Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 6.sz.  
 
WEHNER TIBOR


"A kép mindenféléből lesz"
Beszélgetés Regős István festőművésszel


 



 

2004. február 24-én Török Katalin szervezésében és szerkesztésében Szentendrei művészportrék címmelhoszszabb távra tervezett kiállítás- és beszélgetéssorozat indult a Szentendrei Képtárban. A havonta újabb és újabb alkotó portréját megrajzolni, művészetét bemutatni hivatott, meghívott vendégek körében képben és hangban is rögzített és archivált rendezvénysorozat első vendége Regős István festőművész volt, aki néhány héttel később, március 15-e alkalmából vette át a Munkácsy-díjat.

- Tisztelettel ajánlom a most induló kiállítás- és beszélgetéssorozat alcímének az "Amikor a művész teljesen védtelenné válik" megjelölést, ugyanis nem szokványos bemutató tanúi vagyunk: nemcsak a képek vannak itt, hanem jelen van a művész is, akinek ezekről az alkotásokról most vallania kell. Különösen nehéz szituációt teremt mindehhez a környezet és a közeg: Szentendre és a szentendrei művész-kollégák és művészetkedvelők közössége. És itt nyomban meg kell jegyeznünk, hogy Regős István is olyan szentendrei művész, aki eredetileg nem szentendrei.
     - Valóban, én Budapesten születtem, 1954-ben.
     - 1973-tól kötődsz a városhoz; tizenkilenc éves voltál, amikor Szentendrére költöztetek. Viszonylag keveset tudunk a hetvenes éveket megelőző életszakaszodról. Milyen gyermekkorod volt?
     - Régi zuglói családból származom, a városrész körvasútsor felőli végén, tehát eléggé kint, a periférián laktunk. Az általános iskolában meghatározó élményem volt, hogy egy nagyon kedves rajztanárral, Joli nénivel hozott össze a sors. Rajzszakköri foglalkozáson kimentünk a Duna-partra kavicsot gyűjteni és csináltunk egy gyönyörű, hat négyzetméteres kavicsmozaikot. Emlékszem, hogy a szakkör nagyon fontos volt számomra.
     - A családban volt valaki, aki közel állt a képzőművészethez?
     - Az apai nagyapám a Hősök terén álló Millenniumi Emlékmű egyik öntője volt: abban a műhelyben, ahol öntőmesterként dolgozott, készült az angyal és a lovasok szobrai. Édesanyámnak is voltak művészi ambíciói: eredetileg divattervezőnek készült. Én az általános iskola után a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba felvételiztem, sikerrel. Először textil szakra jártam - talán ezért is értjük meg nagyon jól egymást feleségemmel, Annával, aki textiles. Fél év elmúltával átkértem magam díszítőfestőnek, mert az jobban érdekelt. A gimnázium után felvételiztem a főiskolára. Esti előkészítőre vettek fel - Klimó Károly lett a tanárom -, közben egyszerre három rajzszakkörbe jártam és mindezzel párhuzamosan díszítőfestőként dolgoztam az Országos Szakipari Vállalat díszítőfestő részlegénél. Először a Szépművészeti Múzeum ión termét, utána az Országház folyosóit restauráltuk, majd következtek az Andrássy úti paloták. Teljesen önálló munkára a Vakok Intézetében nyílt lehetőségem: az aula falfestményeinek rekonstrukciója során a csaknem teljesen tönkrement falfelületből kellett valamit kihámozni pauszpapírral, fotózással, majd megrajzolni újra a kartonokat és azt felfesteni a falra. Ezután jött a katonaság, ami ugyancsak egy év volt, és utána következett a főiskola.
     - A főiskolai tanulmányok megkezdése előtt költözött ki a család Szentendrére. Mit jelent, mit jelentett a környezetváltozás egy művészpálya előtt álló fiatalembernek? Milyen volt a főváros után egy kisvárosba kerülni?
     - Jó volt idekerülni, bár két évig tartott, amíg megszoktam a macskaköves utcákat. Persze már korábban, gimnazista koromban is jártam ki Szentendrére, elsősorban a Vajda Lajos Stúdió kiállításaira és akcióira, vagyis számomra elég erős vonzása volt a helynek. Persze ettől teljesen függetlenül, tulajdonképpen véletlenül kerültünk ide.
