Pagony

A parkon túl az úttest. Belé sínek, alá patak szorult. Apad egyre, mint a város.
     Mintha ez lenne az ereje. Az élet vize. Ennek azonban valahogy annyi. Nem akar. Elfáradt. Pedig megkérdeztem egyszer: figyelj te hülye H₂0, akarsz egy bármilyen, de reményeink szerint, regényszerű regényben szerepelni? Mire az: minek?, meg, hogy kinek?, itt úgyse figyelne senki rá, válaszolta, mert mennyit vesznek majd abból a könyvből?, még ha regényszerű regény is, jó, ha elfogy vagy ötven, de akkor már inkább a grínpísz, itt folyik ő az állomás mellett, egyszer már egy muki megígérte neki biztosra (rikító, neon zöld mellény), tutira no, hogy tesz érte valamit (jó mederbe tereli az ügyet), és hogy a kitűzőjéről majd egészen biztos be fog neki ugrani a kitűzött cél.
     Hát jó.
     Akkor nem lesz folyó szöveg, sem pedig szövegtenger. Ezt patak, most és mindenkorra jegyezd meg!
     Megjegyzem...
     Kis hajóval tesztelem.
     Az utóbbi időben elakad. Nem megy. Háromszor csoki papír, kétszer gumiabroncs, kétszer műanyagflakon, egyszer aljnövény. Ez a patak pofátlanul megtelt, csak a víz hiányzik, de valami más mindig van.
     Ez a mentsége.
     Ez segít.
     A patak melletti ligetet keskeny betonutacskák szabdalták. A még megmaradt fák elé, a már kivágott fákból táblákat helyeztek. A táblákon a még vegetáló fák megnevezése három nyelven. A nádas helyén is egy tábla. Itt valamikor egy tavacska állt, a tavacskát a parton átfolyó patak táplálta (még a mi patakocskánk egyik dédpapája [persze apai ágon]). A vízfelület felújítása esetén a tóba visszatérne a hattyú, tarajos gőte és a nőszirom. 
     Ez olvasható a táblán. Persze minden működhetne, ha lenne. De csupán a pálya adott.
     A teljesség igényét nélkülöző regény.
     A tó nélküli liget.
     A parkon túl az úttest.
     Immár a szövegben, mint ahogy minden ott.
     Snúrban süvít.
     Az úttesten épp Szőcs lépkedett meglehetősen lehangoltan, elkeseredve. Nem találkozott egy ismerősével sem. Pedig titkon remélte, reménykedett benne, hogy ha át is ruccan ebbe a kissé idegen, de mégiscsak (igaz nem minden) határon túli helyre, ahol én majdnem születtem, de ahol, akár Ucsásztokék is felbukkanhatnának, vagy épp Zápner, aki esküdött ezen ország nőire, mivel nem kellett attól rettegnie, mint például néha Szőcsnek is odaát, hogy ha leszólít egy csajt, akkor az majd nem beszéli azt az egyetlen nyelvet, amit ő valahogy, némi túlzással, majdnem betéve tud. Persze egy ponton túl, szokta mondogatni Zápner, már az sem kell.
     Mindenféleképp kedves Zápner!
     Addig azért, s néha utána is, olyan kellemes.
     De most Szőcs volt itt csak, fröccstől fáradt kábulatban, a járdát határoló fák, és az azokat megnevező táblák vége láthatatlan, groteszk, ferdén növő sora előtt.
 

Eredők...

Amíg Szőcs a parkban lődörgött, addig én a történetén merengtem, az útvonalon magán, a különféle megkötéseken, elágazásokon és természetesen a kiutakon, és lehetőségeken.
     Mert ha mondjuk, nem kötök ki sehol sem, attól még kifutunk, kifuthatunk, ki ám, ha értik, hogy mit akarok most ezzel itt. Persze nem tengerre, bár magyar, de hát akkor mondjuk neki, vagy...
     Rá, rá, rá!

Kaptam egy programot. Eléggé jó program, nem olyan nyomi, meg monó, amilyenek az olyanok, az olyan általánosak. Tudják, amikor csak egy gépfegyver, vagy puskacső, csak úgy mered ki ott farok gyanánt, vagyis bekóstol ott a képbe, a monitor alján, a pécén, és bang, bang, bang..., amíg csak tűri a tár.
     Bár ennek is megvan a maga varázsa, semmi vita, értem én, Kedvesemet is, kell ez. Gyártható.
     De félre az ilyen töltős szöveggel.
     Tényleg kaptam egy programot, egy játékot, egy játékprogramot no, nem írhatom le másként. Mentés nincs!
     A barátnőm vette, miután ő már kapott. Így vett nekem is egyet. Ez egy ilyen Kedves. Karitatív. Segít folyamatba maradni mondta, így mondta: be is szartam egy kicsit, mert mi az, hogy folyamat?, hogy legyen ez? Olyan Ophéliás, folyós és hínáros. Szinte érzed a hülye nyirkot, meg iszapot, és mindenfajta fura áramlat.
     Woolfi vég.
     Bő balsejtelem.
     Caesar csatái. Kronológiailag, ahogy az kell, meg az illik.
     Mármint a játék maga.
     Talajviszonyok, életrajz, időjárás, a hadjárat menete és a harcoló egységek, csapatok csontig leírva, meghatározva. Csupa fokozat, lehet rendelni az egységet, jobb- és balszárnyat, és a lovasságot persze. Csaták csüdig. A polgárháborúk, meg a barbáros bulik. Gallok, Germánok... és ez még csak a G.
     Csak e kettő kell.
     Mi más is.
     Mi kéne még?
     A program indul.
     Elindulni a Tulipán utcából, a Rózsa utcán át le a Szövetség utcáig, a Vár utcán fel, aztán a Főkapu, Ágyútorony, szorító (ez jó most a szívre is.), Huszárbástya, majd a börtönök, ágyúállás, víztároló, kút, torony és a felvonóhídon ki, a Várfelső utcán le, a Fő útra rá, és már itt a Kertész utca rögtön, el a harmadik bejáratig, lift, legfelső gomb, ötödik emelet, balra a szélső ajtó, a kulcs kinyit, a zár nyafog, az előszobán át, csípődobás, s már a legbelső szoba, szék, asztal, egér, enter és start.
     Hiába is hesszelsz babám!
     Játékban vagyok!