A legendaírás nehézségei

Hirtelen a mise, a tömjén, az ének illat- és hangkavalkádjából egy szokatlan, de ismerős szókapcsolat bukkant elő. Sebének ki kellett nyitni a szemét, hogy a latin nyelvek virágoskertjében azonosíthassa a két, a hajón lantot cipelő, nyugati dialektust beszélő férfit. Most is lantot cipeltek, valami hivatalos énekesek lehetnek, gondolta Sebe, és kíváncsi lett azokra a népnyelvű dalokra, amit manapság pergamenre is leírnak a latin nyelv betűivel. Érdemes lenne kihallgatni őket is, bár az ő anyanyelvük jobban hasonlít a mienknél a latinra, ők hogyan jelölik a latintól különböző hangokat. Sebe most nagyon sajnálta, hogy nem ilyen érdekes megbízással küldték Velencébe. A két férfi tovább sodródott a délutáni tömegben, Sebe követte a szemével őket, kicsit irigyen, hiszen minden életet irigyelt, ami nem hasonlított az övéhez, mikor észrevette, hogy egy nagyon díszes reverendába öltözött, tiszteletreméltóan kövér pap áll előtte. Anasztáz püspök, kérdezte udvariasan mosolyogva, Sebe a sovány emberek meghunyászkodó szerénységével igent intett, pedig idő kellett, míg itt a velencei dómban feleszmélt saját "keresztény" nevére. A szív legmélyén, Sebe a maga számára csak Sebe maradt. Igen, mondta, és egy vértanú-püspök alázatos mosolyával bámult a magasba, ahol a vastag arc csak mosolygott jóindulatúan, a magyar püspökök talán mind aszkéták, gondolta, míg észre nem vette Sebe szája körül a keserűségre és sok-sok fondorlatra utaló ráncokat. Méltóságod szent tisztével nem egyeztethető össze, magyarázta az aranyláncos Roberto atya, hogy leghátul kuporog a dómban. Sebe sokáig várt, míg eszébe jutott a megfelelő válasz, alázatra tanít legfőbb eszményképem, Gellért példája. Roberto atya bocsánatért esedezett, hiszen a délelőtti misén nem jutott eszükbe a hírneves teológust, a magyar királyok követét, Magyarország fáklyáját, Anasztáz atyát a leghátsó sorban keresni. Sebe úgy érezte, mikor a püspök kieresztette a hangját, nemcsak ő visel itt és most és mindig álnevet, hanem a legmélyebben tisztelt Roberto Orsini is. Talán a nyelv miatt érzem ezt, gondolta Sebe, hiszen Roberto atya a latint a venetói kiejtés és a venetói grammatika alapján beszéli, az itáliaiak azt hiszik, elég az olasz szavak végén a latinos végződést kimondani, és máris latinul beszélnek.
     Roberto atya is ezt hitte. Sebét körülállta a velencei papok kíséretével, és latin végződéseket zengve próbálta Sebét kikérdezni, kikkel beszélt, kik keresték meg a magyarokat Velencében. Sebe, Andrea Morosini csodáló pillantása és a latin végződések, a pocak és aranylánc előtt összezsugorodva felelte, hogy tájékozatlan a velencei viszonyokban, segítők nélkül nem tud ebben a csodálatosan civilizált városban elboldogulni. Roberto atya, felkarolván az agg teológust, kíséretével együtt vacsorára invitálta, megígérte, hogy beavatja Sebét a Gellért-homíliák titkaiba, mutat majd néhány levelet, amit Gellért magyarországi tanítványai sem ismerhetnek, Sebe hálásan bólogatott. Egy szemvillanással maga mögé parancsolta kíséretét, és a gyertyákkal körülvett mozaikok között elindult Roberto püspök nyomába. Különös, de nem szálltak hajóra, csónakba, a dóm mellékfolyosóján keresztül jutottak el egy szépen megvilágított szobába, ahol a püspök, keresztet vetve egy Szent Márk-ikon előtt kinyitott egy gyönyörű ládikót.
     Egy ünnepi homília, mondta Roberto atya, Sebe áhítatosan a kezébe vette, nem igen gondolván, hogy a homília eredeti lehet, bár ki tudja, gondolta, minden lehetséges, hiszen a pogányok a polgárháború végén mindent szétszórták. Angyalok hozták kitárt szárnyaikkal Velencébe, mutatott a kéziratra a pocakos főpap, és a szent ereklyék, drágakövek közül kiemelt egy másik megviselt pergamentekercset. Sebe tudta, hogy a világmindenség majd minden temploma tele van Gellért ládikákban őrzött szavaival, miért is ne, gondolta, Gellért halála után megszületett Gellért, egy sokkal egyszerűbb történet hőse, akiknek a szájával most mások beszélnek, talán az angyalok, meglehet. Itt van, mondta csillogó szemmel Roberto atya, a Szent Szabina-egyházban elmondott prédikáció, a legeslegutolsó homília, amiben a szent a saját halálát jövendölte meg. Sebe jól tudta, hogy Diósdon, a Legutolsó Misén senki nem írt semmit, senki nem jegyezgetett, nem vett elő a zsebéből tollat vagy pergament, csak Gellért beszélt lázasan az idők értelméről, a halálról és a feltámadásról. Sebe próbálta maga elé idézni a tülekedést, a Gellért kíséretében lévő zokogó, a pillanat súlya alatt összetört, a latin beszédet földre borulva hallgató katonákat, de a pergamenen semmi más nem volt, csak betűk, mondatok. Utolsó írása, mondta a püspök büszkén, Sebe nem hitt abban, hogy az élő mondatok nem írják újra és újra, hogy ez nem bizonyosabb még a feltámadásnál is, de a Fiaim, testvéreim megszólítástól úgy megrendült, mintha most csak érnének el hozzá a szavak. De ki maradt életben, hogy mindezt leírja. Önmagán kívül Sebe nem ismert egyetlen túlélőt sem.