     - 1975-ben kezdted meg tanulmányaidat a Képzőművészeti Főiskolán, festő szakon, Sváby Lajos osztályában. Ki is volt akkor a rektor? Somogyi József?
     - Igen. Nagyon jó rektor volt, Domanovszky Endre után vette át a főiskola igazgatását. Aki ismeri a két embert, az tudja, hogy nagy volt a különbség. Sváby Lajos akkortájt, negyven esztendősen került be a főiskolára, mi voltunk az első osztálya. Abszolút igaznak tűnt a mondás, hogy új seprű jól seper. Emlékszem, az első óránkon elmentünk a Szépművészeti Múzeumba. Tizenketten vagy tizenhárman voltunk az osztályban. Azt kérte tőlünk, hogy álljunk az elé a kép elé, amelyik tetszik, és mondjuk el, hogy miért.
     - Te hova álltál?
     - Holbein, Cranach, Altdorfer, el Greco művei elé. Utána visszamentünk a főiskolára és valami olyasmit mondott Sváby Mester, hogy nem tudja teljesen biztosan, hogy kell festészetet tanítani, de szerencsére vannak előképei: Kmetty János volt az egyik, Pór Bertalan a másik tanára. Azt mondta, hogy amit tőlük tanult az ötvenes években, az neki nagyon tetszett, és most megpróbálja ezt nekünk is átadni. Ez abból állt, hogy két vagy három évig majdnem minden festő-órán modellről tíz centiméteres kis fejeket rajzoltunk, tanulmány-szinten. És persze rengeteget beszélgettünk, eljártunk kocsmákba, vendéglőkbe. Remek hangulat volt. De azért történt egy-két viharos szakítás is: akiknek ez nem tetszett, átment egy másik osztályba. Kivált közülünk például Varga Laci barátom, ő nem tudta ezt a dolgot elviselni, és Váczi Miki szintén távozott. Egyik alkalommal azt mondta Sváby, hogy itt egy beállítás, egy akt, próbáljatok belőle valami olyat csinálni, amit ti szeretnétek. Ez körülbelül a harmadik év vége felé történt, és ettől kezdve aztán szabadabban lehetett dolgozni. Én szerettem az első három évet is, sok kis tanulmányfejem, figurám született. Sváby többször hangsúlyozta, hogy bármi lesz belőletek, mindennek ez az alapja.
     - A mestered nézetei és a te eltérő szemléleted miatt nem volt köztetek konfliktus?
     - A főiskolán nem. A főiskola ugyanis híres volt arról, hogy a Kokas-, a Sváby- és a Somogyi-növendékek majdnem ugyanúgy dolgoztak, mint a mestereik. Így visszatekintve, magam is érzem, hogy azokon a műveimen, amelyek 1980 után születtek, erősen érezhető az az expresszivitás, amit Sváby Lajos művészete képvisel a magyar festészetben. Érdekes, direkt ráhatás persze nem volt, hogy fogd az ecsetet, és így és így húzd..., mégis valahogy belénk szívódtak ezek a mozdulatok, vagy önkéntelenül is átvettük a dolgok mestereinkkel azonos felfogását. Somogyi József rektorsága idején nagyon jó szellemiség uralkodott a főiskolán, át lehetett menni egyik tanártól a másikhoz. Így kerültek át például Kokas Ignáchoz azok, akiknek nem tetszett Sváby módszere.
     - Kikkel jártál együtt? Kik voltak a növendékek között?
     - Nagyon jó barátom volt a kitűnő szobrász, Török Richárd, aki sajnos korán meghalt. Gyönyörű szobrai állnak szerte az országban. Együtt végeztem a festő Kőnig Frigyessel és azzal a Kiss Tiborral, aki ma az anatómia tanszéken tanít.
