Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 7.sz.  
 
BÁRCZI ZSÓFIA
 
 

Katonasírok

Behorpadt dombok jelezték csak az egykor ápolt katonasírokat, meg talán vagy három korhadt fejfa az egész soron, azokról is hiányzott a névtábla. A polgármester kedvetlenül rágcsálta a bajuszát. Erről is a felesége tehetett, már legalább két hete meg kellett volna stuccolnia, de sosem ért rá, így a bajusz lassan elvesztette valahai tartását, sbár a polgármester reggelente egy külön erre a célra vásárolt kefével igyekezett rákényszeríteni a bozontos szőrzetre a forma fegyelmét, néhány erőszakos, őszülő szál önálló életre kelt, és harcaisan meredt előre, derékszöget alkotva csapott állával. A bajusz egyik vége készségesen engedett a gravitációnak, s ernyedten lógott az ismeretlen mélység fölött, a másik belecsüngött a szájába. Ez most épp kapóra jött, így volt mit rágcsálnia, snem kellett a zsebében kotorásznia a zacskóból kiömlött napraforgómagok után. A bajusznak volt némi zamata, no nem éppen határozott, hanem alig érezhető, holmi párnameleget meg a reggeli borotválkozást felidéző kellemes íz, ami most kimondottan megnyugtatta a dúlt kedélyű polgármestert.
     A katonasírok ügye már régen foglalkoztatta, egy egész sort vettek el a temetőből, nem kis bosszúságára a közszolgáltatások igazgtójának, aki aggályainak főként a polgármester irodájában adott hangott. Egy idő múltán a katonasírok kérdése beépült a polgármester napirendjébe, úgy körülbelül délelőtt fél tíztől, de legkésőbb tíztől tizenegyig már akkor sem tudott másra gondolni, ha a közszolgáltatások igazgatója - aki az utóbbi hetekben a katonasírok problémáját familiárisan már csak "a mi ügyünkként" emlegette, rossz ízű emlékeket ébresztve ezzel a polgármesterben - történetesen éppen távol volt. Hogy a közszolgáltalások igazgatója tulajdonképpen mit szeretett volna kezdeni az üggyel, nem nyert egyértelmű megfogalmazást abban a tizenhét beadványban sem, amely most egy nefelejcskék dossziéban hevert Hana asszony íróasztalán.
     Végképp eltörölni - mordult rá a titkárnő a polgármesterre, mikor az félénken a dosszié után nyúlt, és még hozzátette: - Ez az én asztalom - azzal nagyot csapott a nefelejcskék irattartóval a polgármester párnás kezére. Ezek után a polgármester jobbnak látta, ha nem bolygatja sem az ügyet, sem az íróasztalt a továbbiakban. Hana asszony hermetikus kinyilatkoztatásaival sosem mert vitatkozni.
     Vasárnap délelőtt kelletlenül kisétált a régi temetőbe. Abban reménykedett, hogy hátha téved a közszolgáltatások igazgatója, és nem is talál ott gazdátlan sírokat, esetleg maximum kettőt-hármat, legrosszabb esetben négyet, amit csendesen, a közfeltűnés kerülése mellett eldózerolnak majd valamelyik este. Míg a kátyús, besüppedt úton ballagott a temető felé, gyors fejszámolást végzett, kell majd egy munkás, meg a bágeros, az kettő, úgyhogy összesen két üveg pálinkából meg lehet úszni. Gondolatban végigfuttatta tekintetét a Nagybolt hosszan nyújtózó pálinkáspultjain, skiválasztott két üveg borovičkát, de szerencsére eszébe jutott, hogy otthon, a garázsban, a szerszámosláda mögött még van egy épp csak megkezdett vodkásüveg, kicsit felhígítva és szétöntve épp megteszi. Ami a jogos térítést illeti, magára végképp nem gondolt, a közszolgáltatások igazgatójára is csak egy pillanatig, és ettől hirtelen nagyon-nagyon jó kedve kerekedett. A köz szolgálatáért - futott át az agyán, smire befordult a temetőkapun, már halkan fütyörészett.
