Petri György: Sláger²

1           A nagy mű immár végképp elmarad,
             elhasználódtam ennyi év alatt.
             Kíméletlenül használtam magam,
             és most látom, hogy milyen hasztalan.

5           Mert hiába a sok energia,
             ha alacsony a gép hatásfoka.
             És késő van már: ötven év felett
             változni, változtatni nem lehet.

             Lamentálni vagy dühöngeni kár,
10         a megvénülés sivataga vár,
             ráncosodik a bőr, kihull a fog,
             kicsit még élek, aztán meghalok.

Bevezető helyett

Petri György összegyűjtött verseinek kiadásával³ egy a közönség és a kritika⁴ által korábban szinte egyöntetűen elismert költő - az alkotó halála miatt már személyétől független - kanonizálásának egyik jelentős állomásához érkezett a magyar irodalom. Persze ez a függetlenség igencsak vitatható, hiszen egyik oldalról a szerző közvetlenül nem befolyásolhatja szövegeinek megítélését, a másik oldalról viszont az életmű további értelmezése, irodalomtörténeti elhelyezése nem kerülheti meg a szerző halála előtti recepció állításait, főbb hangsúlyait. Ezzel korántsem arra szeretnék utalni, hogy az elmúlt évtizedek alatt született tanulmányok esztétikai ítéletei, interpretációi mindenekelőtt a szerzői szándék rekonstruálása révén jöttek volna létre, amely hagyományt a jövőbeni kutatás sem kerülheti meg. Viszont A Magyarázatok M. számára című kötethez írt utólagos szerzői kommentárok, amelyek kiemelkedő arányban hivatkoznak életrajzi momentumokra, már egymagukban is jelzik, hogy az alkotó személye semmi esetre sem tekinthető elhanyagolható, periférikus viszonyítási pontnak.⁵
     Noha az irodalomtudomány régóta korszerűtlennek tartja azt az egyoldalú megközelítést, amely magánélet és mű között egyszerű okozati viszonyt tételez,⁶ úgy gondolom, az értelmezésből a szerzőt egyszer s mindenkorra kizáró felfogás ugyanabba a csapdába esik, mint az általa kárhoztatott értelmezői hagyomány. A többek között Foucault⁷ és Barthes⁸ nyomán népszerűvé vált 'szerző halála'-koncepció vulgarizált átirata⁹ a szerző abszolút értelemben vett letiltásával a jelentésképzés egyik fontos mozzanatától fosztja meg önmagát (akárcsak a kizárólag az életrajz felőli olvasás), gesztusával pedig nemhogy csökkentené az irodalom alapvető problémáinak számát, hanem épp ellenkezőleg: a szerző diszkvalifikálásával, erőszakos elhallgattatásával látszólag megszabadítja ugyan az irodalomértést a szerzői önkény, a szerzői befolyás nyomasztó terhétől, ezzel párhuzamosan viszont diszkréten agyonhallgatja a saját szerzői önkényessége és befolyása kapcsán felmerülő problémákat¹⁰, vagyis lényegében a kérdés - tudniillik, hogy mi a személyiség szerepe az irodalomban - megválaszolása helyett csak elodázza a választ.
     Petri költészetében a személyiségnek - legyen szó szerzőről, a vers beszélőjéről vagy akár a biografikus személyről - megkerülhetetlenül jelentős szerep jut. Dolgozatomban, érzékelve a szerzői szándék hogyanjára, a szerzői személyiség létmódjára irányuló szerzői szándékot / tudatosságot (vagyis azt a mozzanatot, hogy Petri nem hagyja reflektálatlanul szerző és szöveg(e) viszonyát), ezt a kérdést olyan további, hangsúlyosnak tűnő területek együttes tárgyalásával kívánom vizsgálni, mint költészet és valóság, illetve reflex és reflexió viszonya. A választott szövegek - az Amíg lehet verseinek - retorikai elemzésén keresztül célkitűzésem annak az állításnak az igazolása, hogy a Petri György által művelt költészet a tematikai sokszínűség, az alkalmi jelleg, a szerepektől és ideológiáktól való távolságtartás ellenére, vagy talán éppen ezért alkalmas hitelesen közvetíteni egy átfogó, konstans megismerésre berendezkedett poétikai magatartást.
 

Kánon és recepció

Habár a kilencvenes évekre lényegében közmegegyezés alakult ki Petri György szövegeinek kvalitásait illetően, a költő életében megjelent utolsó kötet, az Amíg lehet darabjai, illetve az Összegyűjtött versekbe bekerült, kötetben addig nem szereplő, hátrahagyott versek és verscsírák kapcsán már nem ilyen egyértelmű a helyzet. A nyilatkozók újra és újra elismerték az életmű egységes tendenciákkal és tudatos alkotásmóddal magyarázott nagyságát, de ezzel sok esetben párhuzamosan az Amíg lehet aránytalanságát, gyenge poétikai szerkesztettségét, az életmű megbicsaklását emelték ki¹¹. Az életműre vonatkozó általános jellemző jegyek hiányát a minőségromlással kötötték össze, az ítéleteket alátámasztó érvek, elemzések, hivatkozások elmaradását viszont deklaráltan a költő iránti tisztelettel, közeli halála miatt érzett megrendüléssel magyarázták.¹² (Ennyit a költő személyes karakterisztikumától mentes értékelésről.) Az Amíg lehetet pozitívan megítélők hasonló okokból ugyancsak a közeljövő kutatóira hárították a nagyobb lélegzetű vizsgálatok elvégzését. Így a magyar irodalomban az a korántsem példa nélkül álló helyzet alakult ki, hogy a kritikusi társadalom a kanonizáltságot illető végső döntéseit hamarabb és/vagy anélkül hozta meg, hogy az azok alapjául szolgáló feltevéseit különösebben artikulálta volna¹³, illetve adós maradt a korábban megfogalmazott ítéletek - akár megerősítő - felülvizsgálatával.¹⁴ Ez az utolsó kötet kapcsán még akkor is érvényes kritikai állapotnak tekintendő, ha tudjuk - amit Keresztury Tibor is kiemel monográfiájában¹⁵ -, hogy kortársaihoz képest és a 70-es évekbeli hivatalos szilencium dacára Petrit igencsak elkényeztette az Amíg lehetet megelőző recepció. E furcsa kritikai hallgatástól megszólítva érezvén magamat, dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy a kötetnyitó Sláger című vers retorikai sajátosságait felmérve, de a kötet többi versét is beidézve a megfelelő helyeken, a kötet egynémely poétikai alaptendenciájára hívjam fel a figyelmet.
 

