Anyám előrehajol. Fölveszi a történetet. Hosszasan nézi.

     ...nálunk is volt hasonló eset évekkel ezelőtt, biztos hallotta is, hetekig erről beszéltek itt a piacon. A Mérész-fiúk. Két fiuk volt Mérészéknek, egy év ha volt köztük, az egyik szőke volt, alacsony, köpcös, az apjára szakadt, a másik meg veres hajú, sovány, mint az anyja, még azt a különleges zöld szemét is örökölte. Mind a kettő ácsnak tanult ki, aztán eljártak mindenfelé, építkezésekre. Hétközben odavoltak, szombaton jöttek haza, kimosakodva, kifésülködve beültek a kocsmába. Mindig vörösbort ittak, nem nagyon elegyedtek szóba senkivel. De nem is rúgtak be soha. Hát egyszer egy szombati napon is, tavaszkor lehetett, minden úgy volt, mint máskor. Hanem a veres hajú, talán Feri volt, vagy Gyuri, mindig keverem őket, csak kirúgta maga alól a széket, aztán nekiment a bátyjának. Ott a kocsma kellős közepén. Az persze nem hagyta magát. A többi meg csak nézte, nem tudták, mi ütött beléjük. Rugdosták, verték egymást egy darabig, aztán amikor már székekkel mentek egymásnak, a kocsmáros közbeszólt, hogy ne törjék össze a berendezést. Így is kárbament jópár pohár meg korsó. No akkor abbahagyták. Mondják, tiszta vér volt az arcuk meg az ingük. A veres hajú alig bírt menni, hiába, gyengébb is volt, soványabb. A másik kikotort a zsebéből valami pénzt még a számlán felül, kártérítésnek. Aztán kibotlogtak a kocsmából. Kint már nem folytatták. Hazamentek szépen. Azt beszélték, valami asszony volt a dologban. Ugyanaz az asszony tetszett meg mind a kettejüknek. Valamelyik építkezésen ismerték meg, biztos. Aztán itthon rendezték el. A szőke, a köpcös nemsokára meg is nősült, pedig az apja nem nagyon akarta. Mondják, hogy ráemelte az apjára a szekercét. Az meg a kaszával suhintgatott feléje. Ott sivalkodott köztük az anyjuk, a veres hajú meg csak nézte, mi sül ki ebből. Hát az sült ki, hogy a szőke gyerek, Feri vagy Gyuri összeszedte a cókmókját, és többet haza se jött. Azt is, hogy megházasodott, csak később tudta meg a család. A veres hajú meg itthon maradt a szülőkkel. Azóta se nősült meg. De nincs nagyon jóban az apjával. A hátsó házban lakik, ellátja magát, még főz is, nem eszi az anyja kosztját. Hát nem, nem jó, ha a szülők nincsenek jóban a gyerekekkel. Az emberemnek is tiltották, hogy hozzám járjon. Főleg az apja. Csúnyákat szólt rám mindig az emberemnek, amikor kitudódott előttük, hogy hozzám hajlana. Egyszer is nagyon szapulhatott, éppen a trágyát hordták ki az istállóból, már vége felé jártak a munkának, az emberem vitte bekötni a lovakat, esteledett. Hát csak nem hallgathatta, visszaszólt. Akkor az apja olyan dühbe gurult, hogy nekiment bizony. Ott verekedtek a lovak között, azok megvadultak, ugráltak össze-vissza, nyerítettek nagyokat, csak kijött a nagy zsivajra az asszony is, a leendő anyósom, jócskán megrémült, amikor látta, hogy nemcsak az emberek árthatnak egymásnak, hanem még a lovak is kárt tehetnek bennük, neki a sivalkodásnak. De nem segített azzal. Nézni se bírta, kifordult az istállóból, nekidöntötte a falnak a fejét, zokogott. Aztán hirtelen abbamaradt minden, csak az irgalmatlan asszonyi zokogást meg jajveszékelést lehetett hallani. Ezt anyósom beszélte egyszer, amikor a szőlőből jöttünk hazafelé. Nem is tudom, miről jött szóba. Elég az hozzá, hogy szóba került. Mindig éreztették, hogy nem engem akartak menyüknek. De hát az emberem se lett jobban az apjával. Állandóan morogtak egymással. Pedig egymásra voltak utalva. Nem, nem jó a családi viszálykodás, bármi legyen is az oka. No látja, hogy kijött belőlem. Pedig nem lett volna szabad ilyeneket elmondani. Nem volt valami sikeres nap, kevesen jöttek ki a piacra, nézze, milyen szatyrot cipelek haza. Lehet, hogy beadom a doktornénak, úgyis útba esik a házuk az állomás felé

Hosszú favályú a járda mellett, tyúkok, kacsák kapkodják a szemet, nagy a tülekedés, anyám a vályú felénél tart. Kezében a tál, felsőteste enyhén előredől. Feje aránytalanul kicsi a terebélyes törzsön a széles csípő, a nagy has fölött. Magas szárú cipő, ráncolt kockás szoknya, bekecs, a bélés alul kitüremkedik. Nincs kendő a fején, ritka alkalom, látszik gondosan hátrafésült feketéje a tekintélyes konttyal. Profilját felissza a fehér háttér. Istállófal. Nem bántam megfelelően a fénnyel. Nincs árnyék, ezért is tűnik úgy: a háttér a semmi. Egy rossz kabát lóg a semmire akasztva. Anyám bármelyik pillanatban kiesik a képből.

