Talamon Alfonz szövegeit olvasva a befogadó óhatatlanul szembekerül a "többrétegűség", többértelműség, többszintűség problematikájával. Amint azt Németh Zoltán, a Talamon-monográfia szerzője is megállapította: "a fikciónak és a végtelen szemiózisnak van kiszolgáltatva minden olvasó. Kiszolgáltatva, hiszen a szövegértésünket is az a hit határozza meg, azok a kontextusok, amelyek felől olvassuk a szöveget - azaz az olvasó saját játékai és előfeltevései. De nemcsak kiszolgáltatott az olvasó, hanem ha képes magát olvasóként átadni a végtelen szemiózis 'keresztbe-inszeminálásának', akkor olyan 'eldönthetetlenségi együtthatóra' tehet szert olvasatunk, amely kizárhatja autoritatív jellegű olvasatunkat, s lehetőséget, "reményt" adhat arra, hogy saját szövegünkben is 'sok különféle nézőpont egymást termékenyítő dialógusa' fog generálódni."¹ Eszerint tehát - mint minden (irodalmi) szövegnek - a talamoni szöveguniverzumnak is végtelen számú lehetséges olvasata van, az alábbiakban ezek közül emelünk ki egyet.
     Véleményünk szerint a talamoni szöveg markáns, meghatározó jellegzetessége, hogy olyan elemeket vonultat, mutat fel, amelyek a mindenkori befogadó számára egyebek mellett úgy is értelmezhetők, mint egyfajta, a pszichoanalitikus irányultságú interpretációra való felszólítás, felhívás jelei. Hogy mik ezek a jellegzetességek, azt érintőlegesen már az eddigiek során is láthattuk. Elsősorban a talamoni próza sötét, komor alaphangulatára, a szorongással, rettegéssel, életidegenséggel és gátlásokkal teli, saját múltjukban rekedt, jövőtlen, kiszolgáltatott, magányos és név nélküli "hősökre" kell gondolnunk. Mindezt elegendőnek és feljogosítónak érezzük ahhoz, hogy a szövegek összes lehetséges olvasatai közül éppen az imént kijelölt pszichoanalitikus irányultságú diskurzust válasszuk interpretációnk keretéül. Tehetjük ezt annál is inkább, mivel szándékunk szerint Talamon prózájának kafkai vonásait szeretnénk feltárni, s köztudomású, hogy a Kafka-értelmezések egyik legfrekventáltabb, "legnépszerűbb" területének éppen a pszichoanalitikus irányvonal számít(ott). Nem véletlenül fedezték fel már a múlt század harmincas éveinek cseh irodalmában, hogy a kafkai "hősök" - Talamonéihoz hasonlóan - idegenek a világban és a társadalomban, személyiségük kettéhasadt, és az énvesztés, az egyéniség nélküliség, az elidegenedettség, valamint a bűntudat érzésével jellemezhetők.
     Bár választott szempontunk egyértelműen és vitathatatlanul kiterjeszthető volna a talamoni prózavilág egészére, mi most mégis csupán az életmű egy sajátos szeletével foglalkozunk, mégpedig azokkal a szövegekkel, amelyek "főhősét" a szerző/elbeszélő a B. B. nyelvi jellel identifikálta. Mindösszesen négy ilyet találhatunk az életműben: Az ajtó (1984) című, egyik legkorábbi Talamon-írást, Az éjszaka árkádsorai című elbeszélést az író első, A képzelet szertartásai címmel 1988-ban megjelent kötetében, a Gályák Imbrium tengerén (1992) című regényét, s végül az 1995-ös kötetben, Az álomkereskedő utazásaiban szereplő, A hajnalok iszonya című novelláját. Hogy miért éppen ezekre esett a választásunk, annak több oka is van. Egyrészt "maga" B. B., aki/ami mintegy összekötő kapocsként van jelen a tárgyalni kívánt szövegekben. Másrészt - mint majd később látni fogjuk - ezek mutatják a legszorosabb összefüggést, hasonlóságot a talamoni és a kafkai szöveguniverzumot tekintve, hiszen mindkettőnek meghatározó, központi problematikája az identitásvesztés, -keresés, -tévesztés témaköre. Harmadrészt pedig Talamon itt tárgyalt szövegeit keletkezésük kronológiájában vizsgálva egyfajta "fejlődést"² véltünk felfedezni, amelynek megvilágításához Norman N. Hollandnak, a tranzakcionális kritika³ elnevezésű pszichoanalitikus befogadáselmélet képviselőjének egyik írását⁴ hívjuk segítségül.
     Holland (és mások) szerint a pszichoanalízisnek három szakaszát különböztethetjük meg, melyek mindegyikében "az emberi egyediség tudománya" maradt ugyan, a feltételezett fázisok között mégis lényegi eltérés fedezhető föl. A pszichoanalízis tehát "először a tudattalan pszichológiája volt, azután az én, napjainkban pedig [...] a self pszichológiája lett". (335.) Az első fázis a tudatos és tudattalan közötti polaritás Freud általi felfedezéséhez köthető, irodalomtudományi alkalmazása éppen ezért Freudnak az Álomfejtéshez fűzött 1914-es kiegészítéseiben fellelhető szimbólumlistáján alapul, és központi terminusai lesznek például a következők: Ödipusz-konfliktus, orális fázis, anális fázis, fallikus szakasz, fixáció, látens tartalom, kasztráció. "Az ilyenfajta szimbólum-dekódolásnak az irodalomkritikára való alkalmazása a szövegtől az anatómia felé sodor bennünket, a papíron levő szavaktól a tudattalan mélységekig." Ezért eredménye - Holland szerint - egyfajta primitív olvasat lesz. (336.)
     A pszichoanalízis második szakaszának kezdetét Holland 1923-ra datálja, amikor is Freud topografikus modelljét felváltotta az ún. strukturális modell, amelyben ösztön-énről, énről és felettes énről beszélt. Az énpszichológiai fázisnak az irodalomtudomány keretein belüli alkalmazása során tehát elsősorban ezekhez a fogalmakhoz folyamodhatunk, s így már "kevésbé bizarr" eredményhez jutunk, ami ráadásul nagyon hasonló egy hagyományos formalista olvasathoz. (336-338.) A pszichoanalízis második szakasza azonban még mindig egyedül a "bent"-re fókuszál, szemben a harmadik fázissal, amely már a "bent" és a "kint" viszonyára kíváncsi. A tudatos-tudattalan, én-nem én megkülönböztetések helyett tehát a selfet állítja szembe a non-selffel. Nem véletlenül nevezik interpszichikus modellnek, amely "magába foglalja mind az individuális pszichét, mind pedig annak környezetét". (338.) A hangsúly a "személyes én", az identitás, azaz legbelső lényegünk, saját egészlegességünk átélése felé tolódik el. (339.) A váltásnak az irodalomtudomány szempontjából is nagy jelentősége van, hiszen általa képessé vál(hat)unk arra, hogy megértsük: feladandó illúzió csupán, hogy "a valóságot (vagy egy szöveget) csak önmagunk távoltartásával érthetünk meg" (340.). Holland szavaival: "Kritikai elkötelezettségünket arra használjuk, hogy nemcsak a szöveget interpretáljuk, hanem azt is, amit a szövegről mondunk. Összekapcsolva a két dimenziót, azért használunk irodalmi tudást, hogy ebből öntudatra, önismeretre tegyünk szert. Kifejezzük és újraalkotjuk magunkat interpretációinkban - ahogyan mindig is tettük -, de ezt most már gondolatilag reflektáltan tesszük." Éppen ezért Holland szerint "annyi olvasat lehetséges, ahány olvasó leírja azt. Lehet és kell lennie. [...] A legjobb interpretátorok önmaguk ismeretéről ugyanúgy fognak beszélni, mint az irodalom ismeretéről." (341.) 
     Említettük, hogy Talamon általunk vizsgált négy szövegében egyfajta "fejlődést" véltünk felfedezni. Amennyiben (William Ockham gazdaságosság elvét alkalmazva) egy-egy szöveg interpretációja során azt a legegyszerűbb értelmezést, magyarázatot fogadjuk el, amelyhez a lehető legkevesebb feltételezés szükségeltetik, akkor könnyen felfedezhetjük ezt a "fejlődést". A szerző legkorábbi írását, Az ajtó címűt ugyanis ez esetben legkézenfekvőbb módon a pszichoanalízis első fázisának fogalmi rendszerével értelmezhetjük, míg a szövegeket keletkezésük kronológiai sorrendjébe állítva azt kell látnunk, hogy minél későbbiről van szó, annál valószínűbbé válik annak a szükségszerűsége, hogy az interpretációhoz a pszichoanalízis egy későbbi szakaszának feltételezésrendszerét hívjuk segítségül. Legfőképpen az utolsó, A hajnalok iszonya című elbeszélés esetében érvényes, hogy az már kizárólag a harmadik fázis keretei között értelmezhető, és nem elegendő hozzá a pszichoanalízis első szakaszának "szimbólum-dekódoló" módszere.
     A továbbiak során fent megfogalmazott állításunkat kíséreljük meg igazolni, mégpedig oly módon, hogy a tárgyalt Talamon-szövegeket sorra véve megnézzük, hogyan alakul bennük a már érintett identitás-kérdéskör. Emellett arra is megpróbálunk fényt deríteni, milyen párhuzamok fed(ez)hetők fel a talamoni és a kafkai szöveguniverzumban az identitás problematikája szempontjából.
 

Az ajtó

Amint azt már fentebb megállapítottuk, Talamon Alfonz Az ajtó című elbeszélésének egy lehetséges jelentése a pszichoanalízis első (és részben a második) szakaszának fogalomrendszere segítségével fejthető fel.
     A szöveg kezdő szituációja jellegzetesen talamoni, és azt kell mondanunk, hogy emellett jellegzetesen kafkai is: B. B. ébredése kapcsán óhatatlanul is Josef K. A per-beli ébredésére asszociálunk. Tovább olvasva viszont azt tapasztaljuk, hogy míg Kafka egy-egy szövegében az ébredés egyszeri eseményként van jelen, amelyhez nem (mindig) rendelhető egyedi, különleges funkció⁵, addig Talamonnál az alvás, az álom, az "éb(e)ren is álmodás" pozíciója nagy jelentőséggel bír, mintegy a szövegek központi szervezőjeként képes felülírni azok koherenciáját, egyéb lehetséges jelentéseit. Németh Zoltán szerint "Talamon hősei mintha folyton arra ébrednének, hogy álmodnak"⁶. Az éber és a módosult tudatállapotformák közti határok elmosódnak, ami nehezen értelmezhetővé teszi a szöveget a befogadó elbizonytalanítása által.