A nagy mű iróniája

A Sláger, mint az Amíg lehet nyitó darabja már a kötetben elfoglalt puszta helyével is jelzi önnön kitüntetett szerepét. Az olvasó elvárásai alapján az ilyen pozíciót elfoglaló vers felmutatja a kötet egészét meghatározó alapmotívumokat, vagyis az olvasó itt nyer bevezetést a később kibontakozó, variálódó, peremmotívumokkal kiegészülő főtémába, ezen a helyen szembesül először a "mondanivalóval", a költő stílusának általános jegyeivel, és azokkal a hangulati-retorikai elemekkel, amelyek várhatóan mindvégig meghatározóak maradnak. Ennek fényében a befogadó előzetes elvárási horizontján minden bizonnyal a halállal összefüggő költői képek, trópusok, a halált tematizáló költészet jellemző hangulati skálája - kétségbeesés, düh, beletörődés, félelem, lázadás, szomorúság, panasz stb. - jelenik meg. Az olvasás elsődleges motivációjaként az a kíváncsiság lesz domináns, hogy poétikailag hogyan viszonyul Petri a saját - akkor még csak eljövendő - halálához, hogy a biológiai szükségszerűség hogyan transzformálódik költészetté¹⁶ egy olyan költőnél, aki maga is elismeri, hogy "a halál az egy költőnek végülis nagyon jó téma".¹⁷ Noha a múlandósággal való szembenézést célzó "trenírozás" egyik közismertebb formáját Petrinél azok a versek alkotják, amelyek a számára fontos emberek elvesztésével foglalkoznak, meglehetősen gyakori a saját halált megjövendölő versek száma.
     Az Amíg lehet jelentésrétegeit első körben felmérve elmondható, hogy a halál témája nem újdonságként tűnik fel, hanem inkább a korábbi művek ismeretében összeállítható lehetséges tematikák arányaiban hoz változást: míg az előző kötetekben az elmúlás motívumai a többivel egyenértékű figyelmet kaptak, addig itt minden mozzanat a halál révén nyer értelmet. Első olvasatra a Sláger szövege - a címet egyelőre zárójelbe téve - tökéletesen illeszkedni látszik a magyar költészeti hagyomány azon vonulatához, amely az eljövendő halál biztos tudatában, netán az elmúlás lehetőségétől megihletve kísérli meg az addigi költészeti tevékenység és / vagy az életút tapasztalatait összefoglalni. Műfaji megnevezésként így szinte tálcán kínálja magát a 'létösszegzés' vagy 'számadás' kategóriája¹⁸, amely költőjét többnyire egy végső, áttekintő világ- és önértékelés megtételére sarkallja. Ebből a szempontból a vers első és utolsó sorát kiragadva egy azonnal szembetűnő jelentéshez juthatunk: "A nagy mű immár végképp elmarad [...] kicsit még élek, aztán meghalok." lényegében a szöveg beszélőjének az alapélményét nevezi meg úgy, hogy mintegy a közben kifejtettek ok-okozati kereteként is szolgál. Az első sor arról tájékoztat, hogy a költő leszámol a grandiózus, a jövő (irodalomtörténeti) emlékezetére méltó korpusz létrehozását célzó tervével, belátva, hogy költészetileg kudarcot vallott, a hajdan kitűzött és vágyott célt - a nagy művet - nem sikerült elérni; az utolsó sorban pedig az elkerülhetetlen halállal szembesül a beszélő, a kudarc magyarázataként is felmutatva azt: a halál az, ami meggátolja őt a nagy mű kivitelezésében. A kudarc másodlagos okaként az elhasználódást, a fáradtságot jelöli meg ("elhasználódtam ennyi év alatt"), valamint a pályakezdő célkitűzés értelmét globálisan is megkérdőjelezi: "Mert hiába a sok energia, / ha alacsony a gép hatásfoka." A sikertelenség megmásíthatatlan ténye azzal a belátással egészül ki, hogy a kudarc elkerülhető lett volna, ha a költő nem a nagy mű létrehozására teszi fel az életét, vagyis ha idejekorán jól méri fel tehetségét és erejét, céljait pedig képességeihez mérten tűzi ki, nemcsak a kudarc, hanem nyilván a kudarccal való szembesülés verses szituációja sem jön létre. Az okok felismerése azonban túl későn született meg: "ötven év felett változni, változtatni nem lehet". A cselekvés lehetőségeinek leszűkülése egyúttal a lehetséges érzelmi reakciók számát is minimumra csökkenti, hiszen "lamentálni vagy dühöngeni kár", marad a hiábavalóság, a hasztalanság apátiát súroló elfogadása.
     A vers ilyen irányú, a de Man-i retorika-felfogás fényében inkább grammatikai interpretációja (grammatikai abban az értelemben, hogy a szóképeket az előzetes elvárási horizonton jelentkező jelentés szolgálatába állítva elsősorban aszerint ítéltük meg, hogy a kezdetleges értelmet mennyiben támasztják alá vagy cáfolják meg, azaz megelégedtünk azzal, hogy a szöveg trópusait konkrét, köznapi értelemre fordítottuk le) csupán egy ponton bicsaklik meg, méghozzá azon a közismert tényen, hogy - mint már kiemeltük - életében kevés költő tapasztalhatta meg a kanonizáltság olyan fokát, mint Petri György, hiszen túl a számtalan elismerő, méltató kritikán, a versművészetek közül az övé egyedüliként már élete során érettségi tétellé vált.¹⁹ Az ellentmondás feloldására többféle feltevés kínálkozik: vagy megbarátkozunk a gondolattal, hogy a betegség a vég küszöbén elvette a költő józan eszét és ítélőképességét, de ismerve a Petri minden szélsőséges helyzetben világosan nyilatkozó intellektusáról szóló legendákat, ez nem valószínű. Vagy tulajdoníthatjuk a nagy mű elmaradásának megállapítását a költő őszintétlenségének is, kevésbé élesen fogalmazva a költői szereppel járó, kötelező érvényű (ál)szerénységnek, a költészettel szembeni alázat megnyilvánulásának (az önostorozás, a teljesítmény szándékosan túlzó alulértékelésének legalább olyan gazdag hagyománya létezik, mint az öndicsőítés, az önapoteózis költői szokásának, akár egy életművön belül is) - ezt a megoldást javasolja például Angyalosi Gergely, aki, bár az apátiát "nem kapitulációként, hanem a költészet puszta létének szóló férfiasan szemérmes tiszteletadásaként" értékeli, arra hívja fel a figyelmet, hogy Petrinél "számtalan utalást találunk arra, hogy igenis fontosnak tartja a »műveket«, a sajátjait is, legyenek azok nagyok, közepesek vagy éppen kicsik"²⁰ -, de ez sem valószínű, mert noha Petri valóban tisztelettel viseltetik az irodalom (és nem utolsósorban a saját költészete²¹) iránt, aligha elképzelhető, hogy férfiasan szemérmes tiszteletadásnak álcázott sirámokon keresztül sajtoljon ki olvasóiból és kritikusaiból még több elismerést. Így aztán, mivel a grammatikai (a trópusok 'lefordításával' megelégedő) olvasaton belül nem sikerült a lokalizált feszültséget feloldani, más stratégiát kell választanunk. Ezért a továbbiakban a trópusok dinamikus működésének nagyobb teret adva igyekszünk az elsődlegesen adott (kapott) jelentésen átverekedni magunkat, egyúttal pedig mérsékeljük a külső, közvetlenül nem az Amíg leheten belüli textuális tényezők befolyását a szöveg tropikus mozgásának - ezen belül is a szöveg és az eleddig félretolt cím viszonyának - a javára.
     A 'sláger' jelentéseit az eddigiekben nem tudtuk bemozdítani, hiszen tekintettel voltunk a halál-tematika által előírt komolyságra. Mivel textuális előzmények feltételezik, de nem magyarázzák meg a szöveg legfontosabb állítása és a közvélekedés (amelynek nem elhanyagolhatóm részét képzi Petri elfogadó-megerősítő attitűdje) nyilvánvaló dichotómiáját, ezért most mégis a többletjelentéssel nem kecsegtető címhez nyúlunk. Az etimológiailag német eredetű 'sláger' négy jelentése - 1. hatásos, divatos, könnyű zeneszám, dal; 2. kelendő, kapós, rendszerint divatos árucikk; 3. fénypont, csattanó; 4. ütőkártya, adu²² - közül a negyedik áll a legtávolabb a szöveg asszociációs holdudvarától; az ábrázolt tárgyiasságok rétegének elemeit - nagy mű, gép, energia, ötven év, megvénülés sivataga, bőr, fog, élet, halál - tartalmi síkon csak többszörös áttétellel lehet a kártyával, vagy akárcsak a kártyára utaló szokványos motívumokkal (szerencse, hazárdjáték, tét, licit, játékosok, csalás stb.) párosítani. A másik három jelentés közül kettőt a fogyasztói társadalom kategóriája köt össze. A maradék 'fénypont', 'csattanó' jelentés a szöveg alapélményének szempontjából kizárólag önironikus aspektusból mozdítható be: a csattanót éppen az szolgáltatja, hogy a várt csattanó, a nagy mű elmarad, és így ez a felismerés aktusából eredő, egészen egyértelműen negatív mozzanat mégiscsak az addigi költészet fénypontjaként, kényszerűen önkritikus tanulságaként tételeződik.
