|
WEHNER
TIBOR
"A kép mindenféléből lesz"
Beszélgetés Regős István festőművésszel
2004. február
24-én Török Katalin szervezésében és szerkesztésében Szentendrei művészportrék
címmelhoszszabb távra tervezett kiállítás- és beszélgetéssorozat indult
a Szentendrei Képtárban. A havonta újabb és újabb alkotó portréját megrajzolni,
művészetét bemutatni hivatott, meghívott vendégek körében képben és hangban
is rögzített és archivált rendezvénysorozat első vendége Regős István festőművész
volt, aki néhány héttel később, március 15-e alkalmából vette át a Munkácsy-díjat.
- Tisztelettel ajánlom a most induló
kiállítás- és beszélgetéssorozat alcímének az "Amikor a művész teljesen
védtelenné válik" megjelölést, ugyanis nem szokványos bemutató tanúi vagyunk:
nemcsak a képek vannak itt, hanem jelen van a művész is, akinek ezekről
az alkotásokról most vallania kell. Különösen nehéz szituációt teremt mindehhez
a környezet és a közeg: Szentendre és a szentendrei művész-kollégák és
művészetkedvelők közössége. És itt nyomban meg kell jegyeznünk, hogy Regős
István is olyan szentendrei művész, aki eredetileg nem szentendrei.
- Valóban,
én Budapesten születtem, 1954-ben.
- 1973-tól
kötődsz a városhoz; tizenkilenc éves voltál, amikor Szentendrére költöztetek.
Viszonylag keveset tudunk a hetvenes éveket megelőző életszakaszodról.
Milyen gyermekkorod volt?
- Régi zuglói
családból származom, a városrész körvasútsor felőli végén, tehát eléggé
kint, a periférián laktunk. Az általános iskolában meghatározó élményem
volt, hogy egy nagyon kedves rajztanárral, Joli nénivel hozott össze a
sors. Rajzszakköri foglalkozáson kimentünk a Duna-partra kavicsot gyűjteni
és csináltunk egy gyönyörű, hat négyzetméteres kavicsmozaikot. Emlékszem,
hogy a szakkör nagyon fontos volt számomra.
- A családban
volt valaki, aki közel állt a képzőművészethez?
- Az apai
nagyapám a Hősök terén álló Millenniumi Emlékmű egyik öntője volt: abban
a műhelyben, ahol öntőmesterként dolgozott, készült az angyal és a lovasok
szobrai. Édesanyámnak is voltak művészi ambíciói: eredetileg divattervezőnek
készült. Én az általános iskola után a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti
Gimnáziumba felvételiztem, sikerrel. Először textil szakra jártam - talán
ezért is értjük meg nagyon jól egymást feleségemmel, Annával, aki textiles.
Fél év elmúltával átkértem magam díszítőfestőnek, mert az jobban érdekelt.
A gimnázium után felvételiztem a főiskolára. Esti előkészítőre vettek fel
- Klimó Károly lett a tanárom -, közben egyszerre három rajzszakkörbe jártam
és mindezzel párhuzamosan díszítőfestőként dolgoztam az Országos Szakipari
Vállalat díszítőfestő részlegénél. Először a Szépművészeti Múzeum ión termét,
utána az Országház folyosóit restauráltuk, majd következtek az Andrássy
úti paloták. Teljesen önálló munkára a Vakok Intézetében nyílt lehetőségem:
az aula falfestményeinek rekonstrukciója során a csaknem teljesen tönkrement
falfelületből kellett valamit kihámozni pauszpapírral, fotózással, majd
megrajzolni újra a kartonokat és azt felfesteni a falra. Ezután jött a
katonaság, ami ugyancsak egy év volt, és utána következett a főiskola.
- A főiskolai
tanulmányok megkezdése előtt költözött ki a család Szentendrére. Mit jelent,
mit jelentett a környezetváltozás egy művészpálya előtt álló fiatalembernek?
Milyen volt a főváros után egy kisvárosba kerülni?
- Jó volt
idekerülni, bár két évig tartott, amíg megszoktam a macskaköves utcákat.
Persze már korábban, gimnazista koromban is jártam ki Szentendrére, elsősorban
a Vajda Lajos Stúdió kiállításaira és akcióira, vagyis számomra elég erős
vonzása volt a helynek. Persze ettől teljesen függetlenül, tulajdonképpen
véletlenül kerültünk ide.
