"Mikor az ember értelmezni kezdi a világot, akkor a világ nem válaszol. Ezért a Semmit kell értelmeznünk." Heidegger biztatásának azonban sokféleképpen lehet eleget tenni. Hogy Füzi László a 20. század meghatározó magyar szellemei közül éppen ezt a hármat emelte ki, az életművek súlya, jelentősége mellett minden bizonnyal a választásban mindig benne rejlő szubjektív mozzanat, önkényesség is magyarázza. Hiszen egy Ady-Babits-Kosztolányi vagy éppen egy Szabó Lőrinc-Weöres-Esterházy sor is izgalmasan érzékeltetné a nagy 20. századi léttapasztalattal, a Semmivel való szembenézést. De említhetnénk Illyést, aki kései lírájában úgy lett az egyetemes létösszefüggések lírikusa, hogy A Semmi közelít élményét fogalmazta meg, miként ezt a hátrahagyott versek címe is sugallja. Füzi László kutatói érdeklődésének centrumában évtizedek óta Németh László életműve áll. Ezúttal a kihívást érzékelhette: párhuzamba állítani olyan írókat, akiket ma joggal látunk együtt, együvé tartozásuk azonban az elmúlt évtizedekben korántsem volt evidens, bizonyítva korábbi és mai kategóriák (népi, polgári, marxizáló-hegeliánus stb.) tarthatatlanságát.
     "Nincsen semmi, ami van, / Egy Való van: a Nincsen" - írta Ady A Nincsen himnuszában. A semmi irtózata azután a két háború között csaknem mindegyik nagy írói életműben hangot kap. Kosztolányiéban éppúgy (Ének a semmiről), mint József Attiláéban (Eszmélet IV.) vagy Weöres Sándoréban. "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra" - mondja József Attila, s mintha Adyra is, József Attilára is rímelne, ami Weöres Rongyszönyegében olvasható: "Száz ponton zörget a kezem / s megakad a kilincsen: / a Van mindig bizonytalan, csak egy biztos: a Nincsen." Nem föltétlenül az egzisztencialisták (Sartre: A lét és a semmi) fogalma jelenik meg ezekben a művekben. Füzi László - Lengyel Andrást és Bradley-t idézve - úgy látja, hogy a metafizikai érdeklődés a bizonyosság keresésével, a mindenség egészére irányuló megértési törekvéssel magyarázható. Abban a szellemben, ahogy erről a makacs útbejárásról az angol filozófus írt: metafizikán "a puszta látszattól megkülönböztetett valóság megismerésére irányuló törekvést értünk, vagy az első elvek, vagy a végső igazságok tanulmányozását, vagy pedig arra irányuló törekvést, hogy a világegyetemet ne apránként vagy részleteiben, hanem valamiképpen mint egészet ragadjuk meg." Az "otthontalan, csupa-csősz világban" nagy végső kérdésekkel foglalkozó József Attila így kerülhet egymás mellé Németh Lászlóval és Máraival. A rokonság ebben keresendő, s nem a három író közötti, olykor fulmináns megjegyzésektől sem mentes, bonyolult, idővel persze változó kapcsolatrendszerben. Az életrajzot Füzi László most sem hanyagolja el, minthogy a tények műveket megvilágító, az értelmezést segítő szerepében hisz. De nem a hagyományos írói életrajz eszközeihez ragaszkodik, hiszen ezekkel a semmivel való találkozás története elmondhatatlan. "Füzi megkíméli témáját az irodalomtudomány anatómiai teátrumától" - írta Vekerdi László a 2001-ben megjelent Németh László-könyvről (Alkat és mű). "...mindent a maga képére egyszerűsítő korunk az élet és a mű összetettségével nem tud mit kezdeni" - írja Füzi László a Németh-fejezetben. Új kötetét is az irodalomtudományos módszereknek, különösen a divatos eljárásoknak fittyet hányó gyakorlat jellemzi. Három magatartást, három gondolkodói magatartást vizsgál, mégpedig úgy, hogy a szövegek és az elméleti kérdések egyetlen probléma köré szerveződnek. Mi mindennek a szinonímája a semmi? Halállal való szembesülés, "valami szétesésének pora", a világegyetem tágulása, szétesése, a "felnövesztett világ ellentettje" (József Attilánál), a szétesés (Németh Lászlónál). Füzi a Németh-életmű egyik legjobb ismerőjeként antinómiákkal teli gondolkodói alkatot jelenít meg: "...pályája kezdetén önmagát, ezt az Emberi színjátékból