Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 8.sz. 
 
SÜTŐ CSABA ANDRÁS
 

Bohóctréfáról - komolyan
Petri György: Amíg lehet című kötetének recepciója


 
 
"Jó ez a senkinek / át nem adható tudás. Mindig is
értékeltem  /  a  célokon  és  hasznokon  kívül  eső /
dolgokat, az alpári vicceket. Szeretném, / ha élete-
met és művemet úgy értékelnétek, / mint egy igazán
jól kiötlött bohóctréfát."
1

Petri György költészetének utolsó jelentős állomásaként 1999-ben jelent meg az Amíg lehet című kötet. Az a könyv, melyet az eltelt időben tüneményes gyorsasággal kanonizáltak. Recenziók és kritikák sokasága jelent meg, hivatkoztak és hivatkoznak rá. Sőt, Petri életművét szintetizálni kívánandó, 2003-ban Petri György munkái I. címmel megjelent a máig legteljesebb Petri-versgyűjtemény.2 Ennek a kiadványnak már szerves részét képezik az utolsó kötet darabjai.
     Az Amíg lehet kapcsán feltétlenül szólni kell a fent említett összes versekben közreadott Utolsó versekről3, melyeket az életmű utolsó szakaszának vizsgálatakor nem szabad figyelmen hagyni. Nem mondom persze, hogy a kötet (Amíg lehet) ne lenne hiteles, önmagában megálló munka. Az utolsó versek tematikája azonban annyi tartalmi, hangulati és formai rokonságot mutatnak, hogy mindenképp érdemes bevonni ezt a tucatnyi verset a vizsgálatba. Ezt megerősíteni látszik a szintén elhíresült, s a kötetcímben is megerősített attitűd, Petri jellegzetes felfogása: "Mikor nem írok verset: nem vagyok. / Illetve úgy, mint hulla körme és haja, / valami nő tovább, de nincsen valaki, / nincs centrum, én, nincs "szervező közép". / A versen kívül nincsen életem: a vers vagyok."4 A címadó versben ennek sokkalta lecsupaszítottabb, profánabb megfogalmazását találjuk ugyan, mely az "amíg lehet" köznapi kifejezést az élet, a puszta létezés felől világítja meg: "addig legyen tivornya, buja vágy / amíg lehet"5. A kötet versei között járva, azokat újra és újra el- és megolvasva ez a két horizont összecsúszik; egyszerre fejezi ki a túlélés iránti őszinte vágyat, és a felismerést: ha a vers vagyok, addig van vers, amíg létezem.
     Az Utolsó versek ciklusa ennek megfelelően ezt az állásfoglalást támasztja alá. Bár az életmű befejezettnek tekinthető, mégis, a további időszak versei, a versírás-létezésnek mintegy bizonytalan határidejű meghosszabbításai. Érdemes megjegyezni, hogy a ciklus korántsem tartalmazza az összes verset; egy válogatás (s nem Petri válogatása) eredményét konstatálhatjuk mindössze; a közeljövőben várhatóan újabb kéziratok közlésére kerül majd sor.6 Mindazonáltal ezeket a verseket nem kezelhetjük koncepcionális egészként; inkább a fragmentum felől közelíthetők meg, kiegészítve, elmélyítve előzetes tudásunkat.
     A kötet beszédformái szerteágazóak. Érezhető a nagyon markáns, kiforrott, csak Petrire jellemző beszédmód, ám a felhangok már korántsem ennyire harmonikusak. Azon keresztül, hogy folytatja a hibát, a hiba poéti- káját7, melyet legerőteljesebben, kvázi függelék jelleggel a Sár című ciklusban vitt diadalra,8 lehetősége nyílik a beszédformák gazdagítására. S ezt nem is mulasztja el kihasználni.
     A disszonancia ilyetén megteremtésével, fiziológiai állapotának kakofemisztikus prezentálásával, minden-napjainak (sic!) taglalásával néhol a polifóniát megközelítő viszonyt teremt. Elfogulatlanul beszél, vitatkozik magával, nosztalgikus énjén keresztül megszólítja egykori és jövendőbeli kollégáit; az élő kérdez itt a holtaktól, abban a marginális (ám nem oda kiszorult) helyzetben, melynek előidézője az éppen az ebben a szerepben elidőző lírai én. Mintha nem érne rá! Hiszen, feltevése szerint, nemsokára úgyis találkoznak. A szkeptikusabb megfogalmazásban pedig mindez így hat: hamarosan úgyis látni fogja, amit elődei. Ám épp e kétség, valamint a halálnak izgalmas témaként való megragadása az, ami izgatja Petrit. A félelembe más is vegyül: kíváncsiság. Mintha egy önmagán elvégzendő kísérlet dokumentá- ciójával találkoznák, szemtől szembe; s mivel bizonyosak vagyunk abban, hogy biztos távolságban vagyunk a (szövegtesttől), corpustól, kicsit hajlamosak vagyunk saját érdeklődésünket is lazább pórázra ereszteni. Ám a styxi rév felé menendő, valami mégis megtorpanásra késztet: "Gyufát lobbant, / emelkedik a kéz / a száj elé, / amelyben - höhh-hö - / nincs cigaretta."9 És nem a ténye, egyáltalán nem. A mikéntje az, ami megrettent bennünket; a precizitás, szakszerűség, s a kíméletlen őszinteséggel tálalt valóság kimondása, melyért Petri annyira megküzdött, s amit annyira fontosnak tartott. Csak most - úgymond tényleg - komolyra fordult a játék. S a nagyság ebben áll. Mi sem lett volna könnyebb, mint kihátrálni ebből a lehetetlen szituációból, vagy egyszerűen megállj-t parancsolni. Mi sem lett volna kevésbé petribb, mint így tenni.