     - Egyszóval főiskolát végzett festőként Szentendrén indult a pályád, ahol meglehetősen érdekes művészeti, művészetszociológiai viszonyok vannak. Vannak Szentendrén rejtőzködő művészek, akikről nem is tudjuk, hogy itt élnek és dolgoznak, aztán vannak, akik állandóan az első sorban, a frontvonalban, a napi ügyekben tünedeznek fel, míg mások kissé visszavonultan a művésztelepekhez kapcsolódnak. Vannak magányos alkotók és vannak, akik különféle csoportosulásokhoz vagy galériákhoz tartoznak. Úgy tudom, hogy te már a kezdetektől finom távolságtartással megpróbáltad megőrizni, ma is próbálod őrizni önálló pozíciódat.
     - Amikor kiköltöztünk Szentendrére - nem is tudom, hogy milyen vonzalmak alapján - az első utam Ilosvai Varga Istvánhoz vezetett, aki akkor már elég idős mester volt. Egy jót beszélgettünk. Barcsay Jenővel sajnos már nem tudtam találkozni, pedig jó lett volna - vele korábban sem hozott össze a sors, mert amikor én főiskolás voltam, akkor ő már nem tanított. El-eljártunk Pirk János bácsiékhoz is, akinek a fia, Pirk László egy évvel járt fölöttem a főiskolán. Többnyire mindenkit ismertem Szentendrén, de Ilosvai Varga és Pirk János került legközelebb hozzám.
     - Nagyon pezsgett itt a levegő a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a Vajda Lajos Stúdió körül.
     - Már a hetvenes évek elején - amikor még a Templomdombon voltak a Vajda Stúdiós események - megéreztem, hogy ez egy fontos irány. Jelentőségteljes volt számomra az is, hogy az első önálló kiállításomat a Vajda Lajos Stúdió pincegalériájában rendeztem meg. Nekem akkor, 1985-ben úgy tűnt, hogy az egy nagyon rangos hely, és fontosak voltak azok a művészek, akik a vajdás vonalat képviselték.
     - A szentendrei művészeti hagyományokból mit éreztél magadhoz közel?
     - Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy fontos momentum. Gimnáziumi osztálytársam és barátom, Lovász Erzsébet barátnőjének, Krisztának a nagypapája Paizs-Goebel Jenő festőművész testvére volt. Szófia utcai lakásukon nagyon sok, szép Paizs-Goebel-képet láttam. Nagyon fontos tapasztalás volt számomra, hogy milyen képeket festett Szentendrén. Különösen egy téli tájképe ragadott meg, ez a mű még ma is bennem van.
     - Lehet, hogy ez utólagos belemagyarázás, de én nagyon erős kapcsolódást érzek műveid és Anna Margit művészete között.
     - Ez érdekes, mert Anna Margitot nem nagyon ismertem korábban.
     - Szemléletmódban és szellemiségben pedig természetesen a Vajda Lajos Stúdió Wahorn-ef Zámbó-feLugossy triászának megkerülhetetlen produkciója valamiképpen máig átleng a Regős-műveken.
     - Hát igen, mondhatom, hogy hatással voltak rám.
     - Ez nagyon megtisztelő lehet számukra. Ugyanakkor felmerül az a kérdés is bennem, hogy ha visszapillantasz - ötven éves vagy, tehát lehet már visszapillantani - arra, ami eddig létrejött a munkásságodban, az Szentendre nélkül, vagy Szentendrén kívül is megszülethetett volna? Egy alföldi városban ugyanilyen képeket festettél volna?
     - Nehéz kérdés, ez nagyon nehéz kérdés. Szentendre mindenképpen nélkülözhetetlen, jóllehet a képeim nem nagyon bizonyítják ezt az érzést. Ennek ellenére teljesen egyetértek Deim Pali bácsival, aki nemrégen egy televíziós beszélgetésben szépen és világosan elmondta, hogy a szentendrei művészet ma már nem létezik. A szentendrei művészet akkor született meg, akkor jött létre, amikor a múlt század első felében kijöttek ide a művészek a művésztelepre, és magával ragadta őket ez a táj, ez a város. Akkor éppen az volt aktuális, hogy impresszionisztikusan vagy posztimpresszionisztikusan, vagy akár más módon kell megfesteni ennek a tájnak és városnak a szellemét, amiről külön fejezetben lehetne beszélni. Ez most már nem így van. Mi még Pirk János bácsiéktól fantasztikus meséket hallottunk arról, hogy hogyan nézett ki régen a Bogdányi utca, le egészen a szerb templomig, hogy hány vendéglő volt, és hogy milyenek voltak a kerthelyiségek. Jó kis hely lehetett ez. De például már Paizs-Goebel sem kötődik úgy Szentendréhez, mint ahogy kötődött Czimra Gyula. Czimrát is nagyon szeretem, ő is egyik kedvencem volt még a főiskola alatt.