A templomot nagyapa építette titokban. Őrködött a temetőben éjjel, hogy el ne lopják azt a rengeteg követ, amit napközben odahordtak az emberek. Éjfélkor harangszót hallott, pedig nem is volt a közelben templom. És akkor megnyílt az ég, és az angyalok leröppentek nagyapához a kövek közé. Annyi angyal, ahány kő. Mindegyik maga elé vett egyet, és gurította, gurította, nagyapa meg csak sétált utánuk. Egész a falu közepéig. Ott aztán nekiláttak. Nagyapa középre állt, mutogatott, mint a karmester a tévében. Az angyalok meg egymás mellé rakták a köveket, aztán egymás tetejére, és amikor elfogyott az a sok kő, összeütötték a tenyerüket, még több kő gurult elő a sötétből, azok még világítottak is, hogy jobban lássanak, nagyapa meg csak mutatta, hova kell még. Nem felejtették ki az ablakokat se, ajtónak is hagytak nyílást. Egykettőre állt a torony is. A legszebb angyal összeütötte szárnyát. Került a torony tetejére kereszt is, a toronyba harang, a szentélybe oltár. Az angyalok besurrantak, a padokban kifújták magukat, gyönyörködtek. Amikor megszólalt a kakas, a csigalépcsőn fölszaladtak a toronyba, az ablakon kirepültek. Senki nem látta őket, az emberek reggel sohase néznek fölfelé. Mikor becsukódott az ég, nagyapa meghúzta a harangot. A falu népe kiszaladt az utcára. Nagyon örültek a templomnak. Nagyapa integetett a toronyból. A kabátja alól kiröppent a fehér galamb.

Fehér-zöld műanyag szállal font demizsonból tölti a bort apám a vastag falú mustáros pohárba. Négy réteg ruha, gumicsizma, sapka. Rajtam az ünneplő és utcai ruhák közül kisorolt fehér ing, kicsit kopott gallérral, V-nyakkivágású szürke pulóver, sötétszürke kord zakó és nadrág (Laciról maradt a szekrényben, kicsit nagy rám, válla a válltömés ellenére lelóg). Műbőr félcipő, az orra leütve. Rövid a hajam, oldalt megcsillan feketéjén a fény. Bajuszom kicsi, szakállam még nincs. Arcunk tökéletes profilból, testünk féloldalt kifordulva. Alattunk a barna-krémszín kockás pokróc, mindig magunkkal hordtuk a szőlőbe, októberben már hideg a föld. 