     Pszichoanalitikus szempontú vizsgálódásunk azonban igazából csupán a szöveg egy későbbi pontján válik valóban indokolttá, megalapozottá. Ez a szöveghely pedig az apa említése, helyesebben mondva az apa alakjának, emlékének B. B. tudatába való betörése. Mint megtudjuk, B. B. számára ez az emlék kényelmetlen, hiszen az apával való összehasonlításban mindenképpen alulmarad. S hogy mi lehet a kettejük közti összehasonlítás alapja, az kiderül a nyilvánvaló áttételből: bár B. B. tudatában az apától való különbsége gyengébb akaraterőként manifesztálódik, a szövegben megjelenő nyakkendő felfedi "hősünk" tudattalan vágyát, hogy férfiasságban kerekedjen az apa fölé, ezáltal mintegy hatalmat szerezve fölötte, s mint majd látni fogjuk, egyúttal az anya fölött is. A nyakkendő a freudi értelmezésben ugyanis egyértelműen fallikus szimbólumként szerepel,⁷ s jelentőségét bizonyítandó az általunk tárgyalt szövegben az említetten kívül még két alkalommal jelenik meg, mindkétszer közvetlenül a címben megjelölt ajtón való belépésre tett kísérlet előtti pillanatban: "Letörölte a homlokára kiülő izzadsággyöngyöket, majd megigazította a nyakkendőjét, és a lehető legnagyobb csendben az AJTÓ felé lépett"⁸, és a végén még egyszer: "Izgatottan köhintett egyet, megigazította a nyakkendőjét, és megfogta a kilincset." (558.) De vajon mit jelenthet az ominózus ajtó? Ennek megfejtéséhez megintcsak a freudi szimbolikához kell fordulnunk, amely szerint az ajtó általában testnyílást⁹ jelképez, "szűk helyiségbe behatolni, zárt ajtókat kinyitni" pedig "a legelterjedtebb szexuális szimbólumok közé tartozik"¹⁰. Mindezek ismeretében elmondhatjuk, hogy B. B. az identitás alakulásának útján sodródik, és jelen szövegünk ennek az útnak egyik leglényegesebb pontján, mégpedig az ödipális konfliktus (tudattalan!) "állomásánál" érte utol. Nem véletlen, hogy éppen az apa és az ajtó szimbólumok szerepelnek itt. Az ödipális konfliktus "főszereplője" ugyanis B. B. mellett az apa, illetőleg az anya, akit a szöveg esetünkben az ajtóval (méghozzá nem akármilyennel, hanem az "igaz AJTÓval", 554.) azonosít. Nézzük, hogyan is történik mindez!
     B. B. elérkezett ahhoz a ponthoz (stílszerűen azt is mondhatnánk: küszöbhöz), amikor be kell lépnie az ajtón, vagyis incesztuózus módon be kell hatolnia az anya testébe. Ehhez azonban előbb azonosulnia kell az apával. Tudattalan "feladata" és az esetleges (fantáziáiban előrevetített) kudarc mélységes szorongással tölti el, ugyanakkor szégyent is érez, amiért "ennyire odavan egy probléma miatt" (553.). Szorongásairól változatos módszerekkel igyekszik elterelni a figyelmét, kezdve az újságolvasástól egészen a kavicsrugdosásig. Felettes én hiányában (hiszen annak kialakulása az Ödipusz-komplexum valódi tétje) B. B. fokozottan érzékeny mindenféle külső megnyilvánulásra, felé irányuló, rá vonatkozó értékelésre, viselkedésének mércéje a társadalom, ami szövegünkben a gondolatolvasó, "elálló fülű, csúf kislány" (553.) alakjában testesül meg. B. B. halálosan retteg a nevetségessé válástól, mert mi van, ha az anya esetleg tudomást szerez a gondolatairól, terveiről? Mindeközben egyre közelebb kerül az AJTÓhoz, mintegy módosult tudatállapotba jutva: tudata beszűkül, "a semmin lépked, és körülötte nincs semmi, csak előtte" (554.), mégpedig az AJTÓ, vagyis a minden. Nem akármilyen ajtó ez, hanem a képzeletben erőteljesen felnagyított, "igaz AJTÓ", vagyis az anya. Rettegése egyre nő, ráadásul "hallgatózás" közben tetten érik, aminek eredményeként a szorongás mellett megjelenik az incesztustilalom miatti szégyenérzet és bűntudat is. B. B. Kafka hőseihez hasonlóan képtelen a kapcsolatteremtésre, a kommunikációra, félelmei passzívvá teszik, így kénytelen feladni a tervét.
     A másnapban bízva indul hazafelé, és ismétlődő, ugyanakkor saját maga előtt is beláthatóan hiábavaló "próbálkozása" egyfajta sziszüphoszi "hőssé" avatja, mégpedig a kafkai értelemben vett Sziszüphosszá. Kafka Prométeusz című elbeszélésében ugyanis Prométheusz sziklája, a "megmagyarázhatatlan sziklahegység"¹¹, a "jelentésében kiüresedett jelentő [...] sziszüphoszi kővé alakult, legyőzve a hős lázadásának minden transzcendens vonatkozását, sőt, legyőzve a hőst magát is, aki belefáradt sorsa abszurd értelmetlenségébe."¹²
     B. B. azonban másnap újfent az ajtó felé tart, s ekkor valami váratlan fordulat következik be: a szövegben föltűnik az apa: az utcán - halálsikoly kíséretében - "hatalmas vörös bikák rohantak végig" (557.). Ha ismét a freudi szimbolikához fordulunk, megtudhatjuk, hogy "vadállatokkal szimbolizálja igen sokszor az álom akár az álmodó, akár mások szenvedélyes ösztöneit, rendszerint olyan emberekéit, akiktől különben is fél, tehát egy jelentéktelen eltolás útján magukat az embereket, akik ezen ösztönök hordozói. Innen szinte csak egy lépés a rettegett apának (kiemelés tőlem - D. K.) a totemizmussal egybecsengő ábrázolása vérengző állatok, kutyák, megvadult lovak formájában."¹³ Emellett a megvadult bikák, lovak általi üldöztetés "a szorongók nyilvánvaló álomtartalmára jellemző"¹⁴, s amint arról az eddigiek során meggyőződhettünk, B. B. mindezeket a feltételeket maradéktalanul kielégíti. Ezen kívül gyakori módosult tudatállapotai miatt nehezen dönthető el, mikor éber, illetőleg mikor álmodik, tehát a megvadult vörös bikák apával való azonosítása helytálló értelmezésnek tűnik.
     A szövegben B. B. tudattalanja nyitott könyvként tárul elénk, melynek lapjairól nehézségek nélkül olvashatjuk le apa és fiú anyáért folytatott küzdelmét. Talamonnál nem meglepő módon a fiú vesztesként kerül ki a harcból: "kábult az ütéstől volt, csalódott pedig azért, mert valahogy több megértést várt a vörös bikától" (557.). Mindenestre azzal próbálja áltatni magát, hogy "ha az AJTÓ látta a küzdelmet, akkor B. B. nem égett le előtte" (558.). Minden hiábavaló azonban, hiszen bár B. B. eljut az anyához, passzivitása következtében az ödipális konfliktus továbbra is megoldatlanul marad.
     Mindaz, amit az eddigiek során összefoglaltunk, kétféle módon értelmezhető:
     1. B. B. a leírtak alapján gyerek¹⁵, hasonlóan Kafka Josef K.-jához, amint azt Erich Frommnak A perről szóló értelmezésében is olvashatjuk: másoktól függő, "receptív orientációjú" lény. Josef K.-ról is elmondható, hogy felettes én hiányában kénytelen a külvilágtól érkező információk alapján eligazodni. Egy lényeges dolgot azonban nem vesz észre: az "autoritariánus lelkiismeret" mellett létezik egy másik, egy "humanisztikus lelkiismeret" is, amely éppen ezért hasztalanul igyekszik különféle tárgyiasult formákban a segítségére sietni.¹⁶
     2. A szövegből kiindulva azonban valószínűbbnek tűnik az a lehetőség, miszerint B. B. felnőtt ugyan, de - ismét csak a korai pszichoanalitikus terminológiához nyúlva - mintegy fixálódott a fejlődés fallikus szakaszában. Ennek eredményeként csupán egyfajta "szerep-identitással" rendelkezik (hiszen "később szép karriert fut be", 559.), ugyanúgy, mint Josef K. is.¹⁷ Mivel tehát az apával való azonosulás, s ezáltal az anyával való egyesülés is sikertelen véget ért (helyesebben: nem történt meg), B. B. nem jut(hat)ott el az identitás teljességének szintjére, többek között nemi identitása sem tisztázódott. Mindennek egyenes következménye B. B. névnélkülisége, ami - hasonlóan Kafka Josef K.-jához - kitöltetlen, üres formává¹⁸ változtatja csupán, a szöveg önazonossághiánytól szenvedő "hősévé".
 

Az éjszaka árkádsorai

Amint arra interpretációnk folyamán már többször is utaltunk, a talamoni szövegnek számtalan lehetséges olvasata van, s ezzel a ténnyel Az éjszaka árkádsorai című elbeszélést olvasva ugyancsak szembesülünk. Látni fogjuk, hogy szinte lehetetlen egyetlen önálló, átfogó, folyamatosan végigvihető értelmezést kiemelnünk a sok lehetséges szövegmagyarázat közül, mivel azok minduntalan megszakítják, "összezavarják" egymást, nem különíthetők el világosan egymástól. Amennyiben tartani szeretnénk magunkat eredeti elhatározásunkhoz, első lépésként azt kell megállapítanunk, hogy említett szövegünk a pszichoanalízis három, korábban felvázolt szakasza közül melyiknek a fogalomrendszerével válik a legkönnyebben értelmezhetővé. Alapvetően a harmadik fázis terminológiáját hívhatjuk segítségül, ugyanis - bár bizonyos szöveghelyek magyarázatához vissza kellene nyúlnunk az első szakasz fogalomrendszeréhez - az általunk kiválasztott lehetséges interpretáció, illetőleg a kafkai szövegvilággal való összehasonlítás szempontjából ezek a részletek irrelevánsak, figyelmen kívül hagyhatók.
     Az éjszaka árkádsorai - és valamennyi, a továbbiak során általunk értelmezett Talamon-szöveg - az identitásról szóló diskurzusok közé, azok identitásnarratívumnak nevezett kategóriájába utalható. Az identitásnarratívum (a pszichológiában) egy "sajátos elbeszélés-műfaj [...], amely az identitás elvesztéséről, kereséséről, esetleges megtalálásáról"¹⁹ szól. B. B. esetében - az előző elbeszéléshez hasonlóan - egyértelműen identitáskeresésről kell beszélnünk. Szinte rögtön a szöveg kezdetén "B. B. tudatában találjuk magunkat, kontrollálhatatlan víziók, fantazmák és asszociációk formájában".²⁰ Egyetérthetünk H. Nagy Péterrel, aki szerint "Az éjszaka árkádsorai olyan polifón elbeszélés, amelynek egymásra írt rétegeit grammatikai elemek alapján lehet elkülöníteni: B. B. városbeli bolyongásai múlt időben, C.-vel való kapcsolata (férfi és nő szerelmi harca) pedig jelen időben inszcenírozódik."²¹ A két réteget azonban mindvégig "hősünk" tudata tartja össze, hiszen minden "eseményt, történést" ezen a szűrőn keresztül ismerhetünk meg.
     A vizsgált szövegben Az ajtóhoz viszonyítva hatalmas eltérést fedezhetünk fel: míg az előző esetben B. B. passzív, tudattalan identitáskeresését követhettük nyomon, itt már sokkal inkább a pszichoanalízis Freud utáni időszaka által tételezett aktív(abb) identitáskeresést figyelhetjük meg.