     A Sláger, mint 'hatásos, divatos, könnyű zeneszám, dal' egyrészt a szöveg versformáját, műfaját jelzi előre, vagyis azt, hogy a komoly egzisztenciális téteket sugalló létösszegzés könnyed dal-formátumban valósul meg, másrészt kontextualizálja a szöveget, egy olyan intertextuális közeget hozva létre, ahol a pretextus médiumait elsősorban a slágerekre, azaz többnyire banális, de mindenki számára ismerősnek ható, közhelyekkel teli, elcsépelt dalsémákból építkező és ezért hatásos, divatos könnyűzenére szakosodott rádiók, illetve a Music Television nyomán gombamód szaporodó zenetévék alkotják. A Sláger című vers intertextuálisan az említett médiumok repertoárján - mondjuk a 'Sláger Rádió' már a neve folytán is adja magát - szereplő lehetséges örökzöld darabként, vagy legalábbis a repertoár ismert számaival rokon(ítható) alkotásként értelmeződik. A Sláger potenciálisan kelendő, kapós árucikké válik, amely nem csupán egy szűk irodalmi közösséget, hanem egy szélesebb, fogyasztásra berendezkedett réteget céloz meg mint hallgatóságot. Az árucikké redukált vers kelendősége a tematika (öregség, halál, kudarc) elfogadottságának, ismerősségének, illetve artikulációjának, vagy fogyasztói nyelven szólva: tálalásának (közérthetőség, világos fogalmazás, rövid terjedelem) függvénye lesz, sorsa pedig a gyors sikert követő feledés, esetleg a későbbi feldolgozás. Ebben az esetben a nagy mű elmaradásának a felpanaszlása a beszélőt egy kiöregedett, dalaival igazi áttörést megvalósítani nem képes dalszövegíróval, míg magukat a verseket egy gépies, lélektelen, ipari méretű dalszöveg-termelés végeredményeivel hasonítja, amelyet a "mert hiába a sok energia, / ha alacsony a gép hatásfoka." metaforája is alátámaszt. A Sláger dalszövegszerűségét - és a címnek a popzene világát megidéző jelentéseit - a páros rímek, a felező tízes sorok használata, az áttekinthető, korábbi Petri-szövegekhez képest egyszerű szintaktikai struktúra (a szöveg mind az öt mondata mellérendelő, ahol a tagmondatok közötti viszonyok megoszlása sorrendben magyarázó, kapcsolatos, következtető, magyarázó, kapcsolatos), a mondatok és tagmondatok határainak egybeesése a sorvégekkel, valamint a három strófányi (strófánként négy sor) terjedelem erősíti föl. A 7-8. sor nem túl feltűnő enjambementja, a refrén hiánya és a 8. sorban kissé megdöccenő ütemhangsúly feledhető, nem kizáró (pop)poétikai hibák. Mégis, abban, hogy a szöveget valóban divatos zeneszámként kezeljük, a címből következő tautológia akadályoz meg, hiszen így egy olyan slágerről lenne szó, amelynek a címe Sláger. Ilyeténképp a vers a populáris kultúra egyik jellegzetes szövegbázisához képest, a jól behatárolható panelekből építkező dalszövegeket ellenpontozva mutatja meg iróniája fő csapásirányát.
     A szépirodalom (legalábbis a Petri György nevével fémjelzett költészet) hírbehozása a populáris kultúrával és azon keresztül a fogyasztói szellem kielégítésére (is) törő alkotói érdekeltséggel ugyanakkor jelzésértékű a tekintetben, hogy a hagyományos irodalomértés által magasabb rendű megismerési módozatokkal és funkciókkal²³ felruházott költészet, illetve a rendszerint könnyed, tömegekhez szóló szórakoztatás szinonimájaként értett populáris kultúra egyes szegmensei közötti különbségekért felelős ismérvek köre oly módon leszűkül, hogy az egzakt, tudományos érvekkel alátámasztott megkülönböztetés, ha nem is lehetetlenné, de mindenesetre hihetetlenül bizonytalanná, talajt vesztetté válik. Azaz nem csupán (vagy nem is igazán) a verstanilag sokszor slendrián, igénytelen dalszöveg-kultúra nem túl nagy kihívásokat tartogató kigúnyolása valósul itt meg, ahol a szövegek minősége a fogyasztás logikája és dinamikája miatt szinte nem is számonkérhető, hanem a nem ritkán az eladhatóságot kizárólagos szempontként szem előtt tartó költészet kerül a Sláger ironikusan fókuszáló célkeresztjébe. Azon a tendencián túl, hogy az egyes, popularitásba illeszthető szubkultúrák vagy a szórakoztatóipar textuális képződményei gyakran a magas kultúra(ként elgondolt diszkurzus) technikáit, toposzait használják fel kommersz céljaik megvalósítására, mindez jelzi ugyanakkor azt is, hogy a fordított felállás adott esetben sem nem szokatlan, sem nem minden termékeny hozadék nélkül való költészetben valósulhat meg, amikor a par excellence poézis alkotásaiban találkozunk a különböző megítélésű kultúrák ismeretét feltételező nyelvi kódokkal.
     Összességében az irónia nem egyértelműen elítélő sem a populáris (hiszen az eredetileg más közeghez kötött nyelvi formációk a reszignifikáció potenciáljait kiaknázva új nézőpontokkal és szélesebb horizonttal gazdagíthatják az irodalmat), sem a popularitással beoltott, kettős nyelvi kódoltságú magas irodalom kapcsán, lévén maga a Sláger is valahol a kettő közötti pozíciót foglalja el. Keresztury Tibor szerint Petri György annak köszönheti széles körű népszerűségét és közismertségét, hogy "...a költő a kor legdominánsabb lírai hagyományának nyelvi, képi, retorikai kelléktárát elvetve a reprezentatív költői beszéd tartalmának új, a köznapi életszféra s a mindennapi nyelvhasználat ismerős regisztereihez közelítő érvényes jelentést ad"²⁴, amelynek révén Petri - szemantikailag a pluralitásnak kedvező - költészete egy heterogén közönség számára képes élményt nyújtani. (E sokféle megközelítést megengedő poézis interpretációjához egyébként Petri implicit módon maga ajánl értelmezési stratégiát egyik Amíg lehet-béli versében: "...folyton félek / attól, hogy meghalsz, amíg érek / haza, meg hogy későn érek / a szónak minden értelmében..." - Lehetne szép. Lehetne véled²⁶.)
     A retorika dimenziójában maradva ez a megközelítés érvénytelenné teszi Bányai János kérdését, hogy a versszerűséget garantáló kép, metafora és szimbólum elhagyható-e²⁵, hiszen a kép, a metafora, a szimbólum²⁶ továbbra is fontos közvetítői a Petri-szövegek versszerűségének, csak éppenséggel ezek a retorikai eszközök minőségükben nem feltétlenül egy lineáris, zökkenőmentes költészeti-retorikai hagyomány folytonossága (vagy a folytonosság látszatának) érdekében munkálkodnak, még pontosabban nem feltétlenül egy ilyen folytonosság lokalizálásában érdekelt olvasás számára kedveznek. Nem látjuk igazoltnak azt a kijelentést, hogy az Amíg lehetből (vagy akár csak a Slágerből) hiányoznának a felsorolt trópusok, és annak a megfogalmazásnak sem tulajdonítunk túl nagy pontosságot, amely "poétikai és retorikai minimalizálás"-t emleget a versek életszerűségére, biografikus beazonosíthatóságukra utalva²⁷. Akár számszerűleg, akár a retorikai struktúra összetettségét alapul véve az Amíg lehet igen változatos képet mutat. A Sláger két szempontot is alkalmazó elemzése bizonyítja ezt; a kötet egészét szervező alakzat feltárására kicsivel később kerül sor. Ezt a komparatív - már ami a kötet verseit illető - vizsgálatot megelőzően viszont a Sláger tudatos sokszínűségét bizonyítandó, végső érvként a 'sláger' negyedik jelentését szeretnénk fölfejteni, amelyet úgy könyveltünk el, mint amelyet a szöveg tartalmi síkon nem támogat (szándékunk szerint ezzel majdan azt is nyilvánvalóvá téve, hogy - ciklusok hiányában - a kötet versei nagyon is szervezett módon, organikus egységet képezve egymásra épülnek, amely szintén az alkotói tudatosság létéről árulkodik). A kártya motívuma a Slágert követően egyetlen egyszer fordul elő, méghozzá az utolsó, Már reggel van (97-99.) címet viselő versben (a Már reggel van, mint az Amíg lehet záró darabja már a kötetben elfoglalt puszta helyével is utal önnön kitüntetett szerepére...): "Higgyétek el, barátaim, / nem mórikálok, / bár megjátszom magam / valami különös (kivel is / játszott?) kártyapartiban." A Sláger (mint vers) - adu metaforikus megfeleltetésből logikusan következik a Sláger és a kötet metonimikus (szinekdochikus) viszonyának feltételezése, az, hogy a Sláger volna az Amíg lehet aduja. De hogyan is értsük ezt? A Már reggel van "toplák toposza" (a költő minősítésében) a pókerrel foglalkozik, ahol viszont nincs adu. Nos, az értelmezői szabadságot szemlátomást minden tekintetben támogató költészet kínálta előnyökkel élve,²⁸ valamint a hasonlóság elve alapján idézzük fel a póker népszerűségével csak a hazai viszonylatokban versenyre kelő 'hatvanhat' elnevezésű játékot (ha máshonnan nem, a gyerekkorból bizonyosan ismerős lesz), amelynek során mindkét fél egyetlen lapot ismer a kezdetektől, az adut (vagy más néven: a slágert)²⁹. Az adu vagy ütőkártya - uralván a többi lapot - meghatározza az egész játék menetét, és utoljára kerül valamelyik játékos kezébe, ennél fogva csupán a parti végén derül ki, hogy mi is az adu értéke. Ilyenformán a Sláger alapmotívumai, tematikája, trópusai is döntő módon determinálják a kötetet (amely ráadásul egészen véletlenül hatvanhat versből áll - ennyi a kártyajátékban a győzelemhez szükséges ütések összértéke is), befolyásolva a versek közötti viszonyt, illetve a kötet és az olvasó, no és persze a szerző és a kötet, valamint szerző és olvasó (nyelvi) játékát. Az adu újra feltűnik a kötet végén (a kártya-toposz révén a Már reggel van), de mondhatni, már a befogadó interpretációs erőfeszítéseinek függvényében módosult esztétikai értékkel.
 