vett töredékek is jelezték, a Semmi eluralkodásának folyamatába helyezte, s a szétesés ellenére próbálta a világban a lábát megvetni, ezerkilencszáznegyvenöt után viszont az újkori szellem gondolkodásmódját tanulmányozta, az elemzés uralomra jutását, s ennek eredményeit igyekezett a gondolkodásába építeni." Ugyanakkor már a húszas-harmincas évek fordulóján, a nyugat-európai modernekkel való ismerkedés idején látható, hogy a nagy újítókkal sem szemléletben, sem poétikában nem tud teljesen azonosulni. A "sötét, nihilista ár" riasztotta, amely azokból a művekből áradt. Németh László, Márai Sándor - noha egyébként egyetlen jó szavuk sem volt egymásról - egyaránt a ráció, a karteziánus felvilágosultság eszményét hirdették egy olyan korban, melyben az ilyen elveket vallók (Márai szavaival) nem ok nélkül érezhették magukat "vesztett csatából itt maradt hírmondónak". Ezt írja Füzi László az Egy polgár vallomásai szerzőjéről: "Ezzel a széteső, felbomló világgal állította szembe, a múltra visszautalóan, a keresett-vágyott életérzést, amelyben egyetlen pillanatra újra megteremtődhettek-megjelenhettek a múlt értékei vagy azok az értékek, amelyek képesek lehetnek feledtetni a múltat." A világ kiürülésének folyamatát mélyen átélő Márait idézi 1958-ból: "A probléma nem az, mi a felbomlási tünetek oka és értelme - erre lehet felelni. Az atomrobbanás nem elszigetelt tünemény; a láncreakció reng tovább, a művészetben és az irodalomban is. Titokzatosabb, mi az, ami így felbomlik. Világkép? Nyersanyag? Az emberi tudat? A szakállas, rücskös ripők végül is csak következmény. De minek a következménye? Ez titokzatos."
     Füzi László könyvét olvasva különösen négy problémakör jelenik meg igen hangsúlyosan. A személyiségfölfogás, a filozófiai-világképi jellemzők, a nyelvszemlélet mellett - bár a könyvnek nem elsősorban az esztétikai elemzés a feladata - azok a poétikai konzekvenciák is figyelemre méltók, melyek a kötetben tárgyalt világnézeti kérdésekkel függenek össze.
     A személyiség megjelenési formáinak változásai a három író esetében nem adnak végletesen szembenálló megfogalmazást. József Attila költői hagyományából a legfontosabb, hogy a versek középpontjában mindig teljes személyiség áll, s ez még akkor is igaz lehet, ha tudjuk, József Attila írta a Ki-be ugrál... én-felszámolással kapcsolatos sorait is: "Gondoljátok meg: ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény." Ám József Attila akármilyen hiányról szól, a személyiség minden pillanatban megragadható. A személyiség magvául szolgáló én egyszerre erősödik föl és megy veszendőbe, s ebből a megrendítő folyamatból rendkívül problematikus kizárólag az utóbbira koncentrálni, miként azt újabban jó néhányan teszik. Az individualizmust manapság nagyon sokan a modernség kritériumának tekintik. Füzi László érzékeny elemzéseiből kitűnik, hogy az individualizmusellenes etikában lehetőséget látó Németh László ugyanúgy elhelyezhető a másodmodernség körében, mint a személyiség válságát látványosabban kifejező kollégái. Különösen az Irgalomról mondottak bizonyítják, hogy Németh "a maga gondolkodását önmaga és a világ közötti érintkezési felületre helyezi". Ily módon "olyan regényvilág teremtődik tehát, amelyikben a hangsúly az egyén és a világ kapcsolódási pontjaira helyeződik át..." Könnyű belátni, hogy ugyanaz a személyiségvédelem, a személyiség szuverenitásának ugyanaz a hite él Németh gondolkodói világában, mint Kosztolányiéban (Édes Anna vajon nem Kurátor Zsófi vagy Kárász Nelli lelki rokona?) vagy Máraiéban. Hogy "személyiségnek lenni a legtöbb", sok helyen (legszebben talán a Béke Ithakában című regényben) leírta Márai. Az Ortegát olvasó író ezért állapítja meg olyan rezignáltan, hogy "a világ megtelt tömeggel. Mindenféle emberek élnek, akik már nem különbözni akarnak, hanem hasonlítani, nem ellenállni, hanem elvegyülni."
