Az, hogy egy szépirodalmi szöveg fölött, mintegy védjegyként, női vagy férfi név olvasható, kizárólag olyan kultúrában okoz az értelmezést irányító/eltérítő folyamatokat, amelyben a nemek egyenlősége kérdéses, problematikus. Ez vállalható álláspontnak tűnik. Másfelől viszont, ha egy szöveg hangsúlyosan vagy rejtve, de saját nemiségére hívja fel a figyelmet, úgy vaknak és sterilnek is tarthatjuk azt az értelmezést, amely szándékosan figyelmen kívül hagyja a szöveg intencióit.
     A női írás problematikája voltaképpen kultúrafüggő fenomén. Mindazonáltal létező kihívás, amely erejét azáltal nyeri el, hogy afféle lakmuszként működik: a vele kialakított viszony válik fontossá, lesz jelzésértékűvé. Vagyis: a női írás olyan kulturális stratégiát léptet érvénybe a kultúra állapotából következően, hogy a viszony tükörként kezd el funkcionálni, s benne önmagára láthat az interpretátor.
     Mindezt szem előtt tartva olyan olvasásmechanizmusokat kívánok életbe léptetni rövid elemzéseimben, amelyek nőiség és poétika közötti ingamozgást működtetve járják körbe a szöveg, pontosabban a szövegnő lehetőségeit. Három különböző, elkülönülő stratégiát vizsgálok, céltalanul, az olvasásért magáért.
     A nőiség posztmodern problematizálása a nézőpontok önreflexív pluralitását, a nőiség kódjainak lezárhatatlan játékát vonta maga után, miközben ezek a kódok a történelmileg adott nőszerepek kifordításaként, ironizálásaként reprezentálódnak. Ezek a játékok arra figyelmeztetnek, hogy a "sajátosan női" mindig változó, történelmileg elhasonuló fenomén, s egyáltalán nem valamilyen mozdulatlan, természetes, eredeti minőség. A nőiség konstrukciója a diszkurzus produkciója - s ezt a diszkurzust leggyakrabban nem nők alakították ki. A nő vágya ebből a szempontból az artikulációra való képtelenség lehet, amelyet a maszkulin diszkurzus némít el. Mintegy ennek ellenében vetődik fel a női írás, női tapasztalat, női nézőpont, a női test igazsága - egyszóval a nőiség reprezentációjának politikája, amely a fennálló patriarchális jelölőrend ellen irányul, s így pozíciójából adódóan kényszerül arra, hogy szubverzív stratégiát kövessen. Ez a szubverzív női "igazság" azonban korántsem lehet monolit szövegképződmény, hiszen a bennfoglalt identitások mentén kénytelen széthasadni, a szociális valóságok figyelembevételével, s így beszélhetünk a középosztály, az etnikai és nemzeti kisebbség, a leszbikus stb. sajátos helyzetéből adódó női igazságok elhasonuló képződményeiről. A posztmodern számára a női mint történelmi narratíva is értelmezhető, s az autobiográfia, a memoár, a napló szerepére figyelmeztet, mint amely a női reprezentációjának szerepére helyezi a hangsúlyt. A privát történet és történelem azonban éppúgy lehet politikai, mint az eleve publikusnak szánt szövegek. A nőiség posztmodern felfogása a történelmi nőszerepek ironikus újrajátszása során az identitás változékonyságára és rögzíthetetlenségére utal, s ezáltal a patriarchális rend által adott szereplehetőségeket forgatja fel, transzformálja, de-kolonizálja és parodizálja, miközben a nőiség új kódjait alakítja ki¹, nőiség és a vágy diszkurzusának szubverzív tapasztalatait közvetíti, s ezzel alakítja a nőiség legújabb kori stratégiáit.
     Gergely Edit Üzenet lélekdoktor szeretőhöz (1999) című verseskötete több síkon épít fel gyakran széttartó női szereplehetőségeket, olyan ironikus női identitásokat, amelyek folytonos önmeghatározásra kényszerülnek a női identitást kétségbevonó patriarchális rend (Freud, Lacan) teóriáival szembesülve. Már a kötet címe is azt a pszichoanalízist emeli be a diszkurzusba, amely a női egót vizsgálati tárgyá csupaszította. A "lélekdoktor" nem más, mint a női lélek tévedhetetlen dekódolója, az álomfejtő - mint ismeretes Freud a női hisztéria vizsgálata során dolgozta ki pszichoanalitikus elméletét. A pszichoanalízis egyik legfontosabb problémájává a terápia során fellépő interszubjektív viszonyok váltak, az analizáltak rendre beleszerettek pszichoanalitikusukba: Gergely Edit versei nemcsak kérdőre vonják, hanem az irónia kíméletlen tárgyává teszik a terapeutát. A versek lírai alanya abból a célból, hogy éreztesse fölényét az analizálóval szemben, olyan identitásokat aggat magára, amelyek egyrészt a megtévesztést szolgálják, másrészt rettegéssel tölthetik el a pszichoanalitikust, de ezekhez az identitásokhoz folyton hozzákeveri a "beteg női lélek" hagyományos toposzait:
 

