-  N. Tóth Anikó a szlovákiai magyar irodalomban mára legendássá vált Iródia-nemzedék tagja. Mi volt tulajdonképpen az Iródia? Milyen emlékeket őrzöl indulásodról?
     - Az Iródia a kezdő vagy éppen fiatal irodalmárok országos találkozója volt, nevezték mozgalomnak, műhelynek is. Hodossy Gyula szervezte 1983 tavaszától negyedévente Érsekújváron. Az összejöveteleken irodalmi folyamatokról szóló előadások hangzottak el, majd az iródiások művei kerültek terítékre hozzászólás és vita formájában. A legjobbnak vélt szövegek bekerültek az Iródia-füzetekbe (ezek a kiadványok a hatalom figyelmének elterelése érdekében módszertani segédanyagként forogtak közkézen). A találkozó 1986-os betiltásáig 16 Iródia-füzet jelent meg, köztük tematikus számok is (pl. néprajzi , gyermekirodalmi, műfordítás-szám); az utolsó mind külső megjelenésében, mind tartalmában a hivatalos irodalmi lapokkal (beleértve a szlovák nyelvűeket is) vetélkedett. Az Iródia kezdettől fogva politikamentes (ez a szó leginkább az ideológiamentes szinonimájaként értendő) szerveződésnek vallotta magát, tevékenységét mégis szocialistaellenesnek meg nacionalistának nyilvánították, és pártvonalon felfüggesztették. Ez amolyan ténytörténet persze, ami kiolvasható az Iródia 1983-1993 című antológiából. Nekem elsősorban kalandot jelentett, hiszen gimnazistaként kerültem a pörgésbe (éppen túljutva első irodalmi sikeremen: tizenöt évesen egy novellámmal első díjat nyertem a pozsonyi Nő című hetilap diákalkotói pályázatán). Megismerkedtem egy csomó fiatallal, akik kezdeni akartak valamit magukkal meg az irodalommal, lehetett jókat beszélgetni, és főleg tanulni. Szerencsénkre odafigyeltek ránk a nagyok (értsd felnőttek, biztos értékítélettel rendelkező szerzők, szerkesztők vagy éppen kritikusok), Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Balla Kálmán jut hirtelen eszembe, akik atyai szigorral véleményezték zsengéinket. A találkozók után másképp és főleg mást olvastam/tunk, mint korábban. (Emlékszem, az egyik Iródia-füzetben megjelent egy ajánlott szépprózajegyzék, amit Grendel állított össze - valószínűleg egyre fogyott a türelme irományainkat olvasgatva. Sokkal elfogadhatóbb volt ez - már a megnevezés is! - egy ilyen inspirálónak, termékenynek mondható közegben, mint az iskolai kínosan kötelező olvasmánylista, holott számos ponton egyeztek a művek. Viszont a hivatalos irodalomórán akkoriban nemigen hallhattunk Mészölyről, Esterházyról, Hajnóczyról, Camus-t, Borgest, Hrabalt, Vonnegutot nem is említve - ma már persze valamit javult a helyzet, a középiskolai tankönyveket ismerve állíthatom.) Az Iródia különféle szemléletmódoknak, irányzatoknak, értékrendeknek, érdeklődési köröknek biztosított teret, ami nekem akkor nagyon izgalmasnak tűnt. És ha követjük az iródiások utóéletét,  láthatók is a különböző utak. Van köztük többkötetes, folyamatosan publikáló szerző, mint pl. Hizsnyai Zoltán, M.Csepécz Szilvia, vagy olyan, aki egy ideig jelentkezett kötetekkel, aztán elhallgatott (Farnbauer Gábort, Czakó Józsefet vagy Hogya Györgyöt említeném, esetleg Krausz Tivadart). Két pálya tragikusan szakadt meg, Pálovics Lacié és Talamon Alfonzé. Hodossy Gyula, a Lilium Aurum Könyvkiadó alapító igazgatójaként szintén az irodalom közelében