     Talán az angyalok, gondolta, akik hallottak mindent, és eltorzítva-megmásítva elhozták Gellért szavait a szülővárosába, Velencébe. Megrendítő, csodálatos, dadogta Sebe. A püspök elégedetten figyelte, de Sebe már arra gondolt, hogy egy utolsó, a halálról és feltámadásról szóló, egy reszkető kíséret előtt elmondott prédikációt bármelyik legendaíró megírhat, még én is, gondolta. A földre térdelve elmondott egy imát, és míg ő is, Roberto atya is szinte a csontjukban érezték a fiatalok megrendülését, akik között a pergamenlap kézről-kézre járt, Sebe elfogadta Roberto atya meghívását, Gellért szellemi szülőhazájába, a San Giorgio Maggiore monostorba. Alberto testvér, magyarázta a főpap, az igazi Gellért, mielőtt betegesen, sápadtan, mint Krisztus által kiszemelt vértanú elindult volna a jeruzsálemi zarándokútra, ott töltötte ifjú éveit. Micsoda megtiszteltetés, hogy Magyarországról egyházi küldöttség érkezik, hogy megismerje Alberto testvér szellemi szülőföldjét! Mert Alberto testvér, mondta Roberto atya, Magyarországon csak szerénységből változtatta meg a nevét, még saját nevének, saját monostorának sem akart hiú dicsőséget szerezni. Sebe bólintott, mint aki mindent ért. De Isten, mondta Roberto atya, a Mindenható isten, aki bizonyos dolgokat elrejt, aki tengerbe veti a sok hiú igyekvő tetteit, az igazak tetteit nem hagyja elenyészni. Testvérem, fordult Sebéhez, most eljött az az idő is.

Egymás lábnyomába lépve, méltóságteljesen érkeztek a San Giorgio Maggioréba. Sebe már megszokta ezt, palló, beszállás, csónak, a sötétedő kanálisok, gyümölcs, só, és női haj-illata, palló, aztán kiszállás, néhány lépés, aztán másik csónak, a kapu előtt, a pallón óvatos kopogás. Kár így rohanni, gondolta Sebe, a dómban mise után néhány szót válthattam volna a zenészekkel, talán már ők is megpróbáltak anyanyelvű dalokat lejegyezni, de az aranyláncos Roberto atya olyan sietősen invitálta a magyarokat, mintha a híres apátság bejáratát lármás kereskedőcsaládok, titokzatos módon meggyilkolt aranyhímzőnők, soha meg nem fejtett titkok torlaszolnák el.
     A pompától Sebének szinte a lélegzete is elakadt, nem is volt ereje tiltakozni, mikor a kapuban Roberto atya egy kézlegyintéssel visszaparancsolta a csónakhoz Andrea Morosinit, az atyák nagyon szerényen, mély visszavonultságban élnek, suttogta Sebének, egy ilyen drágakő-gyűjtögető kereskedőcsemete talán rosszul érezné magát a szerzetesek önként vállalt szegénységében. Sebe bólintott, a jobb oldalára lépő apát, Lucio atya, végigkísérte egy bódító gyümölcsillattal teli folyosón a magyarokat. Sebét eleinte zavarta, hogy nem tudja, honnan jön a mindent beburkoló gyümölcsillat, aztán rájött, a félhomályos folyosókon kőcserepekbe ültetett citrom- és narancscsemeték illatoznak, ezek az atyák, gondolta Sebe, el akarnak most bódítani a gazdagságukkal. Így is volt, az apát odakormányozta őket egy hatalmas, lobogó fényekkel megvilágított könyvtárterembe, a falakon mozaikok ragyogtak, a polcokon aranycirádás kódexek. Rengeteg könyv, rengeteg kódex, Sebe erre számított, de most majdnem felsikoltott a boldogságtól.
     Kolostorunk még nagyon fiatal, magyarázta az apát, a kevés könyv miatt csak ezzel mentegethetjük magunkat, mondta, és hagyta, hogy a megilletődött Sebe egy írópult széléhez támassza a hátát. Sebe bólintott, megjegyezte, hogy azért ennyi könyv is elég tiszteletreméltó, Sebe tudta, hogy Csanádváron kilenc könyv található, ebből négyet ifjúkorában ő maga másolt; nem is kilenc, gondolta, hanem most már nyolc, hiszen ide is elhozta magával Gellért főművét, a Deliberatiót. De talán mindezt sejtik az itteniek, talán nevetsé- gesnek is tartják a nagyképűségemet, és ezért hangosan is elmondta, hogy lenyűgözőnek találja a könyvtárat, és hozzátette, egy magyarnak mindig van mit tanulni, ha megérkezik Itáliába. Roberto és Lucio atya elmosolyodott, görög kódexeink is vannak, mondta a könyvtáros révülten, és csak sorolta, sorolta, Sebe alig tudta megjegyezni a mágikusnál mágikusabb neveket. De tudós magyar testvérünk nálunk is jártasabb ebben, mondta az apát udvariasan, most viszont valami olyat szeretnénk mutatni, amely a mi magyar testvérünket a legszemélyesebben érinti.