     - Még mindig ez a Szentendre-kapcsolat izgat engem. A képeiden gyakran beazonosítható valóságmotívumok jelennek meg, ismerős környezetek, épületek, városrészletek. Utalhatok akár az Alagút-képekre, akár a Nemzeti Színház- vagy a versailles-i kastély-képre, vagy a reformkort idéző művek közül is többre. Érdekes módon azonban soha nem, vagy csak mintegy véletlenszerűen jelenik meg munkáidon egy-egy szentendrei motívum, ami más művészeknél még napjainkban is vissza-visszatérő téma.
     - Szentendrei téma direkt módon valóban nem bukkan fel a képeimen. Kivétel az Árvízió című kép, ami a 2002. évi árvíz hatására készült, vagy ide sorolható a Vízállásjelentés című kis munka is. Nem szeretem azt a szót, hogy ujjgyakorlat - mert csak azért nem szoktam dolgozni, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból -, de a Vízállásjelentés mégis csak egy kis játék volt: beragasztottam a képfelületbe Farkas Ádám Duna-parti szobrának a fotóját és egy centimétert vízszintmérő gyanánt, szentendrei háttérrel. Nem is tudom, hogy fogalmazzak: jó itt élni, az biztos, sokkal jobb, mint Pesten, de egyszerűen nem tudok szabadulni bizonyos irányíthatatlan dolgoktól, amelyek mintegy önkéntelenül jönnek elő, jelennek meg a képeimen. Ha valaki itt, e kiállítás munkái között körülnéz, beugorhatnak a motívumok: például a balatoni nyaralások az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején. Vagy felidéződhet a régi Zugló, ahol a Csáktornya utca és a Rákosrendező között óriási földterületen bolgárkertészet volt. Hiába költöztünk ki Szentendrére, engem a meghatározó évek mégiscsak Pesthez kötnek. Sokat kószáltunk a városban, sok budapesti helyhez kötődöm. Van olyan dédelgetett tervem, hogy Budapestet még festegetni fogom, mint ahogy megfestettem a Hídavatást, a Nagyáruházat, a Színházat. Éppen akkor zajlottak a viták, hogy hol legyen a Nemzeti Színház, a nemzet színháza, amikor a Színházat festettem. Akkor én abban a képben egy ötletemet festettem le, hogy - persze, ehhez egy építész kellett volna - az összes nemzeti színházat egyesítve, egy kupacba kéne megépíteni, és mögötte még feltűnik egy üvegpalota, egy nagyon modern, huszonegyedik századi épület is. Ebből lett egy kompozíció (és ebből nem lett egy színház).
     - Tulajdonképpen válaszoltál arra a kérdésre, amit még nem is tettem fel: hogy miből lesz a Regős-kép? Egy gondolat, egy ötlet, egy élmény vagy valamilyen emlék inspirál? Ezek szerint mindegyik.
     - Hát igen, a kép mindenféléből lesz. Festettem már fotó alapján, és festettem már nagyapám vagy nagyanyám huszadik század elejéről szóló meséi alapján is. Nélkülözhetetlen számomra az a családi közeg, amelyben éltünk. Öten voltunk testvérek. Egyik nagyapám vámtiszt volt a mai közgazdaságtudományi egyetem épületében, nagymamám felvidéki falusi asszonyként vendéglőkben, jobb házaknál dolgozott, mint szakácsnő. Fantasztikus élményanyaggal rendelkezett. Az egyik legélvezetesebb foglalatosságom volt, amikor hazaértem az iskolából, hogy elkezdetem faggatni: mesélj, mesélj, mesélj. Ugyanezt megtettem apámmal is, aki szintén nagyon jól tudott mesélni. Egész kicsi koromban, esti meseként a második világháborús élményeket kértem számon rajta.
