|
GORDOS
ANNA
Az érzékiség mint időalakzat
Villányi László költészetében
Minden időben van - e sorral kezdi Villányi
László legutóbbi kötetét, bontja ki belőle a személyes időtapasztalat valóságos/fiktív
dimenziókban lassan kikristályosodott zárványait.
Az idő a (posztmodern)
költészet fő témája - bár manapság az időt megragadni (azaz birtokolni)
nem kizárólag művészetfilozófiai probléma, hanem egész egyszerűen technológiai
kapacitás és szakmai hozzáértés kérdése. Az idő megragadásának kihívására
adott költői válaszok - Tandoritól Lackfi Jánoson át Kovács András Ferencig
- izgalmasan sokfélék, végső soron azonban mindenki ugyanazon a bűvészmutatványon
kísérletezik: papíron véges formát adni valahogyan egy keretfogalomnak,
amely végtelen, nem mérhető, relatív és tárgyiasíthatatlan. - A letűnő
posztmodern idővel kapcsolatos erőfeszítéseit figyelve be kell látni, hogy
ez nem megy: az időt az öncélú - ámbár kétségtelenül mélyre hatoló, a filozófia
köntösében megmutatkozó - játék nem tölti be, bár ezt belátni a posztmodern
szem elől még nem vesztett horizontjáról nehéz.1
Úgy látszik, a költő még a nyelvi dekonstruáltság tapasztalata tükrében
sem "úszhatja meg" a magából való áldozást, az áldozathozatalt (ami - félve
mondom - etikai fényt vet ismét[?] költészetre, létre, időre.)2
De:
A posztmodern
költészet nem köteleződik el, mindent akar. Villányi is minden akar egyszerre:
befogni jelent és múltat, álmot és valóságot, különböző tereket, tárgyakat
és alakokat annyiban, amennyiben rá vonatkoztathatók (amennyiben önmagát
rájuk vonatkoztatni tudja). Mindenből önértelmező alakzatokat teremtve
az idő ábrázolása is ürüggyé válik a szépség és a szerelem iránti érzéki
rajongáshoz, ami Villányi minden sorát áthatja, azonban mégsem mondható
pusztán ösztönösnek:3 »Te, ez egy szerelmmániás«
- mutat(tat)ja be magát kendőzetlenül és lezseren, ugyanakkor maníros és
kisfiús szemérmességgel távolítja el önmagától lényének ezt a jellemvonását,
fenntartva a látszatot, hogy nem is ő gondolja el így saját magát (A
múzsa természetéről). Nagyon kifinomult, tudatos és rafinált játékot
űz: valóság és fikció világa között olyan áttételeket hoz működésbe ("Elgondoltam,
hogy elgondol a négyes buszon" - A múzsa természetéről), melyekből
egyetlen igazi létdimenzió, a vágyak időhöz-térhez nem köthető, azokon
átívelő realitása bontakozik ki: "Kagyló nyílik, sodródom különös lebegéssel.
Számban az alma íze: fölrobban csillagok üzenete. Ismer valaki" (Borotválkozás
után). Ez a szubjektív realitás az én megragadásán keresztül érzékelhető,4
de éppen az én az, ami behatárolhatatlan, ezért megragadni is csak önmagától
eltávolítva lehet: "(Nem tudjátok, hogy nem vagytok magatokéi." (Vivaldi
naplójából, 1734)
Az individuum
instabilizálódásának élménye nem posztmodern felfedezés. Már a 18. század
végi érzékenység irodalma elindítja "egy olyan szerzői pozíció körvonalazását,
amely valójában eltörli az elbeszélői (nemcsak kompetenciát, hanem) szuverenitást
is. Éppen a személyes szuverenitás a mű tétje; ennek rejtettsége-fenyegetettsége..."5
Ez a kijelentés alkalmasnak látszik arra, hogy az újabb irodalmi/irodalomtudományos
paradigma szembesíthető legyen önmagával,6
ugyanis a szentimentalizmus is megtalálja azokat a formai-nyelvi, stiláris
kifejezőelemeket ("többszörösen is keretes szerkezet", "vállalt nyitottság",
"a történéseket a szubjektum önreflexiója kedvéért a háttérbe szorító,
töredék-sorozatot sugalló előadásmód", "idézettelítettség"7),
amelyekkel a posztmodern operál.