maradt, irodalmi rendezvényeket továbbra is szervez, időnként jelentkezik egy-egy verskötettel is. Csanda Gábor irodalomszervezőként, szerkesztőként tevékenykedik, Juhász R. József az intermediális művészeteket képviseli szerte a világban. De iródiás volt például Tóth Károly, a somorjai székhelyű Fórum Társadalomtudományi Intézet jelenlegi igazgatója, vagy éppen Csáky Pál, aki most a szlovák kormány alelnöke. Az iródiások nagy része azonban letette a tollat (vagy legalábbis nem publikál), talán mert túl keménynek tartotta az írásait ért kritikát, nem kapott elég motivációt, vagy éppen ellobbant a kezdeti (ne felejtsük: a legtöbb esetben kamasz!) lelkesedés. Az én iródiás pályafutásom sem igazán sikertöténet (pedig bizonyos értelemben kiválasztott voltam a szűkebb szervező társaság, az Iródia-fórum tagjaként), megkaptam én is a magamét (csak bele kell nézni egyik-másik Iródia-füzetbe) - szerencsére. Kellettek nagyon a tanulóévek.
     - Ellentétben nemzedéktársaiddal, a budapesti ELTE hallgatója lehettél. A rendszerváltás előtti években ez meglehetősen szokatlan volt. Mit adott számodra az egyetem és Budapest?
     - Rengeteg lehetőséget nyilván. Magyarországon a nyolcvanas évek közepén szabadabbnak tűnt az élet, mint Szlovákiában, ami azért persze nem volt ilyen egyszerű. De mondjuk az egyetemen a nagyobb szakokon lehetett választani a meghirdetett előadások és szemináriumok - tanárok! - közül (pozsonyi vagy nyitrai egyetemista barátaim irigyeltek is emiatt). Sok időt töltöttem könyvtárban, megpróbáltam behozni a lemaradásomat (Iródia ide, Iródia oda, azért volt bőven pótolnivaló). Színházba, moziba, tárlatokra, irodalmi estekre jártam. Egy időben - a nyolcvanasok végén - meg tüntetésekre, ami akkor kulturális pezsgést is jelentett meg bulit (az utcán írókkal, színészekkel lehetett spontán találkozni).
     - Nem érezted magad magyarországi tanulmányaid miatt némiképp idegennek a szlovákiai magyar irodalom kontextusában?
     - Nem, mert elsős koromban még javában élt az Iródia, jártam a találkozókra, a betiltás után pedig a pesti Iródia-estek résztvevője lettem, gyakran azért is, mert a többiek az utazási korlátozás miatt nem jutottak át a határon. 87-ben a Kassák-centenáriumot sem lehetett Érsekújváron szervezni, a szülőváros helyett az is Pestre került. Juhász R. József Krausz Tivadarral mail-artot indított Kassák tiszteletére, nekem az volt a feladatom, hogy a beérkezett anyagokat a különböző pesti címekről összegyűjtsem. Kezdetben tehát nem kerestem személyes kapcsolatot a magyarországi fiatal irodalmárokkal vagy irodalmi körökkel, később pedig - miután egy kicsit szétnéztem -, úgy gondoltam, nehezen, sőt egyáltalán nem fogadnának be vagy el. Pedig felül kellett volna kerekedni a komplexusokon, így utólag mérlegelve. Viszont alig írtam akkoriban. Amikor pedig egyetem után hazajöttem Szlovákiába, az Irodalmi Szemle, majd később a Kalligram szerkesztői, munkatársai voltaképpen iródiás ismerőseim voltak, tehát nem kellett elölről kezdeni mindent.
     - Esszéid, tanulmányaid Kísérlet megszólalásra és elnémulásra címmel a Kalligram Kiadónál jelentek meg, sa 20. századi irodalomtörténésekkel foglalkozol bennük. Úgy tudom, kedvenc korszakod a századelő, Cholnoky, Csáth, Kosztolányi...