én gergelyedit vagyok
egót fitymáló pipihúskit
(vag)inakat reszkettető félszre
intenek feslett angyalok
                (Kis életrajzi jegyzet)

Ez a játék tulajdonképpen folytonos, megállíthatatlan dialógus a másik nemmel, a férfivel. A játék természete az incselkedéstől a becsmérlésen át egészen a legbrutálisabb kijelentésekig terjed. A nem mint rögzítetlen és rögzíthetetlen jelentéssel bíró entitás úgy alakítja ezeknek a genderszituációknak a nyelvi terét, hogy folyton felülírja önmagát. A rögzíthetetlenséggel játszó szöveg minduntalan lábjegyzeteket fűz magához, kitekeri és zárójelezi egyes részeit, s ezáltal az olvasás polivalenciájára és lezárhatatlanságára figyelmeztet:
 

én a gésád vagyok
dúdolok neked - hallgatod
telnek-múlnak a holnapok
több ízben kúrtan elalhatok
álmodom is - ha akarod
intellektualizmusom csak álca
*....................................a páca
**..................................a pálca
***................................a tárca
****..............................a bárca

*,**,***,****
A kipontozott részek föloldására
szavam nincs, csak rímeim lesem.
Fogd hát marokra ceruzádat,
hogy kitölthessél, kedvesem.

A formátlanság a nemmel folytatott játék képét ölti magára, s megszólalások, nézőpontok irányait teszi kérdésessé. Ez a dekonstruktív játék eljátssza azt a női identitást, amelyet a férfi akar megkapni ("gésád vagyok"), az alárendelt nő viszont ebbe a férfi-női interperszonális viszonyba csupán a testét viszi bele ("kúrtan"), azaz a férfi sosem biztos sem sikerében, sem győzelmében, sem a nő identitásában ("intellektualizmusom csak álca"). A marginális szerepbe szorított női identitás a szabadságot, mint félrevezetést képzeli el, s a szabadság szinonimájává a férfi ellenőrzését felforgató játék lesz ("a páca/ a pálca/ a tárca/ a bárca"). Női szerepek egész sorát vonultatja fel, miközben ezáltal meg is fosztja az ellenőrző maszkulin tekintetet attól, hogy olvasni tudja a nőt. A nő az interpretáció szabadságává, ellenőrizhetetlenségévé válik, az olvasás allegóriájává, miközben a férfinek csak az írás jut ("Fogd hát marokra ceruzádat, / hogy kitölthessél, kedvesem."). Az írás, amely sosem lehet biztos abban, jól olvassák-e. Magára marad használhatatlan ceruzájával a szöveg által kialakított posztstrukturális térben, amelyben az olvasás primátusa válik megkérdőjelezhetetlenné.
     Gergely Edit verseiben a nem ironikus felfogása szinte széthasítja a rögzült nemi kódokat, szövegei újrajátsszák a patriarchális szöveg által vágy tárgyává tett nőt, majd olyan posztstrukturális térbe helyezik, ahol a rögzült viszonyok hirtelen védtelenné válnak, s esetlegességükre, a mindenkori diszkurzustól való függőségükre derül fény. Karafiáth Orsolya Lotte Lenya Titkos éneke (1999) című kötetének versei hasonló játékot folytatnak a nemmel, de míg Gergely Edit szövegei a hagyományos versérzék számára gyakran hibás, elrontott versekként lepleződnek le (hiszen céljuk a nyelvi dekonstrukció által végigvitt nemi szubverzió), addig Karafiáth Orsolya lírai opuszai sokkal inkább játszanak rá a hagyományosabb dalformára, s a líra hagyományos kódját erősítik fel az újszerű női identitás létrehozása érdekében.
     A dalszerűség a férfi iránti vágy lírai toposzai felől legitimálja önmagát, mint arra az Üveggolyó című vers figyelmeztet: "Csak nézlek, mint sárgult fényképeket,/ s a szavaknak újra dallama van." (14.) Az az olvasói elvárás viszont, amely a dalszerűséget a problémátlan megszólalással, netán az egyszerűséggel azonosítaná, legtöbbször kisiklik a nemi szerepek variációi során. A nő Karafiáth Orsolya szövegeiben a legkölönbözőbb helyzetek elszenvedője és alakítója, olyan identitás, amely gond nélkül csúszik át a díva szerepéből a házsártos feleségébe, reszkető szerelmesből a kitartottéba. Ennek az identitásjátéknak a stratégiáját a címadó vers fogalmazza meg leghatásosabban:
 