Villányi azzal,
hogy az én folytonos de- és rekonstrukciójából fakadó "spirális önmozgás"-sal
fragmentálja a lineáris időszerkezetet, és az így keletkező idősík-törmelékeket
egymásra vetíti, olyan nagyfokú "képi, nyelvi koncentrációt", "esszencialitást"8
teremt, ami a szentimentalizmus irodalmára inkább jellemző, mint a lírátlanított
és alulstilizált (bár épp ezáltal az érzékenységhez közelítő) posztmodernre.9
Amennyiben Villányi az én szituálását az érzékiség ábrázolásán át hajtja
végre, annyiban lírája visszaíródik a szentimentalizmus - posztmodern horizont
felől kohezionálódó - szöveghagyományába.10
Az intertextuális visszacsatolás ezen iránya ugyanakkor a szubjektum korunkban
értelmezhetetlen stabilizálódása felé mutat, s így valósul meg a "beleérző
kívülállás"11 napjaink költészetére oly
jellemző attitűdje. Persze a posztmodern teória szerint nincsen egységes
szubjektum, az alany csak olvasat, így nem lehet a vers középpontja, a
mű esztétikumának forrása, csak az interpretáló rekonstrukciója: "(Amikor
olyan zene íratja magát, amilyet sohasem akartam.)" - Vivaldi naplójából,
1712. Posztmodern szemszögből tehát a személyiség nem verskonstruáló
tényező; nem fontos, szétszóródik vagy kaotikusnak mutatkozik12
a kulturális emlékezet határtalan terében, önmagában nem bír esztétikai-etikai
relevanciával (ámbár ezzel kapcsolatban azért kétségek merülnek föl13).
A versalkotó személyiség ilyen értelemben médium, rajta keresztül a valóságelemek
asszociatív, szürrealisztikus összefüggése lehetőségeinek világa tárul
fel.14
Villányi -
mint médium - személyén keresztül teremtődik meg az eredetileg (nem pusztán
gyakorlati értelemben) konkrét időhöz és terekhez rendelhető valóságok
időtlen nyelvi lenyomata, így a versek - nagyon rafináltan - az individuum
rejtett karakterjegyeit állítják önmaguk fókuszába. Látszólag a lírai én
nincs is jelen a versekben: a különböző narratívák folytonos váltakoztatása,
a korábbi idők - valóban létező vagy fiktív - világának szinekdochikus15
sejtetése az egyén háttérben tartásának legfőbb eszköze. Ahogyan azonban
a képek, tárgyak, személyek és történetek (tág értelemben) valós elemeinek
kulisszái mögé rejti magát Villányi, úgy hitelesíti is ugyanezen eszközökkel,
az említett elemekből konstituálódó szürreális világot,16
melynek csakis ő - mint médium - jelölhető ki a középpontjaként.
A lírai én
disszeminációjának és rekonstruálódásának effajta - már-már rutinszerű
- posztmodern játéka során feszültség generálódik az én önmagáról alkotott
vágyott és valós képe között: "(Míg lány figyel, addig éljek. Tovább nincs.
Akkor Istennek sem vagyok kedves.)" - Vivaldi naplójából, 1736;
ugyanakkor: "megéled-e más álmában elmaradt életed" - Időközben. -
E feszültség érzéki játékterében exponálódnak a Villányi-versek, melyek
szinesztéziás sűrítettségű képei, meg nem nevezhető csak körülírható hangulatai
fölfejthetetlenné teszik a különböző egyéni létdimenziók kapcsolatát: "Azért
van abban valami megnyugtató, hogy nem lehet mindennek nevet adni. / Mindig
lenyűgöznek az egymásba nyíló szobák, az átszűrődő fények. / (Nincs szebb
ritmus, mint a szeretők szabálytalan lélegzése.)" - Vivaldi naplójából,
1725.