- 1975-ben
kezdted meg tanulmányaidat a Képzőművészeti Főiskolán, festő szakon, Sváby
Lajos osztályában. Ki is volt akkor a rektor? Somogyi József?
- Igen. Nagyon
jó rektor volt, Domanovszky Endre után vette át a főiskola igazgatását.
Aki ismeri a két embert, az tudja, hogy nagy volt a különbség. Sváby Lajos
akkortájt, negyven esztendősen került be a főiskolára, mi voltunk az első
osztálya. Abszolút igaznak tűnt a mondás, hogy új seprű jól seper. Emlékszem,
az első óránkon elmentünk a Szépművészeti Múzeumba. Tizenketten vagy tizenhárman
voltunk az osztályban. Azt kérte tőlünk, hogy álljunk az elé a kép elé,
amelyik tetszik, és mondjuk el, hogy miért.
- Te hova
álltál?
- Holbein,
Cranach, Altdorfer, el Greco művei elé. Utána visszamentünk a főiskolára
és valami olyasmit mondott Sváby Mester, hogy nem tudja teljesen biztosan,
hogy kell festészetet tanítani, de szerencsére vannak előképei: Kmetty
János volt az egyik, Pór Bertalan a másik tanára. Azt mondta, hogy amit
tőlük tanult az ötvenes években, az neki nagyon tetszett, és most megpróbálja
ezt nekünk is átadni. Ez abból állt, hogy két vagy három évig majdnem minden
festő-órán modellről tíz centiméteres kis fejeket rajzoltunk, tanulmány-szinten.
És persze rengeteget beszélgettünk, eljártunk kocsmákba, vendéglőkbe. Remek
hangulat volt. De azért történt egy-két viharos szakítás is: akiknek ez
nem tetszett, átment egy másik osztályba. Kivált közülünk például Varga
Laci barátom, ő nem tudta ezt a dolgot elviselni, és Váczi Miki szintén
távozott. Egyik alkalommal azt mondta Sváby, hogy itt egy beállítás, egy
akt, próbáljatok belőle valami olyat csinálni, amit ti szeretnétek. Ez
körülbelül a harmadik év vége felé történt, és ettől kezdve aztán szabadabban
lehetett dolgozni. Én szerettem az első három évet is, sok kis tanulmányfejem,
figurám született. Sváby többször hangsúlyozta, hogy bármi lesz belőletek,
mindennek ez az alapja.
- A mestered
nézetei és a te eltérő szemléleted miatt nem volt köztetek konfliktus?
- A főiskolán
nem. A főiskola ugyanis híres volt arról, hogy a Kokas-, a Sváby- és a
Somogyi-növendékek majdnem ugyanúgy dolgoztak, mint a mestereik. Így visszatekintve,
magam is érzem, hogy azokon a műveimen, amelyek 1980 után születtek, erősen
érezhető az az expresszivitás, amit Sváby Lajos művészete képvisel a magyar
festészetben. Érdekes, direkt ráhatás persze nem volt, hogy fogd az ecsetet,
és így és így húzd..., mégis valahogy belénk szívódtak ezek a mozdulatok,
vagy önkéntelenül is átvettük a dolgok mestereinkkel azonos felfogását.
Somogyi József rektorsága idején nagyon jó szellemiség uralkodott a főiskolán,
át lehetett menni egyik tanártól a másikhoz. Így kerültek át például Kokas
Ignáchoz azok, akiknek nem tetszett Sváby módszere.
- Kikkel
jártál együtt? Kik voltak a növendékek között?
- Nagyon jó
barátom volt a kitűnő szobrász, Török Richárd, aki sajnos korán meghalt.
Gyönyörű szobrai állnak szerte az országban. Együtt végeztem a festő Kőnig
Frigyessel és azzal a Kiss Tiborral, aki ma az anatómia tanszéken tanít.
- Egyszóval
főiskolát végzett festőként Szentendrén indult a pályád, ahol meglehetősen
érdekes művészeti, művészetszociológiai viszonyok vannak. Vannak Szentendrén
rejtőzködő művészek, akikről nem is tudjuk, hogy itt élnek és dolgoznak,
aztán vannak, akik állandóan az első sorban, a frontvonalban, a napi ügyekben
tünedeznek fel, míg mások kissé visszavonultan a művésztelepekhez kapcsolódnak.