     - Te meséltél a gyerekeidnek, ahogy a nagyszüleid neked?
     - Nem, én már nem. Érdekes, de nem. Szóval nekem azok az élmények az alapvetők és meghatározók, amelyeket a családból gyűjtöttem össze. Itt, a szomszédos könyvesboltban most hirdetik, hogy megjelent az új Gabriel García Márquez-regény, az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című könyv. Így születik a kép is, ez a cím végül is állandó jellemzője lehet festészetemnek. És ezt az ember nem tudja irányítani.
     - De van itt egy bökkenő. Mégiscsak feltételezhetünk valami irányítást, valami tudatosságot, határozott koncepciót ha a ciklusokat nézzük. Megfestetted a kastély-képeket, a gyermekkor-képeket, a reformkor-képeket, a szelek képsorozatát, aztán jöttek a rádió-festmények, az óra-kompozíciók, de hivatkozhatok az autós munkákra is. Ezek voltak a főbb témakörök, s minden témakör több munkából áll. Ez azt bizonyítja, illetve feltételezteti, hogy minden témát, minden problémakört megpróbálsz körüljárni, vagyis itt végső soron alapos és koncepciózus munkáról van szó.
     - A főiskola végén megnősültem, jöttek a lakásgondok, ez-az, tehát öt év telt el, mire elgondolkozhattam azon, hogy megpróbálok valami önálló kollekciót kiállítani. Sokat jártam múzeumba, sokat utaztam külföldön, iszonyatos mennyiségű anyag gyűlt össze bennem, és azt vettem észre, hogy ezer egy dologra mondtam azt, hogy így nem. Az ember valami eredetit, valami önállót akar csinálni, de eltelt három-négy év, és éreztem, hogy ez még mindig nem én vagyok. Azt hiszem 1985 elején Novotny Tihamér barátom mondta azt, hogy most már kéne egy kiállítást csinálnom. Nekiláttam dolgozni és mindenféle művek születtek. Ez egy elég sokszínű anyag volt, ami nekem azért mégiscsak tetszett, mert megmenekültem attól, amitől nagyon félek mind a mai napig: hogy még véletlenül se készítsek olyan műveket, amiből azt szűri le a néző, hogy ez a művész önmaga akadémiáját csinálja meg. Valószínű, hogy a ciklusok is azért készülnek, mert mindig valamilyen feladatot tűzök ki magamnak, és azt megpróbálom maximálisan megoldani. A Kastélyok-sorozat volt az első. Volt egy Palladio-kastélyokat felsorakoztató velencei albumom, abban láttam egy-két motívumot, aztán a Palladio-évfordulóra csináltam egy képet, a Velencét, és ennek alapján elindult a dolog. Az, hogy melyik kép mitől lett olyan, amilyen, azt már nem tudom, de elkészült körülbelül tizenöt Kastélyok-kép. Itt a kiállításon most kettő van belőle, a többit már eladogattam. A Gyermekkor-műveket a Fiatal Művészek Stúdiójában, az Andrássy úton állítottam ki. A vendégek kakaót és kalácsot kaptak. Gyerekjátékokat dolgoztam fel, festettem meg. Olyanokat, amelyekről azt gondoltam, hogy felnőtt fejjel úgy tudom átdolgozni azt a bizonyos játékot, hogy annak lesz valami sugallata vagy mondanivalója. Így született meg a Persely, a Gőzgép, a Búgócsiga. Ezek a játékok nekem mind megvoltak. Nyilvánvaló, hogy csak azt tudom megfesteni, amire van valami képi ötletem. Én igazából fejben próbálok dolgozni, nem csinálok előre vázlatokat, vagy ha igen, azok értékelhetetlenek, kiállításra alkalmatlanok.
     - Műveid hagyományos olaj/vászon-kompozíciók, de ugyanakkor megjelennek időnként furcsa eszközök: anyagok, tárgyak épülnek be a képbe, mint a moha, a kóc, a cigarettapapír, a címkék, a feliratok, és megjelennek az autó- és a rádióalkatrészek, majd az óramutatók. Ez azt jelzi, hogy mégsem elég neked az olaj és a vászon. A klasszikus festészeti metódust és a kollázst, az applikációt nagyon erőteljesen ötvözöd, s ettől különleges aurát kap a mű. Valamiképp elszakad a hagyományos táblakép-formától vagy -kategóriától, ezért én inkább kép-tárgyakként határoznám meg műveidet.