Villányi voltaképpen
a saját maga által teremtett versvilágnak szentimentális főhőse. Verseinek
minden sorát áthatja a nyílt-titkolt érzékiség, sőt érzelmesség, tulajdonképpen
ezen keresztül lesz megélhető az az emlékidő, melyben Villányi - időtől,
tértől függetlenül mozog.17 A leghétköznapibb,
önmagukban jelentéktelen momentumokat is érzéki töltésűvé tudja avatni
("Ujjhegyről tűzhelyre / hull egy vízcsepp / felszisszen tovatűnik." -
Erotika), ami mögött az élet mély átélésének vágya és a valamiből
való kimaradás szorongató tudata tapintható ki. Medalionszerű tökéletességig
csiszolt sorai a vágyak megélése és a múlt újraélése irányába mozdítják
a fantáziát. Villányinak ez az átélés kényszeredettségéből fakadó érzékisége
("Nem tudok elég lassan úszni / élvezve az összes zöldet / egyenként a
folyó cseppjeit." - Sebesség) - szándékosan vagy szándékolatlanul
- nem nélkülözi az öntetszelgésnek (hovatovább: a férfiúi önelégültségnek)
bizonyos finom árnyalatát: "Ide csókolózni jöttem nemrég, / most meg járom
a sírokat, / [...] értetek rajonghatnék most vagy / akkor megértem volna
tán / a csodák csodáját, hogy értem, / egyikőtök e mamlaszért rajong."
(Temető). A fantázia vagy a valóság színterén - de mindenképpen
átélt vágyak és emlékek fiktív seregszemléjével Villányi a nagy időutazó
és megidéző Krúdy-Szindbád nyomdokaiban lépdel: "Egyikük hosszú nyakán
az ő sálja tekeredik. Nagykabátját viseli a másik, miként fehér ingét a
harmadik. Sapkáját vette kölcsön a negyedik..." (A hosszú sál). Olykor
- a kamaszos életöröm mellett - maníros egykedvűséggel nyilatkozik meg
énkeresési hajlama: "Később a boltban levette könyvemet a polcról, s megsimogatott
a hátoldalon" (A múzsa természetéről); "Engem mondogatott magában"
(Meg nem élt napjaink).
E példákhoz
kapcsolható az a rendkívül figyelemre méltó észrevétel, amit a feminista
irányultságú irodalomkritika vetett felszínre: "»[...] a férfiak által művelt
dekonstrukció [...] csak a nő tárgyként vagy trópusként való használatával
tud kimozdulni a sajátjának hitt pozícióból. Ennek következtében a beszélő
alany férfiként még mindig teljes jelenlétként gondolódik el, lévén, hogy
minden anti-szubsztanciális attribútum a nő rovásá(r/b)a íródik [...] [A]
férfi nőként, a tárgy alanyként való felismerésére, úgy tűnik, hiába is
várunk, talán azért, mert elkülönülésük az, ami lehetővé teszi a beszédet...
vagy talán azért, mert ez már túl fenyegető lenne a férfi pozíciójára nézve«"18.