Vannak magányos alkotók és vannak, akik különféle csoportosulásokhoz vagy
galériákhoz tartoznak. Úgy tudom, hogy te már a kezdetektől finom távolságtartással
megpróbáltad megőrizni, ma is próbálod őrizni önálló pozíciódat.
- Amikor kiköltöztünk
Szentendrére - nem is tudom, hogy milyen vonzalmak alapján - az első utam
Ilosvai Varga Istvánhoz vezetett, aki akkor már elég idős mester volt.
Egy jót beszélgettünk. Barcsay Jenővel sajnos már nem tudtam találkozni,
pedig jó lett volna - vele korábban sem hozott össze a sors, mert amikor
én főiskolás voltam, akkor ő már nem tanított. El-eljártunk Pirk János
bácsiékhoz is, akinek a fia, Pirk László egy évvel járt fölöttem a főiskolán.
Többnyire mindenkit ismertem Szentendrén, de Ilosvai Varga és Pirk János
került legközelebb hozzám.
- Nagyon
pezsgett itt a levegő a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a Vajda Lajos
Stúdió körül.
- Már a hetvenes
évek elején - amikor még a Templomdombon voltak a Vajda Stúdiós események
- megéreztem, hogy ez egy fontos irány. Jelentőségteljes volt számomra
az is, hogy az első önálló kiállításomat a Vajda Lajos Stúdió pincegalériájában
rendeztem meg. Nekem akkor, 1985-ben úgy tűnt, hogy az egy nagyon rangos
hely, és fontosak voltak azok a művészek, akik a vajdás vonalat képviselték.
- A szentendrei
művészeti hagyományokból mit éreztél magadhoz közel?
- Ezzel kapcsolatban
eszembe jutott egy fontos momentum. Gimnáziumi osztálytársam és barátom,
Lovász Erzsébet barátnőjének, Krisztának a nagypapája Paizs-Goebel Jenő
festőművész testvére volt. Szófia utcai lakásukon nagyon sok, szép Paizs-Goebel-képet
láttam. Nagyon fontos tapasztalás volt számomra, hogy milyen képeket festett
Szentendrén. Különösen egy téli tájképe ragadott meg, ez a mű még ma is
bennem van.
- Lehet,
hogy ez utólagos belemagyarázás, de én nagyon erős kapcsolódást érzek műveid
és Anna Margit művészete között.
- Ez érdekes,
mert Anna Margitot nem nagyon ismertem korábban.
- Szemléletmódban
és szellemiségben pedig természetesen a Vajda Lajos Stúdió Wahorn-ef Zámbó-feLugossy
triászának megkerülhetetlen produkciója valamiképpen máig átleng a Regős-műveken.
- Hát igen,
mondhatom, hogy hatással voltak rám.
- Ez nagyon
megtisztelő lehet számukra. Ugyanakkor felmerül az a kérdés is bennem,
hogy ha visszapillantasz - ötven éves vagy, tehát lehet már visszapillantani
- arra, ami eddig létrejött a munkásságodban, az Szentendre nélkül, vagy
Szentendrén kívül is megszülethetett volna? Egy alföldi városban ugyanilyen
képeket festettél volna?
- Nehéz kérdés,
ez nagyon nehéz kérdés. Szentendre mindenképpen nélkülözhetetlen, jóllehet
a képeim nem nagyon bizonyítják ezt az érzést. Ennek ellenére teljesen
egyetértek Deim Pali bácsival, aki nemrégen egy televíziós beszélgetésben
szépen és világosan elmondta, hogy a szentendrei művészet ma már nem létezik.
A szentendrei művészet akkor született meg, akkor jött létre, amikor a
múlt század első felében kijöttek ide a művészek a művésztelepre, és magával
ragadta őket ez a táj, ez a város. Akkor éppen az volt aktuális, hogy impresszionisztikusan
vagy posztimpresszionisztikusan, vagy akár más módon kell megfesteni ennek
a tájnak és városnak a szellemét, amiről külön fejezetben lehetne beszélni.