...háború előtt két lovunk volt. Szép fényes barna a szőrük, selymes a sörényük. Maguktól mentek az istállóba, mikor este eljött az ideje, nem kellett hajtani, az emberem úgy megszoktatta azokat. De jól is tartotta, finom szénát adott nekik, zabot, csutakolta azokat még télen is, amikor nem volt munka a földeken, nem izzadtak a lovak. Tisztaság volt az istállóban, csodálkozott is, aki véletlenül betévedt. A lovak meg hálásak voltak, megkönnyítették a munkát tavasztól őszig. Közvetlenül a háború előtt lett meg a kiscsikó, az emberem két éjjel is az istállóban aludt, tette máskor is, szénából vetett ágyat, nehogy ellés közben valami baj legyen. Kancácska lett, a Lili nevet kapta. Nem tudom, honnan szedte az emberem ezt a nevet. De a kedvenceinek mindig különleges nevet adott. No, ez a Lili csak járkált utána már az első időtől fogva, mintha ő lenne neki az anyja. Bement utána a kamrába, lebaktatott a kertbe, megvárta a kútnál, amíg meghúzta a vályúkat, bekukucskált a pincelejárón, vasárnap meg, amikor kint borotválkozott, az orrával döfködte a pamacsot meg a tégelyeket, a borotvahabos vízbe is beleszagolt. Még a konyhába is bejött utána. Egyszer elvett az asztalról egy almás kalácsot. Úgy megette, még csak nem is morzsált. Amikor meg az emberem befogott, hát ott ugrabugrált az anyja mellett Lili mindig, nyerített örömében, és megismerte a kapunkat. Ha véletlenül úgy jött ki, hogy elmentek a ház előtt, de nem jöttek be, Lilike megmakacsolta magát, toporzékolt, amíg az emberem le nem szállt a bakról, meg nem simogatta a sörényét, meg nem magyarázta, hogy még dolguk van máshol. Szinte értette az emberi nyelvet. Nehezen is búcsúzott tőle az emberem, mikor a frontra kellett menni. Még a gyerekektől se olyan szépen, mint attól az állattól. Pedig akkor már szép nagy ló volt, de csikószokásait azért megtartotta. Kereste is az emberemet hetekig, nem értette, hova tűnt a gazda. Apósom nem tudott olyan módon bánni vele, annak nem is fogadott szót, verni kellett, hogy bemenjen a jászol mellé az istállóba. A németek hajtották el, a másik kettő nem kellett nekik, azok már öregecskék voltak, meg nem is tudtuk őket rendesen tartani a háború alatt, nem volt elegendő takarmány, azokat meghagyták az oroszoknak. Lilike megharapta a német tisztet az arcán. Az emberemet szokta nyalogatni. De az a másmilyen szag nem tetszhetett neki. A német meg is ijedt, meg nagyon fölmérgedt, a puskatussal ütötte Lilikét, ahol érte. Ezt az emberemnek nem is meséltem el. Lacika nem bírta nézni, odament, megrángatta a tiszt nadrágját. Az úgy meglepődött, hogy elfeledkezett magáról, Lilike fara mögé került, csaknem pórul járt, mikor a ló rúgni talált. Az bizony nem maradt volna meg. Nagy nehezen rátették a kötőféket, úgy ficánkolt. A kapun se akart kimenni, mintha tudta volna, hogy örökre elviszik. Az emberem siratott, amikor az üres istállót meglátta. Rádőlt a jászolra, úgy rázta őt a zokogás. Azt hittük anyósommal, hogy tán meg is bolondul nagy fájdalmában. Kiütötte a kezemből a vizespoharat, amikor kínáltam neki. Lovunk lett aztán a háború után, a Deres. Barláéktól kaptuk, háborús ló volt, sovány, kiállt a gerince. A gyerekek szőrén ülték meg, de mikor kiértek a szőlőbe, alig tudtak lábra állni. Szelíd ló volt, járkált utánam mindenhova, az emberem még el is irigyelte. Minden szombaton becsaptuk a talajt a konyhában. Csak sárgaföld volt, lószart meg vizet csaptunk rá, ez volt a takarítás. No, egyszer Deres beszaladt egy ilyen szombat délután a gyerekekkel a konyhába. Aztán csak megcsúszott a lába a síkos talajon, szétfutott alóla mind a négy. A gyerekek a hasukat fogták nevettükben. Én jól megijedtem, mi lesz, ha eltört a lába, hogyan boldogul majd az emberem ló nélkül. Nagy nehezen talpra állítottuk, vigasztalgattuk, nagyon megszeppent. Andriska még kockacukrot is adott neki, pedig abból igazán kevés volt, egy zsidó asszonytól kaptam a piacon cserébe pár tojásért. Andriska nagyon szerette a cukrot, mégis adott belőle Deresnek. Aztán lett egy társa, a Csillag, szép fehér folt volt a homlokán. Erős ló volt, rádolgozott Deresre is. Az emberem fuvarozott velük ezt-azt a faluban. Átvészelték a konfiskálást is, hála Deres kiálló csontjainak. Csillag meg lefeküdt, amikor jöttek, úgy csinált, mintha beteg volna. Nevettük is az emberemmel, simogattuk is utána, milyen okos ló. Megéltek aztán még sok mindent. Az emberem a saját lovaival fuvarozta a szövetkezet szállítanivalóját. Meg a saját szekerével. Azt meghagyták szerencsére. Még most is megvan a pajtában, a lánka, a kisunokám szokott benne játszani. Még párnát meg paplant is visz oda magának. Aztán Deres egy télen kimúlt, Csillagot meg az emberem eladta, vett rajta kecskéket. Azok voltak a lovak helyén. Jól tejeltek, meg a gidahús is jól jött azokban az ínséges időkben. Aztán meg már voltak a birkák. Azokból több hasznot látott az emberem, mint a kecskékből. De tőlem soha nem kérdezte, hogy jó lesz-e, ahogy kitalálja az életünket. Egyszer csak ott voltak az állatok. De törődött is velük mindig nagyon szépen. Mintaistálló volt a mi istállónk. Tizenkettő birka van. Két bárányt meghagytunk tavasszal, majd újítunk, mert az anyák eléggé elöregedtek. No, talán megjön a kenyeres. De a hentesre még várhatunk. Pedig nagyon sok dolgom van otthon

Nagyanyám a kerítés előtti padocskán. A gémeskút után már látszik fekete kendős kicsi feje. Észrevesz ő is, felénk fordul a felsőtestével. Laci előreszalad, mint mindig. Neki már lehet. Erzsinek is lehetne, de neki már nem érdekes. A csatos cipő sétára való. Én még anyám mellett lépkedek. Apám már nincs velünk, valahol a Keserű-portánál lép el mellőlünk. Anyám megigazítja a kendője alatt a kontyát, lesimítja a szoknyáját. Nagyanyám fekete blúzán apró fehér virágok. Szeretem nézni. Vasárnap délutáni fények szűrődnek át a meggyfa lombján. Kacér játék a kiugró arccsonton. Anyám leül a padocskára. Kapirgálom a fa kérgét, egy gallyal rajzolgatok a porba. Amikor felnézek, három asszony üldögél ölbe ejtett kézzel. Nagyanyám meg a testvére közrefogják anyámat. Összeér a válluk. Anyám tartja őket kétfelől. Szép nagy erős anyám. Ezt a képet nem fényképezem.