     Nemcsak az egykori élőket vonja azonban be e dikcióba; úgy mondhatni megemlékezik azokról a kortársakról is, akik valamiképp kapcsolódtak, kapcsolódnak életéhez, pályájához; lett légyen szó akár a szakmai érdeklődésről, akár a magánszféráról.
     Túlzás lenne azt mondani, hogy Petri valamiféle leltárt, vagy számadást akart volna készíteni. Erre sem idejéből nem telt, s ami ennél is fontosabb, nem is állt szándékában. Mindazonáltal a korábbi kötetekkel ellentétben sokkalta foghatóbb, tapinthatóbb a lírai én; s szerepe is felértékelődik. Ezekben a versekben fontossá válik az elbeszélő kiléte, pontosabban itt léte; a verseket pontosan ez a biztos pont, a rögzítés adta bizonyosság foglalja keretbe.
     Az elmúlás domináns érzése mellé fel-felzárkózik (és pontosan a prózai betéteknek, kiszólásoknak, lábjegyzeteknek köszönhetően) az itt vagyok, itt vagyunk szintén meghatározó élménye. Ez a kettősség kiegészül a korántsem biztató jövőképpel. A valami ismeretlen valahol megvan ugyan, de "A nagy mű immár végképp elmarad",10 s egy másik ismeretlen közelít. Ez az új ismeretlen az egyenletben megbolygatja a képletet; Petri sosem törődött különösebben magával, saját sorsa, az utókor kevéssé izgatta. Mégis, mintha valamiféle nagyon diszkrét kétség érződne, a nagy mű felett elsikló, arról végérvényesen lemaradó költő ennek hangot is ad: "Kíméletlenül használtam magam, / és most látom, hogy milyen hasztalan."11
     Másutt lakonikus tömörséggel summázza életpályáját: "szavakat írtam / írásjelek / közé / egy életen át / többnyire // elég volt"12
     Persze létezik mindennek könnyedebb, s látszólag talán emészthetőbb variánsa is. A Sláger leszögez és véglegesít: "ráncosodik a bőr, kihull a fog / kicsit még élek, aztán meghalok."13 A Sanzon, hű maradván Petrihez az obligatúra határait kezdi ki: "Levágom a faszomat, / kinyomom a szememet, / már sehova se megyek, tárulok a semminek".14 Mindezt tetézi a Rímekben: "Élni. Félni. Kefélni. Ebből áll / az élet. Ó, jöjj már, édes Halál."15
     A néhol harsány, túljátszott rímeléssel kitűnően visszaadja a helyzet groteszk, önmagát (fel)boncoló mivoltát. A magánhangzó-harmónia ellenére a nagy diszharmóniára, az elmúlásra készülendő az ambivalencia bántó, ordító lesz. Megint egy olyan tabusértés, mellyel a megteremtett természetes közlésmódot, a drámaiatlan monológokat, dialógusokat árnyaltabbá teszi, ugyanakkor óriási hézag tátong a rímek adta biztonság és a bizonytalan, ám tudott és elkövetkező halál között.
     A kötött formák ellenére Petri itt is teljes természetességgel folytatja a prózai lélegzetvételű szövegeket. Nagyon fontos versek ezek, mondhatnánk azt is, hogy újra feldolgozott anyaggal van dolgunk. A témák tehát visszatérők; megemlékezik a magyar sorsról, s a nemzeti ünneppé avanzsálásról (Márciusi vének), utánozhatatlan stílusban kommentálva, figurázva a Kossuth-nótát: "Tetszenek érteni: ha és még egyszer".16 Ugyanez a problematika felmerül A Dunánál című opusban is, ahol nemes egyszerűséggel szól ki a szövegből: "Kedves Attila, Duna nincs már. / Hol vagyunk már attól, / hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny. / A Te Dunád már nincs."17
     A kiszólások, kommentárok, s a lábjegyzetek - mint általában a Petri-versben - itt is döbbenetes erővel hatnak; értékük gyakran meghaladja a főszövegét is. Ilyen a szentencia értékű kiszólás az Ich habe genug-ban: "Tanács kartársaimnak: ne kedveljétek műveiteket! / Jóllehet az önszeretet mindig jól jön, de eredménye hígfosás, / és ez a hasmenés mélyünkig leás...)".18 Vagy egy másik példa, egy odavetett vízió a Nosztalgia című, Brezsnyevhez szóló nosztalgiko-ódából: "Húgymeleg sör a Zsiguli sörkatakombában, ahol harmincméteres / sorokban álltak a szövetségbeforrt szabad alkoholisták, / és az egyszerűség kedvéért rögvest / egy tucat korsó sört rendeltek, / merthogy a pincérnek legföljebb két óránként / volt érkezése."19 Végezetül egy példa a lábjegyzetre, a Protonból; Szalmai-Proton, a könyörtelen fizikatanár, aki elégtelennel honorálja Petri szögletes szinusz-görbéjét, ezekkel a szavakkal: "Menj helyre, gyiriköm." Mire Petri: "Ő már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.*" A katartikus élményt azonban a lábjegyzet adja: "*Mivel Proton könyörtelenül buktatott, csak a pótvizsgán tudtunk átmenni. Azzal büntettük, hogy az érettségi banketten egyedül ő nem kapott virágot. Az öregember észlelte a felé áramló igazságtalan gyűlöletet, és azt mondta: »Ilyenkor már le szoktam pihenni. Mulassatok jól.«"20