Ez most már nem így van. Mi még Pirk János bácsiéktól fantasztikus meséket
hallottunk arról, hogy hogyan nézett ki régen a Bogdányi utca, le egészen
a szerb templomig, hogy hány vendéglő volt, és hogy milyenek voltak a kerthelyiségek.
Jó kis hely lehetett ez. De például már Paizs-Goebel sem kötődik úgy Szentendréhez,
mint ahogy kötődött Czimra Gyula. Czimrát is nagyon szeretem, ő is egyik
kedvencem volt még a főiskola alatt.
- Még mindig
ez a Szentendre-kapcsolat izgat engem. A képeiden gyakran beazonosítható
valóságmotívumok jelennek meg, ismerős környezetek, épületek, városrészletek.
Utalhatok akár az Alagút-képekre, akár a Nemzeti Színház- vagy a versailles-i
kastély-képre, vagy a reformkort idéző művek közül is többre. Érdekes módon
azonban soha nem, vagy csak mintegy véletlenszerűen jelenik meg munkáidon
egy-egy szentendrei motívum, ami más művészeknél még napjainkban is vissza-visszatérő
téma.
- Szentendrei
téma direkt módon valóban nem bukkan fel a képeimen. Kivétel az Árvízió
című kép, ami a 2002. évi árvíz hatására készült, vagy ide sorolható
a Vízállásjelentés című kis munka is. Nem szeretem azt a szót, hogy
ujjgyakorlat - mert csak azért nem szoktam dolgozni, hogy ne jöjjek ki
a gyakorlatból -, de a Vízállásjelentés mégis csak egy kis játék
volt: beragasztottam a képfelületbe Farkas Ádám Duna-parti szobrának a
fotóját és egy centimétert vízszintmérő gyanánt, szentendrei háttérrel.
Nem is tudom, hogy fogalmazzak: jó itt élni, az biztos, sokkal jobb, mint
Pesten, de egyszerűen nem tudok szabadulni bizonyos irányíthatatlan dolgoktól,
amelyek mintegy önkéntelenül jönnek elő, jelennek meg a képeimen. Ha valaki
itt, e kiállítás munkái között körülnéz, beugorhatnak a motívumok: például
a balatoni nyaralások az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején. Vagy
felidéződhet a régi Zugló, ahol a Csáktornya utca és a Rákosrendező között
óriási földterületen bolgárkertészet volt. Hiába költöztünk ki Szentendrére,
engem a meghatározó évek mégiscsak Pesthez kötnek. Sokat kószáltunk a városban,
sok budapesti helyhez kötődöm. Van olyan dédelgetett tervem, hogy Budapestet
még festegetni fogom, mint ahogy megfestettem a Hídavatást, a Nagyáruházat,
a Színházat. Éppen akkor zajlottak a viták, hogy hol legyen a Nemzeti
Színház, a nemzet színháza, amikor a Színházat festettem. Akkor
én abban a képben egy ötletemet festettem le, hogy - persze, ehhez egy
építész kellett volna - az összes nemzeti színházat egyesítve, egy kupacba
kéne megépíteni, és mögötte még feltűnik egy üvegpalota, egy nagyon modern,
huszonegyedik századi épület is. Ebből lett egy kompozíció (és ebből nem
lett egy színház).
- Tulajdonképpen
válaszoltál arra a kérdésre, amit még nem is tettem fel: hogy miből lesz
a Regős-kép? Egy gondolat, egy ötlet, egy élmény vagy valamilyen emlék
inspirál? Ezek szerint mindegyik.
- Hát igen,
a kép mindenféléből lesz. Festettem már fotó alapján, és festettem már
nagyapám vagy nagyanyám huszadik század elejéről szóló meséi alapján is.
Nélkülözhetetlen számomra az a családi közeg, amelyben éltünk. Öten voltunk
testvérek. Egyik nagyapám vámtiszt volt a mai közgazdaságtudományi egyetem
épületében, nagymamám felvidéki falusi asszonyként vendéglőkben, jobb házaknál
dolgozott, mint szakácsnő. Fantasztikus élményanyaggal rendelkezett. Az
egyik legélvezetesebb foglalatosságom volt, amikor hazaértem az iskolából,
hogy elkezdetem faggatni: mesélj, mesélj, mesélj. Ugyanezt megtettem apámmal
is, aki szintén nagyon jól tudott mesélni. Egész kicsi koromban, esti meseként
a második világháborús élményeket kértem számon rajta.