     A B. B. által megtett szövevényes út bonyolult labirintusa Mérei metaforáját idézi, aki lelki labirintusnak nevezi "azokat a rejtekutakat, amelyeken át a jelképek - mármint a jel teste és a kép teste - összetartoznak; az utalás anyaga egybetapad titkos célzásuk tüskéjével; a szorongás, a lelkiismeret-furdalás pedig rejtett üzeneteket hordozhat. [...] Az embernek akkor van jó érzése, egyensúlya, akkor érzi magát nyugodtnak, elégedettnek, akkor érzi nehezen kivívott komfortját, ha kevés a titka, a titkos gondolata, rejtett érzelme. [...] Nehéz gondolatokkal, szorongással, látszólag értelmetlen félelmekkel sújt bennünket titkaink emlegetése, az arra való utalás vagy távoli célzás. Rejtelmes akadályok keletkeznek, ezek kialakulásuk rejtett pályájához, a labirintusban megtett hosszú úthoz, áttételek gazdag láncolatához fűződnek. Vágyak és tilalmak konfliktusait kell megkerülni. Ez a hínáros, mocsaras mező a lelki élet labirintusa."²²
     A környezet, az út, amelyen át B. B. útja vezet, ennek a kopár, sötét, kiüresedett lelki tájnak a kivetülése: "semmilyen más hangot nem lehetett hallani, sőt egyetlen fényforrást sem látott [...] Azt hitte, hogy elátkozott, teljesen kihalt a vidék [...] vagy csak kulisszák festett lapjai között ténfereg. [...] csak a szél cibálta a bogáncsok horgas terméseit, és semmi jel nem utalt élőlényre." (36-37.) Ugyanez Kafka írásaiban is felfedezhető, főként A kastélyban: "A falu vastag hó alatt pihent. A várhegyet nem lehetett látni, köd és sötétség vette körül, a nagy kastélyt a leghalványabb fény sem jelezte. K. sokáig állt a fahídon, mely az országútról a faluba vezetett, és fölnézett a semmibe."²³
     B. B. végcélja nem derül ki a szövegből, csupán annyi, hogy éppen a vasútállomás felé tart. K.-ról ezzel szemben pontosan tudjuk, hogy a rejtélyes kastélyba szeretne eljutni. Mindkettejük útja az önazonosságkeresés útvesztőin keresztül halad egyfajta "belső kastély" felé, amelyben - ahogyan Freud is megfogalmazza - az én (lenne) az úr. Ez a "keresett én" azonban nem mindkettejüknél ugyanaz. Hogy ezt a lényeges-lényegi különbséget meghatározhassuk, Habermasnak az én-identitás kialakulásával kapcsolatos elméleti feltevéseihez kell fordulnunk.
     Habermas²⁴ szerint az én-identitás kialakulásának kezdeti szakaszában természetes identitásról beszélhetünk. Ennek létrejöttével a személy szert tesz arra a képességre, hogy saját testét nemcsak mint térben, hanem mint időben fennállót észlelje, illetőleg fenn tudja tartani testhatárait. Ugyanakkor még nem része a szimbolikus világnak, még nincs jelen a szubjektum. Az identitás ugyanis csupán a következő szinten válik el a cselekvő testi-fizikai megjelenésétől, amikor a személy elsajátítja azokat a szimbolikus univerzáliákat, amelyek szűkebb és tágabb környezetének alapvető szerepeit és cselekvési normáit irányítják. Ekkor a természetes identitás beépül egy szimbolikusan meghatározott szerep-identitásba, és az olyan testi sajátosságok, mint például a nem, a fizikai tulajdonságok, az életkor stb. immár szimbolikus módon definiálódnak. Kafka "hősei", K. és Josef K. is, ezt a fajta szerep-identitást jelenítik meg. Gondoljunk csak Fromm A Per-értelmezésére, amelyben éppen azt emeli ki, hogy "emberi értelemben Josef K. csaknem halott volt, de (letartóztatása után - D. K.) ugyanúgy folytathatta banktisztviselői életét, minthogy ez teljesen különvált emberi lényként való létezésétől."²⁵ S ugyanezt tapasztaljuk A kastély K.-ja esetében is, akit kizárólag földmérői mivoltában, szerepében ismerünk meg, miközben személyiségfejlődése Josef K.-éhoz hasonlóan megszakadt, elakadt. Habermas szerint ugyanis a szerep-identitás szintjén a cselekvők nem mások, mint szerepfüggő egyének és szerepek névtelen hordozói! Normális esetben azonban ezek a szerephordozók átalakulnak személyekké, akik identitásukat a konkrét szerepektől és specifikus normarendszerektől függetlenül képesek fenntartani. A szerep-identitást tehát én-identitás írja felül, a személy individuummá fejlődik.²⁶
     Talamon B. B.-je véleményünk szerint egy lépéssel továbbhaladt már a habermasi identitásalakulás folyamatában. Bár kész, végleges én-identitásról még az ő esetében sem beszélhetünk, a szerep-identitás fázisából egyértelműen továbblépett már. B. B. belépett a labirintusba, a kérdés csupán az, megtalálja-e a kivezető utat, eljut-e a személyes identitásig.
     Az általunk emlegetett személyes ént vagy selfet az egyén olyan személyes narratívumokból építi fel, melyek lehetővé teszik számára, hogy megértse önmagát, s ezáltal kontrollt gyakorolhasson saját élete és jövője felett.²⁷ Ebből világosan látható, hogy az identitás tulajdonképpen folyamat, tehát egyfajta "szabad választás" eredménye, az én pedig "nem valamiféle stabil, az egyéni psziché belsejében lakozó magként mutatkozik meg, hanem állandó reflexivitásként, kérdezésként és elbeszélésként, az én narratívumainak folytonos újraalkotásaként, Richard Rorty kifejezésével 'önteremtésként'."²⁸ Ez az önteremtési folyamat a Talamon-elbeszélés esetében B. B. sorozatos identifikációi által valósul meg, ami a szöveget végtelenített metaforasorrá alakítja, változtatja.²⁹ B. B. azonosulásait követte nyomon Németh Zoltán is sokat idézett monográfiájában, melynek csupán azt a néhány pontját ragadnánk ki, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódnak témánkhoz.
     Az egyik ilyen kapcsolódási pontot a nők jelentik, akik mind Kafkánál, mind az éppen tárgyalt Talamon-szövegben kiemelt szerepet játszanak. Kafka eddig említett műveiben (és sok másikban is, többek között Az átváltozásban) a főszereplők mindig női segítséget kapnak, méghozzá egyszerre több nőtől. Fentebb leszögeztük, hogy ezek a "hősök" szerep-identitásukból kifolyólag nemi szerepükkel is tisztában vannak. Ugyanez a helyzet B. B.-nél is, aki azonban csak egyetlen nővel kerül kapcsolatba a szövegben,³⁰ méghozzá C.-vel. Nem akármilyen kapcsolatról van itt szó: C. ugyanis B. B. identifikációinak egyik legfontosabb alanya. "Hősünk" azt követően, hogy azonosította önmagát egy képen látható tükörszerű, mert hozzá hasonlító férfiarccal, következő lépésként identifikálódik a szobába lépő, ugyancsak tükörként funkcionáló C.-vel is. (Talamon szövegeivel kapcsolatban jogosan vetődik fel az irodalomban igen közkedvelt hasonmás-kérdéskör, amely egy külön dolgozat érdekes témája lehetne.) B. B. énje itt helyeződik át először C.-be, hogy aztán a szöveg megszakadásáig több alkalommal is oda-vissza "közlekedjen" a két test között. Ez az "oda-vissza azonosulás" érdekes módon nem biztos, hogy B. B. tudattalanjában zajlik, hiszen - bár tudatosan nem fogalmazódik meg benne - valahol, talán egy nyelv előtti/alatti szinten mégis átéli, ami történik vele: "Azért lépkedett ilyen óvatosan, mert úgy érezte (kiemelés tőlem - D. K.), ő is egy furcsa, abszurd játék résztvevője, amelynek szabályai között fontos helyet foglal el a tökéletes némaság és az eggyé olvadás a tárgyak tömegével." (37.)
      Az állandó identifikálódás valamivel/valakivel B. B.-nél óhatatlanul az énhatárok fellazulásához vezet. Már Freudnál is megjelenik az óceáni vagy határtalan élmény fogalma, amit később a pszichoanalitikus tárgykapcsolati elmélet képviselői fejtenek ki bővebben. Az elképzelés lényege, hogy a pszichológiai születés időpontja nem azonos a biológiai születésével, és az újszülött sokáig egyfajta szimbiózisban él az anyával, melynek lényeges jellemzője az én kialakulatlansága, az anyával közös énhatárok téves képzete. A mi szempontunkból ez elsősorban azért bír jelentőséggel, mivel a felvázolt szimbiózisszerű állapot a stabil énhatárok kialakulása után is előfordulhat, főként egyes pszichózisokban, de például a szerelemben is. Az énhatárok stabilitásának szeretkezés közbeni "próbálgatására" Talamonnál és Kafkánál is találunk egy-egy kifejező szövegrészletet.
     A kastélyban: "Átölelték egymást, K. karjában izzott a kis test, néhány lépésnyit odébbhemperegtek, önkívületben, melyből K. időnként ki akarta tépni magát, de hiába [...] S órák teltek el órák után, a közös lélegzetvétel, a közös szívdobogás hosszú órái: órák, melyekben K. váltig úgy érezte, eltévedt, vagy oly messzi idegenbe került, ahol előtte még sosem járt ember, idegenbe, ahol még a levegőben sincs akárcsak egyetlen paránya is a honi levegőnek, ahol az embert fojtogatja az idegenség, de esztelen varázsa ellenére mégsem tehet egyebet, mint hogy megy tovább, és még jobban eltéved. Így aztán, legalábbis az első pillanatban, nem ijesztően hatott rá, hanem inkább úgy, mint valami vigasztaló ocsúdás, amikor Klamm szobájából egy mély, közönyös-parancsoló hang Fridát szólította."³² K. tehát vállalni meri az eggyéolvadást egy másik személlyel, ugyanakkor fél is tőle, hogy énhatárai végleg feloldódhatnak a másikban: "boldog volt, hogy Fridát a karjában tarthatja, és boldogságában szorongott is, mert úgy érezte, ha Frida elhagyja, minden elhagyja (kiemelések tőlem - D. K.), amije van".³³
     B. B. helyzete egészen más. Bár először elrettenti a C.-hez való esetleges közeledés lehetősége, mivel a szeretkezést "vad forgatag"-nak tartja, "amelyben együtt kavarog az agóniába roskadt lélek, eddigi énjük lelke a most születővel, az újjal, amely egymás karjaiba zárva, verejtékben meg gyönyörökben fürdik. [...] Tudja, hogy [...] C. lelkét csak gyilkossággal tudja átgyúrni. B. B. a lelke mélyén retteg az esetleges be nem fejezett utód erejétől."(38.) Végül mégsem ő az, aki meghátrál, hanem C.: "mindketten saját tusájukat vívják, és amikor C. teste teljesen beleolvad B. B. testébe, az tenyerét mohón csúsztatja mellére, amit C. - B. B. csókjától rettegve - csak egy hőhullám bizsergésével tudatosít, mert úgy érzi, akkor már össze fognak tartozni." (40., kiemelések tőlem - D. K.) Németh Zoltán az idézett azonosulási jelenetet metonímiaként kezeli, ami szerinte azt eredményezi, hogy "a jel és jelölt sosem lehet egymás része, kapcsolatuk csak felületi érintkezésben merülhet ki. B. B. megpróbálja metaforizálni kapcsolatukat, de a szerelmi játék csak a testek felszínén suhan végig. [...] kiderül, hogy az összeolvadási kísérletek alanyai már régen nem 'én'-ek, hanem csak tárgyként funkcionálnak egymás számára,³⁴ B. B. egyre inkább úgy érzi, mintha egy névtelen, személytelen bábot szorongatna, kicsúszva a szigorú realitás pályájáról." (40.) Vagyis (elsősorban korábbi sorozatos identifikálódásai következményeként) stabil személyes én hiányában B. B (és valójában C. is) üres forma, tárgy csupán, nem rendelkezik/nem rendelkezhet szilárd énhatárokkal, így lehetetlen azok közül kilépnie, nincs mit próbára tennie egy esetleges kapcsolatban.