A Villányi-lírát
jellemző állandó érzéki felidéz(őd)ésben van valami önkínzó, önmarcangoló
is: "számolgatom, mennyi mindennek voltam veszítője" (Negyvenévesen);
a hiány átélésének fájdalmas és önmagára nézve kínos élményeihez is érzékien,
érzelmesen, nem ritkán patetikusan viszonyul: "(Papi mivoltom arra szolgálna,
hogy ne kerüljek túl közel a lányokhoz?)" (Vivaldi naplójából, 1711)
A versekben
életre kelő érzéki képzetek egy spirituális (kognitív) térben, telepatikus
jellegű interperszonális kapcsolatok révén artikulálódnak, a leírt szavak
mások gondolataiként tűnnek fel - így teszi Villányi a már egyszer leíródott
szavakat visszavonhatóvá: "többnyire az elhangzott mondatot, megtörtént
mozdulatot bánja meg az ember, mikor méltatlannak érzi, mintha egy idegen
szavát mondaná, lépését cselekedné, de megvetendőbb vétek az, amit nem
mondtam ki, amit nem engedtem megtörténni, pedig az én szavam, az én történetem
lett volna" (Időközben). Csak a narratív áttételezésnek a játékán
keresztül bír szembesülni önmagával és a leírt szónak még ezek után is
megmaradó primér jelentésével. Ezen a ponton tapintható ki a Villányi-líra
- érzelmesség melletti - másik érdekes vonása: az a felismerés, hogy a
nyelvnek - ellentétben a posztmodern nyelvfilozófiai elgondolással - mégiscsak
létezhet egy megkerülhetetlen szemantikai magja, s ez nagy felhajtó erejévé
lesz Villányi költészetének.
A nyelvi meghatározottság
tapasztalata arra készteti Villányit, hogy olyan szövegnyelvezetet alkosson,
amelynek szemantikai viszonyai nem állandók, amely utat mutat a nyílt képzettársítások
felé, hogy annak végtelen jelentésmezőjében feltárulhasson az én ittléte.
A teljes önfeltárás igénye, az ént tisztán megtestesítő néhány szó megtalálásának
állandó késztetése költészetét a korábbinál koncentráltabb szürrealizmus
irányába lendíti (Időközben), ugyanakkor "a megközelíthetetlen ideál
megközelítése, a lerajzolhatatlan lerajzolása"19 már-már a megragadhatatlanságig
éterivé, lebegővé teszik az amúgy valós élményekből kinövő, azok fölé hatalmasodó
szuverén versvilágot. A precízen kidolgozott képek, a mindent átható esztétizáltság
a poésie pure "steril" szépségeszményét idézi meg, amelybe az ezzel szemben
testies érzékiséget egyfajta rokokós képalkotással emeli be: "szétnyíló
szilva. Nyelvem puha húshoz ér, lélegzet szakad / kövesd a szitakötő röptét.
Esőszagú lesz álmod" (Időközben).
A Villányi-stílus
színeinek közös nevezője a konkrétan semmihez sem köthető, időben-térben
szétsugárzó, mindent betöltő vágyakozás, ami a létezést átható érzéki szépséget
felvillantó költői képzetfoszlányokban válik önértelmező alakzattá.
A teljesség
elérése azonban csak az individuum feladásán keresztül közelíthető meg:
"amit nem kötözünk meg, az marad miénk" (Időközben), s ebben a tapasztalatban
a nyelvileg lebonthatatlan állandóságok miatti belső nyugtalanság tükröződik:
"harmincnégy éve ugyanaz a piros bicikli visz akácillaton át, nem változott
a suhanás, a szél, csak oda nem visz, hol újra én vagyok én" (Időközben).
Ez a nyughatatlanság, hiányérzetből fakadó melankolikus hangulat felszínre
hozza a Villányi-versek érzéki előtere mögött alig észrevehető érzelmi
háttérsugárzást is, amitől az én persze igyekszik elhatárolni magát. "(Ennyi
érzelmesség talán még megbocsátható.)" - Stáció panzió.20
Az érzékenység szöveghagyományába való indirekt visszaíródás ezt az elhatárolódást
minduntalan meghiúsítja, de ez a tapasztalat további elkülönböződésre késztető
időalakzattá válik, ami viszont tovább erősíti a visszaíródást - és így
tovább.