     - Abban az időszakban, amikor főiskolás voltam, minket a koncept art kezdett legyezgetni. Előadásokra jártunk, Beke László külön szemiotikai előadásait hallgattuk. Engem azonban különösebben nem érintett meg ez a dolog, annál is inkább, mert Sváby Lajos valószínűleg azonnal kirúgott volna. Amit Svábynál csináltunk, az tradicionális olaj-vászon festészet volt. A főiskola után azt mondtam magamnak, hogy csak azért is megpróbálok hagyományos eszközökkel, hagyományos anyagokkal valami olyat csinálni, ami még lehet eredeti is, mert végső soron nem azon múlik a dolog, hogy mivel van csinálva. Az olajat azonnal elhagytam, mert allergiás lettem rá, és elkezdtem akrillal dolgozni. Még harmadéves korunkban, amikor a Sváby azt mondta, hogy csináljatok valamit, amit akartok, akkor én itthonról vittem egy fiókot, és vittem magammal agyagot, gyurmát, és azt az aktot, amit ott láttam a beállítás közepette, azt elkezdtem gyúrogatni, így lett belőle egy térbeli dolog. A másik lényeges mozzanat, hogy már korábban is nagyon szerettem mindent kézműves módszerrel megcsinálni; mai napig is a széket, a fogast, a Trabant-kanapét mind magam csinálom, mert egyszerűen szeretek bütykölni. Ha úgy érzem, hogy túl sok már a vászon, vagy nem akarok már vele foglalkozni, akkor keresek egy fiókot, és megcsinálom benne az Eiffel-tornyot, és akkor az az Eiffel fiókja.
     - Ez a mesterségbeli oldala a mű elkészülésének, de a kép nézője számára létrejön a dolgok érdekes villódzása, ugyanis a megfestett kép és a valóságból vett tárgy szerves egységgé egyesül, és ettől izgalmas, különleges tereppé alakul a mű. Ennek egy kitágított formája volt a Széchenyi emlékére készített munkád, amelyben már nemcsak hogy tárgyat építettél a műbe, hanem térberendezéssé alakítottad a kompozíciót.
     - Ez a munka - amely minden bizonnyal megvan még a nagycenki múzeumban - a Hejettes Szomlyazók művészcsoportosulás felhívására, a nyolcvanas években az egyik Széchenyi-évfordulón született meg, és az Ernst Múzeum egyik kiállításán mutattam be. Ma már nem tudom, honnan jött az az ötlet, hogy megcsinálom textíliából Széchenyi István döblingi szobáját. Némi támpontot adott a Hejettes Szomlyazók által sokszorosított, a döblingi elmegyógyintézet sziluettjével díszített szórólap. Az Ernst Múzeumban volt bőven hely, egy négy méterszer két méteres, három méter magas zárt kubust alakítottam ki kék textilből egy ajtónyílással. Azt gondoltam, hogy ez az a tér, amiben a tárgyakat elhelyezem. Az Ecseriről begyűjtöttem egy vaságyat, megfestettem szép színesre, olyanra, ahogy az elképzelésem szerint az ezernyolcszázas években kinézhetett egy kórházi vaságy. Behúztam szép, csíkos bársony anyaggal, feleségem ugyanabból a bársonyból készített egy párnát, amelynek a közepére egy gőzhajót festettem. Ez lett a Széchenyi párnája, amin azokról a nagy tettekről elmélkedett, amelyeket véghezvitt. A falra egy 210x130 centiméteres vásznat festettem meg, amelyen jelen van az az épületmotívum, amit a Hejettes Szomlyazóktól kaptunk, a háttérben pedig a fantáziát szabadjára engedve ég a kastély, a lángokban álló kastélyból ömlik a füst, a füstből pedig kiemelkedik Széchenyi István alakja. Az önéletrajzi írásokban olvastam, hogy a császári rendőrség élénken érdeklődött Széchenyi elmegyógyintézeti élete iránt, ezért a parkrészletben próbáltam valami olyasmit megfesteni, hogy a nyírt bokrok kíváncsi, leskelődő szemekkel figyelnek a kastély irányába. Érdekes