      B. B. selfhatárainak ilyen mértékű fellazulása egy másik, alacsonyabb szinten, mégpedig a testi én szintjén kompenzálódik a szövegben. "Hősünk" túlságosan is gyakori fizikai sérülései nem a véletlennek köszönhetők, hanem a tudattalan működésének: B. B.-nek "szüksége van" ezekre a kisebb-nagyobb fájdalmakra, hogy az állandó "öningerlés" segítségével folyamatosan tudatában legyen puszta létezésének.³⁵ "B. B. elviselhetetlennek tartotta elszigeteltségét, és rohanni kezdett a kerítés mentén. [...] később a hideg éjszakai levegő kiszárította légcsövét, szájüregét taplószárazzá tette, azután az oldalában jelentkezett a szúró fájdalom [...] nekidőlt a kerítésnek, belekapaszkodott, mint megmentőjébe..." (41.) "Miután elrugaszkodott a rideg rácsoktól, olyan szerencsétlenül esett, hogy bokája kificamodott egy tégladarabon, amely a talpa alá került, és az új, lüktető kín vad, üvöltésszerű káromkodást kényszerített ki belőle, majd sziszegve összekuporodott, és megpróbálta szétmasszírozni bokáján a fájdalmat, ügyet sem vetve már a környezetre..." (43.) "B. B. emberfeletti akaraterővel hajtotta tovább magát, míg újra bele nem lépett egy kisebb gödörbe, fájdalmasan felkiáltva előrebukott, és fejét beverte egy kemény tárgyba..." (44.) stb. Szinte minden oldalról idézhetnénk egy-egy megfelelő szöveghelyet B. B. identitáskeresésének "kálváriájából", elsősorban azokról a "köztes útszakaszokról", melyeket "hősünk" egy-egy újabb tárggyal való azonosulásának "állomásai" között jár végig.
     Németh Zoltán B. B. ugyancsak gyakran ismétlődő üvöltéseinek is hasonló, "létigazoló" funkciót tulajdonít. B. B. - C. lakását elhagyva - folytatja útját az állomás felé, s egyszerre csak egy falba ütközik. Miután végleg eltévedt, "sírva állt meg. Beletörődött vereségébe, mágikus erőt tulajdonítva az éjszaka sötétjének, a falnak, az idegszaggató csöndnek. Üvölteni kezdett, remélve, hogy valaki megkönyörül rajta. Teli torokból ordított, és ordításában benne volt minden reménye, ami a tüdejéből kipréselődő levegővel együtt egyre erőteljesebben halt el. A hosszú, elnyújtott halálsikoly után belehallgatózott az éjbe, de még csak idegen visszhang sem ütötte meg a fülét." (43.) "B. B. ordítására az író csönddel válaszolt, az ember a lét ürességébe vetve (kafkai módon - D. K.) saját értelmetlenségével szembesül"- teszi hozzá Németh.³⁶ Erről a pontról - a falon át - B. B. útja egyenesen egy temetőbe vezet, hogy a lét értelmetlensége után az elmúlással, a halállal, mint a létezés végleges megszűnésével is szembesüljön - és még valamivel, ami talán a halálnál is félelmetesebb: énje legmélyebb, legsötétebb rétegeivel.
      "Hősünk" azonosulásai ugyanis a temetőben is folytatódnak, amint azt Az éjszaka árkádsorai talán legizgalmasabb, B. B. sorsa szempontjából látszólag meghatározó szövegrészlete is mutatja: "B. B. temetőbogárrá zsugorodott, nyüszítve kereste szabadulásának útját. Hörögve, négykézláb mászkált a sírhalmokon a sötétben, képzelt csontokat markolt, hallani vélte a velőkönnyű lelkek suhanását, amint véresen vadásznak a baglyokra meg a denevérekre, és tíz körmével kaparta a földet, arcát nyálkás sárba nyomta, hogy teljesen személytelenné váljon. Gyíkká aljasult, és hasán csúszva igyekezett a sírhalmok között ösvényeket találni, holott valójában körbe-körbe menekült foszforeszkáló szemű, derengő koponyák elől, átbukdácsolva a rendszertelenül emelt sírhalmokon; fejfáknak ütközött neki, amelyeken sáros ujjai neveket tapintottak, évszámokat, fohászokat. Vakondokként virágcsokrokat dúlt szét az orrával, lába koszorúk vasabroncsába akadt, mécsesek dermedt faggyúját rágcsálta. Vonítva szimatolt élő emberek után, meghúzódva egy kápolna tömjénszagú fala tövében, miközben egész testét remegtette a hirtelen felszökött láz, szeme előtt mágikus boszorkánytánc vette kezdetét, megnyílt a föld, és ágaskodó erekcióval, kékes fénnyel izzva, vaspatkójával dobogva táncba kezdett egy láncos, hatalmas ördög..." (44., kiemelések tőlem - D. K.) A szöveg pontosan nyomon követi B. B. identifikációit: a temetőbogártól a "gyíkságon" át a vakondok-létig jutunk el, ami ennek megfelelően B. B. vertikális mozgásában is megnyilvánul, aki négykézláb indul, majd hason csúszik, hogy végül mintegy a föld alá kerülve egyenesen a pokol víziójával szembesüljön. A "szöveg mélypontja" azonos B. B. identitáskeresésének mélypontjával. ("Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni" - mondhatnánk József Attilával.) Az identitáskeresés útján járva a személyes self elérésének első feltétele, állomása a humán identitás kialakulása, amihez az "ember vagyok-e?" kérdést kell megválaszolnunk. "Ennek lényege az az antropológiai meggyőződés, hogy mindannyian egyetlen fajnak a tagjai vagyunk, s mint ilyenek, képesek vagyunk arra, hogy az emberi faj fenntartásához és fejlődéséhez személyes cselekvésekkel és utódok létrehozásával járuljunk hozzá."³⁷ B. B. a szöveg általunk idézett (forduló)pontján erre a kérdésre keresi a választ. S a humán identitás révén kapcsolatba hozható Kafka egy eddig nem említett alakjával, Gregor Samsával is, aki egy reggel "szörnyű féreggé változva találta magát ágyában."³⁸ A két "hős" között alapvető különbség fedezhető fel. Fentebb már említettük, hogy a pszichoanalízis harmadik fázisának modellje alapvetően interpszichikus. Ebből a megfontolásból kiindulva Gregor Samsa azért vesztette el véglegesen humán identitását, és változott át nonhumán monstrummá még szülei szemében is, mert környezete személytelenül beszélt róla, harmadik személyben. B. B. ezzel szemben nem végleg veszti el ember mivoltát (egyelőre legalábbis), éppen ellenkezőleg, humán identitása a szövegkorpusz imént idézett részében erősödik, helyesebben erősítődik meg. Méghozzá - az interpszichikus modellnek megfelelően - éppen az által a C. által, aki a pokol víziójának egyik markáns alakja, s akinek a szavait B. B. talán életében először (és egyben utoljára) érti meg: "Bármilyen hihetetlen is, B. B. a pokoli lármán túl világosan, tisztán értette szavait. Ám ekkor egy láthatatlan hullám újra átfordította, és a tűzhely üszkös fahasábjai közé gördült a finom hamuban, ami belement a szemébe, és ő prüszkölve dörzsölgette a szemét, egyre nagyobb kínt okozva önmagának. Nagy nehezen mégis sikerült kikönnyeznie a hamuszemcséket, és bár fájt a lába, megerőltetés nélkül fel tudott állni. Azt hitte, még nincs rendben a szeme, mikor megfordulva egy fénypontot vett észre az éjszakában. Lehunyta fájós szemét, de az egészségessel is látta a fényt [...] B. B. a boldogságtól, és a nem várt szerencsétől megrészegülve kezdett rohanni a fény felé, mint valami esetlen vacsoravesztő lepke [...] megsokszorozódott ereje és akarata." (45., kiemelések tőlem - D. K.) Az új reménnyel eltelt B. B.-t a szöveg egy újabb metaforába írja: az iménti vertikális mozgás irányát megfordítva "hősünk" most egy lepkével azonosulva "szárnyal" a személyes identitás fénysugárként megjelenő ígérete felé.
     Térjünk most vissza néhány mondat erejéig ahhoz a szövegrészlethez, amelyet fejezetünk elején idéztünk Kafkától! A kastély kezdő mondataira gondolunk: "Késő este volt, mikor K. megérkezett. A falu vastag hó alatt pihent. A várhegyet nem lehetett látni, köd és sötétség vette körül, a nagy kastélyt a leghalványabb fény sem jelezte (kiemelés tőlem - D. K.). K. sokáig állt a fahídon, mely az országútról a faluba vezetett, és fölnézett a semmibe."³⁹ Mi változott addig a pontig, ahol megszakad a szöveg? K. rengeteg segítséget kapott, hogy bejusson a maga kastélyába, de elszalasztotta a maga "fénysugarát", az egyetlen, talán utolsó lehetőséget: nem jutott magasabb szintre korábbi szerep-identitásánál.