     Ám a holtak áthúzták minden számítását, konokul ott feküdtek a beszakadt hantok alatt, lehettek vagy harmincöten, és vélhetőleg kajánul vigyorogtak. A polgármester a szélső sír névtábláján a közszolgáltatások igazgatójának a nevét vélte felfedezni, de mikor közelebb hajolt, látta, hogy tévedett, és ettől elborult a kedve. Párszor végigsétált a gizgazos nyughelyek előtt, sanda pillantásokat vetett a szemközti gesztenyék között egykedvűen omladozó családi kriptára, aztán, mikor megúnta a meddő föl-alá járkálást, letelepedett Elemér, a targikusan fiatalon elhúnyt patikussegéd kies hantja melletti padra, és hátratolta az avítt báránybőr sapkát izzadó homlokán.
     A sír egy enyhe emelkedő legmagasabb pontját foglalta el, jó kilátás nyílt mellőle nemcsak a temetőre, hanem a város déli végére is. A polgármester gondterhelt bajuszrágcsálás közepette tekintett szét az alant húzódó utcák során. A nap petyhüdten csüngött az égen, úgy tűnt, nem sokáig bírja már tovább az egyhangú látványt, scsak azért nem zuhan rá a három templom valamelyikére, mert nem akar felekezeti viszályt szítani. A polgármester nagyon hálás volt ezért a figyelmességért, nem igazán ismerte ki magát az egyházak között. Bár néha kimondottan úgy érezte, nem nagy kár lenne a városért. Ilyenkor, hogy elűzze a rátelepedő borúlátást, igyekezet emlékezetébe idézni az alkotmányt, de általában csak odáig jutott, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ennél a gondolatnál jobbára elakadt, mert nem szerette, ha a politikába érzelmek keverednek. A polgármester korrekt ember volt.
     Most, hogy városa déli végét már szemügyre vette, visszafordult a lágyan domborodó hantok megnyugtató látványához. A város nyújtotta benyomások után a temető kimondottan izgalmas helynek tűnt. Még a lassan száz éve porladó Katinka úrleány kriptájának csendes pusztulását is belengte valami frivol pára, átölelte a bódult polgármestert, aki, mielőtt még átadta volna magát a romantikus képzelgéseknek, gyorsan, hogy gondolatban se vétkezzen a házastársi hűség ellen, a feleségét képzelte a csipkeravatalra. Ettől aztán magához tért.
     Nagyot sóhajtott, újra megszámolta a katonasírokat, odaköszönt Juli nenének, aki hovatovább húsz éve szorgoskodott néhai férje lassan kiskertté terebélyesedő hantja körül, jobbára zöldségtermesztéssel kurtítva az egyhangúan pergő napokat. A polgármestert zavarta a látvány, sehogy se fért bele az ideális temetőről alkotott képébe a Juli nene férjén burjánzó veteményes, egyáltalán, a polgármester irtózott a növényektől, a növényektől jobban talán már csak embertársait utálta olykor. Ezért is járt ki ide szívesen, leginkább persze ősz végén, mikor a százados gesztenyékről végre lepergett az utolsó levél is, sa teremtés rendjét nem zavarta többet madárzaj meg tücsökciripelés, sőt, a száraz avar ropogása sem, mert a közszolgáltatások igazgatója esténként kivezényelt néhány munkanélkülit és más kétes elemet, hogy tisztára söpörjék a temetőben kígyózó járdákat. Így, nyár elején azonban a temető leginkább egy derűs, ápolt kertre emlékeztetett, a sírokon tarka összevisszaságban bólogattak a jobbára piros és sárga virágok, a temetőt kettészelő járdát óriás platánok és gesztenyék szegélyezték, melyekről - a polgármesternek úgy tűnt - folyamatosan pergett a levél. Azon a részen, amit a katonasírok foglaltak el, pár éve megtelepedtek a galagonyabokrok. A közszolgáltatások igazgatója ugyan tél végén rendszeresen kivágatta őket, de a cserjék tavasszal újra kihajtottak, és sebesen terjeszkedtek. Októberben, mielőtt az érett bogyókat begyűjtötte volna a helyi gyógynövényárus, lángolni látszott a temető sarka. Kísérteties fénybe vonta a polgármester nyugtalan éjszakáit is, aki körülbelül február végétől július közepéig gyakran álmodta, hogy ott áll földbe gyökerdzve a katonasírok között, saz égő galagonyabokorban megjelenik a régiófejlesztési minisztérium ellenőre. Ilyenkor verejtékben úszva ébredt, ésreggel első dolga az volt, hogy magához hívatta a főkönyvelőt, hogy áttanulmányozzák a város kiadásait és bevételeit. Ezen a héten is álmodott már a galagonyákkal, smost azon tűnődött, miből fedezzék a költségvetésben mutatkozó hiányt. A nyilvános kivégzésekre igényelt pénzre - amivel a munkanélküliséget két éven belül radikálisan le lehetett volna csökkenteni - a bonyolult nemzetközi törvények miatt hosszan kellett várni, így a polgármesternek más bevétel után kellett néznie. A megfeszített gondolkodás kimerítette, s hogy felfrissüljön kissé megpróbált lemenni alfába, de közben elszunnyadhatott pár másodpercre. A galagonyabokrok azonnal megindultak felé, lassan, kúszva közelítettek, beborították a katonasírokat, sa polgármester bénultan várta, hogy megjelenjen a régiófejlesztési minisztérium ellenőre. Egy darabig semmi sem törtlént, aztán a bozótos szétvált, a közepéből egy hegy emelkedett ki, csúcsán monumentális, szürke kolosszussal. Épp olyan volt, mint a madridi El Valle de los Caidos. Mielőtt felébredt volna, a polgármester még látta, hogy a szobor talapzata egyenletes, szürke betonból lett kiöntve, ettől aztán elmúlt minden félelme. Ez az! - gondolta.