- Te meséltél
a gyerekeidnek, ahogy a nagyszüleid neked?
- Nem, én
már nem. Érdekes, de nem. Szóval nekem azok az élmények az alapvetők és
meghatározók, amelyeket a családból gyűjtöttem össze. Itt, a szomszédos
könyvesboltban most hirdetik, hogy megjelent az új Gabriel García Márquez-regény,
az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című könyv. Így születik
a kép is, ez a cím végül is állandó jellemzője lehet festészetemnek. És
ezt az ember nem tudja irányítani.
- De van
itt egy bökkenő. Mégiscsak feltételezhetünk valami irányítást, valami tudatosságot,
határozott koncepciót ha a ciklusokat nézzük. Megfestetted a kastély-képeket,
a gyermekkor-képeket, a reformkor-képeket, a szelek képsorozatát, aztán
jöttek a rádió-festmények, az óra-kompozíciók, de hivatkozhatok az autós
munkákra is. Ezek voltak a főbb témakörök, s minden témakör több munkából
áll. Ez azt bizonyítja, illetve feltételezteti, hogy minden témát, minden
problémakört megpróbálsz körüljárni, vagyis itt végső soron alapos és koncepciózus
munkáról van szó.
- A főiskola
végén megnősültem, jöttek a lakásgondok, ez-az, tehát öt év telt el, mire
elgondolkozhattam azon, hogy megpróbálok valami önálló kollekciót kiállítani.
Sokat jártam múzeumba, sokat utaztam külföldön, iszonyatos mennyiségű anyag
gyűlt össze bennem, és azt vettem észre, hogy ezer egy dologra mondtam
azt, hogy így nem. Az ember valami eredetit, valami önállót akar csinálni,
de eltelt három-négy év, és éreztem, hogy ez még mindig nem én vagyok.
Azt hiszem 1985 elején Novotny Tihamér barátom mondta azt, hogy most már
kéne egy kiállítást csinálnom. Nekiláttam dolgozni és mindenféle művek
születtek. Ez egy elég sokszínű anyag volt, ami nekem azért mégiscsak tetszett,
mert megmenekültem attól, amitől nagyon félek mind a mai napig: hogy még
véletlenül se készítsek olyan műveket, amiből azt szűri le a néző, hogy
ez a művész önmaga akadémiáját csinálja meg. Valószínű, hogy a ciklusok
is azért készülnek, mert mindig valamilyen feladatot tűzök ki magamnak,
és azt megpróbálom maximálisan megoldani. A Kastélyok-sorozat volt
az első. Volt egy Palladio-kastélyokat felsorakoztató velencei albumom,
abban láttam egy-két motívumot, aztán a Palladio-évfordulóra csináltam
egy képet, a Velencét, és ennek alapján elindult a dolog. Az, hogy
melyik kép mitől lett olyan, amilyen, azt már nem tudom, de elkészült körülbelül
tizenöt Kastélyok-kép. Itt a kiállításon most kettő van belőle,
a többit már eladogattam. A Gyermekkor-műveket a Fiatal Művészek
Stúdiójában, az Andrássy úton állítottam ki. A vendégek kakaót és kalácsot
kaptak. Gyerekjátékokat dolgoztam fel, festettem meg. Olyanokat, amelyekről
azt gondoltam, hogy felnőtt fejjel úgy tudom átdolgozni azt a bizonyos
játékot, hogy annak lesz valami sugallata vagy mondanivalója. Így született
meg a Persely, a Gőzgép, a Búgócsiga. Ezek a játékok
nekem mind megvoltak. Nyilvánvaló, hogy csak azt tudom megfesteni, amire
van valami képi ötletem. Én igazából fejben próbálok dolgozni, nem csinálok
előre vázlatokat, vagy ha igen, azok értékelhetetlenek, kiállításra alkalmatlanok.
- Műveid
hagyományos olaj/vászon-kompozíciók, de ugyanakkor megjelennek időnként
furcsa eszközök: anyagok, tárgyak épülnek be a képbe, mint a moha, a kóc,
a cigarettapapír, a címkék, a feliratok, és megjelennek az autó- és a rádióalkatrészek,
majd az óramutatók. Ez azt jelzi, hogy mégsem elég neked az olaj és a vászon.