     Valami félelmetesen hasonló történik Talamon B. B.-jével is. Valahol szövegünk fentebb idézett pontja előtt ezt olvashatjuk: B. B.-t "elcsüggesztette a tudat, hogy ilyen sűrű sötétben lehetetlen megtalálni a kijáratot, hiszen még tulajdon végtagjait sem látta, bár némi reményt öntött bele az, hogy a kijáratnak itt kell lennie valahol a közelben..." (42.) Később - K.-hoz hasonlóan - valóban feltűnt B. B. előtt egy reményt adó fénysugár, s már-már úgy tűnhetett, valóban sikerül azt megragadnia. Valahol útközben azonban "hősünk" Thészeuszhoz hasonlóan szem elől téveszti Ariadné fonalát, azaz a fényt, és újra menthetetlenül eltéved saját pszichéje kiúttalan labirintusában. Eljut ugyan valahogyan a keresett állomásig, sőt egy vonatra is felszáll, ez a vonat azonban nem "az" a vonat,⁴⁰ egyáltalán nem (biztos, hogy) az áhított cél felé viszi B. B.-t. Egyáltalán: semmi sem biztos már a szövegben, így B. B. félelmei, (egzisztenciális) szorongása újult erőre kap. A végső csapás azonban még csak ezután következik számára. Azt mondtuk, hogy a személyes identitás folyamat. "A self folyamatos és gyakorlatilag szimultán szintézise a (belső) ön-definícióknak és a mások által prezentált (külső) meghatározásoknak. [...] Az identifikáció külső-belső dialektikája az a folyamat, amelynek mentén minden identitás [...] konstituálódik."⁴¹ B. B. nem létezhet magányosan, állandó azonosulásainak "furcsa, abszurd játéka" (37.) nélkül, melyek mintegy tükörként funkcionálva újra és újra megerősítik selfjét. B. B. nem létezhet C. nélkül, aki a szöveg által működtetett egyetlen személyes selffel rendelkező lény. A végső csapás B. B. számára: C. kilökése a vonatból, azaz B. B. magára maradása. A közvetlenül a szöveg megszakadása előtt elhangzó mondat - "C. nem létezik. Számodra jelenés a valóságban." (62.) - "hősünk" számára végzetes, mert C. létének megkérdőjelezése egyben saját addigi létének értelmét, a labirintusban megtett útja eredményeit is felülírja, megkérdőjelezi. B. B. nem létezhet C. nélkül, így visszamenekül a sötétségbe, saját képzelgései magányos világába: "Fáradtan elnyúlt a padlón, és a vonat monoton, fémkemény dübörgését kezdte hallgatni, amely zúgássá csendesült, mintha a szerelvény alagútban robogna." (62.)
 

Gályák Imbrium tengerén

Az alagút sötétjében magára hagyott B. B.-vel legközelebb Talamon kisregényében találkozhatunk ismét. H. Nagy Péter szerint a Gályák Imbrium tengerén és Az éjszaka árkádsorai című szövegek egymás variációinak tekinthetők, "nemcsak az alapszituációt (B. B. a vasútállomás felé tart) és a főhős alakjának ismétlését tekintve, hanem poétikai szempontból is."⁴² Bár a felsorolt "egyezésekkel", párhuzamokkal természetesen egyetértünk, véleményünk szerint a két szöveget nem egymás változatának kell tartanunk. Ehelyett szerencsésebb, ha a Gályák Imbrium tengerént az említett elbeszélés "továbbírásának" tekintjük, és mintegy annak folytatásaként kezeljük.⁴³ A motivikus egyezések ellenére ugyanis a két szövegből B. B. "életútjának" eltérő, a "főhős" szubjektív idejében egymást követő szakaszait ismerhetjük meg. Ennek megmutatásához, feltárásához (ragaszkodva az általunk korábban kijelölt lehetséges olvasathoz) megintcsak a pszichoanalitikus metanyelvet hívjuk segítségül, mégpedig ezúttal is a Holland-féle harmadik fázis fogalomrendszerét, amelyet azonban meglátásunk szerint a szöveg egy-egy pontjának értelmezésekor a második, énpszichológiai szakaszhoz tartozó terminológiával kell kiegészítenünk.
     Az eddigiek során megállapítottuk, hogy a B. B.-s Talamon-szövegek az identitásról szóló diskurzusok identitásnarratívum-kategóriájába sorolhatók. Míg azonban Az ajtó és Az éjszaka árkádsorai témája az identitáskeresés, a Gályák Imbrium tengerénben B. B. fokozatos identitásvesztésének lehetünk tanúi. A szöveg a Talamontól már megszokott ébredés-jelenettel veszi kezdetét, mi azonban - okulva az előző elbeszélések példájából - sejthetjük, hogy a helyzet korántsem lesz ennyire egyszerű. És valóban: a szöveg legkülönbözőbb pontjain szembesülhetünk azzal, hogy maga B. B. sem tudja, mikor álmodik, mikor jár képzelete birodalmában, illetőleg mikor csusszan át a szöveg valóságába. Ezek a könnyed, sokszor alig észlelhető átsiklások a valóság és a módosult tudatállapotformák határai között a címben is kiemelt gályák segítségével történnek, miközben B. B.-t folyamatosan (inga)órák veszik körül, amelyek "minduntalan a mulandóságról muzsikálnak" (125.) neki. Az ingának azonban más szerepe is van: az általa kiváltott hipnózisszerű tudatállapotba kerülve ugyanis B. B. álom- és fantáziaképei mellett emlékképeivel is megismerkedhetünk, sőt megtudhatjuk, hogy azok "felkutatására egyre távolabb kell elbarangolnia, érezve, hogy a visszapergetett hónapok, évek súlya megüli a vállát, fájdalmasan rogyasztják gerincét, az elkeseredésbe lovalják a régmúlt emlékképei, amikor a nehezen járható, végtelen hosszúnak tűnő időcsatornák torkában gondtalanul visszaintegetnek neki az üres pillanatiban megidézett szereplők..." (126.) B. B. tehát immár öregen⁴⁴ áll előttünk, amint éppen soron következő azonosságválságát éli.
     Figyelmesen olvasva a szöveget sok jelzését láthatjuk annak, hogy egy "megfáradt", életútja vége felé közeledő "lénnyel" állunk szemben. B. B. valószínűleg nem dolgozik már, hiszen a forgalmi iroda képével mindig csak álmaiban találkozhatunk. Szexuális funkciói cserbenhagyták, sőt már a képzelete által megjelenített nők iránt sem érez vágyat. Könnyen átsiklik az álomvilágba, viszont mostani lidérces álmai nyomába se léphetnek "gyapjútiszta és andalító valamikori álmainak" (130.). Legfőképpen pedig hiányos/nem megfelelően működik a memóriája. Állandóan az elmúlás gondolata foglalkoztatja, retteg az öregedéstől, és úgy tűnik, mintha máris csupán emlékeiben létezne. Emlékeiben, melyeket kiszínez, hiszen paramnéziától "szenved". B. B. jellemző módon szeretné "tetten érni [...] azt a kiemelkedően fontos pillanatot" (129). elmúlt életében, amikor egyedül ő uralhatta volna a sorsát, egyedül ő dönthetett volna saját jövőjéről. Mindez azt mutatja, hogy "hősünk" nem fogadja el megváltoztathatatlan sorsát "az élet keretének, a halált pedig véges határnak". Nincs elegendő énereje, ami a halál által meghatározott élet iránti elfogulatlan, de aktív elkötelezettség formáját ölthetné.⁴⁵ Azt reméli, "a könyörtelen reggel valamilyen csoda folytán az álomban újrapergetett nap után fog folytatódni, rácáfolva az egyetemes idő eddig megdönthetetlennek hitt kíméletlen törvényeire, életének egy egészen más fordulatot adva nem lesz többé arra kényszerítve, hogy szembenézzen az elmúlással..." (127-128., kiemelés tőlem - D. K.)
     B. B. tehát nem képes elfogadni saját életciklusának egyszeriségét. Ebben az állapotban leledzik éppen, amikor megkapja a végzetes behívót. A szöveg történései innentől kezdve erőteljesen emlékeztetnek Kafka A perének eseményeire, B. B. pedig "rokonítható Kafka Josef K.-jával. Erich Fromm ugyanazt a vonást emeli ki Kafka regényéből, amely B. B.-re is vonatkozik: a közösségbe beépülni képtelen, a 'humanisztikus lelkiismeret' hangjára válaszolni nem tudó, a büntetés okait nem kereső ember vergődését. B. B. élete azonban - s ebben nagyon karakteresen tér el A per főhősétől - nem üres, steril, rutinos élet, hiszen fantáziái csodálatos gazdagságról, tudatának nem hétköznapi mélységéről és érzékenységéről tanúskodnak. B. B. azonban csak befelé mélyül, befelé kreatív; kifelé éppolyan átlagembernek tűnik, mint bármelyik - általa megvetett - állami hivatalnok."⁴⁶ S Az éjszaka árkádsoraihoz hasonlóan itt sem képes megragadni a végzet nyújtotta lehetőségeket. Josef K.-hoz hasonlóan, aki megbánja, hogy letartóztatása reggelén reggeliért csengetett, B. B. "átkozta kíváncsiságát, amiért kinyitotta az utcaajtót, s ezzel magára szabadította a kellemetlenségek lavináját". (144.) Az ajtónyitással vélhetőleg azt az egyetlen lehetséges pillanatot mulasztja el, amelyre mindig is annyira vágyott: amikor egyedül uralhatta volna a sorsát, amikor hatalmat nyert volna saját jövője felett.
     S megkezdődik B. B. kafkai méreteket öltően abszurd kálváriája. Első állomása a katonai parancsnoksághoz vezet, ahol megerősítik behívója érvényességét. "Hősünk" ebbe azonnal beletörődik, majd kedves helyeit végigjárva végső búcsút vesz a várostól. Josef K.-val ellentétben tehát nem keresi a büntetést kiváltó bűnét, egyszerűen elfogadja sorsát. Ezt talán az okozza, hogy valahol mélyen B. B. sejti/érti, milyen vád hozható fel ellene: "Akaratlanul is lehunyta szemét, várva a most még talán [...] rejtőzködő kivégzőosztagot, melynek harcias csörtetésével vezényszavakra történő színrelépése bármelyik pillanatban bekövetkezhet, játszadozva a feltevéssel, hogy a forradásos arcú osztagparancsnok türelmetlenül várja már, hogy ki nem mondott utolsó kívánságának, emlékei számbavételének végére érjen, mintha azokból bárminemű következtetést lehetne levonni a halálra nézve, mert valójában azok nem éltek át semmit, akik szüntelen emlékeik mennyiségét, minőségét vizsgálják..." (149., kiemelés tőlem - D. K.)
     B. B. egész életét álarcban élte, valódi énjét következetesen elrejtve a külvilág elől. Gondoljunk csak vissza Az ajtó című szövegre, ahol elsőként találhatunk erre egyértelmű utalást: Még mielőtt kilépett volna a szobából, a tükör előtt magára erőltette a nyugodt, közönyös arcot, az arcot, amiről felismerték." (553.) S ugyanezt olvassuk aktuális szövegünkben is: "e pillanatban mindennél jobban kívánta, hogy találkozzon valamelyik volt szeretőjével, s lelkiismerete torzítást nem ismerő tükrében máris próbálgatta a szenvedő, ugyanakkor hősies maszkba gyúrni arcát..." (150.) B. B. másokkal együtt önmagát is sikeresen téveszti meg, hiszen "lelkiismerete torzítást nem ismerő tükrét" minduntalan összetéveszti a Fromm által tételezett humanisztikus lelkiismeret szavával, amit ily módon sikerül egészen elnyomnia. Egy másik szöveghely pedig éppen Freud segítségével értelmezhető, aki strukturális elméletében a lelkiismeret szerepét a felettes én részeként tárgyalja. A szöveg szerint ugyanis B. B. "egy éjszakai magányában valaki a falból kopogtatni kezdett, hideglelős, mozdulatlanságban töltött órákra kárhoztatva [...] de hiába is kutatta titkukat, kénytelen volt képzelődésének tulajdonítani a hangokat" - tulajdon felettes énje hangjait, melyek rémülettel töltik el, így azon rimánkodik, hogy "a sors régen nem látott, erős lelkű barátot hozzon a házhoz, akivel át lehetne virrasztani az éjszakát", vagy pedig szeretne "egy szomszédos ház zajos szobájába menekülni, csakhogy B. B. számára már régen nem létezett másik ház." (153.) Felettes énje tehát olyan erős, hogy miatta - megintcsak Freud klasszikus mondatát idézve - az én nem úr a saját házában, B. B. azonban csupán meghallani képes lelkiismerete hangját, megérteni nem, éppen ezért - és mert természetesen szorong miatta - elfojtja azt. S nem képes arra sem, hogy valaki más segítségét kérje, hiszen láttuk, hogy az egyedül szóba jöhető C. kiesett élete vonatából, rajta kívül pedig "hősünk" számára rég nem létezik senki.