     Sebe bólintott, kicsit már türelmetlen volt a fiatalok miatt, akik éhesen topogtak a könyvtárteremben. Nem juthat minden napra egy gyilkosság, kacsintott rá Vidre, az egyik kanonokra, az alig húsz éves pap szégyenlősen elmosolyodott, és már nem is volt ideje úgy tenni, mint aki rajongva elmerül a görög fóliánsok szemlélésébe, Roberto atya diadalmasan mutatott fel egy kéziratköteget, a szívéhez szorította, mielőtt átnyújtotta Gellértnek. Íme, testvérem, az önök Deliberatiójának az előzménye, Dániel könyvének kommentárja! Sebe, aki soha semmilyen Világmagyarázatot nem írt életében, most szívszorító csalódást érzett, hát lehetséges, gondolta, hogy egy misztikus műre, egy liturgia-kommentárra úgy készülnek az emberek, mint egy alapos retorikai összefoglalásra. Hát nem a Szentlélek nyitja fel a Könyvet, hát nem egy angyal ujja mutat rá a bibliai szöveghelyre, a varázslatos, az égboltra nyíló ablakra, amin keresztül megérthetjük az életünket? Hát lehetséges, hogy a misztikus kommentár-írók tanulmányokat folytatnak előre, felkészülnek a téma öregkori kifejtésére, aztán a polgárháborúk, nyögér, besenyő, székely, pogány és német veszedelem után belefognak az Ifjúkori Gondolatok és Stúdiumok rendszerezésébe?
     De hát minden lehetséges, gondolta Sebe, szeplős ujjai közt forgatva a kéziratlapokat, a Szentlélek, mint ahogy az általa inspirált szerzetes leckéket vesz, grammatikát tanul, filológiailag felkészül, mielőtt belefog a misztikus világkommentárba. Természetesen ez csak másolat, mondta Roberto atya, az eredetit már Alberto testvér életében olyan becsben tartottuk, hogy az akkori apát azonnal lemásoltatta. De hol az eredeti, kérdezte Gellért, és már várta a rablók, az özönvíz, a kigyulladt kolostor meséjét. A rablók, mondta szomo- rúan, a fejét lecsüggesztve a könyvtáros atya, egy igen különös, érthetetlen rabló, aki néhány hete járt a kolostorunkba, és aki néhány értéktelen, ezüsttel futtatott mécsesen és az ecettartón kívül csak Alberto testvér eredeti kommen- tárját vitte magával. Az eredetiknek ez a szokása, gondolta Sebe, akit meghatott az atyák azon igyekezete, hogy a kolosto- ruknak saját nevelésű, igazi szentet találjanak. De azért elmélyült képet vágott, és szórakozott arccal belemerült az ujjai között tartott kéziratlapokba. És mégis megrendült, a Deliberatio előzményét, a tűzből menekült, hálaéneket zengő ifjak nevelke- désének történetét olvasva, hihetetlen, mormogta magyarul, nemcsak a tárgyalásmód, az eszmefuttatások hasonlítanak a Deliberatióra, nemcsak a szófűzés, a venetóival kevert latin, amit maga Sebe is utánozhatott volna, hanem a gondolatok szerkezete, ami bizonyosság arra, gondolta, hogy mindannyian külön személyiségek vagyunk. Talán ez az egyetlen bizonyosság, gondolta.
     Az apát, a könyvtáros atya, az aranyláncos Roberto atya és a magyarok némán várták, hogy a lenyűgözött Sebe az olvasópulthoz dőlve, befejezze az olvasgatást. És itt vannak a legkülönösebb, a leggellértibb témák, gondolta, a Rossz Eredete és a Politika, mintha a fiatal Gellért már Velencében arra készült volna, hogy egy ismeretlen, széljárta országban átveszi a kül- és a belpolitika irányítását. És a jóslatok, az idő megformálásának módja, elmélkedett ujjai között pörgetve a lapokat, hiszen Gellért szerint még az Ószövetség is, noha a múltról beszél, de a jövőről emlékezik, mint Dániel, az Udvar Kedvence, aki a királyának felfedi a jövő titkait. A testvérek megbocsátanak, ugye, fordult Roberto atyához, ha azt kérem tőlük, hogy az első Dániel-kommentárt vihessem néhány napra magammal. A könyvtáros atya bólintott, mint aki már várt ilyesmit, igen, mondta, de méltóságod megérti, hogy a másolatnak még nincs másolata, nagyon kell vigyázni a kéziratra.
