A vakító fényben autók követték egymást lassan a nyári forgalomban, fényesre fújt oldalukon villámgyorsan pattogott a napsugár. Mindenki türelmes volt és hallgatag. A meleg ránehezült a fákra, az útra, a házakra, a mérlegek is valamivel többet mutattak.
     Szerbusz, mondta valaki halkan, de alakja egyhamar elpárolgott a kerékpárúton, lehetetlen volt megállapítani, kinek köszönt.
     Az út túloldalán egy lány álldogált, már egy perce nem tudott átjönni a folyamatos autósor miatt, ha pedig mégis megszakadt, azonnal elékanyarodott egy autó oldalról. A lány maga elé szorította a jegyzeteit keresztben, a hőség hajtotta időben lejjebb és lejjebb bukott a feje, mígnem azon kapta magát, hogy a jegyzetei csücskét rágcsálja és szopogatja.
     Két férfi jelent meg a kerékpárúton, éppen ellenkező irányban, amerre a szerbuszos kerékpáros eltűnt. Nagy ordas kutyát sétáltattak, az egyik férfi kezében lógott a póráz, a másikban tartotta a szájkosarat. A kutya szabadon himbálta tocsogós nyelvét, s szemével fel-felnézett, hol, melyik fa alatt akadna egy kis árnyék. De a két férfit nem érdekelte, mi jár a kutya fejében, csak mentek és mentek tovább, és arról beszélgettek, hogy nagyon rossz ma a világ helyzete:
     Képzeld el ezt az aranyos kis bolygót, milyen szépen kering a sötét világűrben, és akkor rajta az emberek, akiket persze kívülről látni sem lehet, itt mindenféle harcban állnak egymással.
     Ja-ja-ja.
     És lehet, hogy el is pusztítják a bolygót, de hogy egymás idegeit, az biztos.
     Ja-ja-ja.
     Én nem értem az embereket, miért hajtják magukat annyira a gonosz ösztöneik által, és miért nem hagyják, hogy a jóság hassa át őket, a jónak az érzése, a józan eszük.
     Ja-ja-ja.
     De én mondom neked, mától átnézek rajtuk. Eddig bántotta a szemem, a fülem a sok csúfság, de mától átnézek rajtuk.
     Ja-ja-ja.
     És tulajdonképpen ha azt veszem, például, most senkit se látnék az utcán.
     Ja-ja-ja.
     S azzal haladtak tovább, kutyájuk ütemesen ringatta a farkát, és amelyik kevesebbet beszélt, nyálat gyűjtött a szájába, és beköpött a fűbe, a fehér pitypangok közé. Az egyik pitypang fejét eltalálta, s az éppen fölötte húzó légcsatornán apró ejtőernyőseit indította útnak, hogy további termékenysége biztosítva legyen, s a faj fennmaradhasson.
     A másik oldalról egy kislány jelent meg, szorosan fogta anyukája kezét, a másikban egy kis mackót szorított, aminek eléggé szétálltak a lábai, de a nyakán szépen virított a piros selyem masni. Az anyuka láthatóan ugyanolyan élettelenül vezette a kislányát, ahogyan a kislány kezében élettelenül pihent a mackó, s e sorba kapcsolódott az a láthatatlan kéz, amely anyukát vezette élettelenül.
     Hirtelen egy felhő úszott az égre, az égnek azon részére, ahol a nap tartózkodott. Hűvösebb és sötétebb lett, s mintha az idő medre is töltődni látszana, a mozgások lelassúdtak, a szemhéjak alábbcsukódtak.
     Vajon véget érhet-e a világ így, egy szempillantás alatt, töprengett egy öreg férfi a bicikliút mellé állított padon. Riadt ábrándja szemébe volt írva, és tán még az is, hogy bár gondolatai végén mindig az elmúlás fityeg, ő maga görcsösen ragaszkodik az élethez, s bár tudja, soha többé nem lesz fiatal, azért még nagyon hiányzik valami, valami, ami eddig még nem történt meg.
     A diák elindult a túloldalról a jegyzeteivel, de megtorpant, már káprázott a szeme a forgalomban, nem tudta, hogy autó vakítja vagy a fehéren izzó aszfalt. Szájából kihúzta a jegyzettömböt, visszalépett a kavicsos útpadkára, ahol emelt sarkú szandálja kissé megbicsaklott, s a bokája oldalra bebillent. Arcán fájdalom söpört végig, sziszegését hallani ugyan nem lehetett, de a fogai között biztosan áramlott befelé a meleg levegő. Lábát fölemelte, megnyomkodta a bokáját, amely fehér volt, mint egy hóval borított szalmabála. Apró ujjaival morzsolgatta a boka táját, kis piros foltok születtek rajta; visszaállt egyenesbe, a háta mögött nyikorogva állt meg a lomha villamos. A lány hátra nézett, pedig üresen állt előtte az út, ám addigra már úgy megszokta az álldogálást, hogy kérdésessé vált, vajon mit keres ő ott az út szélén.
     A villamosról özönlöttek az emberek, fekete nadrág, fehér ing, fekete szoknya és fehér blúz. Érettségik és vizsgák, szigorlatok ideje van, máskülön- ben soha nem vennének fel ilyen ruhát. Annyira egyformák, mint az a szándék, ami vezérli őket: csak túllenni rajta, csak túllenni! Néhány lány a melltartó nélküli viselettel próbálta érdemileg irányítani sorsát, s ha elhisszük, ha nem, többségében mindig az átlátszó trükkök a legjobbak. Persze állt ott a megálló- ban egy soványka lány is, neki rendesen fel kellett készülnie, nem úgy, mint a pár lépésre tőle álló magas lánynak, akin úgy feszült a szoknya, mint egy öntőtégely, mellei pedig úgy bugyogtak ki a gomblyukak között, mintha édesdeden szoptatni óhajtaná a vizsgáztatót.