     B. B. útja egy kocsmán, egy bordélyházon, és az otthonán keresztül vezet a büntetés-végrehajtó telep felé, bár nem egészen egyértelműsíthető, hogy a felsorolt állomások közül melyikre jut el valóban, illetőleg melyikről álmodik csupán. Ha azonban az említett "útvonalat" Az éjszaka árkádsoraihoz hasonlóan lelki labirintusa projekciójának tekintjük, mindezt nem is fontos tudnunk. Egy dolog pedig bizonyos: mire B. B. eléri végcélját, végleg és reménytelenül elveszti identitását. Ez a folyamat könnyedén és világosan végigkövethető peregrinációja során, kulcsa pedig B. B. sokat emlegetett cipője, amely "hősünk" "lelkének tárgyiasulása"⁴⁷, vagyis identitásával azonosítható. A cipő-motívummal először akkor találkozunk, mikor B. B. a kocsmában történő első lerészegedése után az utcán kóborol: "mivel tudni akarta, kijózanodott-e már, ezért karját kiterjesztette, akár a kötéltáncosok, merően a cipője orrát nézte, ahogy egymás után rakosgatta lábát a némely helyen fehérre meszelt kockaköveken, megállt meglepetésében, s feljebb húzta nadrágszárát, amikor észrevette, hogy idegen cipőt visel, egyáltalán nem azt, amelyet reggel felhúzott [...] de a talányra, hol cserélhette el a cipőjét, merre hagyta a sajátját, kiét viseli jelenleg, csak nagyot sóhajtva bosszankodhatott" (192., kiemelés tőlem - D. K.). Már említettük fentebb, hogy B. B. felettes énje erősebb énjénél, itt viszont fény derül arra is, hogy ugyanez a helyzet ösztön-énjével. Az énvesztésnek éppen ez az oka, hiszen nyilvánvaló, hogy az alkohol hatására B. B. ösztön-énje veszi át az irányítást. Bár "hősünk" próbálja visszaszorítani, nem jár sikerrel. Így jut el a bordélyházhoz, ahol énjének már nincs semmi esélye. B. B. mindeközben végig szégyenérzetével küzd, mivel "neveltetéséből fakadóan visszahúzódó", és mert "kevés dologtól félt annyira, mint annak lehetőségétől, hogy nevét szájára vegye a város" (196.). Nyilvánvalóan nem meri felvállalni ösztön-énjéből fakadó késztetéseit, vágyait, ezért szemlesütve feszeng, amikor egy másik férfi a kapuban búcsúzkodik az egyik "hölgytől", majd "kopogó cipősarokkal" (197.), vagyis bátran felvállalt énnel elmegy B. B. mellett. Összeszedve a bátorságát - hiszen másnap úgyis elhagyja a várost - mégis bemegy, de ehhez újabb alkoholadagra van szüksége. A második lerészegedés is hiábavaló azonban, mivel a szobába lépve "a válaszfalról önmaga nézett vissza egy hatalmas, de torzító tükörből, kissé komikus, furcsa volt szembesülnie önmagával éppen ezen a helyen." (203.) A jelenetben egyenesen a lacani tükör-stádium⁴⁸ jelenségére ismerhetünk rá: B. B. számtalan korábbi identifikációi után ezúttal végre önmagával azonosul, s ezt követően rögtön szembesülnie kell teste működésképtelenségével is. Nem csoda, hogy ennyi negatív élmény után hazavágyik, bár az is lehet, hogy egész eddigi kálváriáját álmodta csupán, hiszen nem sokkal később saját ágyában tér magához. Az ablakot kitárva aztán olyan élményben van része, ami gyógyírként hat sajgó lelkére: egy jól ismert gyerekkori tájat pillant meg, s jelenleg "az egyetlen menekülési út, melynek lehetősége feltűnik a hős előtt: átugrani a szimbolikus ablakon keresztül"⁴⁹, vagyis visszaugrani abba az időbe, amikor még nem indult el az AJTÓ felé, a gyermeki ártatlanság korába. Csakhogy nem találja az ominózus cipőt! Én nélkül pedig nem létezhet cselekvés...
     Tervéről tehát kénytelen lemondani, így csomagolni kezd, majd elindul a büntetés-végrehajtó telep felé. Pontosabban elindulna, de előbb még egyszer "elcsodálkozik az ismeretlen lábbelin, amikor cipőjét akarta felhúzni. A cipők az előszoba egymástól távol eső zugában hevertek, s nem tudott visszaemlékezni, honnan kerülhettek hozzá, majd sietve előkeresett egy másik párt, emezt az ajtó mellé tette, arra gondolva, valamelyik ismerőse majd alkalomadtán betér értük, és vállára kanyarította táskáját. Ekkor bizonytalan rettegés fogta el, hogy valamilyen fontos dolgot itt felejtett, kabátja belső zsebéből előráncigálta iratait, ellenőrizte pénzét, belekukkantott táskájába, látszólag minden a helyén volt, mégis belső kényszertől űzve végigjárta a lakás valamennyi helyiségét, gondosan vizsgálgatva az ott található tárgyakat, mintha közöttük bújna meg az, melyre feltétlenül szüksége lesz majd..." (220., kiemelések tőlem - D. K.) Elérkeztünk tehát az én teljes elvesztéséhez, ami természetesen a már korábban sem jól funkcionáló emlékezet elvesztésével is együtt jár. Ennek lehetünk tanúi a vonaton, amikor "hősünk" megpróbál újraolvasni egy általa ismert könyvet, de "meglepődve állapította meg, egyetlen ismerős, már olvasott gondolatra, névre nem akad". (226.)
     Az identitásvesztés akkor válik teljessé és véglegessé, amikor B. B. úticélját elérve felfedezi, hogy nem érti az ottani emberek nyelvét. Ezzel elveszti az utolsó kötődését is, ami az emberi világhoz, az interperszonalitást igénylő örök emberi természethez fűzte, ami pedig a pszichoanalízis interpszichikus modellje szerint elsődleges fontosságú az önazonos létezés szempontjából. Emlékezzünk csak vissza Gregor Samsára, aki "szörnyű féreggé" változva többé nem volt képes kommunikálni környezetével. Valami hasonló történik B. B.-vel is. Óhatatlanul eszünkbe ötlik itt Ricoeur különbségtétele a "dolog" és a "személy" azonossága között. A különbség lényege pedig: "önmagunk maradhatunk anélkül is, hogy ugyanazok maradnánk, mint akik voltunk; az önazonosság nem kívánja meg [...] hogy lényünknek legyen valamiféle magva, amely minden változás közepette megőrződik; nem vonásaink állandósága, jellemünk szilárdsága, és nem is meggyőződéseink változatlansága teszi, hogy önmagunk maradunk, hanem hogy minden átalakulás, amelyen életünk során keresztülmegyünk, egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhető. Ezt jelenti [...] a narratív identitás (kiemelés tőlem - D. K.)."⁵⁰ B. B. pedig a szöveg általunk kiemelt pontján egyértelműen és véglegesen elvesztette narratív identitását.
     Nincs más hátra, mint hogy "hősünk" elérkezzen a kiüresedett lelkét szimbolizáló tájra, ahol minden a rettegett elmúlást, illetőleg a B. B. egész életét jellemző improduktivitást sugározza. "Fázósan gyalogolt a szürkésfehér, kísérteties úton, melyet kétoldalt nyírfák határoltak, öreg, féregfúrta testükről hámlott a kéreg, némelyikre már csak tönkje emlékeztetett, melyet elleptek az igénytelen, apró pecsétgombák, a fákon túl mély árok húzódott, mélyén jeges víz csillogott, a fakóbarna vízinövények között az árokparton elszáradt gazfélék ágaskodtak, zsurlók, akár a lemeztelenített karácsonyfák. B. B. talpa alatt salak ropogott, az út dimbes-dombos, kihalt vidéken kanyargott [...] szemét meresztgette a homályban [...] Időnként úgy tűnt, varjúkárogást hall..." (236.)
     A sors azonban még mindig rendkívül kegyes B. B.-hez: kap egy "utolsó utáni" lehetőséget, hogy változtasson, amikor a kafkai hangulatot árasztó telepen talált őr visszairányítja őt az állomásra. Bár megérkezésekor a város szintén ködbe burkolózott, a szürkeségen most mégis áttör a fény: B. B. kiüresedett lelkébe egy pillanatra visszatér a remény. "Az állomáshoz visszabaktató B. B.-t boldognak képzelhetjük."⁵¹ Ugyanakkor halálosan szorong is, hiszen gondolatait, tudatát a várható büntetés anticipációja tölti ki. Mentségeket keres, és Josef K.-hoz hasonlóan még most, az utolsó pillanatban sem lát bele - hisz meg se próbál belelátni - saját problémájának mélységeibe. Ekkor "váratlanul megveregették a vállát [...] és újra szürkület van..." (242-243.) Semmi sem marad B. B. számára, ami a valóságban tarthatná: végleg visszamenekül a képzelete által megjelenített gályákhoz.
     Az eddigiek során megpróbáltunk párhuzamot vonni a Gályák Imbrium tengerén és Kafka szövegei, elsősorban A per között. Ennek az összehasonlításnak az volt az egyik legfontosabb kitétele, hogy a Talamon-regény végén megjelenített holdbéli táj, kozmikus téridő közvetlenül váltja ki a kafkai szöveguniverzum által sugallt alapélmény asszociációját. Van azonban a talamoni szövegnek egy olyan pontja, amely közvetve utal Kafka világára. Ebben az esetben azonban nem a kafkai szövegvilágra gondolunk elsősorban, hanem a szerző "valóságos" korára, vagyis a századforduló idejére. Az említett regénybeli szövegrészlet olyannyira fontos lehet a talamoni életmű kafkai kötődése szempontjából, hogy a szerző kétszer is beépíti a Gályák Imbrium tengerénbe. Először anaforaként szerepel, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a következő alkalommal mintegy felhívja a befogadó figyelmét saját jelentőségére. Nézzük a két szöveghelyet!