     Sebe bólintott, és elindult kifelé a kézirattal a könyvtárteremből, nagyon észnél kell lennem, gondolta, nem szabad a pillanat hatása alatt döntenem, nyilván itt a kolostorban nem él már senki, mondta a könyvtárosnak, aki emlékezne még Alberto atyára. A történetek, a betűk tovább emlékeznek, mint az emberek, mondta a könyvtáros, ha nem így lenne, nem lenne szükségünk könyvekre. Bár senki nem él, aki ismerte őt, de Alberto atya története itt emlékezik velünk. Hogyne, hogyne, felelte Sebe, és én is a legalázatosabban hálás lennék, ha megismerhetném ezeket. Az atyák az éhes magyar papokkal Sebét az ebédlőterembe kormányozták, az orrát újra megcsapta a kővázákba ültetett narancsfák illata, ez a nehéz, édeskés illat, amely túléli az embereket, és talán itt keringett a folyosókon a tudós Alberto testvér idejében is. Csak a szerénység, csak az angyali szerénység késztethette arra Albertót, hogy a nevét megváltoztassa, mondogatta az apát, erről a szerénységről az étkészlet láttán maga Sebe is fogalmat alkothatott, soha nem láttam még ilyen díszes ebédlőt, még a királyi udvarban sem, gondolta. Nem az arany vagy a keleti szőnyegek zavarták, hanem az emberalakos mozaikok, megértem, gondolta, hogy valaki imádkozni tud halhatalan arcok előtt, de hogy egyen vagy aludjon, az lehetetlen. Szerencsém van, gondolta, hogy a kis szobában, az Orseolo-házban nem arcok, hanem csak mozaik-madarak, mozaik-halak és szelek figyelnek.
     A mozaik-vértanúk szeme nyitva volt, és Sebét ez arra kényszerítette, hogy a sajátját lehunyja. Az imádkozás után a fiatalok rávetették magukat a halakra, ez azért sokkal jobb, sokkal ízletesebb, mint amit a kulcsár készített ebédre, mondogatták egymásnak, míg Sebe halkan engedélyt kért a velenceiektől, hogy a megilletődés és meghatottság okán csak némi kenyeret vegyen magához. Igen, hát ez a fiatalság, gondolta, én nagyon fiatalon, nagyon rövid idő alatt nem a tengeri halakat vagy a kagylókat szoktam meg, hanem hogy a történelemben mások lettek a barátok és mások az ellenségek. Roberto atya néhány különlegesen ízletes haldarabkát tolt Sebe tányérjára, köszönöm, de a meghatottság, suttogta lesütött szemhéjjal Sebe, mert szégyellte beismerni, hogy evés közben az aranyháttér mélyéből kiemelkedő képmások zavarnák.
     Ne irtózz ennyire az ételtől, ne irtózz így az evéstől, az élettől, a vértől, az örömtől, intette mindig Gellért a fiatal Sebét. Rossz étvágyú emberben nem szokás bízni, mondta mindig, egy jó szerzetes mindig komoly, nyugodt, derűs, ha csak savanyú képpel turkálod az ételt, azt hiszik, lenézed a mások örömeit. Ha a mi urunk, Jézus, vendégségben így viselkedett volna, nem hallgatott volna rá senki. A velenceik, ahogy a magyar fiúk, ha nem is nyugodt vagy komoly, de derűs képpel kiszürcsölgették a kagylókat, falták a halakat, Roberto atya úgy érezte, hogy az ájtatosan hallgató Sebe előtt magyarázkodni kénytelen. Néha azt hitték a régiek, mesélte, hogy Alberto testvér az Úr angyalához hasonlít. Csak egy kis vizet vett magához esténként, egy kis száraz kenyeret, derűsen végignézte, ahogy a többiek vacsoráznak, aztán máris visszatért a könyvtárba elmélkedni. Sebe, aki el se tudta képzelni, hogy az angyalok mit vacsoráznak, megkérdezte, hány éves koráig élt Alberto atya a San Giorgio Maggioréban. Az apát tudta, hogy egy bottal járó öregember semmiképp se illik a térítő fiatal püspök képéhez, közbeszólt gyorsan, ifjú volt, igazi ifjú, aki csak a folytonos önsanyargatás miatt látszott idősebbeknek. De természetesen Alberto atya az ilyen önsanyargatásban is tudta a mértéket, magyarázta az atya, mielőtt nagyon legyengült volna, tejet ivott, lencsét evett, mértékletes volt, amiként illik is ez Szent Benedek rendjéhez. Sebe csalódást érzett, a szöveg láttán, a Dániel könyvéhez írt kommentárt magához szorítva már azt hitte, megtalálta, amit keresett.
     Hogy megszólalhasson, Vid, a pannonhalmi apát tanítványa engedélyt kért a tekintetével Sebétől. A mi Gellértünk, kezdte, többször végiglovagolta Magyarországot, ha István a királyi tanácsba rendelte, úgy vágtatott, hogy a kísérői nem érték utol, és most már felbátorodott a többi magyar is, a venetóiak elszörnyedő tekintete előtt történeteket meséltek Gellért bátorságáról, testi erejéről, lovaglástudományáról, arról, hogyan emelgette a köveket a pécsi székesegyház építésekor, és hogyan hüledeztek az olasz pallérok látva Gellért testi erejét. Sebe elmosolyodott, elmagyarázta volna a velenceieknek, hogy Magyarország egyelőre még egy könyveken túli ország, nem csoda, ha a testi erő még egy szent püspöknél is varázslatosabb, szellemibb dolognak számít, mint a teológiai műveltség.