Az adu értéke

Paul de Man retorikával kapcsolatos elképzelését a Szemiológia és retorika³⁰ alapján a következőképpen vázolhatjuk röviden: egy grammatikai szöveg nem akkor válik retorikaivá, ha a szó szerinti mellett egy figurális jelentést is sikerül felmutatni (a Sláger esetében az ilyen olvasat eredménye egy megbízható - habár fájdalmas - tanulságokkal szolgáló versszöveg volt, amely a tradicionálisnak számító létösszegzés műfajában találta meg a helyét; ez az interpretáció megelégedett a próza nyelvére való átültetéssel, a szöveget pedig megoldottnak és lezártnak tekintette, akár egy egyismeretlenes egyenletet), hanem amikor lehetetlenné válik dönteni a két (vagy több), egymást esetleg kölcsönösen kizáró jelentés között (ezt hivatott demonstrálni a cím és a szövegtest viszonylatában megszületett irónia nyomon követése). A grammatika retorizálása³¹ mellett megfigyelhető egy másik, ellentétes irányú folyamat is, amikor a túlságosan harsány, nyilvánvaló figurális jelentést grammatikája leplezi le, amelynek az lesz a következménye, hogy a grammatikai jelentés hangsúlyosabb, de mindenképp a figurálissal egyenértékű pozícióba kerül.³²
     Az elemzés eddigi eredményeiből kiderült, hogy milyen sok múlik a Sláger értelmezhetőségén, illetve az értelmezés tulajdonképpeni kimenetelén. A kérdés az, hogy a Sláger textuális jellegzetessége kapcsán felmerült előrejelzések mennyiben válnak valóra a kötet többi versében. Annak érdekében, hogy a feltételezett intratextuális kapcsolatok szakítószilárdságát felmérhessük és értékelhessük, el kell végeznünk még a közvetlenül a Slágerből levonható poétikai, vagy ha úgy tetszik, ismeretelméleti konzekvenciák körvonalazását; sőt a legtakarékosabb megoldás az lesz, ha a kettőt egy füst alatt intézzük el, és az adott következtetést mindjárt a megfelelő szöveghellyel igazoljuk.
     A Sláger állításai grammatikai értelmükben a Petri által művelt költészetet lebecsülik, nem tartják nagy műnek. A cím viszont elindítja a grammatika retorizálását, és az irónia trópusával operálva azt sugallja, hogy csupán az a vers, amely azt állítja, hogy a Petri-költészet nem nagy mű, lesz az igazi sláger. Előzetes tudásunkból és a fenti premisszákból az következik, hogy a Petri-korpusz csak akkor kezelhető nagy műként, ha az egyes versek magukon viselik a sláger jellemző jegyeit. A régi vágású irodalomértés olyan műszavainak, mint 'nagy mű', 'nagy szerző' stb. totalitása érvényét veszíti, helyettük-mellettük megjelenik a popularitás (pl. a rádió műszava, a 'sláger'). Azáltal, hogy a szöveg teret enged az egymás verifikálhatóságát kioltó állításoknak, új minőséget teremt, amely a jelentésáradásnak, a szövegközéppont állandó mozgásának kedvez. Ezek a jelenségek egyrészt elbizonytalanítanak az olyan instanciák meghatározhatóságát illetően, mint szerző, szöveg és befogadó (például nehéz volna eldönteni, melyik a jelentősebb tényező a jelentésképzés folyamán), másrészt viszont a költő és műve beskatulyázhatatlan marad egy kizárólag irodalomtörténeti periódusokban, Zeitgeistben, pozitivista fejlődéstörténetben, de még a posztmodern prizmáján (vagy szemellenzőjén) keresztül gondolkodók számára is, hiszen épp e besorolhatatlanság folytán tartják számon az irodalomkritikusok a múlt század második felének egyik legeredetibb költőjeként Petri Györgyöt. (Ne feledjük, az eredetiség a romantika korabeli irodalom egyik legalapvetőbb követelménye.) Ráadásul maga Petri versben és interjúban egyaránt visszatetszőnek ítéli meg a posztmodern állapot teremtette alkotói törekvéseket: A posztmodernről alcímet viselő, A minimum művészetétől a művészet minimumáig (70.) című vers teljes terjedelemben való idézése helyett itt megelégszünk egy 1993-as interjú rövid citátumával: "Másrészt meg arról van szó, hogy én egészen ódivatú és vaskalapos módon úgy gondolom, hogy azért nem árt, ha egy vers szól valamiről."³³
     A kanonizáltság tényéhez való szándékosan ambivalens, azaz részben látszólag ironikusan elutasító, részben pedig az elutasítás kissé túl egyértelmű gesztusát meghaladva, egy újszerűen ható kritériumrendszer felállításával megerősítő viszonyulás nagyfokú költői öntudatról árulkodik. E viszonyulás annyiban elutasító, amennyiben nem kér egy tradicionális módon definiált líra koszorús költőjének a szerepéből³⁴, és megerősítő, amennyiben egy tágabb kontextusra épülő költészet művelőjeként pozícionálja versalkotó énjét, és egy esetleges saját bejáratú kánonra alapozott költészeti eszményhez méri magát. Az alkotás, a költészet allúzióit vagy az azokra történő explicit utalást tartalmazó versek száma meghaladja a húszat, vagyis az Amíg lehet termésének majd' egyharmada - köztük mindjárt elsőként a Sláger - reflexió tárgyává teszi a 'nagy mű' értékelhetőségét. Vagy közvetett úton, amikor a beszélő alkotó tevékenysége során előszeretettel alkalmazott technikákról és fogásokról értesít, amivel nemcsak a szerző 'műhelytitkaiba' nyer betekintést az olvasó, hanem mintegy tippeket is kap a használható értelmezési stratégiák kidolgozásához; vagy közvetlenül kifejtve, amikor saját irodalomtörténeti szerepét említi: "Te [J. S. Bach] már ott vagy, én még csak tuszkolom / bele magam a művészetek történetébe." (Ich habe genug, 23.) Az alkotás pedig igenis jelentős értékkel bír a költő szemében: "már csak egy a fontos: az ének" ("Ki nékem álmaimban", 51.), amely szövegrészletek váratlan fejleményként mintha azt a költő által már egyszer elutasított felfogást erősítenék meg, hogy a nagy mű mégis létezik. A Sláger ambivalenciája azonban nem törik meg, hiszen máshol a művészetek történetébe szánt életmű nagyon is közönséges fenomének révén körvonalazható: "s marad utánam életművem: / sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz", ahol nem csupán a költészet élet-(vagy inkább halál)közeliségére, de élet és költészet kiürültségére is utal a végállapotukban (elszívott cigaretta, felhörpintett sör) megmutatkozó élvezeti szerek metaforája. Sőt, az összehasonlításra méltó elődök kijelölése sem elsődlegesen közös költői programok vagy poétikai technikák és hagyományok rokoníthatósága okán történik a Kis elégiában (74.), hanem inkább a közös sors átérzése ad alkalmat (Babits) Mihály és (Kosztolányi) Dezső megszólítására: "Kedves Mihály s Dezső, egy részét már tudom / annak, amit ti / tudtatok, elindultam a ti utatokon, / elkezdtelek titeket óvatosan követni", s noha a közös tudás vonatkozhat akár a mesterségbeli tudományra, vagy akár arra a hasonló intenzitásra, amellyel mindannyian igazolták azt a korábban már említett tételt, hogy "a halál az egy költőnek végülis nagyon jó téma", azzal viszont, hogy a tudás csak részben közös, a különbségek is hangsúlyt kapnak, például a már tárgyalt létösszegzés mikéntje kapcsán.