... a múlt szombaton, amikor a templomot díszítettük, Mari beszélte Bognár Ilonékat. Bognár Paliék, tudod, azzal jártál iskolába. Nem? Te nem... Akkor Lacika. No mindegy. Hát az a szegény Ilon végigszenvedte az életét. Nem beszélt vele az ura. Egyáltalán. Én nem tudtam. Úgy nézett ki, hogy rendes család, jól megvannak. Csak Ilon soha nem mosolygott. Még az unokáira se. No hát ebből azért lehetett volna gondolni valamit. Hogy az ura egyszer rajtakapta Lovász Gáborral. A szőlőben a nagy diófa alatt. Ott hűsöltek délben, mert nem bírták a napot. Hegyeltek vagy mit csináltak. Szőlőszomszédok. Bognár meg szekéren kiment Ilon után, mert nem találta a pincekulcsot. Aztán csak megállt előttük a szekérrel. Nézett rájuk. Nem szállt le. Nem mondott semmit. Onnantól fogva nem mondott soha többet semmit Ilonnak. Az akkor harmincegy éves volt. Lovász Gáborral akkor beszélt életében először, azt is csak véletlenül. Pedig huncut ember volt az a Gábor, meg tudta bolygatni az asszonyokat. Ilont is megnevettette ott a diófa alatt. De csak nevettette. Aztán azért is bűnhődnie kellett. Hát én azt el se tudom képzelni, hogyan lehetett azoknál. A gyerekek is mit gondolhattak... Onnan lehet tudni, hogy a lánya beszélte Marinak a temetés után. Három hete temettük szegényt, nem volt még hetven... A gyerekekhöz beszéltek, egymáshoz nem. De még csak nem is üzentek egymásnak legalább a gyerekeken keresztül. Bognár alig volt otthon. A ház körüli munkákat Ilon végezte, Palika segített neki, mikor kicsit nagyobb lett. Bognár meg Peszeki Erzsihöz járt, tudod, az nem ment férjhöz, mégis lett gyereke, a rossz nyelvek szerint pont Lovász Gábortól... meg Kis Zsuzsihoz, akinek befulladt az ura a tóba. Úgy hát, fölváltva, mikor melyikhöz volt kedve. Nagy titokban, az is csak nemrég derült ki. A faluban se beszélték, pedig van egy-két éles szemű vénasszony, aki a látottakhoz mesét is költ. Meg ahhoz is, amit nem is lát, csak kigondol. Ilon tudhatta. Vagy sejtette. Mégse panaszkodott. Csendben nevelgette a gyerekeket. Hallottál már ilyet, megnősítették a fiukat, férjhez adták a két lányt, aztán a lagzikban se beszéltek egymáshoz. A násznép meg a nagy mulatásban észre se vette. Én ezt nem is nagyon akarom hinni. De Mari mondja, azóta már többször is, hogy az a szegény lány mennyire sírt, amikor ezt beszélte... Meg hogy az apja olyan számonkérőn nézett az anyjára a ravatalon. Nem tudott neki megbocsátani. Pedig nem is volt mit. Inkább bocsánatot kellett volna kérnie, amiért olyan sokáig gyötörte azzal a szótlansággal. No de a lányuk nem jó emberre bízta a titkot. Mari biztos szétkürtölte már a faluban. No az biztos nem állná a csendet. Hogy az ura ne szólna hozzá. Vagy ő ne beszélhetne reggeltől estélig. De nagyon tudja a történeteket. Szeretem hallgatni
 

A veranda vakolatlan oszlopai. A könyöklő meztelen tégláin két cserépnyi virág napozik. Itt később szimpla ablaküveg lesz. Átereszti a fényt is, a hideget is. Apám és anyám vasárnapi öltönyben, kosztümben, profilból. Egymás felé fordulnak, ez az én kérésem volt. Elnéznek egymás mellett.