     Lassan tizenegy óra, a nap most a rendes időszámítás szerint még csak a tízórás szögben áll, de már nyoma sincs a hajnali hűsnek, mely pár méterre innen takaróm alá beszaladt. A madarak mostanra elhallgattak; genetikus kódjuk csendre inti őket, hogy az energiák hasznosan felhasználódjanak. A földön elterül a fény, mint könnyű, lusta testi személy, kiben a ragyogás fénye, s annak minden pillanata bujaságtól lüktető erotika. Magja fénysebesen szakítja át a fotonkapu termékeny szálait, s megfordítva: a visszavert fénysugár tölcsérszerűen nyílik az ég felé, hogy magába szívja a szűzies eget. Talán reggel a teámba hullott egy aprócska gömbű méz.
     Szerbusz, mondja egy hang a hátam megett, megfordulok, nincs ott senki.
     Szerbusz, mondja megint.
     Ki az, kérdem a vakító fényben, ki az, aki a magyar nyelvet ennyire nem ismeri, mondom, s mintha a fény vaksága ragyogó köddel vonna körül.
     Nem válaszol, de hogy ujja az van, biztos, mert a seggembe csíp.
     Nagyot ugrok, kiráz a hideg, s elkiáltom magam: ki vagy te, ily hasonlíthatatlan vakmerő, ki nem átallasz köszöntésképp fájdalmat gerjeszteni alfelemben?
     Én a hőség vagyok, válaszolja szürkén, s valahogy úgy érzem, igazat mond.
     A lány elindul a túloldalról, valami eszébe jutott, nagyon siet. Lesütött fejjel, látom, kis kalap is van rajta, a karimája eltakarja az arcát.
     Szóval te vagy a hőség, nyugtázom iménti szavait, de már ahogy kimondom, kissé hülyének érzem magam.
     Nem mond semmit, hallgat.
     Megjelenik az úton a kutya, szájkosár van rajta, s oldalt a földön húzza a pórázt. Ütemesen lépdel, ő tudja, hogy hova. Nyelve most nem lóg, a szájkosár gúzsban tartja nyelvét. Majd megiramodik.
     Ha te vagy a hőség, kérlek szépen, álljál már le egy kicsit, mert tudod, az eszem sok hőt termel gondolkodás közben, de ilyen forró levegőben nem tudja leadni. Ha pedig nem tudja leadni a hőt, a gondolkodás leáll, vagy zavarodott gondolatok születnek. Mit szólsz te ehhez?
     Nem válaszolt.
     A kutya egyre gyorsabb tempót vett fel, közelesen elérte az út szélét. Át akar rohanni ebben a forgalomban?
     Szerbusz, mondta újra a hang, majd hűvös levegő rohant alul az ingem alá.
     Biciklis érkezett balról, a vázra gyerekülést fabrikáltak dróthálószerűen. Gyerek nem volt benne, de ez nem is érdekelte különösebben a szemüveges kerékpárost, előre döntött testével tekert, s valami végtelen mondatban magyarázott.
    Egy pillanatra megéreztem valamit, valamivel előbb, mint ahogy megtörtént. A kutya repül a levegőben, utána a póráz, ugrik a lány felé, aki kis kalappal takart arcával és némi jegyzetével tart a túloldal felé. Fék halálosan éles nyikorgása hallik, az autó gyorsan megáll, de már túl azon a ponton, ahol a kutya ledöntötte a lányt. A sofőr kiszáll, szentségel, mint minden istenverte ember, majd elhallgat. A kutya arrébb szalad, onnan nézi az eseményt. A lány feláll megigazítja a kalapját, könyökén apró horzsolás, megy is tovább.
     Nincs semmi baja, biztos, kérdezi hangosan a sofőr.
     A lány nem válaszol, jön felém a túloldalra.
     A kocsi elhajt, a kutya még mindig a lány felé néz.
     A lány egyik sarkán nyállal itatott jegyzetei az úton hevernek laponként. Kézzel írott szöveg, nőies és kék.
     A lány elhalad mellettem, rám néz, lesüti a szemét.
     Szerbusz, mondja nevetve.
     Nem válaszolok. Aztán mégis utána szólok: Szerbusz, én vagyok a hőség!
     Távolról megfordul, már napszemüveg van rajta, csak ennyit mond, mielőtt eltűnne a fatörzsek mögött: Te vagy a hőség? Akkor süssél pogácsát nekem.
     Kacag és libeg.
     Majd sütök, ha fagy, mondom magamban, s ahogy felnézek, a kutya mellett ott áll a két férfi, mindjárt indulnak, elvezetik.
     A távolban megjelenik a fiam, lobog a haja, fehér az inge, a zakója két szárnyként az oldalán csapkod. Látom, átment a vizsgán, boldog és izzadt.
     El kéne menni sörözni, gondolom halkan, a fiam a túloldalt az út széléhez ér. Micsoda nap ez a mai, pezseg, mint a szénsavas vér.
     Micsoda fájdalom lenne, ha a fiam eljönne mellettem, észre se venne, és valahogy lassan kiderülne, hogy bár mindent láthatok ebben a kereszteződésben, de nem ember vagyok, hanem az utcánk sarkán valami lélekkel átmelegített útjelző tábla, valami olyasmi, hogy én vagyok a megállni tilos!