     Sebe természetesen nem hitte, hogy Gellért lovas bemutatókat tartott volna, vagy a székesegyházak építésekor gerendákat, köveket emelgetett a pallérok nagyobb bámulatára, de István király józan ember volt, róla elképzelhetetlen, gondolta Sebe, hogy egy satnya segítőtársat választ egy olyan nép megtérítéséhez, akiknek régi papjai, a táltosok ötlábú, hatlábú, hétlábú szárnyas paripákon száguldoznak az égbolton. De a velenceiek mindezt nem tudják, gondolta, és gyorsan félbe is szakította a vértanú püspök atlétikai hőstetteiről szóló beszámolókat, és azt mormogta, a mi Gellértünk, a teológiában különösen jártas, minden tekintetben a hitnek élő férfiú volt. A mi Albertónk, meséltek a velenceiek, odaáldozta minden erejét az imádkozásra, a vacsorához megszépülve, ragyogó arccal jött le a könyvtárból, de olyan gyenge volt, az imádságok és a szent tudományok úgy kimerítették, hogy alig tudta reszkető kezében a poharat megtartani. Ha így lett volna, gondolta Sebe magában, már nem élnék. Egy férfi, aki az imádkozás után alig tudja a poharat megtartani, az rohanó vágtában, néhány év múlva aligha tud egy kisfiút a földről a nyeregbe maga elé rántani, még egy olyan sovány, alacsony kisfiút sem, mint amilyen Sebe volt.
     Persze az idő, gondolta Sebe, komikusan kicikornyáz minden történetet. Ahogy a gerendákat hajigáló, a magyaroknak lovasbemutatót tartó Gellért története teljes képtelenség volt, ugyanígy a poharát reszkető kezéből kiejtő Alberto testvéré is. Egy bibliai kommentár, egy nagy világmagyarázat és az ifjúkori stúdiumok sem változtatnak senkit vértelen aszkétává, gondolta, de Isten minden feladatra kiválasztja a saját eszközeit. És ezek az eszközök mindig a legmegfelelőbbek, ki keverhetné össze Szent Benedeket egy zord egyiptomi remetével, a rozoga egészségű, beteges Alberto atyát Gellérttel. Az apát érezte, hiába hálás Sebe a Dániel könyvéhez írt misztikus kommentárét, hiába sikerült a kézirat átadása oly kitűnően, a beszélgetés most olyan irányba fordul, hogy Sebe kételkedni kezd. Minden lehetséges, mondta az osztrigahéjak fölé hajolva, Istennek semmi sem lehetetlen. Alberto testvérünk, mint hét esztendős gyermek, olyan beteges volt, mondta, hogy édesatyja, egy városunkba utazó kereskedő Istennek felajánlva itthagyta a kolostorunkba. A szent közösség, a szent olvasmányok meggyógyították Albertót, nem volt ez kisebb csoda, mint az, hogy Alberto vad lovakon végigszáguldozta Pannoniát, ahol most a vad magyarok laknak.
     Már nem laknak ott vad magyarok, hangsúlyozta Sebe, az országukat elfoglalták az új magyarok, mondta, de az apát nem értette. A narancsfák illata már-már émelyítő volt, Istennek semmi sem lehetetlen, mormogta Sebe beleegyezően, figyelte a fiatalokat, akik lelkesen szürcsölték ugyanazokat a kagylókat, melyeket ebédkor még elviselhetetlennek találtak, igen, gondolta magában, amíg fiatal az ember, még milyen könnyen változhat. De mennyire változhat, Sebét a táltos és énekes nagybácsik ravasznak, hallgatagnak és félelmetesnek tartották, te többet tudsz rólunk, mint amit szeretnénk, mondták Sebének a tulajdon testvérei, de vajon nem ezt mondták-e róla a nagyurak, Lampert, Opos, Vid, Szörény a királyi tanácsban, nem vette-e körül a gyanakvó hallgatás és a félelem egész életében, mint valami láthatatlan kőfal. De a nagybácsik, az én nagybátyáim mind halottak, gondolta keserűen Sebe, Lampert, Opos, Vid, Szörény pedig - ha alkalmazkodtak az új és új fordulatokhoz, az új és új Árpádfiakhoz - ma is élnek, és ma is dermesztőnek szánt vagy éppen félénk arckifejezéssel próbálják védelmezni Sebe vagy más elől a titkaikat. Ritkán változik meg teljesen az ember, mondta halkan az apátnak az a Sebe, aki nyolcévesen megkeresztelkedett és átélt legalább hét véres uralkodóváltást. Talán mégiscsak van valami az emberekben, ami sohasem változik meg, hisz az új ember, amiről Pál apostol beszél mindig a régi énünkből születik meg. És míg az apát szörnyülködve felemelte a kezét, Sebe halkan elmondta, Gellért roppant gyakorlatias férfi volt, és bár nem dobálózott gerendákkal, öreg koráig semmiféle betegségre nem panaszkodott. Egy beteges kisfiút az egészséges felnőttben is fel lehet ismerni, gondolta, és saját testére gondolt, a betegségekkel kapcsolatos örökös aggodalmaira, a testével csak egy soha nem betegeskedő ember bánik természetesen és gondtalanul, márpedig Gellért ilyen volt.