     B. B. "kipillantott az ablakon [...] de lélegzete is elakadt a meglepetéstől, hiszen az állomás előtti harmadik vágányon egy békésen várakozó személyvonatot látott. Káprázatnak hitte az elébe táruló képet, felajzott fantáziája termékének, virrasztásban kimerült szeme érzékcsalódásának, ezért orrát az ablaküveghez nyomta, homlokát összeráncolta, mert tisztességtelen tréfának vélte, hogy az ósdi, jelentéktelen állomás előtt egy muzeális értékű, múlt századi szerelvény vesztegeljen, prüszkölő, füstöt eregető, behemót mozdonnyal, századforduló kori faküllős, látszólag vadonatúj kocsikkal, azok körül az ugyancsak korhű öltözékben tolongó utasokkal, helyet adva a leszállóknak a keménykalapos, szivarozó urak kezüket nyújtva udvarias gyengédséggel segítették le a magas lépcsőfokról a lefátyolozott, csipkekalapos hölgyeket, selyem napernyőjüket lóbáló matrónákat, a hordárok utazókoffereket cipeltek, a mozdonyvezető nyomáspróbaként sikító gőzgomolyba burkolta masináját. B. B. irodája sarkában állva filmforgatásnak hitte a felhajtást" (137., kiemelés tőlem - D. K.), s később valóban ki is derült a számára, hogy "mindez látómezeje mágikus pólusán történik csupán" (138.), vagyis álmodja az egészet.
     B. B. "gyorsan előkapta óráját, s valóban a két időpont megegyezett, kirohant a peronra, mely meglepően kihalt volt, csak a lámpa alatti padon gubbasztott egy vénasszony, a pályatesten, miután a vonatot, mellyel B. B. jött, tolatómozdonnyal valamelyik mellékvágányra vontatták, csak egyetlen rövid, faküllős, régimódi szerelvény állt favázas kocsikkal, melyek sárga, világoszöld furnérborítására B. B. előtt ismeretlen címert, rövidítéseket festettek, ragyogó tisztaságukkal teljesen újnak látszottak, mint egy kiállítás mintadarabjai, ellenben a szurkos, olajtól, gépzsírtól fénylő, gólyafészkes mozdony gőztől duzzadóan pöfékelt, kerekei körül szabályos időközökben páraszárnyak csaptak ki, az egész szerkezet egy repülni vágyó, mérhetetlenül otromba madárhoz hasonlított." (232., kiemelés tőlem - D. K.)
     A hosszan idézett szövegrészek a mi szempontunkból elsősorban azért említésre méltók,⁵² mivel a talamoni szöveguniverzumot - a váratlanul megjelenő századfordulós mozdonyok, "kísértetvonatok" által - a már említett, a Gályák Imbrium tengerén végén ábrázolt kozmikus téridővel ellentétes irányba is kitágítják, a szövegidőt mintegy a múlt felé is végtelenítik. Talamon ezzel a módszerrel éri el a Kafka-írások egyik attribútumaként létező, funkcionáló hatást, miszerint az általa megalkotott történetek bárhol, bármikor történhetnek, névtelen, üres formaként megjelenített "hősei" helyébe pedig bárkinek a neve, személye beleírható. Emellett már utaltunk rá fentebb, hogy meglátásunk szerint Talamon idézett szövegrészei közvetve - megintcsak az említett vonatok felvonultatása által - Kafka valós korára, életidejére, vagyis a századfordulóra is utalnak. Ez nem lehet funkció nélküli véletlen, hiszen mindkét szerzőnél elsősorban az identitásalakulás kérdései tematizálódnak, ráadásul rendkívül hasonló módon, eszközökkel. Talamon tehát maradéktalanul megérthette/érezhette, mi áll a kafkai "hősök" szorongásának hátterében: a múlt századeleji "boldog békeidők" vége, és egy újonnan kezdődő, ősi, egzisztenciális szorongásokat felélesztő kor kezdete.
Bár a Gályák Imbrium tengerén című szövegbe nem íródik bele közvetlenül B. B. halála, tudható, hogy korábbi azonosságválságaihoz hasonlóan az aktuálisan leírt is megoldatlanul maradt. B. B. mintegy belép az örökkévaló, végtelen kozmikus téridőbe, s ezzel egyidejűleg az irodalom öröklétű, halhatatlan "hősévé" válik.
 

A hajnalok iszonya

"Talamon Alfonz elbeszéléseinek világa titokzatos, rejtélyes, olykor misztikus. Uralkodó színei a fekete és egyéb sötét vagy homályos tónusok, névnélküli, gátlásos, kommunikációra képtelen hőseinek uralkodó érzései a félelem, szorongás, halálos rettegés, ezek a "hősök" kínzó múltbeli emlékeiktől és halálvízióiktól gyötörten vegetálnak álom és valóság, lét és nemlét határán."⁵³ A fenti jellemzésben nem nehéz B. B.-re ismernünk, akit épp az imént "láttunk" a képzelet ködébe veszni, hogy csupán egyetlen alkalommal tűnjön fel ismét: A hajnalok iszonya című Talamon-szövegben.
     Míg az eddig tárgyalt szövegeket B. B. mintegy egészen magának "sajátította ki", hiszen azok "hősünk" lelki labirintusában kalauzolták a befogadót, A hajnalok iszonyában B. B. egészen más formában jelenítődik meg. A szöveguniverzum által kivégzett "főhősre" egy könyv borítóján (nem pontosan) olvasható aranybetűs monogram utal csupán: B. B. vagy B. P. "Valószínűleg a szerző monogramjáról van szó" (305.). "B. B. Talamon alteregója, Az éjszaka árkádsorai és a Gályák Imbrium tengerén tudata. A Talamon-féle vezércsel: a szöveg végi tükörjelenet, amely visszafelé olvastatja el újra a szöveget, egészen az elejéig, sőt a címig. Vagy még tovább, egészen a szövegen túli eredetig..."⁵⁴
     Korábban felvetettünk egy elképzelést, miszerint Talamon B. B.-s szövegeit kronologikus rendben vizsgálva azokban egyfajta "fejlődés" fedezhető fel. Ezt a "fejlődést" azáltal is érzékeltetni próbáltuk, hogy mindegyik írásnál kijelöltük a pszichoanalitikus metanyelv egy-egy fogalomrendszerét, amely segítségével az aktuális szöveg értelmezhetőnek tűnt. Az ajtó esetében a pszichoanalízis első szakaszának terminológiáját hívtuk segítségül, Az éjszaka árkádsorainál, illetőleg a Gályák Imbrium tengerén esetében pedig a pszichoanalízis harmadik fázisának fogalomrendszerét (amelybe egy-egy szöveghely értelmezésekor a második szakasz freudiánus terminológiája is "belejátszott"). Interpretációnk "vége" felé közeledve fenti feltevésünket azzal egészítenénk ki, hogy a B. B.-s szövegek kapcsán valójában többféle értelemben vett "fejlődésről" lehet/kell beszélnünk. Egyrészt B. B. "életútjáról", amelynek kezdete és vége is lezáratlan, tehát a múlt és a jövő irányában is végtelenített. Ez az "életpálya" tulajdonképpen állandó tudattalan identitáskereséssel zajlik, az általa leírt ív nagyobbik része meglehetősen lapos, itt-ott néhány kisebb, jelentéktelen "hullámdombbal és -völggyel" - mint amilyen például Az éjszaka árkádsoraiban olvasható két momentum, amikor B. B. életében először és egyben utoljára megérti C. szavait, illetőleg a temető-jelenet, amikor "hősünk" szembesül önmaga "poklával" -, míg a vége felé haladva egyre meredekebb zuhanásnak lehetünk tanúi. B. B. "élete" valójában A hajnalok iszonya által válik teljes egészében érthetővé/értel- mezhetővé. Az mindegyik vizsgált szövegből világosan kiderült, hogy a forgalmi irodába kényszerült "B. B. egyéniségében kétségkívül ott található a kelet-európai (értelmiségi - D. K.) elit és annak sorsa a több mint negyven évig tartó diktatúrában."55 A kulcs mégis a Németh Zoltán által is kiemelt "szöveg végi tükörjelenet, amely visszafelé olvastatja el újra a szöveget [...] egészen a szövegen túli eredetig." És amelyből kiderül, hogy B. B. nem más, mint Talamon alteregója.
     Ez az a pont, amely elvezet bennünket a következő szinthez, ahol Talamon "fejlődése", (B. B.-s) szövegeibe kódolódott/kódolt írói öntudatosulása rajzolódik ki előttünk. Az elsőként értelmezett Az ajtó a legkorábban született B. B.-s szöveg, amelynek megjelenésekor szerzőnk mindössze tizennyolc éves volt, viszont "gimnáziumi évei alatt már tudatos írói munkáról beszélhetünk"⁵⁶ vele kapcsolatban. Különösen az első, A képzelet szertartásai című kötetében szereplő elbeszélések esetében válik már bizonyossá, hogy Talamon pszichológiai ismeretei, tudása aktív működtetésével írt. Ezen a ponton meg kell ismételnünk Norman N. Holland fentebb már idézett szavait, miszerint "kritikai elkötelezettségünket arra használjuk, hogy nem csak a szöveget interpretáljuk, hanem azt is, amit a szövegről mondunk. Összekapcsolva a két dimenziót, azért használunk irodalmi tudást, hogy ebből öntudatra, önismeretre tegyünk szert. Kifejezzük és újraalkotjuk magunkat interpretációinkban - ahogyan mindig is tettük -, de ezt most már gondolatilag reflektáltan tesszük." Éppen ezért "annyi olvasat lehetséges, ahány olvasó leírja azt. Lehet és kell lennie. [...] A legjobb interpretátorok önmaguk ismeretéről ugyanúgy fognak beszélni, mint az irodalom ismeretéről."⁵⁷ S tegyük hozzá: ugyanez a "követelmény" támasztható, sőt támasztandó a (legjobb) szerzők elé is. Talamon pedig ebből a szempontból (is) kétségtelenül a legjobbak közé tartozik: az írás számára önértelmezés. Nem véletlenül írja vele kapcsolatban Demeter Mária a következőket: "Thészeusz - a görög mitológia egyik elbeszélés-változata szerint - a Minótaurosz megölése után Ariadné fonalának segítségével jutott ki a labirintusból. [...] a labirintus eredetileg nem útvesztő volt, hanem spirális, amin úgy lehetett visszatérni, ha az ember megtalálta legbelső zugát, átment a középpontján. A képzelet szertartásainak körkörös alagútjait végigjárva bizonyosak lehetünk benne: szerzője ismeri a labirintus rejtett titkait."⁵⁸ Talamon számára tehát a szöveg lacani értelemben vett tükörként funkcionál. Mi ez, ha nem a hermeneutika lényege, csúcsa?
     Talamon szövegei azonban nem csupán a szerző önismeretéről, hanem - Holland követelményeinek eleget téve - az irodalomról szerzett ismereteiről is bizonyságot adnak, ami a "fejlődés" egy további szintjét tárja fel előttünk. Ez pedig nem más, mint a szlovákiai magyar (próza)irodalom termékeny irányba való továbblendülése, "fejlődése", amihez szerzőnk kétségbevonhatatlanul hozzájárult annak ellenére, hogy "a szlovákiai magyar irodalomnak [...] még a létét is kétségbe vonta, megtagadta."⁵⁹ S egy ennél is magasabb szintre emelkedve: Talamon írásai közeli rokonságot mutatnak a világirodalom bizonyos áramlataival, elsősorban természetesen Franz Kafka szövegeivel - nem véletlenül választottuk éppen a két szövegvilág összehasonlítását interpretációnk tárgyául.