Elvágyódni,
azt jelenti, soha nem a megfelelő időben létezni, tehát: anakronisztikusnak
lenni - ami állítólag az idő összezavarása, megtörése, sőt akár felfüggesztése:21
"emlékeket gondolt el, s átírta jövő időbe" (Időközben). Villányi
érzékisége - legmagasabb fokon - az idő átélésére irányul: "korán fekszik,
hátha álmában megéli a napjaiból kiszorult perceket" (Időközben).
A különböző időszegmensek egymásra rétegzésével Villányi László az időtől
való elvonatkoztatásban életre keltett "vágyélmények" és az érzékiségben
manifesztálódó jelenlét-tudat ábrázolására tesz kísérletet. A kísérlet
pillanatnyilag így áll: "»nem a ti dolgotok tudni az időket«"
Jegyzetek
1 "...javaslom, térjünk
vissza a jól bevált magvető- / hasonlathoz. Vagyis: a költő ír, amint a
szántóvető /vet, vagy éppen arat, csak azt nem tudom, / most vetek el valamit,
amit másvalaki arat majd le / helyettem, vagy épp most aratok..." (Lackfi
János: Mit mond a költő?)
2 Hamvas Béla: Poeta
sacer = H. B., A láthatatlan történet, Bp., 1988, 110-128.
3 Bodor Béla: Ízek
a héj alatt, Holmi, 1995/11, 1644.
4 Komálovics Zoltán:
Az én lehetőségei a poétikai térben. Villányi László: Egy másik élet.
Válogatott és új versek, Jelenkor, 2003/3, 330.
5 Fried István: A
(túl)érzékeny posztmodern. Fanni - mai hagyományai, Palócföld, 1995/6,
505.
6 Uő., Uo.
7 Uő., Uo.
8 Komálovics Z.: Uo.
9 Kulcsár-Szabó Ernő:
A posztmodern és az "új érzékenység". Az új nyelvi magatartás kialakulása
napjaink magyar irodalmában, Kortárs, 1993/2, 64-65.
10 Fried I.: I. m., 507.
11 Fried I., I. m., 506.:
"A szituáció hasonlatos ahhoz, amit egy német Goethe-kutató fogalmazott
meg: az érzékeny hőséről regényt író szerző messzire vonul hősétől, hogy
megfigyelhesse, de elég közel ahhoz, hogy megfigyeléseiről a hitelesség
érzetét keltve beszámolhasson."
12 Bókay Antal: Irodalomtudomány
a modern és a posztmodern korban, Bp., 1997, 253-254.
13 "Ólomként súlyos lesz,
ami ma könnyed, / de léghajóba kell a nehezék, / versbe a hús, a csont,
a vér, a könnyed - /a föld, hogy lehessen fölötte ég." (Orbán ottó: Verses
levél Varró Dánielnek)
14 Villányi szürreális
versvilágáról: Bodor Béla, i. m., 1644.; Vasy Géza: Költő a metszésponton,
Új Forrás, 1999/7, 78.
15 "Szinekdochikus elrendezettség",
vö.: Komálovics Z.: i. m., 330.
16 Vö. 11. jegyzettel,
valamint: "...a dolgok, a tárgyak életek partfala mögött horgásznak a lényegért."
(Ágh István, Valaki az egykori Kassák Kollégiumból, Műhely, 1979/1,
115.)
17 Vö.: "a képzelődés
bejárta tér kitágulása" ( - Fried I.: i. m., 503.)
18 Fried I.: I. m., 505.
(Másodlagos idézet Hódosy Annamária feminista irányultságú Fanni-elemzéséből.
- G. A.)
19 Szerb Antal: A
világirodalom története, Bp., 1973, 583.
20 Vö.: "...manapság valamire
való költő / nem kezdi úgy a versét hogy ó jaj / és nem folytatja úgy hogy
hová lett ez meg az [...] / az énköltészet kiment a divatból" (Orbán Ottó:
Vojtina recepcióesztétikája)
21 Földényi F. László:
A gömb alakú torony. Bp., 2003, 287-288. |
|