A klasszikus festészeti metódust és a kollázst, az applikációt nagyon erőteljesen
ötvözöd, s ettől különleges aurát kap a mű. Valamiképp elszakad a hagyományos
táblakép-formától vagy -kategóriától, ezért én inkább kép-tárgyakként határoznám
meg műveidet.
- Abban az
időszakban, amikor főiskolás voltam, minket a koncept art kezdett legyezgetni.
Előadásokra jártunk, Beke László külön szemiotikai előadásait hallgattuk.
Engem azonban különösebben nem érintett meg ez a dolog, annál is inkább,
mert Sváby Lajos valószínűleg azonnal kirúgott volna. Amit Svábynál csináltunk,
az tradicionális olaj-vászon festészet volt. A főiskola után azt mondtam
magamnak, hogy csak azért is megpróbálok hagyományos eszközökkel, hagyományos
anyagokkal valami olyat csinálni, ami még lehet eredeti is, mert végső
soron nem azon múlik a dolog, hogy mivel van csinálva. Az olajat azonnal
elhagytam, mert allergiás lettem rá, és elkezdtem akrillal dolgozni. Még
harmadéves korunkban, amikor a Sváby azt mondta, hogy csináljatok valamit,
amit akartok, akkor én itthonról vittem egy fiókot, és vittem magammal
agyagot, gyurmát, és azt az aktot, amit ott láttam a beállítás közepette,
azt elkezdtem gyúrogatni, így lett belőle egy térbeli dolog. A másik lényeges
mozzanat, hogy már korábban is nagyon szerettem mindent kézműves módszerrel
megcsinálni; mai napig is a széket, a fogast, a Trabant-kanapét mind magam
csinálom, mert egyszerűen szeretek bütykölni. Ha úgy érzem, hogy túl sok
már a vászon, vagy nem akarok már vele foglalkozni, akkor keresek egy fiókot,
és megcsinálom benne az Eiffel-tornyot, és akkor az az Eiffel fiókja.
- Ez a
mesterségbeli oldala a mű elkészülésének, de a kép nézője számára létrejön
a dolgok érdekes villódzása, ugyanis a megfestett kép és a valóságból vett
tárgy szerves egységgé egyesül, és ettől izgalmas, különleges tereppé alakul
a mű. Ennek egy kitágított formája volt a Széchenyi emlékére készített
munkád, amelyben már nemcsak hogy tárgyat építettél a műbe, hanem térberendezéssé
alakítottad a kompozíciót.
- Ez a munka
- amely minden bizonnyal megvan még a nagycenki múzeumban - a Hejettes
Szomlyazók művészcsoportosulás felhívására, a nyolcvanas években az egyik
Széchenyi-évfordulón született meg, és az Ernst Múzeum egyik kiállításán
mutattam be. Ma már nem tudom, honnan jött az az ötlet, hogy megcsinálom
textíliából Széchenyi István döblingi szobáját. Némi támpontot adott a
Hejettes Szomlyazók által sokszorosított, a döblingi elmegyógyintézet sziluettjével
díszített szórólap. Az Ernst Múzeumban volt bőven hely, egy négy méterszer
két méteres, három méter magas zárt kubust alakítottam ki kék textilből
egy ajtónyílással. Azt gondoltam, hogy ez az a tér, amiben a tárgyakat
elhelyezem. Az Ecseriről begyűjtöttem egy vaságyat, megfestettem szép színesre,
olyanra, ahogy az elképzelésem szerint az ezernyolcszázas években kinézhetett
egy kórházi vaságy. Behúztam szép, csíkos bársony anyaggal, feleségem ugyanabból
a bársonyból készített egy párnát, amelynek a közepére egy gőzhajót festettem.
Ez lett a Széchenyi párnája, amin azokról a nagy tettekről elmélkedett,
amelyeket véghezvitt. A falra egy 210x130 centiméteres vásznat festettem
meg, amelyen jelen van az az épületmotívum, amit a Hejettes Szomlyazóktól
kaptunk, a háttérben pedig a fantáziát szabadjára engedve ég a kastély,
a lángokban álló kastélyból ömlik a füst, a füstből pedig kiemelkedik Széchenyi
István alakja. Az önéletrajzi írásokban olvastam, hogy a császári rendőrség
élénken érdeklődött Széchenyi elmegyógyintézeti élete iránt, ezért a parkrészletben
próbáltam valami olyasmit megfesteni, hogy a nyírt bokrok kíváncsi, leskelődő
szemekkel figyelnek a kastély irányába. Érdekes dolog, hogy valamilyen
múlt századi kiadású könyvben teljesen véletlenül később rátaláltam egy
kőnyomatra, amin füstfelhő és Széchenyi alakja látható. Egyből melegség
öntött el... Nyilván próbáltam belehelyezkedni abba a világba, abba a hangulatba...