     A hajnalok iszonyában B. B./B. P. monogramja aranybetűkkel szerepel a "főhős" által látott könyv gerincén. Valamivel később pedig rémülten veszi észre, hogy a szobában tartózkodó ismeretlen az imént teleírt fekete posztóval felé közeledik: "arcod csaknem érinti a fekete posztó, mikor lassú pátosszal felemeli azt, érzed a friss festék olajkeverékének bódító illatát, nyakadat félrefordítva követed a rongy útját, látod az anyagon tűznyelvekként kígyózó vörös betűket,⁶⁰ s nem tudod, sírkövedet vagy diadalívedet emeli-e föléd..." (309., kiemelés tőlem - D. K.) Kafka Álom című szövegében a következőket olvashatjuk: "K., akit hátulról egy szelíd áramlat magával sodort, elsüllyedt. Miközben odalenn az áthatolhatatlan mélység már befogadta, és fejét még hátraszegve felemelte, neve hatalmas cirádákban száguldott odafenn a sírkövön." Valamennyi betű "színaranyból volt."⁶¹ A névtelen "hősök" nevének ilyen nagyfokú hangsúlyozása azonban csak egy "közös" eszköze a két szerzőnek. Az ehhez hasonló kisebb-nagyobb Kafka-utalások száma szinte végtelen Talamon szövegeiben, gondoljunk csak kedvelt témájára, a Monarchia (arany)korára,⁶² amelyet már korábban is kiemeltünk a századforduló kori vonatról szóló szöveghely idézésével.
     Az intertextualitás állandó működtetése által Talamon fenntartja az irodalom, elsősorban a századeleji modern és a századvégi posztmodern irodalom folytonosságát, folyamatosságát. Történelmi folytonosság is ez egyben, hiszen akárhogyan is nézzük, az irodalom akarva-akaratlanul mindegyre leképezi az emberiség "kollektív tudatának" változásait. Korábban már utaltunk arra, hogy a kafkai "hősök" szorongása egyéb tényezők mellett a monarchiabeli "boldog békeidők" végéből, egy új, ősi, egzisztenciális szorongásokat mozgósító kor kezdetéből is fakadhat. Míg azonban a századelő Kafkája "csupán" az énvesztés általános élményéről ír, Talamon ugyanezt a hagyományt folytatva eljut a posztmodern személyiség teljes széteséséig, a (személyes, narratív, humán) identitás elvesztéséig. Szorongó "hősei" végleg eltévednek az identitás labirintusában. "A szöveg folyton a feloldás nélküli rettegés, vágy és szorongás világába vezeti olvasóját."⁶³
 

Jegyzetek

1 Németh Zoltán, Talamon Alfonz. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2001, 21.
2 Bár a fejlődés szót elsősorban annak közismert irodalomtudományi konnotációi miatt nem tartjuk túl szerencsésnek, jobb híján mégis kénytelenek vagyunk használatához folyamodni, mivel a változás, átalakulás kifejezéseknél pontosabbnak, találóbbnak érezzük. 
3 Bókay Antal, Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Bp., Osiris Kiadó, 1997, 327. 
4 Norman N. Holland, Az irodalmi interpretáció és a pszichoanalízis három fázisa. Ford. Erős Ferenc. In: Bókay Antal - Erős Ferenc (szerk.), Pszichoanalízis és irodalomtudomány - Szöveggyűjtemény. Bp., Filum Kiadó, 1998, 331-342. (A továbbiakban oldalszámokkal hivatkozunk rá a szövegben.)
5 Kafka A perének elején Josef K. ébredését önkényesen oly módon értelmezzük, hogy az összeegyeztethetőnek tekinthető az Erich Fromm Franz Kafka című írásában olvasottakkal. Eszerint a mű elején a főhős arra ébred (rá), hogy feltartóztatták/megakasztották addigi (személyiség)fejlődésében. Ld. Erich Fromm, Franz Kafka. Ford. Papné Bánfai Beáta. In: Bókay - Erős, i. m., 159-164.
6 Németh, i. m., 131. 
7 "Férfiak álmaiban gyakran szerepel a nyakkendő (kiemelés tőlem - D. K.) a pénisz szimbólumaként, nemcsak azért, mert hosszan lelóg, hanem azért is, mert az ember tetszés szerint választhatja, míg a szimbólum tulajdonképpeni tárgyánál a természet a férfitől megtagadta ezt a lehetőséget. Aki álmukban ezt a szimbólumot használják, az életben legtöbbször szívesen pompáznak a nyakkendőkkel, és valóságos gyűjteményük van belőlük." Sigmund Freud, Álomfejtés. Bp., Helikon Kiadó, 1985, 251.
8 Talamon Alfonz szövegeire a továbbiakban csak oldalszámmal hivatkozunk, mégpedig az alábbi kiadás alapján: Németh Zoltán (összeáll.), Talamon Alfonz művei. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2001.
9 Freud, i. m., 245.
10 Uo. 280.
11 Franz Kafka, Prométeusz. Ford. Tandori Dezső. In: Franz Kafka, Az átváltozás. Bp., Európa Könyvkiadó, 1982, 208. 
12 Eisemann György, Sziszüphosz köve és csillaga. In: Eisemann György, Ősformák jelenidőben. Bp., Orpheusz Könyvek, 1995, 35.
13 Freud, i. m., 288.
14 Uo. 279.
15 Amint azt majd a későbbiek során vizsgálandó Talamon-szövegek esetében is látni fogjuk, hasonló ötlet már Németh Zoltánban is felmerült B. B. identitásával kapcsolatosan. (Ld. Németh, i. m., 147-150.)
16 Fromm, i. m.160-161.
17 Az említett "szerep-identitás" bizonyos mértékig megfeleltethető az Erik Erikson identitáselméletében szereplő serdülőkor előtti szakasznak, amelyben a személy számára fontossá válik a tágabb társadalom, illetőleg kialakul a cselekvőképesség érzete. "Az emberek túlnyomó többsége számára ez mindenkor nemcsak identitásuk kezdete, hanem egyúttal határa is. Vagy másként kifejezve: az emberek többsége identitásigényeit mindenkor technikai és foglalkozási képességeire korlátozta, és külön születésen, kiválasztódáson és tehetségen alapuló csoportokra bízta némely 'magasabb' intézmények nek a létrehozását és fenntartását. Ezek nélkül az ember napi munkája sohasem teljes önmegvalósítás (kiemelés tőlem - D. K.), hanem puszta robot, vagy éppen súlyos csapás lehet. Lehetséges, hogy ugyanezen okból vált fontossá korunkban, pszichiátriai és történelmi szempontból is, az identitás problémája." Erik Erikson, A fiatal Luther és más írások. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1991, 476-480.
18 Az "üres forma" Györffy Miklós kifejezése. Györffy Miklós, Polgárok és művészek - Metszet a XX. századi német prózából. Bp., Korona Nova Kiadó, 1997, 40.
19 Erős Ferenc, Az identitás labirintusai - Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák. Bp., Janus/Osiris, 2001, 13.
20 Németh, i. m., 85.
21 H. Nagy Péter, Az álomvadász. Kalligram, 1997, 10. sz., 27.
22 Mérei Ferenc, A pszichológiai labirintus. Fondorlatok és kerülőutak a lelki életben. Bp., Pszichoteam Kiadó, 1989, 10.
23 Franz Kafka, A kastély. Ford. Rónay György. Bp., Európa Könyvkiadó, 1964, 5.
24 Habermas elméletének összefoglalását ld. Erős, i. m., 28-29.
25 Fromm, i. m., 161.
26 Erős, i. m., 29.
27 Anthony Giddens, Modernity and Self-Identity: Self and Society in the Late Modern Age. Cambridge, Polity Press, 1991. alapján.
28 Erős, i. m., 32.
29 Németh, i. m., 86.
30 Bár Németh Zoltán egy másik B. B.-s szöveggel összefüggésben felveti, hogy tudata alapján nem következtethetünk biztosan a nemére, így B. B. akár nő is lehet, sőt: gyerek stb. is (ld. Németh, i. m., 147-150.), mi most nem foglalkozunk ezekkel a lehetőségekkel, és a lehetséges olvasatok közül kiválasztjuk azt, amely szerint B. B. férfinek tekintendő.
31 Kulcsár Zsuzsanna, Korai személyiségfejlődés és énfunkciók. Bp., 1991, 39-40.
32 Kafka, A kastély, 57.
33 Uo. 57-58.
34 Németh, i. m., 91.
35 Uo. 94.
36 Uo. 95.
37 Erős, i. m., 24-25.
38 Franz Kafka, Az átváltozás. Ford. Györffy Miklós. In: Kafka, i. m., 16.
39 Kafka, A kastély, 5.
40 Németh, i. m., 100.
41 Erős, i. m., 23.
42 H. Nagy, i. m., 27.
43 Ha már szövegvariációknál tartunk, akkor a Gályák Imbrium tengerént inkább Kafka A perének változataként, újraírásaként tarthatjuk számon.
44 Itt utalnánk vissza ismét Németh Zoltán felvetésére, miszerint B. B. lehet (feminizált) férfi, nő, gyerek, kelet-európai (zsidó) értelmiségi stb. (NÉMETH, i. m., 147-150.) A mi olvasatunk szerint ebben a szövegben idős férfiként jelenik meg, amit a továbbiakban megpróbálunk alátámasztani.
45 Erikson, i. m., 494-495.
46 Németh, i. m., 147.
47 Lázár Fruzsina, Kéjes rettenetek lobogóival (Talamon Alfonz Gályák Imbrium tengerén című regényéről). Kalligram, 1997, 10. sz., 45.
48 Jacques Lacan, A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, ahogyan ezt a pszichoanalitikus tapasztalat feltárja számunkra. In: Bókay Antal - Vilcsek Béla - Szamosi Gertrud - Sári László (szerk.), A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szöveggyűjtemény. Bp., Osiris Kiadó, 2002, 65-69.
49 Lázár, i. m., 45.
50 Erős, i. m.26-27.
51 Németh, i. m., 153.
52 Amellett persze, hogy a vonat, vasútállomás stb. Talamon legfontosabb szimbólumai, képei.
53 Benyovszky Krisztián, Talamon Alfonz: A hajnalok iszonya. Szőrös Kő, 1997, 12. sz., 11. (Kiemelés tőlem - D. K.)
54 Németh, i. m., 184. 
55 Uo. 148. 
56 Uo. 12. 
57 Holland, i. m., 341., kiemelések tőlem - D. K.
58 Demeter Mária, Álomlabirintusok. Jelenkor, 1990, 3. sz., 282.
59 Németh, i. m., 251.Talamon több helyütt is vörös betűkkel írja a szövegbe B. B. nevét, például a Gályák Imbrium tengerén behívólevelén is "szemet bántó harsogó piros betűkkel" (141.) szerepel a név, ezáltal valószínűsíthető, hogy A hajnalok iszonyának "hőse" ugyancsak B. B. lehet.
60 Franz Kafka, Álom. Ford. Gáli József. In: Kafka, i. m., 172-173. (Kiemelés tőlem - D. K.)
61 Németh, i. m., 248.
62 Uo. 252.