dolog, hogy valamilyen múlt századi kiadású könyvben teljesen véletlenül később rátaláltam egy kőnyomatra, amin füstfelhő és Széchenyi alakja látható. Egyből melegség öntött el... Nyilván próbáltam belehelyezkedni abba a világba, abba a hangulatba... Eltelt ezután néhány év, egyszer csak szólnak az Officina Nova Kiadótól, hogy Csorba László Széchenyi-monográfiájához keresnek kortárs magyar festőtől Széchenyi-ábrázolásokat, és hallották, hogy nekem van egy ilyen. Elvittem. Egy nagyon szép kiadvány hátoldalára került a munkám reprodukciója, az elején egy, a fiatal Széchenyit ábrázoló Barabás-portré van. Néhány évvel később Környei Attila - azóta szegény már meghalt -, a Széchenyi Múzeum igazgatója meglátta ezt a munkát a Széchenyi-kötetben, és azt tervezte, hogy Nagycenken, a kastély később kétszintessé alakított kápolnájában elhelyezi a kék kubussal együtt. Aztán, ahogy az lenni szokott, anyagi problémák merültek fel, így csak a vásárlásra kerülhetett sor, a végleges elhelyezésre már nem.
     - Követed a műveid sorsát? Azt figyeltem meg, hogy közgyűjteményben alig került munkád. Van ez a nagycenki mű, és a Ferenczy Múzeum gyűjteményében van két Regős-kép.
     - Most már azért van máshol is...
     - De azért inkább magángyűjteményekben. Ezeket számon tartod, hogy hol vannak? Ha egy gyűjteményes kiállítást kell majd rendezned, össze tudod majd gereblyézni az életművet?
     - Persze, kivéve azokat a műveket, amelyek külföldre kerültek. Az 1989-1990-es időszakban Magyarország a nyugat érdeklődésének fókuszába került, és ezt a művészetben is érezni lehetett. Élénken érdeklődtek külföldről kiállító művészek iránt, így kerültek például a munkáim egy elég jó magyar anyaggal Rotterdamba, és több nyugat-európai városban is bemutatkozhattam. Ugyanekkor egy magyar származású gyűjtő és galériás, Bartha Miklós jelentkezett nálam, hogy őt nagyon érdekli, amit én csinálok, és aztán viszonylag rendszeresen vásárolt. László Károly - aki néhány éve a Műcsarnokban mutatott be hatalmas gyűjteményéből egy válogatást - szintén vett tőlem egy-két dolgot. Többek között a Széchenyit is el akarta vinni, de azt gondoltam akkor, hogy annak inkább itt van a helye Magyarországon. Valószínűleg ez annak ellenére is jó döntés volt, hogy elég szép összeget adott volna érte. Nem mindig voltam ennyire ellenálló, mert rá voltunk kényszerítve, ebből kell valahogy megélnünk. Így sok olyan munkám külföldre került, amit nagyon sajnálok. Egyébként is sajnálom, ha valami elkerül tőlem, mert az ember összenő ezekkel a dolgokkal.
     - Te olyat nem csinálsz, hogy ugyanazt a képet még egyszer megfested?
     - Egyszer csináltam ilyet, de nem sikerült és nem is örültek neki. Ezeknek a munkáknak az az egyik varázsa, hogy egy darab van belőlük. Természetesen variációk azért készülnek, de az a tapasztalatom, hogy az első szokott a legjobban sikerülni.
     - E beszélgetésre készülvén áttekintettem a Regős-recepciót, és azt állapíthattam meg, hogy csak elismerő kritikát kaptál eddig, semmiféle negatív visszhang nem jelent meg kiállításaid kapcsán a szakirodalomban. Mindezt alátámasztja néhány díj is: a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállításain kaptál díjakat, és jelentős sikereket arattál műveiddel a kaposvári országos groteszk-kiállításokon, amelyeket mintha neked találták volna ki. Ezek az elemzések és elismerések ösztönöznek? Mi lenne ha egy kemény, levágó kritikát kapnál? Ezt még nem is tudtad kipróbálni.
