Szikrázott az ég, a felhők fényet hánytak, s még az északi égbolton is ragyogott minden. Délutánra járt az idő, úgy negyed négy múlt pár perccel, a levegő vékonyan dünnyögött a szúnyogháló filteres résein.
     A meseíró nemrég ébredt fel, s jó ízű álma után nyaldosta a száját.
     Cukrot, cukrot kérek a valóságban is, mondogatta, s kutatása nem járt eredménytelenül. Már nyílott is kezében a mézédes barackbefőtt, melyben oly kedvező falatok várták, hogy kinyitni is alig bírta az érzelemtől érzett nagy gyengédség miatt.
     A meseíró most egyedül volt a házban, egy órával ezelőtt ment el a felesége, de a meseíró akkora szeretettel gondolt rá, mintha még mindig ott lenne vele, és még ez is általfényezte az egészet.
     A barackbefőtt megtette áldásos hatását, a meseíróba újabb élet költözött, és a vércukorszintje is feljebb emelkedett.
     Beh jó volt néki kinézni az ablakon, mert ragyogott a fény, s bár szemközt szegényes emberek laktak, azokra is gazdagon hullott a nappali világosság.
     S ekkor valami neszt hallott.
     A meseírótól nem is oly messze, még a hetedhét határon innen, a lábonforgó kacsán túl, az üveghegy szemmagasságában felébredt Heroin, a kis pipec vadkacsa. Törölgette szárnyát, fújta levegőjét, s onnantól kezdve hátrabillent a püspökre, és csak nézte és nézte az eget, hogy akkor mi lesz.
     Tőle kissé délre, a pazar nyakláncos nyárfaligetben gubbasztott Tartüff, a gépíró kopasz lánya, aki száműzetésben töltötte itt az idejét, s némi üggyel-bajjal fejtette a zöldborsót a leveshez, majd kinézett a bokrok között, lát-e valamit, hogy mi lesz.
     Máskor nem szokott erre járni, de most ott toporgott a fényes rögök között Pali bácsi, a hangya, s hogy valahogy elüsse az időt, lengőtekézett. A leütött bábuk összességét számlálta, ki tudja, meddig tart a parti, ki tudja, mi lesz.
     A bánatosan lassan kanyargó folyón túl, egy szó mint száz, apró buborékokat engedett miszter Mópasszan, a babaszappan. Egyetlen vágya volt, a fény felé szálló buborékok halmazában egyszer csak megpillanthassa a felfújható létigét, amely bármekkora léthez kifejezetten passzol. Pillanatnyilag csend volt, de azért a félelem az akadt; attól tartott, hogy jön a dzsetszkí és iszamósra eláztatja. Ám egyelőre refrénes csend volt, nem lehetett pontosan tudni, mi lesz.
     Azt hihetnők, légkalapács zaja az, amit hallunk, de téved mindenki, mert más járja itt a baglyok táncát, nem az, hanem az ifjú Tondach, a hódfarkú cseléd. Bár a kör egyre szűkül, egy ponton túl azért ő sem merészkedik, mit tudni, hogy a tánclépések mivé változnak aztán, ha leléptek, senki nem tudhatja, valójában mi lesz. 
     Az árokparton ült és gubbasztott Roró, a mellrákszövetség lebuktatott elnöke, nem sírt, de az arcát fergeteges mosoly is régen látta, új állásra várt, s arra, hogy addig is egyáltalán mi lesz.
     A levegő port kavart, s mintha áttűnő függönyön át megjelent a kétkezű emberek hada; kétkezű munkások voltak ők mind, égtek a vágytól és dühtől, életük, mint megannyi cigarettafüst, elszállt; de ott maradt a testük, s ők munkára fogták: egy életem, egy halálom, bezártál testi börtönömbe, de a falat azt mindjárt kirágom. A kétkezű munkások hada, mikor elérte a horizontot, megtorpant, valahogy mind egyszerre vette észre, hogy összességük vezér nélkül maradt, megálltak, tilitoliztak, sejtették, valami úgyis lesz, ha lenni szokott.