     Mikor visszaért a városházára, az irodájában már várt rá a Városa Gazdaságosabb Működéséért Alapítvány megbízott elnöke. A polgármester nem emlékezett rá, hogy megbeszélték volna a találkozót, de nem akart udvariatlannak mutatkozni.
     Az elnök kinézetében nem volt semmi szokatlan, de a polgármester meg mert volna esküdni rá, hogy külföldi. Egy darabig némán méregették egymást, aztán az idegen bemutatkozott. Közben mindenféle papírokat halászott elő a táskájából, és az asztalra terítette őket, a polgármester orra elé. Kimérten beszélt, jól megválogatta a szavait, annak az embernek a modorában, aki nagyon nem szívesen tölti az idejét fölösleges formaságokkal. A polgármester feszülten figyelt a mondandójára, esküdni mert volna rá, hogy minden egyes szót ért is belőle, a mondatok jelentését azonban nem tudta követni. Annyit azért sikerült kihámoznia, hogy a megbízott elnök a katonasírok ügyében jött.
     - Nos? - kérdezte az illető, miután egy ideje már türelmesen várt a polgármester véleményére.
     - Nos? - kérdezett vissza a polgármester.
     - Úgy értem, mit szól a város működésének gazdaságosabbá tételéről elhangzott javaslatomhoz? - kérdezte kissé türelmetlenül a megbízott elnök.
     -  Hát - tűnődött a polgármester - elég jól hangzik. Áthidaló megoldás lehetne - köhintett -, már amíg meg nem jön az engedély a nyilvános kivégzések beindítására. Tudja, hogy van ez - szabadkozott.
     -  No igen, tudom - bólintott együttérzően a megbízott elnök. Az ablakhoz lépett, és legyezni kezdte magát a kalapjával. A polgármesternek egy pillanatra úgy tűnt, hogy két aprócska szarv csillant meg az idegen gondosan nyírt hajában. De biztosan tévedett. - Az Alapítvány pont az ilyen kínos helyzetek kezelésére specializálódott. A Nemzetközi Elesettek Ökumenikus Hantja minden bizonnyal behozná azt az összeget, aminek a városra a fejlesztésekhez szüksége van. Igazi turistalátványosság volna. Természetesen a kiegészítő intézményekkel együtt .
     -  Hát ez az - tépelődött a polgármester -, csakhogy nem tudom, hogy az a nyilvánosház és a gyorsétterem a temető mellett jó ötlet-e. Meg a sírok közötti lézershow is ütközhet némi ellenállásba - magyarázkodott feszengve. A hozzátartozók néha fölöttébb csökönyösek tudnak lenni - tette hozzá.
     A megbízott elnök sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.
- Természetesen Önök döntenek. Alapítványunk senkire nem kíván nyomást gyakorolni. Ami engem illet azonban, nem igazán értem, mi kifogásolnivalójuk lehetne. Amit kérek, az valóban csak egy pár aprócska engedmény a teljes beruházásért cserébe.
     -  A munkásokat mi biztosítjuk - figyelmeztette a polgármester, és már előre örült a közszolgáltatások igazgatója várhatóan döbbent arckifejezésének, mikor majd megtudja, hogy sikerült megszabadulniuk a munkanélküliek, hátrányos helyzetűek, és más megbízhatatlan elemek hadától.