     Isten mindenható, zengte az apát, fiaivá változtatja a köveket is, mondta, és tele szájjal a refektórium szépen faragott gyámköveire mutatott. Sebét nem győzte meg, ahogy talán saját magát sem, ha ez így lenne, gondolta Sebe, akkor miért választott az Úr a tizenegy apostol mellé egy tizenkettediket. Hiszen elárasztotta az Úr Pétert, Mátét, Jánost, Márkot is a Szentlélek, a nyelveken szólás adományával, miért volt szükség arra, hogy a művelt görög városokba egy tizenkettediket küldjön, egy olyan férfit, aki nem is láthatta az élő, a földön, az emberek között cselekvő, embertestbe költözött Megváltót. Talán volt Saulusban valami, ami később Paulusszá tette, gondolta Sebe, egy lehetőség, amit a Szentlélek meglátott benne, íme, a megfelelő embert a megfelelő feladatra, gondolta. Kár hogy a Szentlélek tervei és útjai nem olyan kifürkészhetők, mint a királyoké, a lázadó pogányoké avagy a Velencei Magisztrátusé és a San Giorgio Maggiore szerzeteseié.
     Meggyőzi majd méltóságodat, mondta halkan és nyugodtan az apát, a két kommentár gondolatainak a hasonlósága, az lenne a legnagyobb csoda, ha a kettőt külön személy írta volna. Igen, mondta Sebe, a betűk megbízhatók, megbízhatóbbak mi magunknál is.
 

Ifjú egy idegen udvarban

Vége volt a vacsorának, felálltak, megölelték mindannyian egymást, búcsúzkodtak. Méltóságodat meggyőzi majd a kézirat, mondta még egyszer Roberto atya, és Sebe lesütött szemmel végighallgatta, hogy a magyar királyság érdekében óvakodniuk kell a Morosiniaktól. Szomorú lenne, ha Sebe, azaz Anasztáz atya, az oly tiszteletreméltó magyar főpap hagyná, hogy egy kereskedőcsemete és az ő háta mögött egy becsvágyó család helytelen belátásra vezesse. Sebe lesütötte a szemét, a csuhájához szorította Alberto atya főművét, a kéziratot, amit nem írhatott ifjúi éveiben Gellért, mert Gellért másvalaki volt, a kéziratot, amelyet mégis - ha van igazság a szavakban és a betűkben - csak Gellért írhatott, a Deliberatio szerzője.
     Talán nincs is igazság, gondolta és meghajolt udvariasan Roberto atya, Lucio atya és a könyvtáros testvér előtt. A könyvtáros testvér - mint a nyögérek - névtelenül lakott Sebe gondolataiban, az ilyen nemzetközi intrikákban vagy a hatalmasságokkal való érintkezésben járatlan testvért senkinek sem jutott eszébe a Dalmácia megszállására készülő Magyarország követének bemutatni. Hálás vagyok, mondogatta Sebe, mindent nagyon köszönök, és alig várta, hogy a fiatalokkal az Orseolo-palotába visszatérjen. Ma gyorsan nyugovóra térünk, mondta a fiúknak, nem akarok kiáltozást hallatni a tükrös teremből, semmilyen nevetgélést, tette hozzá, mire a pécsi éneklő kanonok megkérdezte, vajon most fog-e dönteni méltóságod a kézirat valódisága fölött. Sebe elmosolyodott, a szél és a tenger női haj-illata kacéran megfordult körülötte, nem volna szabad szélhámoskodnom előttük is, gondolta. A világ zavaros, most vagy a kezdetektől, ki tudja, mormogta a fiataloknak, és míg a ladikban maga elé meredt, újra hiányozni kezdtek a madarak. Megelégedném, ha tudnám, merre járnak most a madarak, de talán Dániel, Gellért maga választotta példaképe is ilyen bizonytalanul volt otthon a királyi udvarban.
     De a hívő, az igazi hívő, gondolta Sebe, soha nincs igazán egyedül az Isten nélküli idegenben. Az Úr fogja a kezét, sugalmaz és utat mutat, és ez a mindenütt isteni nyomokat kereső szenvedély nem idegen a földi uralkodóknak oly kedves gyakorlatiasságtól sem. Az István-féle királyi tanácsban is ott lett volna a helye a szorgalmas, udvarias, kellemes külsejű, oly igyekvő Dánielnek. De miért látok én életrajzot ebbe a kommentárba, miért látok egy tudatos felkészülést a politikai szerepre, kérdezte magától Sebe. Talán mert Gellért azért hasonlított annyira Dánielre, mert egy kamaszkorban írt mű, egy bibliakommentár éppen erre készítette fel. De ez nem lehetséges, gondolta Sebe egyedül maradván, a mozaikmadarak közé húzódva, a szobája mélyében. Bármilyen vonzó teória, nem lehetséges mégsem. Hiszen mennyire változhat meg egy ember? Hiheti-e azt egy teológiában, külpolitikai intrikákban és némiképp még az emberi lélek rejtelmeiben is jártas öreg pap, hogy Alberto atya azonos lehet Gellérttel? Minden szöveg varázslat, gondolta, de még sem szabad Gellért után sóvárogva átengednem magam a szöveg bűvöletének. Persze önmagában az is különös, hogy egy fiatal szerzetes egy ilyen, nem a szerzetesi officiumba tartozó könyvet választ kommentálásra. Én vajon melyik könyvet kommentálnám, én vajon melyiket szeretem, kérdezte magától Sebe, de nem is kellett végiggondolni, hiszen ő, a Tanítvány nem szerette a történeteket. Nem szerette a történeteket, ahol elindul valaki és megérkezik, hiszen a kezdet homályos volt, és a vég mindig csak szorongással töltette el. Vajon milyen lehet a Tanítvány a mestere, a Legelső Szent szemében, rémült meg Sebe.