Eltelt ezután néhány év, egyszer csak szólnak az Officina Nova Kiadótól,
hogy Csorba László Széchenyi-monográfiájához keresnek kortárs magyar festőtől
Széchenyi-ábrázolásokat, és hallották, hogy nekem van egy ilyen. Elvittem.
Egy nagyon szép kiadvány hátoldalára került a munkám reprodukciója, az
elején egy, a fiatal Széchenyit ábrázoló Barabás-portré van. Néhány évvel
később Környei Attila - azóta szegény már meghalt -, a Széchenyi Múzeum
igazgatója meglátta ezt a munkát a Széchenyi-kötetben, és azt tervezte,
hogy Nagycenken, a kastély később kétszintessé alakított kápolnájában elhelyezi
a kék kubussal együtt. Aztán, ahogy az lenni szokott, anyagi problémák
merültek fel, így csak a vásárlásra kerülhetett sor, a végleges elhelyezésre
már nem.
- Követed
a műveid sorsát? Azt figyeltem meg, hogy közgyűjteményben alig került munkád.
Van ez a nagycenki mű, és a Ferenczy Múzeum gyűjteményében van két Regős-kép.
- Most már
azért van máshol is...
- De azért
inkább magángyűjteményekben. Ezeket számon tartod, hogy hol vannak? Ha
egy gyűjteményes kiállítást kell majd rendezned, össze tudod majd gereblyézni
az életművet?
- Persze,
kivéve azokat a műveket, amelyek külföldre kerültek. Az 1989-1990-es időszakban
Magyarország a nyugat érdeklődésének fókuszába került, és ezt a művészetben
is érezni lehetett. Élénken érdeklődtek külföldről kiállító művészek iránt,
így kerültek például a munkáim egy elég jó magyar anyaggal Rotterdamba,
és több nyugat-európai városban is bemutatkozhattam. Ugyanekkor egy magyar
származású gyűjtő és galériás, Bartha Miklós jelentkezett nálam, hogy őt
nagyon érdekli, amit én csinálok, és aztán viszonylag rendszeresen vásárolt.
László Károly - aki néhány éve a Műcsarnokban mutatott be hatalmas gyűjteményéből
egy válogatást - szintén vett tőlem egy-két dolgot. Többek között a Széchenyit
is el akarta vinni, de azt gondoltam akkor, hogy annak inkább itt van a
helye Magyarországon. Valószínűleg ez annak ellenére is jó döntés volt,
hogy elég szép összeget adott volna érte. Nem mindig voltam ennyire ellenálló,
mert rá voltunk kényszerítve, ebből kell valahogy megélnünk. Így sok olyan
munkám külföldre került, amit nagyon sajnálok. Egyébként is sajnálom, ha
valami elkerül tőlem, mert az ember összenő ezekkel a dolgokkal.
- Te olyat
nem csinálsz, hogy ugyanazt a képet még egyszer megfested?
- Egyszer
csináltam ilyet, de nem sikerült és nem is örültek neki. Ezeknek a munkáknak
az az egyik varázsa, hogy egy darab van belőlük. Természetesen variációk
azért készülnek, de az a tapasztalatom, hogy az első szokott a legjobban
sikerülni.
- E beszélgetésre
készülvén áttekintettem a Regős-recepciót, és azt állapíthattam meg, hogy
csak elismerő kritikát kaptál eddig, semmiféle negatív visszhang nem jelent
meg kiállításaid kapcsán a szakirodalomban. Mindezt alátámasztja néhány
díj is: a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának kiállításain kaptál díjakat,
és jelentős sikereket arattál műveiddel a kaposvári országos groteszk-kiállításokon,
amelyeket mintha neked találták volna ki. Ezek az elemzések és elismerések
ösztönöznek? Mi lenne ha egy kemény, levágó kritikát kapnál? Ezt még nem
is tudtad kipróbálni.