...tudja, van az a két hatalmas fenyőfa az oldalsó bejáratnál, már túlnőtték a templom tetejét. No, azt az emberem nagyapja ültette. A kőpadot meg apósom csináltatta alája. Harangozók voltak mind. Pedig nagygazdáknál nem volt szokás az ilyen szolgamunka. De hát Istent szolgálni nem szégyen. Törődtek a templomkerttel is. Meg a templom történetével is. Apósom minden búcsúkor mesélte a templom építésének legendáját. A temetőbe akarták építeni, valahova oda, ahol most a halottasház áll. Hordták is a követ szekérszámra, pedig nem volt könnyű fölkapaszkodni arra a domra. Éjjelre még őrt is állítottak a hívek, nehogy valakinek eszébe jusson ellopni a köveket. Hiába, reggelre mind eltűnt, mert az őr békésen átaludta az éjszakát. Ott hát, a temetőkertben! De bizony nem veszett nyomuk azoknak a köveknek, mert mind ott volt a falu közepén, pontosan ahol most a templom áll. Hát csak visszahordták a temetőbe, még újabb szekerek is jöttek, de ugyanúgy jártak megint. Három hétig így dolgoztak hasztalan. Akkor aztán a plébános, aki már nagyon öreg volt, egy éjjel álmot látott. Megjelent az Úr angyala, és azt mondta, építsék azt a templomot az Úr akarata szerint oda, ahol az angyalok a köveket hagyják. Másnap a plébános be is szentelte a helyet, és megindulhatott az építkezés. Azt a napot, amikor a torony tetejére fölkerült a kereszt, még megélte az öreg plébános, de misét már nem mondott az új oltár előtt, mert megütötte a guta. Apósom apja nagyon szeretett harangozni, arra még én is emlékszem lánka koromból, pedig akkor nem tudtam, hogy egyszer majd rokonságba keveredünk. A lagzinkat nem is élte meg. A reggeli harangszó mindig vidám volt, a déli méltóságteljes, az esti békés. Amikor halottnak húzta, majd megszakadt a szívünk. A misén meg úgy zengette, hogy remegett bele a lábunk alatt a kő a padsorokkal együtt. A harangot is szerette, a nagyot különösen, de a kicsit is, meg a galambokat a toronyablakokban. Vászontarisznyában vitte nekik az elemózsiát reggel is, este is. Burukkolt nekik, egyszer hallottam, amikor arra mentem, meg is ijedtem, ki járkálhat estefelé a toronyban. Aztán láttam a nagy göndör fejét, már tiszta ősz volt akkor. Az emberem tőle örökölhette ezt a bogarát, a nagy galambszeretetet. A fenyőket is a madaraknak ültette, meg hogy a fia csináltathassa alájuk azt a cifra kőpadot. Hogy szeret azon üldögélni az új plébános is! Ott imádkozik minden este. Szombaton, ha rajtunk a sor, díszítés után mi is ki szoktunk oda ülni Mariékkal. Jó széles, hosszú is, hárman kényelmesen, de szorultságból még akár négyen is elférünk. Szemmel tarthatjuk a járókelőket is, hogy legyen témánk. Mari nagyon tudja mindenki életét. Meg is fájdul az ülepünk, annyit időzünk ott. Sok pletykát meghallgatott bizony már az a pad az imádságok mellé

Ahogy előveszem a gépet, már rendezik is át az arcukat. Gyors mozdulattal újrakötik a kendőt, megszellőztetik a szoknyaráncokat. Kérhetem, hogy folytassák nyugodtan, mintha ott se lennék. Nem akad ugyan el a beszélgetés, de lehalkul, érezhető a törés. Kár. A fenyőtörzsek kéregrajzolatai izgalmasak háttérnek. A három sötét kendővel keretezett arc a különleges délutáni fényjátékban erős látványanyag. Próbálom szemből, aztán félprofilból, kicsit takarják egymást, csaknem arányosan, így már túlkomponált, ez nem lesz jó a készülő sorozatba. Kicsit hátrálok, így a nyitott oldalajtó meg a kövezett járda is a képmezőbe kerül. De nem azonosítható a templomajtó. Még csak következtetni sem lehet. Leguggolok, fölállok. Egy idő után mégis megszokják, hogy ott matatok, halkan megindul a beszélgetés. Újrarendeződnek a vonások, Mari néni történetvázlatai visszarajzolják az arcokat. Anyám meztelen sarkát a pad lábához dörzsölgeti. Egészen megkívánom a mozdulatot.