     Kelet felől szárnyak csattogtak, porolta a kitömött baglyokat Ince, a lángszívű műszerész. Szerelmes volt mindig, mindenhol, de mert egyetlen hobbiját, az állatok kitömését a lánynép nem nézte jó szemmel, gyomra nem tudta megemészteni, Ince olyan egyedül élt, mint gally a lyukas nádtetőn, s hogy szerelmi szomorú bánatát kibírja, pocsétákat tervezett szárazabb éghajlatú országoknak. Csakhogy meg volt kötve az ő keze is, dolgozott, dolgozott, de nem tudta, tényleg mi lesz.
     A macskát úgy hívták, hogy King-kong, és minden második nap kiherélte egy bűntudatos asszony, akiről azt tartották, hogy éjszaka az országot járja, és megrontja a kispapokat, akiknek előbb intim történeteket mesél, majd azt mondja, ezzel szemben a valóság az, pipi, így hívja a kispapokat, pipi, néked most be kell áldoznod magad, mert különben soha, senki nem fogja megtudni, hogy holnap mi lesz.
     Járkál errefelé egy kóbor állat is, senki nem tudja róla, hogy miféle, mert egyszerre mindig csak az egyik testrészét láthatni. Aki a lábát látta, az azt mondja, ló, aki a sörényét, azt, hogy oroszlán, aki az ormányát, elefántnak vélte, aki farokját, az egérnek nézte, aki a mancsait, azt mondta, hogy bakkecske, aki a kopoltyúját, halnak hitte, aki pedig még ennyit se látott, az kénytelen volt a többieket meghallgatni, akik elmondták ugyan, hogy mit gondolnak, de arról fogalmuk sem volt, hogy mi lesz.
     Az égzengető horkolásnak persze nagy divatja van, s ha egy tűzoltó horkol, kétszer akkora a nyugalom. Mert ha nem horkolna, valakinek föl kéne gyújtania a trapéz szárú kerek erdőt, s ha azt fölgyújtotta, akkor már nincs idő hidroplánért telefonálni, nincs idő "bagoly mondja verébnek"-et játszani, és főleg nincs idő tűzoltót ébresztgetni, vödröt kell ragadni, és uccu, fakereszt, ereszd el az ágyneműm, el kell oltani a tüzet. De majd ha a tűzoltó fölébred, és megérzi a borzalmas koromszagot, senki, de senki nem fogja tudni, hogy mi lesz.
     Piranya. Így hívták az anyókát, aki kis gézengúz kosárral karján toporgott a szikes talajon, s bevetésre készen ott lapult nála egy kiló olaszkék szilva, három Kálmán körte, egy csipet vajalja, kesudió és mogyoró, citromfű tea, banán Új-Delhiből, orrontott köles, és kék a kökény recece. Az anyóka recehártyáján kis piros vonal látható, azt mondják, még kis korában csapódott oda a köldökzsinórja. De hiába minden, még ő sem tudja, mi lesz.
     És itt jön utóbb és hatalmasan, a gigantikus káposztafej. Merre jár, ott fű nem terem, csak forog és gurul, s ha bizony nem lenne nemzeti szín masni az oldalán, már bizton jól megjárta volna. De mert a nemzet nevében pörög, lelke rajta, értéket termel, s aki hülye, haljon meg bátran, mondanánk, de mert nem tudjuk, mi lesz, bármilyen jó fej a káposztafej, ilyet nem mondhatunk még az ő nevében sem.
     Most, hogy már lassan fölsorakozott mindenki, egy-két díszletmunkás még hátra van, most akkor a nap is lejjebb áll, szép a fénye még mindig, csak kissé felhősebb lett, a levegő megállt két lépés között, és várva várja, mi lesz, kinek, milyen szerepet szán a meseíró.
     De mielőtt nekilátna, s felesége hazatérve feledtetné az egészet, egy bonyolult rejtélyt kell megoldania, önmagával kapcsolatban, persze. Azt, hogy hogy is van az? A meseíró az szán?