A hangom mindig újra más:
új végszavak, új főszereplők -
ha szólnék is, csak suttogás,
kihúzott rész egy rössz szövegből.

Most díva, most kéjnő vagyok,
Most csitri, John megunt babája.
                    (Lotte Lenya titkos éneke)

A lírai alany olyan identitások hordozóiként lép elő a kötet legjobb szövegeiben, amelyek a hagyományos női szerepeket variálják. Ezeknek a variációknak az elemei azonban nem törekednek arra, hogy rögzítsék helyüket, folyton felülíródnak az egymás után következő szövegekben, s ezáltal az identitás sosem adottságként, hanem lecserélhető attribútumként értelmeződik. Egyik legautentikusabb példája ennek a Sötét színek című vers, amely a női és férfi identitás toposzait úgy variálja, hogy közben a jövő válik a variációk feltételes terrénumává, a nő pedig a férfilét egyetlen lehetőségévé.
     Karafiáth Orsolya kötetének versei a nemmel folytatott játék során a férfi és a női identitást mintha egymásból eredeztetnék. Különös alakzat - "szövegférfinő" - jön létre, amely afféle retorikai ingaként működik. Minden férfitoposzban megtalálható az annak megfelelő női válasz, vagyis: a férfiidentitás a nő identitására ad feleletet, és a nő sem más, mint a férfiidentitásra adott válasz:
 

Remegéssé, libabőrré
testemen össze nem
állsz már.
                          (...aztán)