     Az, hogy Petri egy populáris kontextus nyújtotta identifikáció és a művészetek történetében fellelt pozíció kínálta önmeghatározás alternatíváit egyszerre tekinti legitimnek, átvezet egy másik fontos kérdéshez: milyen elméleti koordináták mentén alakul ez a líra, amely a költői attitűd nem egyértelmű volta miatt a maga teremtette feszültségek, ellentmondások feloldása nélkül kanonizálódik? Az Amíg lehetben alig meglepő módon hiába is keresünk megnyugtató definíciókkal kecsegtető ars poeticát. A Sírvers (9.) záró sorát olvasván ("Hát - ilyesféle a líra.") sem leszünk okosabbak, mivel a líra a cím alapján a sírverssel lesz egyenlő (ebben az esetben a költészet a már idézett megfogalmazásban a saját mulandósággal való szembenézésre treníroz), míg Maya és Mari említése révén a szerelemmel azonosítja líráját, a beszélő helyzetét tekintve pedig szimulált dialógusokat tartalmazó monológként érthető, amely egy kétségkívül nagyvonalú, de a határokat túlságosan is kitágító közhellyel kínálja meg az exploráció lázában égő befogadót, vagyis hogy a költészet az életről, a halálról és a szerelemről szól. Sok helyütt a költészet abszolút életközeli jellege hangsúlyozódik (sör és egyéb szeszek, cigaretta, nők, gasztronómiai élvezetek), mint például a Kizökkent időben (48-50.) egy kortárs költő³⁵ szövegeinek ürügyén: "Verseid - most - csakis mint úgynevezett »életanyag« / érdekelnek. Párlataként életünk rég letűnt anyagának", és a költészet személyes életélmények soraként történő kezelését sugallja az "Ég veletek barátaim, vége a dal- / nak" metaforája, amelyen belül a grammatika retorizálásával párhuzamosan a retorikának a 32-es lábjegyzetben beígért grammatikalizálása is megvalósul (a szó kétféle jelentésére a szó megtörését eredményező sorvég is ráirányítja a figyelmünket); az első esetben a szólás figuratív potenciálját a dal élettel való megfeleltetéséből nyeri, míg a második esetben a metafora újra szó szerinti értelmet kap, ily módon a "vége a dalnak" arra utal, hogy a költő nemcsak az élettel, hanem a költészettel, vagy legalábbis a kötettel is 'végez', az olvasó pedig rövidesen az Amíg lehet végére ér. A poézis dokumentatív funkciója, a költészet és az élet határainak egybemosása azonban mégsem egyértelmű, más szöveghelyeken épp a kettő közelsége, az én biográfiai beazonosíthatósága, tetten érhetősége válik (költői) problémává: "Olvassanak, ha akarnak, hogyha nem, / úgy is jó, csak hagyjanak végre már békén!" (A Mizantróp énekeiből, 12.). Megint máshol viszont az élet, mint a líra megfelelő nyersanyaga kérdőjeleződik meg, mondván, "[a]z élet túl komoly dolog / ahhoz, hogy írjunk róla" (Tetemes a corpusunk, 45.), noha ez a szentenciaszerű kijelentés szinte azonnal el is lehetetlenül a következő sorokban: "([e]z olyan ovis - Oscar Wilde-os, / de hagyjuk így.)".
     Az olvasó tehát újabb elbizonytalanító tényezővel kénytelen szembenézni; ezúttal az irodalom és a valóság közötti átjárhatóság válik olyan mértékűvé, hogy lényegében nem is a döntés, a differencia lokalizálásának igénye, hanem az eldönthetetlenség, az irodalom és az élet határvidéke válik az értelmezés alapproblémájává. Mindamellett a bevezetett kategóriák kezelhetetlensége korántsem a reflektálatlanság hiányára vezethető vissza. A költői tudatosságot mi sem demonstrálja szemléletesebben, mint az És persze dolgozom (17.) idevágó része: "...mert az ember / tervező állat. A tervezés reflex..." Itt az tűnik érdekesnek, hogy az az ember, akit a tervezés, vagyis egy reflektáltságot feltételező tevékenység választ el az állati léttől, képes lesz reflexként kezelni a reflexiót, így azáltal, hogy az emberi faj nem él azzal az eszközzel, amely révén kiemelkedett az állati egzisztálásból, Petri ítéletének értelmében mintegy újra biológiai gyökereihez fog közelíteni.
     Az erre irányuló helyzetfelmérés - a reflexió - imperatívusza az, amely az Amíg lehet alapvető dinamikáját szolgáltatja. E dinamika segítségével írható le egyrészt a költő halálhoz való viszonyulása, amelyet legtömörebb formában az "egy tányér tejszín / macska nélkül" sorok adnak vissza, ahol a szintén egy állattal hasonított megismerő szubjektum objektumra irányuló tevékenységének hiányaként jelenik meg a halál. Másrészt e dinamika kiemeli a mentális folyamatnak azt a vonását, hogy a megismerés nem egy rajta kívüli létező által determinált fejlődéstörténeti narratívát rajzol ki, ahol megadható volna egy tévedhetetlenséget garantáló rögzített középpont, vagyis biztosan nem állapíthatóak meg sem a nagy mű - sláger, sem az irodalom - valóság, sem pedig a reflex - reflexió megkülönböztetését megkönnyítő pontos paraméterek; ezt tanúsítja az is, hogy Petri felfogásában nem csupán az ember, de isten is animális jegyeket kap: "lapít a vén disznó / sunyít Isten." (Elégia, 10.)
     Harmadrészt e dinamika befolyásolja a költő tulajdon tudati működésére vonatkozó hozzáállását, egyik oldalról a Sláger visszatérő sivatag-motívuma "a penészlő reklámsivatagban" unatkozó fáradt férfit mutatja, akit haldoklása során csupán saját szóképének a különössége - a penészes homok - képes felrázni apátiájából — persze nem is volna igazi Petri-vers a Portrészerű (37.), ha az unatkozást nem vonná vissza a szöveg végén azzal, hogy "(Persze csak tréfál. Hideg ő és magabiztos. Mármint én. Ti. én vagyok ő.)" A másik oldalról viszont e metasztazáló³⁶, hangsúlyait folytonosan áthelyező költészetből is kihátráló - "Csak gyerünk már, gyerünk! Csak ki innen! Még e versből is ki, amelyben felidéztetik ez a lidércnyomás! Na végre. Hukk." (A nagy utazás, 55-55), illetve "ahogy így rákmenetben / hátrálok, hátrálok, kívülebbre szünetlen" (Kis elégia, 74.) - költő éppen hogy hátrálása folytán újratermeli és újrapozícionálja azokat a kérdés- és problémahalmazokat, amelyeken föloldhatatlanságuk miatt látszólag korábban már elegánsan túllépett.
     Persze ez nem is történhetett volna másképp, nincs mit csodálkoznunk, hiszen Petri György megmondta: "az élet nem valamire való és nem kell életcélt kitűzni. Mert az ember, ha él, valamit úgyis csinál, különben elunja magát. Nem kell egy ilyen finalitást adni az életnek, hanem csak úgy élünk." Petri hű maradt elgondolásához, retorikusan metasztazált, amíg a grammatikai metastasis engedte.
 