- Rosszalló
kritikát még valóban nem kaptam. A középiskolában volt egy olyan eset,
hogy vittem be egy nógrádi tájképet, és óriási leszúrást kaptam, mert hogy
van az, hogy a távolban lévő hegy ugyanolyan értékkel szerepel, mint az
előtérben lévő házak. Azóta ezt már többször kipróbáltam, hogy egy szép
balatoni alkonyatban a táj, vagy amikor jól kitisztult időben jön az ember
Pest felől haza és látja a hegyeket, az a látvány bizony tű éles végig,
a legtávolabbi pontig. Vagyis azonos értékkel megfesthető a közeli és a
távoli. A groteszkkel kapcsolatban pedig ismét csak a családra kell visszautalnom:
nálunk gyermekkorom óta az élet szerves része a humor. Nagyon sokat nevettünk,
hülyültünk, viccelődtünk, s úgy látszik, hogy ez is beépült valahogy a
munkáimba. 1991-ben a kaposvári I. groteszk pályázat fődíját az Állatmese
című képemmel nyertem el: balról és jobbról egy-egy ragadozó figyel
egy trágyadombon kapirgáló tyúkocskát, de föntről egy kéz bukkan elő és
segítőn nyúl felé. A Félkész katasztrófák címmel kiírt, ugyancsak kaposvári
pályázaton a Katasztrófa-konténer című munkámmal a Magyar Festők
Társaságának díját nyertem el - vagyis úgy tűnik, ehhez a területhez nekem
tényleg van affinitásom.
- Ezzel
a groteszk szemlélettel, ezekkel a képtárgyakkal, ezzel a kicsit naiv látásmóddal,
ezzel a kesernyés humorral egy nagyon karakteres festői vagy művészi nyelvet,
kifejezést és világot munkáltál ki, amivel úgy látom, hogy a kortárs magyar
művészetben egyedül vagy. Te közel érzel valakit magadhoz?
- Ha jobban
készültem volna, akkor azért biztos meg tudnék nevezni valakit. De inkább
irodalmi példákat mondok: Örkényre, Mrozekre, Bulgakovra hivatkozom. Olyan
alkotókra, akiknél a látásmódból lehet a leglényegesebb dolgokat leszűrni.
Amikor elkezdtem valamit önállóan csinálni, biztos az is ösztönzött, hogy
milyen jó lenne ezeket az eszközöket a képzőművészetben is alkalmazni.
De nem hiszem, hogy ez ennyire tudatos. Viszont azt mindenképpen meg kell
jegyeznem, hogy a humor nem minden. Ha megnézzük a képeket, akkor látható,
hogy nem mindegyik humoros. Ahol arra szükség van, vagy ha úgy érzem, hogy
a humor eszközével valami pluszt lehet adni, akkor ott beépítem, de azért
más dolgok is mozgatják az embert. Van olyan, hogy nem akarok humoros lenni,
és akkor megpróbálok valami magasztost festeni... Nálam nagyon sok olyan
elem van, ami egyáltalán nem tudatos, hanem munka közben alakul. Bizonyos
dolgok lekerülnek a vászonról, vagy vissza, ezt engedem, azt nem. Gondolom,
a kollégák tudják, hogy ebből áll a munkája egy festőnek, grafikusnak vagy
szobrásznak. Az alkotófolyamat nem egyszerű dolog.
- Van egy
másik kulcsszava is a művészetednek, és ez az abszurditás. Hogy válaszolsz,
ha úgy teszem fel a kérdést, talán befejező kérdés gyanánt is, hogy az
abszurd képek festője egy abszurd korban - napjainkban -, egy mind abszurdabbá,
kulissza-szerűvé alakuló városban, Szentendrén, hogy érzi magát?
- Köszönöm,
jól. Persze tudnék arról részletesebben is mesélni, hogy Szentendrén hogy
érzem magam. Jól érzem magam, de mindemellett bizonyos dolgok igencsak
zavarnak.
- Tehát
a kezed alá dolgozik a város.
- Igen, egyre
abszurdabb képeket lehet festeni.
- Köszönöm
a beszélgetést.
(A beszélgetést lejegyezte: Török
Katalin)
|
|