     Gellért vállas, egyenes öregember volt, a rútság még a halála előtt sem kísértette meg. Sebe míg a kéziratot lapozta, saját foghíjas arcára gondolt, ami minden reggel szembenéz vele a tükrös teremben, ha most megpillanthatna Gellért, nem látna angelicusnak, méltó főpapnak, akinek derűt, fegyelmet, összeszedettséget sugall a külseje. De érthető is, hogy egy térítőpüspök a fiatalokhoz vonzódik egy olyan országban, ahol legelőször az ő elméjükben törölte ki egy szent a legalsó égben száguldozó táltosok emlékét. Az öregek sok olyasmit tudnak, amire ma senkinek nincs szüksége, és így gondolkodott nemcsak István, Gellért, hanem Nebukadnezár, Babilon királya is, aki a leigázott népek legszebb arcú, legígéretesebb fiait emelte maga mellé. Persze a legszebbeket és a legjobbakat, és Sebe tudta, ő bizony soha nem nyerhette volna el Nebukadnezár tetszésé. Ő, Sebe csak egy pogány énekes fia volt, nem valamelyik főemberé, se a termete, se az arca nem olyan, amit a királyok nézegetnének szívesen reggelizés közben. Ő, Sebe csak a halottak közül való volt, de honnan való vajon Gellért, villant újra belé. De a kommentár elején csak a számok misztériumára talált utalásokat, és nem a származásra, négyen voltak a Hírhozók, Máté, Márk, Lukács, János, és négyen voltak a babiloni király udvarában a Fiatalok, a Kiválasztottak, Dániel, Ananja, Misaél és Azarja. A történetmesélés tudományát, az idők kimondását az evangélisták a Szentlélektől sajátították el, míg a Babilonban tanuló ifjak az asztrológus- iskolában, ahol méd és perzsa papok oktatták őket. Sebe gyorsan tovább lapozott, mert el akarta kerülni, amit már ismert: viszonyunk a hagyományhoz: Ószövetség - Újszövetség, kinyilatkoztatás és antikvitás, "egyiptomi ajándék". A fiatal teológus bölcsen sorolja, amit erről a kérdésről tudni kell, Sebe tudta, semmi érdekeset nem talál ebben, mert minderről Gellért nem tudhatott semmi érdekeset, semmi igazán lényegeset. Gellértet nem izgatta a pogányok üdvössége. Senkinek sem fontos ez, gondolta Sebe, talán a Szentléleknek sem, gondolta, Gellért - ha egyáltalán Morosini volt - tudhatta, semmi aggodalom, már a Legelső Kartográfus is kereszténynek született. Ha az a szerencse érne, hogy üdvözülök, gondolta Sebe, én a Mennyországban is egyedül leszek, minden testvérem, rokonom holtan és némán fekszik a Maros mellett, én csak nézegethetem a csontjaikat a mennyekből alátekintve. A testből meddig marad valami, kérdezte magától, és a szeme a halhatatlan fényben ragyogó mozaiklapocskákat kereste.
     A szeretet erősebb, mint a halál, gondolta, és a Törekvő Fiatalemberek allegorikus élettörténetében is Gellért egyik legkedvesebb könyvét, az Énekek Énekét kereste. A Vőlegény nem hagyja el a rá vágyakozót, a benne bízót, keresi a városban, keresi a földeken, keresi a kertekben a Menyaszszonyt, segíti az iskolában, megszépíti a vonásait, hogy a a tanárok és a királyok kedvükre valónak találják. És Dániel hűséges maradt Istenéhez, még az Úr étkezési tilalmait sem szegte meg. Az ételtilalmak (ne egyél ezt, ne egyél azt) egy Velencében született és tanult szerzetestől allegorikus és misztikus magyarázatokat igényeltek, Sebe, aki sokszor hallotta a Tóra rendelkezé- seinek misztikus interpretációját, mindig is nagyon csodálkozott ezen. Ő még tudta, amit a Morosiniek vagy a velencei szerzetesek már nem, a növények és az állatok titkos rokonságban állnak minden emberi testtel, és ártó vagy áldó tulajdonságaik a nevükben rejteznek. Sebe soha sem merészelt volna makkot vagy nyesthúst enni, egész életében kerülte ezeket az ételeket, ami nem is volt nehéz, hiszen ki kínál meg a nyugati világban makkal vagy nyesthússal egy tudós szerzetest. Az Újszövetség már nem különböztet meg jó vagy rossz növényeket, elmélkedett Sebe, kiszabadítván az embereket a Törvény fogságából, oda is veszett az élő világ, a tiltott és áldott ételek, növények vagy állatok minden varázslata, a bűnök már nem érnek el minket az ételek formájában. Sebe átlapozott néhány Gellértre - vagy éppen Alberto testvérre - jellemző túlzásokkal, egzaltált leírásokkal teli oldalt. Pedig talán kár sietnem, gondolta bűntudattal Sebe, az egzaltált csapongás mellett Gellértben mindig is volt hajlam a módszeres gondolkodásra, nemcsak úgy élt, hanem úgy is írt, mintha nem csak egy, hanem több lelke lett volna. Egy filológus is nehezen tudna dönteni, gondolta, jobban meg kellett volna figyelni a velencei papok latinját, ezek a rosszul használt adverbiumok Gellért-Alberto egyéni latinjának sajátságai vagy így beszélik az atyák a latint egész Velencébe, ki tudja.