Zárás helyett

Az eredményekre tekintettel megállapíthatjuk, hogy a Sláger címe és a szövegtest között feszülő ellentmondást érzékelvén - és felhasználva a de Man-i retorika által nyújtott elméleti fogódzót - az irónia trópusának segítségével sikerült megadnunk egy olyan lehetséges interpretáció kereteit, amely a tartalmi összeférhetetlenséget - de nem a pluralitást! - képes volt sikerrel felszámolni. A Sláger főbb motívumainak és alakzatainak további nyomán követése során azonosítottuk az Amíg lehetnek a már a kötetnyitó versben feltűnt, poétikailag fontosnak tűnő gócait, a tárgyalt problémák megnyugtató megoldása helyett azonban arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy Petri utolsó kötete a meghatározás, a lezárás, a rögzítettség ellenében a kérdések újabb és újabb nézőpontokból való artikulációjában érdekelt, illetve a szemantikai sokszínűséget toleráló olvasatnak kedvez. Az ironikus, önironikus értelmezés lehetőségeit felmutattuk a szerzői szándék közvetett és közvetlen megnyilvánulásai, a költői szerep(ek)hez és a hagyományhoz való viszony, valamint a 'nagy tanulságok' kapcsán, ugyanakkor az Amíg lehetet a legalapvetőbb szinteken - tehát szövegszerűen és fizikai értelemben is - szervező alakzatként a metasztázist jelöltük meg, mint amely a leginkább alkalmas a szövegmozgások modellszerű megnevezésére.
 