     - Szemináriumi dolgozatírás közben derült ki, hogy egy-egy szöveg megértésében sokat segít, ha írnom kell róla. Többszöri olvasást igényel, hogy beljebb kerüljek, és nyilván minden újabb olvasás más élményekkel lep meg. Majd jött az ötlet, hogy ezt egyetem után is lehet művelni. Előbb recenziókat publikáltam, aztán jöttek a hosszabb szövegek. Nem is merem esszéknek, tanulmányoknak nevezni őket, olvasói kalandok, belehelyezkedések inkább. Rendszerint prózai szövegeket választok. A századelő novellisztikája valóban nagyon izgalmas vidék, fragmentumokban a kor szenvedélyei, a próza finom alakulásai. Kosztolányi pedig csaknem gyerekkori élmény: elég jó voltam versmondásban (néhány ismerősöm máig emlegeti, hogy a Színes tinták... az én kislány-hangomon szólalt meg legemlékezetesebben), tehát eleinte főleg a verseskötetét lapozgattam, prózáját 14-15 éves koromtól olvasom. Folyamatosan és mindig újra.
     -  És természetesen Mészöly Miklós...
     - Talán furcsának tűnik, de a Mészöly-művet az előbbiek (Gozsdu, Cholnoky, Csáth, Krúdy) egyenes folytatásaként élem meg. Szövevény, titokzatos televény, közben pedig szinte csikorgó pontosság. Magasra tett mérce. Szigorú belső igényesség. Mindig másképp szólít meg.
     -  Tanulmányok, elbeszélések, novellák mellett meséket is írtál. Mi az, ami a mesében megfogalmazható, míg a felsorolt műfajokban nem?
     - A nyelv dolgozik másképp bennem. Felszabadultabban és egyszerűbben, rácsodálkozva az apró eseményekre, mint amikor egy gyermek birtokába veszi a világot. A mese más válaszokat ad a világ működésével kapcsolatos kérdésekre. Könnyebben elfogadható válaszokat, még a szomorú dolgokról is. Persze nagyon meg kell küzdeni minden egyes szókapcsolatért, mondatért. Nincs felelőtlen játék, felhőtlen bohóckodás. Ebben a műfajban még véletlenül sem.
     -  Első meséskönyved Tamarindusz címmel jelent meg, a második az Alacindruska címet viseli. Mit jelentenek ezek a titokzatos címek?
     -  Növénynév mindkettő, illetve egy-egy mese perszonifikált szereplője. De azért nem valamiféle növényhatározó mesébe komponálásáról van szó! A természetet, a növényvilágot látványával, illataival szeretem, a növénynevek világa pedig csupa nyelvi leleményre épül. Az alacindruska például palóc tájszó, a jácint szinonimája. Muzsikál, becéz, cirógat, játszik velem a nyelv, észrevétlenül szövődik a történet. A két mesekötetcím hangzásában is hasonlít egy picit, de ez inkább véletlen. A címadás mindig nagy fejtörést jelent. Biztosan van olyan olvasó, aki pontosan az ismeretlen csengésű cím miatt nyitja ki egyik vagy másik könyvemet. De olyan is előfordulhat, hogy éppen ezért a kezébe sem veszi.
     -  Meséskönyveid Németh Ilona illusztrálta, köteteid képanyaga éppúgy valódi élmény, mint szövegeid. Honnét jött ez a közös munka? Fontosnak tartod a könyvek illusztrációit is?