     -  De az ellátásukat meg az elhelyezésüket ezentúl én biztosítom - emelte fel az ujját a megbízott elnök. - És az építkezés befejezése után is igényt tarthatok rájuk.
     -  Helyes - csapott az asztalra a polgármester.
     A megbízott elnök elmosolyodott. Benyúlt a táskájába, és elővett egy kis üveget, némi vattát, meg egy fölöttébb élesnek tetsző lúdtollat. Az üvegcse cimkéjén tisztán kivehető volt a helyi gyógyszertár emblémája.
     -  Szeretem a higiéniát. Ki tudja, egy aprócska seb is elfertőződhet - magyarázott, miközben három példányban kiterítette a szerződést. - Lesz szíves, kérem? - fordult udvariasan a polgármester felé. De a pennát nem adta át, hanem amikor a polgármester érte nyúlt, alaposan beleszúrt a karjába. A polgármester fájdalmasan felszisszent, és elképedve nézett a megbízott elnökre, aki most már készségesen átnyújtotta a tollat. - Itt írja alá, legyen szíves! - mutatott a pergamen aljára. A polgármester aláfirkantotta a nevét, bár zavarta kissé, hogy összevérzi az iratot. - Nem tesz semmit - intett nagyvonalúan a megbízott elnök, és a kezébe nyomott egy jó darab alkohollal átitatott vattát. - Erősen szorítsa a karjára, akkor rögtön eláll - tanácsolta jóindulatúan.
     Másnap elkezdődött az építkezés. Először, a polgármester határozott kívánságára a százados gesztenyefákat fordították ki a földből. A közszolgáltatások igazgatója örömtől ragyogó arccal sürgölődött a munkanélküliek és más kétes elemek csákánnyal-ásóval felszerelt csoportja körül, akik a virágzó galagonyacserjéket vagdosták hajnal óta. Körülbelül egy héten belül sikerült eltüntetni a burjánzó élet nyomait, bár a galagonyásban odaveszett néhány munkás, s csak a csontjaik kerültek elő több méter mélységből, mikor megkezdték a monumentum alapjainak kiásását. Egyáltalán, a polgármestert kissé nyugtalanította, hogy mintha estéről-estére kevesebben térnének vissza a temető falánál rögtönzött barakkokba, de a megbízott igazgató szerint nem kellett határidő-csúsztatástól tartaniuk. Az egyedüli tényleges gondot Juli nene jelentette, aki határozottan ellenállt, mikor a szabálytalanul domborodó hantokat kiegyenlítették és lebetonozták. Juli nene ortókapával kergette el a munkásokat, s a megbízott igazgató felé, ahányszor az elindult, hogy jobb belátásra bírja, egy kis fiolából valamilyen folyadékot fröcskölt, amire az allergiás volt, magyarázta a polgármesternek, így nem mehetett Juli nene közelébe. Szerencsére azonban egy délután kezelhetetlenné vált a betonkeverő, s hiába próbálták többen megállítani, elgázolta Juli nenét, és több tonna betonnal borította be.
     A nyár utolsó hetére, bár a temetőben már alig lézengett pár munkás, elkészült a mű. Hatalmas volt és impozáns, csúcsa a felhőkig ért, talapzata vörösen izzott a gyorséttermekből kiszűrődő esti fényben. A megbízott elnök és a polgármester áhítatosan szemlélték a másnapi megnyitóra készülő technikusok körötte nyüzsgő seregét. Aztán elindultak a kijáratnál várakozó közszolgáltatások igazgatója felé.
     A polgármester még egyszer visszanézett a monumentumra. Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy megkérdezi a megbízott elnöktől, nem tud-e valamit a munkásokról, de aztán tapintatlannak találta a faggatást. Biztos átirányította őket egy másik építkezésre - jutott az eszébe, és hirtelen elöntötte a hála, mert a különböző segélyeken megspórolható összegre gondolt. Gyorsan eltaposott egy, a Juli nene néhai férjének sírja körül zavarodottan mászkáló krumpli- bogarat, és a megbízott elnök után loholt. Mikor utolérte, belekarolt, és nagyon, nagyon elégedetten lépett ki a vasbeton monumentum árnyékában rendezett sorokban futó sírok közül.