Jegyzetek

1 Petri György: Amíg lehet. Budapest: Magvető Kiadó 1999.

2 Vö. im. 5.

3 Vö. Réz Pál - Lakatos András - Várady Szabolcs (szerk.) Petri György munkái I. Összegyűjtött versek. Budapest: Magvető Kiadó 2003. Az Összegyűjtött versek bevallottan nem az összes verset tartalmazzák, a szerkesztők számítanak még lappangó kéziratok felbukkanására, illetve néhány verset a személyes érzékenységre és ízlésre való tekintettel nem vettek föl. (Vö. Szerkesztői jegyzet 597.)
4 Kulcsár Szabó Ernő szerint "A deretorizált, antipoétikus nyelv nálunk elsősorban Petri György lírájában válik az önlefokozó-ironikus privát beszéd sajátos példájává. Sajátossá annyiban, hogy az ő magánbeszédének személyessége nem az esztétizmus hagyományának belső, poétikai ellehetetlenülésével áll kapcsolatban." In Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Budapest: Argumentum Kiadó 1993. 176.
5 Vö. Petri György: Magyarázatok P. M. számára. In Holmi, XII. évfolyam 12. szám 2000. december 1432-1461.
6 Vö. René Wellek - Austin Warren [1972]. Az irodalom elmélete. Budapest: Osiris Kiadó 2002. 77. Ugyanakkor a probléma nyilván nem oldható fel ilyen könnyedén, a szerzőpáros is elismeri, hogy "[c]sak a belülről, lehetségesként felismert énjeinkből támadhatnak »eleven hősök«, azaz nem »lapos«, hanem »körüljárható« figurák", ahol valószínűleg a ‘lehetségesként felismert énjeink'-en van a hangsúly. Vö. im. 90.
7 A Mi a szerző? kevésbé idézett szöveghelyei közé tartozik a következő: "A szerzőt éppoly tévedés lenne a valódi író oldalán keresni, mint a fiktív elbeszélőén; a szerző-funkció éppen e kettő hasadásában, kettejük szétválasztásában és távolságában keletkezik." vö. Michel Foucault: Mi a szerző? [1979] (ford. Erős Ferenc - Kicsák Lóránt) 130. In. Uő: Nyelv a végtelenhez. (szerk. Sutyák Tibor) Debrecen: Latin Betűk 1999. 119-145. [Kiemeléseimet a továbbiakban is félkövérrel jelzem mind a főszövegben, mind a lábjegyzetekben.]
8 A diskurzust megalapozó másik szövegként szokás említeni Roland Barthes: A szerző halála című tanulmányát (ford.: Babarczy Eszter). In. Uő: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások. (ford.: Babarczy Eszter, Kovács Sándor, Mihancsik Zsófia, Romhányi Török Gábor) Budapest: Osiris Kiadó 1996. 50-55.), amely eredetileg 1968-ban jelent meg.
9 A ‘szerző halálával' kapcsolatos újabb hazai reprezentációk között mérföldkőnek tekinthető Gács Anna: Miért nem elég nekünk a könyv című kötete. Vö. különösen: "[...] továbbá a szerző kritikái nyilvánvalóan nem ölelhetik fel a szerzőség minden aspektusát, inkább korábbi szerzőség-koncepció(k)ra s azok értelmezésbeli alkalmazására vonatkoznak, s így érdemesebb volna a szerző fogalmának változásáról, újradefiniálásáról, megsokszorozódásáról, a szerzőnek az irodalom elméleteiben betöltött változatos státusairól beszélni ahelyett, hogy a szerzőpártiak és szerzőellenesek szembenállásaként képzelnénk el a kritika szerepét." In. Gács Anna: Miért nem elég nekünk a könyv. Budapest: Kijárat Kiadó. 2002. 15.
10 Maga Foucault is figyelmeztet erre: "Azt lehetne talán mondani, hogy mindez csak a regényirodalomra és a költészetre - az úgynevezett »kvázi-diskurzusokra« - vonatkozik; valójában minden szerző-funkcióval rendelkező diskurzust jellemzi az énformáknak ez a többfélesége.", amely felismerés azonban nem riasztotta el Foucault-t attól, hogy munkái fölé következetesen a saját nevét írja. Vö. im. 130-131.
11 Vö. "Miként meglehetős zavar fogja el a Petri-rajongót, ha kései, eddig publikálatlan dolgait tanulmányozza. A halál árnyékában Petri mintha elvesztette volna arányérzékét, kínos rímfaragások, suta, iránytalan verscsírák mindenütt. Lehangoló olvasmány. És nem hoz nagy, kései költészetet az utolsó kötet (Amíg lehet, 1999) sem, e tekintetben Petri nem a halottak élén országló Ady rokona. Hiányzik belőle a nagyvonalúság, az öngyűlölet mindent elborít, és görcsössé teszi a megszólalást. Petri gyanús lett önmaga szemében, folyvást kigúnyolja saját szenvedését, de ez olykor mégis szenvelgést hoz, az önutálat rossz esztétikai tanácsadó, mert éppen azt a nagyszabású pátoszt csempészi verseibe, amitől egész életében iszonyodott." In. Bán Zoltán András: Önmaga szabad művésze. Petri György összegyűjtött versei. 63. Magyar Narancs 2003. december 18. 62-64. vö. még "Munka, az aztán tényleg nincs ebben a könyvben. Nagyrészt olyan versek adják a maltert, amiket általában kihagy az ember, amikor verseskönyvet állít össze, ha csak nem kritikai kiadás szerkesztője. »Tréfák, rögtönzések, személyes jellegű apróságok.« Télikék, ha picit följebb szeretnénk fogalmazni. Sok erős részlet. Néhány jó vers, és egy, ami eléri Petri legjobb verseinek színvonalát: a Proton. [...] Gyönge rímek, széthulló szerkezetek, anakronisztikus politikai gesztusok, néhol giccsbe hajló megoldások. Bármelyikre könnyű volna példát találni Petri utolsó kötetében." In. Németh Gábor: Mulassatok jól. Petri György: Amíg lehet. 87. Beszélő VI. évfolyam, 2. szám 2001. február 87-89.
12 Valamint azzal, hogy a munkát már elvégezték, vö. "Utolsó kötetét értékelni itt és most nem feladat, annál inkább sem, mert a költő szigorához méltó módon, azaz a lovagiasság szabályai szerint, Márton László ezt megtette, éppen a Holmi-emlékszámban." A hivatkozás pikantériája (leszámítva, hogy Németh Gábor saját kijelentésével ellentétben igenis értékel), hogy Márton László egy áttekintő értékelést követően maga is az eljövendő recepcióra testálja az utolsó korszak értelmezésének feladatát. Vö. Németh Gábor: Uo. és vö. Márton László: Egy szem szőlő In. Holmi, 2000. 1529.
13 Habár a recepció a szövegértelmezésre alapozott kötetértékelések teljes hiányával tüntet, itt kell megemlíteni Szepes Erika tanulmányát az Amíg lehet című versről, (In. Ezredvég X. évfolyam, 10. szám. 2000. október 35-43.), illetve Fenyő D. György (Petri György napja. Korszerűtlen Petri-elemzések. In. Beszélő VII. évfolyam, 12. szám. 2002. december 86-97.), és Keresztury Tibor (A megművelt végkifejlet. A Petri-életmű utolsó periódusa. In. Alföld 52. évfolyam, 2001/5. 75-81.) írásait, mint amelyek a kötet irodalomtörténeti elhelyezéséhez minimálisan szükséges szövegelemzést felvállalják.
14 Ahogy azt Jauß javasolja: "Szemben a pozitivista irodalomtörténet objektivizmusával, ez egy tudatos előírásrendszer megalkotását követeli meg, amely viszont - a klasszikus hagyománykutatással ellentétben - az öröklött irodalmi előírások kritikai felülvizsgálatát, netán megsemmisítését előfeltételezi." vö. Hans Robert Jauß [1970]: Irodalomtörténet mint az irodalomelmélet provokációja. (ford. Bernáth Csilla] 48. In. Uő: Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika (szerk. Kulcsár-Szabó Zoltán) Budapest: Osiris Kiadó 1999. (2., javított kiadás) 36-84.
15 Vö. "Nem véletlen, hogy az újabb magyar líra történetének leggazdagabb recepciója - s egyben legtöbb sztereotípiája - Petri Györgyhöz köthető, hosszú pályája összegző érvénynyel foglalja magába egy három évtizedes korszak számos tapasztalatát." In: Keresztury Tibor: Petri György. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó 1998. 9.