     Ezek a kitérők teljesen természetes színben tűnnek ugyan fel, ám bevallottan tudatos szerkesztés eredményei: "Mivel a verseket elsősorban olvassák az emberek, ezek az apró megdöccenések arra jók, hogy ne aludjék el közben az olvasó. Persze van ennek általánosabb része, ha úgy tetszik, filozófiája is, én nagyon fontosnak tartom annak beismerését, sőt, hangsúlyozást, hogy mint emberek, gyarlók vagyunk."21
     A prózai törekvés erőteljesen érvényre jut a Kizökkent időben és A nagy utazásban is. Petri mindkettőben elcselleng a tárgytól, s az előbbiben vissza se tér; csak a zárlatban utal rá, hogy máris, különösebb erőlködés nélkül megvalósította és bemutatta a kizökkent időt: "Úgy belebonyolódtam a barátságunkba. Eképp hát mégiscsak / esett szó, sőt, másról sem esett, mint az időről. / Az időről, amelyből kizökkentünk / végérvényesen és mindörökre."22
     A nagy utazás pedig a kiapadhatatlan vodka-forrás forrásvidékére, az akkor még nagy Szovjetunióba kalauzol bennünket. Petri mesélőkedve töretlen; az eseményeket itt is leplezetlen őszinteséggel, vulgáris nyelvezettel tálalja, mint általában: "Sajnos, a szálloda mind a hat bárjában és éttermében momentán / zártkörű rendezvény van. Hát ez esetben valamilyen kocsma, ha lehetne. / Az van. ... Konstatálom, hogy kocsma, nos kocsma az van. Ezt meg kell hagyni. / Valósággal a bőség zavara. Nyomás, be az elsőbe. Ez az! Ez nekem való: / a füstöt vágni lehet, sör, vodka, húgy és hagymás hering-illat."23
     Azt hiszem láthatóvá lett, hogy az Amíg lehet versei a halál el- és megismerésén túl és azelőtt akarják és igenlik az életet; ragaszkodnak a lassan záruló térben, a szabadság adta joggal felvértezve: amíg az idő és az egészség engedi.
     Az utolsó versekben, Petri utolsó hónapjaiban a folyóiratok számára küldött darabokban ugyanezt a kettősséget láthatjuk; még megemlékezik, kedélyesen, cinkos-cinikus pillantásokkal méregetve egykori önmagát az FMK-ról (Fiatal Művészek Klubja), az egykori művésztársakról,24 ugyanakkor a találkozik a halállal is. No nem éppen mint Ady Endre Szent Mihály útján! Idézem a párbeszédet (sugdolózás helyett): "Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?" / "Már megbocsásson, de ezt mégiscsak / inkább magának kéne tudnia, nem?" / "Elvben igen, de hát tudja, hogy van / ez. A túlnépesedés miatt mára / mammut-vállalat lettünk, 3742 / fiókkal - az eddig regisztrált / halálozási okoknak megfelelően. / Én már csak olyan hatáskör / nélküli, címzetes vezérigazgató / vagyok. / Node beszéljünk komolyabb dolgokról. Mit iszik?"25 No comment. Illetve csak annyi, hogy ilyen az, amikor a halál ragadja magához a szót - és a kezdeményezést.
     Ami hátra van még: lamentációk, bár tudjuk "Lamentálni vagy dühöngeni kár",26 némi (el)időzés a szeretett társak között, a mezsgyén: "Maya és Sára hív, / Mari marasztal",27 s a párbeszéd az utolsó napokból: "Uram, hadd éljek egy kicsit még, / mielőtt végleg elpihennék." // "Ilyen finoman, csendesen? / Beszartál, édes öregem?" // "Be én."28
     Mi jön még? Ez a kérdés izgatta legkevésbé Petrit; őt kötötte a morál: embernek, versnek maradni, mindvégig. Az életmű azonban csak így lehetett teljes; a halál tudatával megbékélt, azt szigorú, igazságos-igazságtalan ítéletként elfogadó, a feladatot messzemenőkig: csontig csupaszítva oldotta meg Petri. Életműve pedig - nem most, még életében - megindult a klasszicizálódás útján.
     S úgy tűnik, igen rövid időn belül teljesül az, amit elérendő célként ő maga is megjelölt: "Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy költő elérhet, hogy bizonyos fordulatai beépülnek a nyelvbe, tehát szállóigévé lenni, az a legjobb dolog."29
     Még valami. Bármennyire is szerette volna, hogy bohóctréfaként értelmezzük saját lírai teljesítményét, biztos, hogy ezzel az útmutatással kudarcot vallanánk. A helyes arányokon sok múlik; megpróbálni mindenesetre meg lehet: kellő komolysággal közelítve.
 

