A napok nem tagolódnak. A van nem folyamat. Nincs kezdete és vége. Más az anyaga. Elnyúlik az idő. A jelen, mint egy űr tátong. Nincsenek referenciák. Nincsenek emlékek és viszonyítás. Tudata. Tudása. Nincsenek fogalmak. Megelozi a nyelvet. Innen a látvány, mint egy örvény magába húz. A van.
     A madarak. A hőség kárörvendőn várakozik. Láthatatlan áramok mozgatják a kiakasztott ruhákat. Távolban a csobogó víz. A csobogás. Ez az állandóság. A konstans. Erre rakódnak/ülnek a zajok. Senki sincs a közelben. Az állandó változás állapotáról nincs ismeret. Nincs fogalom.
     Az udvaron, a naptól elfordított gyerekkocsiban egy mozdulatlan gyerek ül tágra nyílt szemmel. A kutya szaglássza a kocsi kerekeit, majd ásítva leheveredik. Figyel/vár valamire. Tyúkok kapirgálnak a földön, a kutya figyelmeztetésképp fölmordul. Épp ekkor a forró szél újabb lendületre kap, a kutya szőrét megborzolja, aztán kárörvendon továbbfut. A kocsi tetején a kendő meg-megrezdül. A szél újra mozdul, belekap. Szálain a nap megtörik és szivárványfényű ragyogás lesz. Akár lenyugöző is lehetne. Szép sincs, csak ez a fényes ragyogás mely az összes érzéket magához húzza. Ha sokáig nézed (nem tudod levenni róla a szemed) belecsúszol a látvány kínálta térbe. Eltűnsz benne, ragyogás leszel, hullámzás, a szél fog kergetni maga előtt, vihogva, az idők végezetéig. De ez a gondolat sincs. A látvány.
     Nem, nem sír föl. Szeretném, de mégse sír föl. A félelme ilyen. Mozdulatlanul ül (félig oldalra csúszott a párnán,) és mereven szemléli a szél borzolta kendő lassú hullámzását. Az idők végezetéig.
     A változások, ez az állandóság népesíti be a teret. Belakja. A láthatár így meglehetősen zsúfolt. Terhes. Ha ezt kimondom, látom az ígéretet. Ez megkönnyebbülésre ad okot. Ha az arcodba nézek, eszembe jutnak hasonló és különböző arcok, látott és elképzelt arcok, megtörtént és meg nem történt lehetőségek ezen az arcon belül, az én megtörtént és meg nem történt lehetőségeim ezen az arcon belül, és ez így megy sokáig. Az hogy kifárad, nem jelent semmit, mert minden egyes mozzanatod (minden egyes beesési szöged) új olvasat lehetőségét tárja föl.
     Ma azonban nem nehezülünk. Egymásnak. Nem illesztgetünk. Csak magadhoz húzol, minden előzetes nélkül. Szükséged van rám. Én vagyok a te szükséged! Így maradunk sokáig. Nem fáradunk el egymás szükségében. Olyan vagy nekem, lopódzik, de hagyom. El is száll. Nem hasonlítok. A van a szükség. És a szükség. Van. A tartásunk is illik egymáshoz. Ahogy hallgatjuk a vant, az is illik egymáshoz.
     Nyár van. Késő este. A hőség átjárja a szobákat. A szél se rebben, mintha a következő lélegzetvételre várna. Sóhajra. A szemközti nyitott ajtókban meglátod a cigaretta égő parazsát, a várakozó, fürkésző tekinteteket. Türelmetlenségük (várakozásuk) ragályos. A bőrödön érzed. Elered az eső. Súlyos cseppek koppannak a tetőn, kinyújtott kezeden. A szomszéd házban fölsír egy gyerek. Zokogása nem némul. Az eső pedig egyre dühödtebben veri ritmusát, mintha versenyre akarna kelni a gyerek kétségbeesett, követelőző dühével. Milyen szép. Milyen szívet tépően szép. A mondat áthatol a párás levegőn. A sötétben nem látni tested melyik részén landolt.