A szenvedő nő egy kegyetlen férfit feltételez, az utazó egy várakozót, a hatás ellenhatást. Férfi és nő az egymás végtelen sokaságú kérdéseire adott lezárhatatlan válaszokként jelennek meg. Olyan közös identitáshalmazként, amelynek saját belső törései mentén alakul ki a női és a férfiminőség. A nemiség tehát interakcióként lép elénk, férfi és nő közös, egymásból eredeztethető identitásaként. Egészen újszerű módon írja felül ez a felfogás az eleve adott, rögzült patriarchális kódokban megkonstruált nemi szerepeket. Arra figyelmeztet, hogy a nem relatív, folyton változó diszkurzusokban termeli újra önmagát.
     Erdős Virág Másmilyen mesék (2003) című könyve a nemi szerepeket olyan torzításnak teszi ki, amelyek rámutatnak egyrészt az identitás brutális aspektusaira, másrészt a diszkurzivitás játékaként feltételezik és leplezik le azt. A mese éppúgy tartható női műfajnak, mint a napló, az önéletrajz és a meomár (gondolhatunk Seherezádéra az Ezeregyéjszaka meséiből, aki számára a mese a túlélés eszköze). Erdős Virág posztstrukturalista meséi felmondják a meseszerűség kódját, szövegeinek bennfoglalt olvasói nem a gyerekek, hanem a gyerekeknek mesélő szülők, főleg nők. A nőiség kérdései szinte minden szövegben megjelennek: hol az önéletrajzi kód fenntartása révén, hol pedig a női identitás hangsúlyozott aspektusai révén. A Kisgömböc című mese főszereplője például olyan nőként is értelmezhető, aki a fogyasztói kultúra, a médiumok és a reklámok által hangsúlyozott testkarbantartó diszkurzusok tárgya, "merthogy az ő ideálja momentán Britney Spears volt, aki pedig köztudottan negyvennégy kiló". (A kisgömböc) A médiák által propagált aszkétikus test hirtelen ironikus pozícióba kerül, hiszen közbelép az "eredeti" narráció, a kisgömböc elkezdi felfalni környezetét, lányait. A nő ebben a szövegben olyan kreatúraként jelenik meg, amely az étkezésről szóló diszkurzusok testfelfogását ironizálja, s a testet "gépmetaforaként"² működteti. A nőiség ebben a konstrukcióban szinte elviselhetetlen teherként jelenik meg. Megváltást csak a felszabadító férfi jelenthet, egyedül a nő nem képes erre: "Ám a kisgömböc ezúttal tévedett. Ugyanis a férje nem hogy nem nyújtotta be a válókeresetet, de ráadásul azon nyomban letörölte a pórul járt kisgömböc szája széléről a maszatot, hozott neki vizecskét, hogy lemenjen a rossz íz, megölelte jobbról-balról, lefektette, betakarta, aztán szépen melléfeküdt maga is az ágyba.
     És azt mondta neki, hogy madaram. Meg hogy édes boldogságom. Meg hogy kicsi bogaram." (A kisgömböc)
     A férfi-női kapcsolat tétjévé az válik, hogy mennyire tudják magukat függetleníteni azoktól a nemi sztereotípiáktól, amelyeket a média sulykol beléjük. A női identitás tehát egyfelől nem a férfivel szemben fogalmazódik meg, hanem a férfiidentitással együtt a médiaidentitás ellenében: "...mert inni jó./ Tévét nézni pláne./ Csókolózni, ringatózni,/ keresztpántos MANGO-topot venni hosszas vívódások árán/ a Mammutban./ Bejárni a fél várost/ egy eperízű kondomért." ("Segíthetek?", avagy praktikus tanácsok azoknak, akik teljesen hülyék, viszont gyors megoldást keresnek a földkerekség mindenkori problémáira) Ennek az ellenszegülésnek a figyelemreméltó példája a Boldog Margit című szöveg, amely az önfeláldozás ad absurdum vitt elhasonuló, szürrealisztikus narratíváival a konzumidentitás ellenében fogalmazódik meg. Ez a motívum az Anni Panni kalandjai az Elvarázsolt Kertben című kis magyar bozót alcímet viselő szövegben is feltűnik. Itt a valóságos tér megbontása nyomán kialakult térbe helyez egy hétköznapi női identitást, Anni Panniét, akit Anastaciával csal meg a férje (66.), akit elvisznek ugyan az ufók, de tudja, hogy ott is kap majd új férjet és gyerekeket (78.), vagyis a hétköznap anomáliái a szürrealisztikus forgatagban felerősítik a női sorsban manifesztálódó hierarchikus, patriarchális viszonyokat. Ennek a rendnek a megkérdőjelezése azonban csak olyan stratégia mentén válik láthatóvá, amely az önfeladást a test szétdarabolásaként interpretálja, s ezzel a férfi által kolonializált és domesztikált nő azt a jogát nyilvánítja ki, hogy joga van dönteni saját testéről. Az ujj, a láb, a mell, a máj felajánlása és szétosztása a férfit fosztja meg a feldarabolás szexista aktusaitól, s mintegy ironikusan konkrét társadalmi cselekvésre hív fel: "A melleidre ott vannak/ a bántalmazott nők.// Számra persze nem tudom, de mondjuk/ billió.// Én például nem bírnám ki,/ amit azok kibírnak." ("Segíthetek?", avagy praktikus tanácsok azoknak, akik teljesen hülyék, viszont gyors megoldást keresnek a földkerekség mindenkori problémáira) Ez az ironikus aktivitás, a szervek szétosztása a világ problémáinak megoldása céljából ironikusan a női test kreativitására figyelmeztet, amely megelőzi az írást³, s ezáltal szabadul ki a patriarchális rend textusaiból.
     Gergely Edit, Karafiáth Orsolya és Erdős Virág szövegei a női identitást olyan térbe helyezik, amelyben diszkurzív játékként lepleződik le nemiség és identitás. Kreatív szövegjátékaik eredményeképpen a nőiség mint többjelentésű konstrukció jelenik meg, amely az olvashatóság feltételeivel néz szembe. A nőiség mint dialógus a transzformált, parodizált, ironikusan értett történelmi kódok szubverziójában helyezi el magát, olyan szövegnőként, amely számára az identitás játék a társadalmi konstrukciókkal.
 

Jegyzetek

1. vö. Linda Hutcheon: The politics of Postmodernism. Routledge, London and New York, 2nd edition, 2002. 164.
2. Mike Featherstone: A test a fogyasztói kultúrában. In: Mike Featherstone - Mike Hepworth - Bryan S. Turner: A test. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997. 87.
3. Susan Gubar: Čistý list aotázky ženské tvořivosti. In: Aspekt 1995/1. 7.