     Végre a jóslatoknál tartott, annál az időnél, mikor a Becsvágyó Fiatal- ember, Gellért-Dániel jóslataitól a babiloni királyok reszkettek. Itt a stílus felforrósodott, röpködtek a Gellértnek oly kedves drágakövek, fény-ha- sonlatok, és a szárnyalásra, repülésre vonatkozó sok-sok bibliai szöveghely. Gellért csak nagyon keveset árult el a gyerekkoráról, hiszen olyan ember volt, aki számára nem a múlt, hanem a jövő létezett, de azt elárulta, hogy kisfiúként mindig a repülésről álmodott, mindig irigyeltem a madarakat, mesélte, mert nem tudtam, hogy szerzetes leszek, sikerülni fog lélekben még a madaraknál is magasabbra emelkednem. Pedig Alberto-Gellért-Dánielnek sokat kellett várnia, míg magasra emelkedett, míg a földi királyok, Aba Sámuel és Orseolo Péter reszkettek előtte, aki a Dániel jövendöléséről szóló kommentárt írta, még csak nagy általánosságban beszélt birodalmakról, a valóságban ezekről még mit sem tudhatott, de a Hatalmasok - egyelőre még allegorikusan - már ott reszkettek az Istentől Kiválasztott Ifjú lábai előtt. Hogyan érdekelhet valakit ilyen elemi erővel a politika, elmélkedett Sebe, nem túl furcsa érdeklődést árul el ezzel magáról egy olyan szerzetes, akinek az angyali szelídségét csodálják, és aki imádkozás után a saját kanalát sem tudja felemelni. És eszébe jutott István fia, Magyarország örököse, a Tökéletes Herceg, aki keskeny válláról lerázva az apjától örökölt feladatokat, így szólt, a korai halál boldogítóbb a hatalomnál is. A szív rejtelmes, a szív kiismerhe- tetlen, a halvány gyertyafénynél betegeskedő szerzetes is álmodozhat arról, hogy uralkodókkal tanácskozik a trónterembe, álmodozhat arról, hogy egyszer a saját népe védelmezője lesz.
     De még így se hihette, hogy a misztikus elmélkedésekről és az aszkézisről híres Alberto atya a Kommentár szerzője. A szív egészen soha sem változik meg, gondolta Sebe, ez talán nagyobb igazság, mint az adverbiumok haszná- latában megfigyelhető törvényszerűségek. Most, a sok olvasástól fáradtan, érezte először, hogy lehet, hogy le fog írni valamit, le fog írni egy történetet, de az igazság megfoghatatlan, rejtelmes, ő maga sem ismerheti meg, se a Gellér- tét, se a sajátját. Nem írhatta meg Alberto atya a Kommentárt, de ha nem írta meg Alberto atya, hogyan rendelkezhetett volna a fiatal Giovanni Morosini Alberto testvér műveltségével. Sebe tovább lapozott, a fiatal Dániel felfedi az idők értelmét a világ urának, és most már a fiatal szerző is felfedi az allegorikus kulcsot Dániel alakjához, csak előkép ő, a fiatal Krisztus előképe, akiben az idők elkezdődtek és egyszer majd véget is érnek.
     Sebe tudta, hogy a saját túlélése miatti örökös félelem nem engedte, hogy a saját életében, a saját idejében túl sokat törődjön mindezzel. Én nem mondtam jövendőt a királyoknak, gondolta, én csak engedelmeskedtem, és azt próbáltam kitalálni, ők, a hatalmasok vajon mit gondolnak. Pedig nem kellett volna mást tennem, csak elismételnem Jézus szavait, ahogy tette Gellért is. Belehasított a bordái közé újra a fájdalom, letérdelt volna, hogy imádkozzon, de érezte, hogy a széken töltött éjszaka után már nem maradt ereje. És majd a legvégén hova kell állnom, kérdezte szorongva, azok közé, akik magukat védték, vagy akik Jézus igéjét féltették. Hova jutok vajon, a bűnösök, az örök tűzben szenvedők, avagy az igazak közé. Imádkoznom kell, mondta jó hangosan, mert szerette volna, ha a hangos szó elűzi a soha ki nem mondott kétségeket, imádkozni kell, imádkozni kell, hadarta. Belekezdett az ujjait a bordái közé szorítva, ha a szorongást nem ölöm imába, a fájdalom elviselhetetlen lesz, mondogatta. Gyertyafény nélkül most nem látta a mozaikmadarakat, akik figyelték őt, mielőtt felemelkedtek volna a fénybe.