Jegyzetek

1. Éldeklek. In: Petri György munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003, 443. p.
2. Petri György munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003, 441-457. p.
3. Utolsó versek, im. 441-457. p.
4. Vagyok, mit érdekelne, In: Petri György munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003, 373. p.
5. Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 28. p.
6. Szerkesztői jegyzet. Petri György munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003, 597. p.
7. Keresztesi József: Hibát hibára: Petri György kései költészete és a hiba poétikája. Jelenkor, 2001. január, 74-81. p. 
8. Keresztury Tibor: Függelék a törzsanyaghoz: Sár In: Keresztury Tibor: Petri György, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998, 157-168. p. 
9. A styxi rév felé menendő. In: Petri György munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003, 270. p.
10. Sláger. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 5. p.
11. i.m., u.o.
12. Summázat. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 71. p.
13. Sláger. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 5. p.
14. Sanzon. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 82. p. 
15. Rímek. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 81. p.
16. Márciusi vének. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 60. p.
17. A Dunánál. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 63-64. p.
18. Ich habe genug. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 23. p.
19. Nosztalgia. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 56. p. 
20. Proton. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 40-41. p. 
21. Parti Nagy Lajos: Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. In: Beszélgetések Petri Györggyel, Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1994, 164-165. p.
22. Kizökkent idő. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 48-50. p.
23. A nagy utazás. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 52-55. p.
24. Egy szigorúan ellenőrzött klub. In: Petri György munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003, 452-453. p.
25. A Halál. i.m., 453. p.
26. Sláger. In: Petri György: Amíg lehet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1999, 5. p. 
27. Mari marasztal. In: Petri György munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2003, 454-455. p. 
28. [Az utolsó napokból]. i.m., 457. p.
29. Parti Nagy Lajos: Szállóigévé lenni, az a legjobb dolog. In: Beszélgetések Petri Györggyel, Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1994, 167. p.