     Gondolkodói alkatokat vizsgálva megkerülhetetlen volt Füzi László számára a három író filozófiai érdeklődésének jellemzése, József Attiláról szólva szakít a korábbi szakirodalom Hegel, Marx, Freud nevével kijelölt koordinátáival. Tverdota György és Lengyel András kutatásaira támaszkodva fölfedezi József Attila kozmikus képeinek hátterében Einstein világmodelljének ismeretét, James Jeans táguló világegyetem gondolatát. Különösen izgalmas érintkezési pontot talál Eddington A természettudomány új útjai című könyvében, melyet József Attila és Németh László egyformán ismert, utóbbi 1935-ben még recenzeálta is a mű angol kiadását. Bizonyára egymástól függetlenül tájékozódtak, s Füzi Lászlót inkább az érdekli, Németh leírása milyen fogódzókat adhat József Attila képeinek értelmezéséhez. Ezek a figyelő követések és továbbgondolások a könyvecske legfőbb érdemei közé tartoznak. A Németh Lászlóval foglalkozó tanulmány (Mű vagy vallomás?) látszólag új szempontot vezet be: "...önálló, saját alakjáról leváló műveket írt-e Németh, vagy olyan, önmaga alkatából-világából táplálkozó munkákat, amelyek külön-külön való létek mellett egységessé összeolvadó vallomás-sorozatként is olvashatók." Mintha mű és szerzői személyiség viszonya kerülne érdeklődésének középpontjába. Törekedett-e Németh regényvilágainak "az önnön világától való eltávolítására"? Természetesen törekedett, mert regényt írt (sőt, önéletrajzi indíttatású művei is regényként olvashatók) és nem önéletrajzot. Hogy aztán "a szerző tükörszerű alakzata" szinte mindenre rávetül, az Németh prózájának vallomásos karakterével függ össze. Sokkal fontosabb a tanulmány eredeti kiindulópontja, mely szerint Dosztojevszkijből (róla egyébként alig írt Németh) a gondolkodói magatartás legfontosabb elemei vezethetők le. Ám Németh Dosztojevszkij-élményét Czesław Milosz (Az Ulro országa) tükrében megközelíteni, nem akármilyen trouvaille. Ezek a szövegek közötti dialógusok is emlékezetesek Füzi László könyvében. Fontos gondolkodástörténeti párhuzamot bont ki Németh és Márai kétféle Ortega-olvasata között. A tömegben, a fogyasztásban mindketten ugyanazt a veszedelmet látták. Németh azonban következetesebben megmarad az ortegai gondolatrendszernél. Csejtei Dezső találó hasonlatával élve az ő szemlélete a kilőtt nyílvesszőéhez hasonlítható, Máraié a körhöz. (Lásd: Nyílvessző és kör: Ortega y Gasset és Spengler hatása Németh László gondolkodására. Tiszatáj, 1996. 3. szám.)
     Nem nyelvi-poétikai, hanem gondolkodói magatartásokat elemez Füzi László. A korlátozott terjedelem ezt a másféle nézőpontot szükségképpen szorítja háttérbe. Ám poétikai vonatkozások még így is akadnak. József Attila kozmikus költői képeinek elemzésében, Németh regényformájáról tett megjegyzésekben (valóban a bahtyini monologikus regény kései változata mindegyik Németh-regény?), sőt, akkor is - talán akaratlanul -, amikor a hatalmas Márai-életműből a naplóírást a szerző a regények fölé emeli. Ez utóbbi valószínűleg vitára adhat okot, nem is szólva arról, hogy napló és regény között oly sok átjárás van, hogy szinte lehetetlen a műfajokat szétválasztani. Utószavában azt írja Füzi László, hogy a "rokonítás" mellett egyre jobban a különbségeket is érzékelte. Most mégis az analógiákat toldom meg újabb adalékkal. Hogy a modernségnek ugyanabban a szakaszában van mindhárom író, mi sem bizonyítja jobban, mint nyelvszemléletük hasonlósága. Az anyag nem problematikus, még Márai számára sem. Pedig a nyelvkritikai kételynek számtalan jele van írásaiban. Mégis azt mondja (és tartja is magát ehhez), hogy "az élet irtózatos zűrzavarában nincs menekvés, csak a jól megfogalmazott mondat: minden más csak esküszegés vagy halandzsa". József Attila - noha a kimondhatóság-kimondatlanság dilemmája őt is megérinti - a romantikától szinte napjainkig jelen lévő szópoétika híve. Németh László és Márai is fölmagasztosítja a nyelvet és nem rombolja le. József Attila és Németh László a kemény igenek és nemek embere, s Esterházy Péter szavaival a mi "vajpuha korunkban" ez a beszédmód olykor nagyon nem mainak tűnik. Ám az is igaz, hogy nagyon hiányzik. Átlátható és többnyire értelmezett világuk ellentétes volna az emigrációs korszak Máraijával? Az ezredforduló átláthatatlanságait tapasztalva ezért tűnik időszerűbbnek a száműzetés 20. századi léthelyzetét létmodellé alakító Márai? Nehezen eldönthető kérdés. Mindenesetre álljon itt az ismertetés végén Füzi Lászlónak az az idézete a 49-es naplóból, amely mintha a mai állapotot is megvilágítaná: "Különös sakkjátszmát kezdettem én el mostanában. A Semmivel sakkozom, ő a partnerem, a Semmi hajol a tábla másik oldalán a figurák fölé. Nem tudom, lehet-e az ember erősebb, ravaszabb, kitanultabb ellenfél, mint a Semmi."
     Füzi László imponáló anyagismeret birtokában merész és inspiratív könyvet írt, mely a jelenből szemléli a három életművet és a jelen megértéséhez is segítségül hívja a mögöttünk lévő század klasszikusait. (Kalligram Kiadó, Pozsony, 2003)