     - Németh Ilonával is az Iródia környékén ismerkedtem meg (valószínűleg), aztán pedig Pesten is összefutottunk néhányszor, ő az iparművészetire járt. Szerettem nagyon a Weöres- és a Simkó-kötetét, megörültem, amikor érdeklődött a meséim iránt. A Tamarindusz megjelenése elsősorban neki köszönhető, mert azon túl, hogy elkészítette az illusztrációkat, kiadót is keresett közös könyvünknek, melyben a kép és szöveg egyenrangú elem. Gyermekkori élményeink nagyon hasonlóak, sok mindenről azonos a véleményünk, talán ezért is volt jó együtt dolgozni. Az Alacindruska meséihez is nagyon kedves, finom képi környezetet talált ki. Gyermekkönyvek esetében nyilván nagyon fontos az illusztráció, bár látni sok olyan könyvet, amit éppen a képanyag tesz teljesen tönkre. Németh Ilona olyan világot teremt illusztrációival, amely a szövegterek határait nem zárja le, nem véglegesíti, nem blokkolja vagy sokkolja a fantáziát, hanem éppenhogy kinyitja, tehát a befogadó tovább alakíthat rajta, képzelhet hozzá, játszhat vele kedvére. Egy példát hadd mondjak el: a Tamarindusz egyik mesketéje mindössze egy mondat: Gyere haza, apu! Németh Ilona ezt úgy illusztrálta, hogy két oldalt üresen-fehéren hagyott, vagyis ami a gyermekben a hiány jele, az az erős vizuális hatással dolgozó képeskönyvben a hiányzó kép. Ezt a felületes könyvlapozgató nyomdahibának vélte, a könyvismertető a meg nem írt mesét hiányolta vagy rótta fel. Viszont egy találkozón, amikor a gyerekek elmondták, hogy melyik a kedvenc meséjük a könyvből, egy hat-hétéves kislány éppen oda lapozott: gyönyörű gyerekrajzokkal volt tele az a két oldal, ott volt a házuk, a kertjük, a játékai, a testvére, az anyukája, ő maga pedig kézenfogva az apukájával, akinek a figurája aránytalanul nagyra sikerült. Később derült ki, hogy a kislány szülei nem sokkal korábban váltak el. Ez a kislány (sajnos) pontosan tudta, magyarázkodás nélkül is, hogy miről van szó a mesében. Persze ennek megértéséhez nem feltétlenül kell elvált szülők gyerekének lenni, hiszen nagyon sok apuka a munkája miatt vagy egyéb okokból nincs otthon vagy nem ér rá a gyerekével foglalkozni. Mindenesetre a gyermek befogadó másképp érzékel, mást lát, mást tart fontosnak, mint a felnőtt, akár szövegről, akár illusztrációról van szó.
     -  Dülle és Kandika címmel jelentek meg gyermekek számára írott színpadi műveid. Ha jól tudom, az ipolysági gyermekszínjátszók több alkalommal is színpadra vitték meséidet. Milyen feladatokkal szembesültél a két műnem egymásba fordításakor?
     -  Dialógusokban kellett elsősorban gondolkodni, a konfliktusok kiélezésében. Hozzáképzelni a színpadteret, a mozgás- és gesztuslehe- tőségeket. Mindezt a gyerekszereplők képességeihez mérni, mert elsősorban nekik szántam a darabokat. Sűrítettebb nyelvet igényelt, meg aztán az eredeti mesék történetét át kellett egy kicsit szabni, hogy a párbeszédekből, a színpadi jelzésekből egyértelműen olvashatóak legyenek. Az ipolysági Csillag-szóró gyermekszínjátszó csoport házi dramaturgja (meg segédrendezője is) voltam évekig, a próbák rengeteg írói tapasztalattal is jártak. Tehát ezek a játékok a megírást követően azonnal gyakorlattá váltak, ráadásul az esetek többségében egyenesen fesztiváldarabbá, ami kontrollt is, visszajelzést is jelentett.
     -  Most egy regényen dolgozol. Megtudhatnánk erről többet is?
     -  Nem tudok, illetve nem is szeretnék erről igazán beszélni, nincs még készen, bár részletei megjelentek már különböző folyóiratokban. Történetszilánkokból rakódik ki. Majd elválik, milyen szövegvilág.