...milyen szép ez a fülbevaló. Biztos régi, mostanában ilyeneket nem látni. Nagy aranykarikákat akasztanak a fülükbe az asszonyok, ide-oda billegtetik, amikor mozdítják a fejüket, a piacon szoktam nézni. Hogy nem akad bele a gallérjukba. A doktornénak is van, a vállát verdesi, szép fényes aranyból. Meg olyan vastag lánca, mint az ujjam. Csak úgy csillog a fehér blúza fölött, meg is dicsértem, azt mondta, a férje hozta külföldről. Meg gyűrű majd minden ujján. Zöld köves, magából mintás, rovott karika. Lánykoromban én is szerettem fölékesíteni magam, főleg ha templomba vagy táncra mentünk. De akkor aranyra nem tellett apáméknak. Gyöngy volt a divat amúgy is, több soron akasztottuk a nyakunkba a pruszlik fölött. De fülbevalóm nem volt sokáig. Valahogy nem is hiányzott. Az első fülbevalót az emberem nenikéjétől kaptam. Etel nene az apósom testvére volt, meglehetős gazdagon éltek az urával, csak éppen gyerekük nem született. Az emberemet nagyon istápolta gyerekkora óta, meg Magduskát is szerette. Csak az anyósommal nem jött ki, voltak valami földek, egészen jelentéktelen földek vagy valami elhanyagolt szőlőrész, amiben nem tudtak megegyezni, anyósom egyszer nagyon összeszólalkozhatott vele, mert nekem Etel nene mindig emlegette, milyen csúnya szája van, még sok évvel később is. Pedig én anyósomnál soha nem tapasztaltam rossz beszédet, vagy csak türtőztette magát előttem. De nagyon meg tudott némulni, ha valami nem tetszett neki. Senkihez se szólt napokig, csak összeszorított fogakkal tett-vett. No elég az hozzá, hogy én eljárogattam sokat ehhöz az Etel nenéhöz, finom cukros tejet forralt nekem ibolyás csészében, piros csíkos vászon abrosz volt az asztalán, patyolat, mintha nem is evett volna rajta soha senki. Mindig szentekről mesélt, azokat valahogy nagyon ismerte, szerette. Szent Erzsébetről meg Szent Margitról tudott a legszebben, azután másképp is néztem az oltáron a szobrokra a templomban. Szinte megelevendtek. Még a rózsaillatot is éreztem Erzsébet kötényéből. Az urát tüdőgyulladás vitte el egy télen. Akkor Etel nene eléggé megroggyant, meg félt is egyedül a házban, a temetés után két hétig nála aludtam, aztán meg Erzsi lakott vele egy ideig, nem Kristóf Erzsi, pedig az a bérmakeresztlánya volt, hanem a mi Erzsink, mert Etel nene azt is nagyon szerette, olyan tízévesforma volt akkor, azt mondta, hasonlít rá. Aztán úgy-ahogy fölépült, de már a régi kedvét nem kapta vissza. A mesélőkedvét. A szentek valahogy magukra csukták a mennyország kapuját. Nem jöttek többet elő még hívásra se. Etel nene először a veteményest hagyta el, aztán a virágoskertet, pedig azt nagyon szívesen gondozgatta, úgy szerette a virágokat legalább, mint én, csak nála katonás rendben nőtt a virág, nem úgy, mint nálam. Aztán már nem bírta a mosást. Én segítettem ki. Nálunk szombaton volt a nagymosás, reggel nekifogtam, előbb a fehéreket, azután a sötéteket, nyáron lent a parton mosószéken, még a futószőnyegeket is ott mostuk. Délután már lehetett vasalni. Azt nagyon szerettem. Amikor fölcsapott a gőz a friss ruhaszaggal. A székek karfájára rakosgattam a ropogós ingeket, lepedőket. Estefelé vittem Etel nenének a tiszta ruhát. A karomra terítettem, nem szerette, ha összehajtottam. Vigyáznom kellett, ha szél volt, föl ne kapja, össze ne gubancolja. Etel nene úgy örült, amikor meglátott, azt mondta, még ő se tud olyan szépen csipkét vasalni, mint én. Meg szoknyaráncot. Pedig azt nem volt könnyű. Aztán már csak a karosszékben üldögélt, főzni se nagyon bírt. Egyszer vittem neki mákos rétest, még meleg volt, annak nagyon megörült, akkor mondta, hogy nyissam ki a sublót fölső fiókját, keressem meg benne a zöld bársony dobozt, és amit abban találok, az az enyém legyen. Hát fülbevaló volt a dobozban egy apró gyöngyszemmel, nagyon szép, hasonló ehhöz. Szabadkoztam, én azt nem fogadhatom el, de ő erre, hogy neki már úgyse kell arra a kis időre, amit megenged neki még a teremtő atya itt a földön, hisz ki se teszi a lábát a házból, meg aztán nálam jó helyen tudja, illik is a hamvas bőrömhöz, és ha az uram amúgy se vett nekem soha... No hát így lett fülbevalóm, de nem viseltem, mert nem volt kilyukasztva a fülem. Egy-két hónappal később, amikor vittem a vasalt ruhát, Etel nene nagy izgalomban volt. Rózsák égtek az arcán, pedig azelőtt mindig sápadtnak láttam. Fölállt a karosszékből, amikor benyitottam hozzá. És csak mesélte, hogy éjjel meglátogatta őt Szent Margit, ugyanolyan ruhában, mint az oltárképen, imádkoztak együtt, aztán nála hagyta a rózsafüzérjét, és mutatta is Etel nene, szép fehér szemű rózsafüzér volt, pedig az övé, a régi, amit valamelyik búcsújáró helyről hozott, tarka volt, láttam, folyton ott morzsolgatta a kezében. Hittem is, nem is, gondoltam, biztos elővett valahonnan egy másikat, mindig többet tartunk otthon, ha elveszne vagy elszakadna, legyen tartalék... De csak hajtogatta, hogy még zsoltárt is énekeltek halkan, nehogy bárkit is fölébresszenek a faluban, Szent Margitnak selymes hangja van, és nagyon forró kezével megsimogatta Etel nene arcát búcsúzóul, azóta égnek az orcái. És éjszaka majd megint eljön a rózsafüzérért. Etel nene sóhajtozott, milyen jó lenne, ha őt is magával vinné, hisz semmi dolga már ezzel a világgal. Gyorsan ágyba fektettem, teát főztem neki. El is aludt rögtön, motyogott egy kicsit álmában. Este még egyszer benéztem hozzá, a hátán feküdt, békésen szuszogott. Reggelre meg halva volt. Én találtam rá. Aztán képzelje, azt a fehér rózsafüzért sehol se találtam a házban. A tarka az ágy alá volt beesve, azzal fogtam össze a kezét a koporsóban. Szent Margitnak mintha könny csillogott volna a szemében, amikor a gyászmisén áldozás előtt fölnéztem rá. A temetésen Erzsim fülébe akasztottam a gyöngyös fülbevalót. Egész az eljegyzéséig hordta. Akkor újat kapott a vőlegényétől. Hogy azzal a gyöngyössel mi lett, nem tudom. De majd megkérdem, ha legközelebb hazajön. A kisunokámnak most pont jó lenne