16 Vö. "Amikor néhány éve súlyosan megjelent ez az új téma az életemben, rögtön költőként kezdett el izgatni, hogy mire lehet felhasználni a halált. Arra gondoltam, akkor most az lesz a lírai anyagom, az aktuális témám, hogy beteg vagyok, s közelesen meghalok. Hogy tudom-e még élvezni az életet, vagy éppen hogy elegem van belőle, mivel már rettentően unom. Megpróbálom tehát programszerűen, költőként kiaknázni ezt a helyzetet - mindazt, amivel a betegségem következményeképpen szembesülnöm kell: amíg lehet, ahogy az általad említett könyv címében áll." In. Keresztury Tibor: "Az utókornak nem üzenek semmit". Petri Györggyel beszélget Keresztury Tibor. Élet és Irodalom XLIV. évfolyam, 11, szám, 2000. március 17. http://www.es.hu/old/0011/index.htm
17 Vö. Petri György - Forgách András: "igyekeztem szembenézni a saját mulandó- ságommal". 1. (beszélgetés 1999 decemberében). In. Magyar Lettre International 2000. ősz 38. szám 1-6.
18 Vö. "Legutóbbi köteted, az Amíg lehet nekem épp attól nagy hatású, hogy egyszerre búcsúzik benne drámai súllyal valaki - lezár egy életet, visszanéz, befejez, összegez -, s egyszerre munkálja meg, mivel ez a dolga, a halált mint költői matériát..." In. Keresztury Tibor: "Az utókornak nem üzenek semmit". Petri Györggyel beszélget Keresztury Tibor. Élet és Irodalom XLIV. évfolyam, 11. szám, 2000. március 17. http://www. es.hu/old/0011/index.htm A lezárás, befejezés, összegzés momentumára később még visszatérünk.
19 Ez az ellentmondás tűnik fel már egy 1991-ben adott interjú során is: "Egyébként furcsa érzés, hogy érettségi tétel vagyok. [...] Egyébként nem fenyeget annak a veszélye, hogy bármilyen módon kanonizálható lennék.", ami azért is furcsa, mivelhogy a kanonizáltság egyik legbiztosabb jele a szövegek felvétele az iskolai tananyagba. Petri itt valószínűleg számolhatott az akkoriban igencsak kaotikus képet mutató nemzeti tanterv változékonyságával, és egyúttal a helyzet szokatlanságával is, tudniillik, hogy a legritkább esetben emelnek kortárs költőt a már megbízhatóan lezárt korpusszal rendelkező kanonizált szerzők rangjára. Vö. "Én nem az ellenzék bárdja voltam" (az interjút készítette Kisbali László) 82. In. Beszélgetések Petri Györggyel. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó 1994. 66-82.
20 Vö. Angyalosi Gergely. A kocsma télen. In. Élet és Irodalom XLIV. évfolyam, 12. szám, 2000. március 24. http:/www.es.hu/old/0012/index.htm
21 Ezzel kapcsolatban a végső szót az És persze dolgozom (17.) című versben mondja ki: "Más aspektusból nézve, / már ami költő és a vers, / őr és szolga viszonyát illeti, / a szolga én voltam." Az Ady Endre Hunn, új legendáját idéző strófa egyúttal utal arra is, hogy Petri költészetét nem hagyta érintetlenül a nyelv és szubjektum viszonyát alapjaiban újraíró nyelvelméleti bölcselet.
22 Vö. Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Budapest: Akadémiai Kiadó 1995. 699.
23 René Wellek a ‘nagy' és ‘irodalom alatti' irodalom különbségéből kiindulók ellenében veti fel, hogy "... mindenfajta művészet »kellemes« és »hasznos« a megfelelő műélvezők számára; hogy amit megformál, az magasabb rendű annál a fantáziánál vagy elmélkedésnél, amelyre ők maguk is képesek; hogy örömöt kelt bennük az az ügyesség, mellyel olyasmit alakít, amit hasonlónak tartanak saját fantáziálásukhoz vagy elmélkedésükhöz, s a feloldódás is, amit e formába öntés révén érezhetnek." Vö. René Wellek - Austin Warren: im. 31.
24 Vö. Keresztury Tibor: Petri György. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó 1998. 15.
25 Vö. Bányai János: "Amíg lehet". Petri György versei. 84. In. Tiszatáj 54. évfolyam, 2000/7. 84-86.
26 Fenyő D. György például a Petri-versekben szimbolikus jelentéssel felruházott napszakok szerepét vizsgálja tanulmányában.
27 Vö. Bányai János. Uo.
28 Vö. "... maximálisan a szabad interpretáció híve vagyok: onnantól, hogy én megírtam egy verset, mindenki azt lát bele, amit akar." In. Keresztury Tibor: "Az utókornak nem üzenek semmit". Petri Györggyel beszélget Keresztury Tibor. Élet és Irodalom XLIV. évfolyam, 11. szám, 2000. március 17. http://www.es.hu/old/0011/index.htm
29 A ‘pókerfészek' számára: a hatvanhatot ketten játszák (szükség esetén három is lehet a résztvevők száma, de erre most nem térünk ki), ahol az osztás után (vagy tetszés szerint előtte, közben) egyetlen lapot az osztó felfelé fordít, amelynek a színe lesz az adu vagy ütőkártya (egyes körökben tromfként ismert). A továbbiakban ezzel a színnel ‘mindentvivőként' képes lesz a játékos más színű lapokat ‘megütni', és így pontszámait gyarapítani.
30 Vö. Paul de Man: Szemiológia és retorika. In. Uő [1979]: Az olvasás allegóriái (ford. Fogarasi György) Szeged: Ictus Kiadó és JATE Irodalomelméleti Csoport 1999. 13-34.
31 Vö. Paul de Man: im. 23.
32 De Man elgondolásától itt abban tértünk el, hogy míg ő a két jelenség különbségét eltérő eredményükben vélte meghatározni (a grammatika retorizálása "határozatlanságba torkollik, felfüggesztett bizonytalanságba, mely képtelen választani két olvasási mód közül", a retorika grammatizálása pedig "ha negatív úton is [...], de mégiscsak elérni látszik valamiféle igazságot"), addig mi az eldönthetetlenséget mindkét folyamat kikerülhetetlen következményeként kezeljük, ahol a döntő különbség a dekonstruálandó kezdeti jelentés minősége révén alakul ki. Vö. Paul de Man: im. 30-31. A retorika grammatizálására kicsivel később példát is hozunk.
33 Vö. Szállóigévé lenni, az a legjobb (az interjút készítette Parti Nagy Lajos) 165. In. Beszélgetések Petri Györggyel. Budapest: Pesti Szalon Könyvkiadó 1994. 136-168. l.A probléma a szerző személyére átírva már egy 1986-os, Várady Szabolcs és Petri György közötti levelezésben előkerül: [Várady Szabolcs:] "Ez hiányzik nekem annyira abból a tömérdek »szöveg«-ből is, amit manapság annyian írnak, sokszor nem is tehetségtelenül [...], csak épp nem találom mögöttük azt a személyt, akivel kontaktusba kerülhetnék." [Petri György:] "Hát és igen, túl románokon és jakobsonokon, ott van az általad említett »eleven« mondjuk ez esetben: halavan, »mögöttes személy«, akit, mint írod, annyira hiányolsz a manapság olvasható, sokszor nem is tehetségtelen »szövegek«-ből vagy mögül. Hogy ez a fedezet akkor is evidens, ha nem tudom történetesen, a leveledből, hogy ez éppen egy januári álmod [...] Akkor is érezném, hogy valami ilyesmiről kell hogy szó legyen." Vö. Petri György - Várady Szabolcs: Levelek Nyugat-Berlin és Budapest között 1506. és 1508. In. Holmi XII. évfolyam, 12. szám. 2000. december 1501-1520.
34 Igen tanulságos, hogy a Beszélgetések Petri Györggyel interjúkötetnek nagyjából kétharmadát a politikai hovatartozásra, a politikai szereptudatra, költészetének politikai aspektusaira vonatkozó kérdések, illetve a nyíltan politikus, ideológiai elkötelezettséget újra és újra elhárító válaszok teszik ki.
35 A szóban forgó költőt a Ha már itt vagy és a Hátha nem úgy van kötetcímek alapján azonosíthatjuk, amelyben a már említett levelezés is segítségünkre lehet. Vö. Petri György - Várady Szabolcs: Levelek Nyugat-Berlin és Budapest között 1513. In. Holmi XII. évfolyam, 12. szám. 2000. december 1501-1520. A kötetek (az "életanyag") szerzője Várady Szabolcs.
36 A metasztázis orvosi jelentése áttétel, a góc áthelyeződése, átterjedése. Az irodalomban a felelősség áthárításának szónoki fordulatára utal. A dolgozatban a ‘metasztázis'-t és igei változatát a textuális középpontok, hangsúlyok elmozdulásának a jelölésére használjuk, míg a latinos ‘metastasis' szóalakot megőrizzük a fiziológiai jelenség megnevezésére. Vö. Bakos Ferenc: im. 493.
37 Vö. Petri György - Forgách András: im. 3.