     - Rosszalló kritikát még valóban nem kaptam. A középiskolában volt egy olyan eset, hogy vittem be egy nógrádi tájképet, és óriási leszúrást kaptam, mert hogy van az, hogy a távolban lévő hegy ugyanolyan értékkel szerepel, mint az előtérben lévő házak. Azóta ezt már többször kipróbáltam, hogy egy szép balatoni alkonyatban a táj, vagy amikor jól kitisztult időben jön az ember Pest felől haza és látja a hegyeket, az a látvány bizony tű éles végig, a legtávolabbi pontig. Vagyis azonos értékkel megfesthető a közeli és a távoli. A groteszkkel kapcsolatban pedig ismét csak a családra kell visszautalnom: nálunk gyermekkorom óta az élet szerves része a humor. Nagyon sokat nevettünk, hülyültünk, viccelődtünk, s úgy látszik, hogy ez is beépült valahogy a munkáimba. 1991-ben a kaposvári I. groteszk pályázat fődíját az Állatmese című képemmel nyertem el: balról és jobbról egy-egy ragadozó figyel egy trágyadombon kapirgáló tyúkocskát, de föntről egy kéz bukkan elő és segítőn nyúl felé. A Félkész katasztrófák címmel kiírt, ugyancsak kaposvári pályázaton a Katasztrófa-konténer című munkámmal a Magyar Festők Társaságának díját nyertem el - vagyis úgy tűnik, ehhez a területhez nekem tényleg van affinitásom.
     - Ezzel a groteszk szemlélettel, ezekkel a képtárgyakkal, ezzel a kicsit naiv látásmóddal, ezzel a kesernyés humorral egy nagyon karakteres festői vagy művészi nyelvet, kifejezést és világot munkáltál ki, amivel úgy látom, hogy a kortárs magyar művészetben egyedül vagy. Te közel érzel valakit magadhoz?
     - Ha jobban készültem volna, akkor azért biztos meg tudnék nevezni valakit. De inkább irodalmi példákat mondok: Örkényre, Mrozekre, Bulgakovra hivatkozom. Olyan alkotókra, akiknél a látásmódból lehet a leglényegesebb dolgokat leszűrni. Amikor elkezdtem valamit önállóan csinálni, biztos az is ösztönzött, hogy milyen jó lenne ezeket az eszközöket a képzőművészetben is alkalmazni. De nem hiszem, hogy ez ennyire tudatos. Viszont azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy a humor nem minden. Ha megnézzük a képeket, akkor látható, hogy nem mindegyik humoros. Ahol arra szükség van, vagy ha úgy érzem, hogy a humor eszközével valami pluszt lehet adni, akkor ott beépítem, de azért más dolgok is mozgatják az embert. Van olyan, hogy nem akarok humoros lenni, és akkor megpróbálok valami magasztost festeni... Nálam nagyon sok olyan elem van, ami egyáltalán nem tudatos, hanem munka közben alakul. Bizonyos dolgok lekerülnek a vászonról, vagy vissza, ezt engedem, azt nem. Gondolom, a kollégák tudják, hogy ebből áll a munkája egy festőnek, grafikusnak vagy szobrásznak. Az alkotófolyamat nem egyszerű dolog.
     - Van egy másik kulcsszava is a művészetednek, és ez az abszurditás. Hogy válaszolsz, ha úgy teszem fel a kérdést, talán befejező kérdés gyanánt is, hogy az abszurd képek festője egy abszurd korban - napjainkban -, egy mind abszurdabbá, kulissza-szerűvé alakuló városban, Szentendrén, hogy érzi magát?
     - Köszönöm, jól. Persze tudnék arról részletesebben is mesélni, hogy Szentendrén hogy érzem magam. Jól érzem magam, de mindemellett bizonyos dolgok igencsak zavarnak.
     - Tehát a kezed alá dolgozik a város.
     - Igen, egyre abszurdabb képeket lehet festeni.
     - Köszönöm a beszélgetést.

(A beszélgetést lejegyezte: Török Katalin)