Apám a kamraajtóban áll. Maga elé bámul. Narancsszín fények a frissen meszelt istállófalon. Reggel van, dél van, este van. Harangszó van. Szénaillat.

Nagyapa a padon üldögél. Őrzi a templomot. Leszáll az éj. Nagyapa elálmosodik. Egyszer csak szárnysuhogás: egy galamb telepedik a vállára. Burukkol a fülébe, el ne aludjon. Éjfélkor jön a boszorkány szép lány képében. Leül nagyapa mellé, sugdos a fülébe. A galamb huss!, elröppen. Add nekem a kulcsot. Minek neked az. Hogy megnézzem Szent Erzsébet kötényét. Pont ilyenkor, miért nem misekor? Messziről jöttem, hajnalban tovább kell mennem, ha nem nézhetem meg, bizony belehalok. Márpedig nem nézheted meg. Ugyan miért? Mert meghagyták az angyalok, hogy éjjel senkit ne eresszek be. Hahaha, még hogy angyalok! Bárki ellophatja tőled a kulcsot, ha elnyom az álom. Nem nyom el. Azt csak hiszed. A boszorkány ráfúj nagyapára, és az már horkol is. Hiába zúgnak a fenyőágak a pad fölött. Hiába csapkod a galamb a szárnyával. Minden hiába. A boszorkány kihúzza nagyapa zsebéből a kulcsot. Egykettőre besurran a templomba. Kisvártatva kipenderül, kezében két szál rózsa, Szent Erzsébet kötényéből csente el. Egyiket nagyapa gomlyukába tűzi, a másikat a magáéba. Most már eljegyeztük egymást, hahaha. Táncol a boszorkány a pad körül. De akkor megszólal a kakas. A boszorkány söprűnyélen ellovagol, nagyapa meg kinyitja a szemét. Hát látja a rózsát a gomblyukában. Beszalad a templomba. Szent Erzsébet szeméből patakzik a könny. Visszahozom a rózsádat, mit se félj. Már indul is. Megy árkon-bokron keresztül. Azerdő szélén fekszik egy fehér szarvas. Adj ennem, jó ember! Nagyapa selyemfüvet visz neki. Megmentetted az életem. Cserébe bármit kívánhatsz. Nagyapa elmondja, mi járatban van. A szarvas a hátára veszi, és már mennek is. Három erdőn kell átjutniuk. Az elsőben rettenetes forgószél tombol, fákat csavar ki. Kapaszkodj erősen az agancsomba, el ne ragadjon a forgószél! A másodikban olyan hideg van, hogy hangosan vacognak a fák. Bújj bele a szőrömbe, meg ne fagyj! A harmadikban meg olyan sötét van, hogy az orruknál tovább nem látnának, ha nem világítana a szarvas szeme. Mindjárt megérkezünk. Hirtelen világosság támad. A boszorkány szép lány képében egy rózsalugasban mosolyog. Hát megjöttél, szép jegyesem? Nem vagyok a jegyesed. Add vissza a rózsát. Szent Erzsébetet illeti az, nem téged. Visszaadom, ha megismered. Nézz körül itt a lugasban. De ha nem találod meg, örökre itt kell maradnod velem. Nagyapa sétál a lugasban. Kiveri a hideg verejték. Mindegyik rózsa egyforma. Akkor megszólal a gomblyukában a Szent Erzsébet rózsája. Amelyiken szivárványszín harmatcsepp csillog, azt válaszd. Nagyapa kisvártatva megtalálja a rózsáját. A boszorkány nagy haragra gerjed, szép lányból rusnya öregasszonnyá válik. Ezt még megkeserülöd! De nagyapa már pattan is föl a szarvas hátára, kezében a két szál rózsa. Máris elnyeli őket az erdő sötétje, mire a boszorkány felocsúdik. Estére érnek a templomhoz. A szarvas kint várakozik. Nagyapa odanyújtja a két rózsát Szent Erzsébetnek. Köszönöm, jó ember. Vigyázz magadra. A boszorkány még sok bosszúságot okozhat. Nem félek én senkitől. Nagyapa gondosan bekulcsolja a templomot. Megsimogatja a szarvas fejét. Menj szépen a dolgodra. Én is megyek a dolgomra. A rózsákról senkinek egy szót se!

