészetének politikai
aspektusaira vonatkozó kérdések, illetve a nyíltan politikus, ideológiai
elkötelezettséget újra és újra elhárító válaszok teszik ki.
35 A szóban forgó költőt
a Ha már itt vagy és a Hátha nem úgy van kötetcímek alapján
azonosíthatjuk, amelyben a már említett levelezés is segítségünkre lehet.
Vö. Petri György - Várady Szabolcs: Levelek Nyugat-Berlin és Budapest
között 1513. In. Holmi XII. évfolyam, 12. szám. 2000. december
1501-1520. A kötetek (az "életanyag") szerzője Várady Szabolcs.
36 A metasztázis orvosi
jelentése áttétel, a góc áthelyeződése, átterjedése. Az irodalomban a felelősség
áthárításának szónoki fordulatára utal. A dolgozatban a ‘metasztázis'-t
és igei változatát a textuális középpontok, hangsúlyok elmozdulásának a
jelölésére használjuk, míg a latinos ‘metastasis' szóalakot megőrizzük
a fiziológiai jelenség megnevezésére. Vö. Bakos Ferenc: im. 493.
37 Vö. Petri György -
Forgách András: im. 3. |
|