Kitűnő kivágás. Anyám egész alakja középen. Szokatlanul erős délutáni napsütés. Magas homloka porcelánfehér, a szem körül és az arcon pici árnyjáték. Szája hullámzó vonal, sarkakban mosolyráncokkal, állán már megereszkedett a bőr, tokafodrocskák ülnek ki a sötét kendőre. Pruszlik, dupla kötény, barna-drapp kockás szoknya. Süti a zsírt. A katlanház alatt fahasábok, a lángok takarásban. A kéményen apró nyeregtető, mint egy kicsinyített vártorony. Anyám kézfeje körül párafátyol. Nehéz szag üli meg az udvart. A katlanház mellett faládákon deszkalap, rajta nagy vajling odakészítve a töpörtyűnek, fehér tálikóban só. Hátrább a tisztára törölt bödönök. Foltokban hó és sár. Léckerítés előtt a körtefa csupasz karjai. A veranda oszlopai mellett ferdén zuhan be a fény.

...látja azt az embert, aki a túloldalon válogatja a sárgarépát Bözsi asztalánál? No az tőlünk származik, de elköltözött, mikor megnősült, még az anyját is magával vitte. Gondolja csak meg, egyszerre kettőnek udvarolt. Az egyik a tanítónő volt, nagyon szép szőke asszony, amikor nevetett, kivolt mind az összes foga. Mindig cigarettázott, amikor szünetben kiengedte a gyerekeket az udvarra, folyton ott füstölt a szomorúfűzfa alatt, volt neki ott egy kis széke. Odajárt ez a Miklós hozzá, a fűzfa alá. Még csókolóztak is a gyerekek szeme láttára, Mari mesélte, neki akkor járt a legkisebb gyereke, attól tudta. A tanítónő nem lakott itt, úgy járt a hetes busszal. Délután elbúcsúztak, aztán Miklós ment a másik szeretőjéhöz. Az irodista volt, később jött haza a fél hatosival. Azzal meg a patakparton sétálgatott. Eszternek hívták, szőke volt az is, de rövidre vágatta a haját, nem úgy, mint a tanítónő, annak kontyba volt csavarva. No aztán egyszer csak meglett a baj, mert mind a kettő úgy maradt. Hát Miklósnak el kellett határoznia magát. Végül Esztert vette feleségül, de a lagzit már nem nálunk csinálták. Nagy hirtelen eladtak mindent, beköltöztek ide az Adler-udvarba. Fiuk lett, Miklóska. A tanítónőnek is fia lett, talán két nap különbséggel született meg Péterke. Gondolja el, egy szobában feküdtek a kórházban. Még csak nem is haragudtak egymásra. A tanítónő aztán visszament az anyjáékhoz, nem is tudni, mi lett a sorsa, férjhöz ment-e vagy mi. De aztán meg ez a Miklós megjárt, okozott valami balesetet, be is csukták két évre. Úgy tudom, másik gyerekük nem született. Most is nagyon le van gatyásodva, nézze csak, alig húzza magát. Biztos beteg. A felesége meg virul. Szőkíti a haját, mindig világosabb neki, egyszer csak majd kifehéredik. Miklóska meg orvosnak tanul. Szép nagy szőke ember, kivan minden foga, amikor nevet. Még ki is cserélhették a kórházban azt a két gyereket. Nem, nem erős ez a paprika, viheti nyugodtan kisgyereknek is. A paradicsom meg nagyon édes. Vegyen belőle, nem fogja megbánni

Anyám a verőfényben. Szőlőkaró-rengeteg kellős közepén valószínűtlen kasmír mintás fakult rövidujjú blúzban, nyakába akasztott kopott kötényben. Hajadonfőtt. Fejét kissé lehajtja, magas homloka az arányeltolódás miatt csaknem akkora, mint az arc többi része. Jobbról esik a fény, a szorosan hátrafésült haj töve egészen világos árnyalatot kap. Szeme és az arc bal oldala árnyékban. A két szemöldök között a jól ismert párhuzamosan futó kicsi árkok. Félmosolyba állított száj. Nem is mosoly igazán, az összpontosítás rajzolata inkább. A felsőtest gömbölyű, a csípőt rafiaöv szélesíti. A szoknyát, a kötényt szőlőlevelek takarják. Jobb karját szélesre tárja, bontja, húzkodja a levágott indát. Topogó tánc a tőke körül. Rezdülnek a szoknyaráncok, hullámoznak, fodrozódnak a test redői. Ölelés hiánya sajog a vállában.

Előrehajol. Fölveszi. Hosszasan nézi.