"Csönd volt. S kereken, ami hegy és havas, kékké mélyült és ködbe távolodott, s az elhagyatottság óriásira nőtt, mint nagy tátott szájú sír, melynek estébe hajló függönyei alatt döbbent hegyormok testvérhegyet temetnek." (Wass Albert: Elkésett levél Reményik Sándorhoz)

Nem nagyon illik évszámokkal kezdeni egy ismertetőt, de most mégis ezt teszem. Tudniillik mindig mélyen megérint, ha olyan kollégával vagy művésszel találkozom, aki nálamnál legalább húsz-huszonöt évvel fiatalabb. Ez talán azért van így, mert az ember ilyenkor óhatatlanul szembesül egykori, emlékeiben őrzött, és mai önmagával, pályakezdésének problémáival, a hit és a bizalom kérdéseivel, a feltárulkozó világok külső és belső különbségeivel és azonosságaival, az előnyomakodó problémák meglepő változatlanságával. Ilyenkor mindig megkapó élmény érezni azt az igyekezetet, ahogy kíváncsi ejtőernyősökként irányítottan, célzottan vagy egyszerűen csak játékosan, csukott szemmel elru- gaszkodnak, emelkednek, szállnak, köröznek, ereszkednek egymás irányába a színes benyomások, felvillanó gondolatok, és megcsillanó világképek, amelyek a másik tudatában valahol óvatosan vagy bukdácsolva földet érnek.
     Így utólag visszagondolva a közelmúltban megtörtént számomra első, lényeges találkozásunkra, nem véletlenül fogalmazódott meg bennem ez a hasonlat, hiszen Szász Sándor (1976-) régi szőlőskertek domboldalán keskeny szőnyegként kigöngyölődő lejtős telkén állva - néhány pillanatig helyrajzilag valahol félúton az Arany- és Ürömhegy között elhelyezkedő épülő-bővülő háza elé cövekelve - néztük szemben, az ellenfényben tömbösülő-magasodó Hármashatár-hegy sötét gerince fölött keringő ejtőernyősök múltidéző kergetőzését az alkonyuló őszi égbolt még világító jelenetében. - Az én gyermek- kamasz- és ifjúkorom emlékei nagyrészt e hegyen túl a remetekertvárosi Hűvösvölgyben, az övéi meg a még messzebbi és komorabb ormokon onnan, az Érchegységen túl, főleg Marosvásárhelyen és Erdélyben fészkelnek.
     Azután már bent a házban folytattuk az ismerkedést. Az épület: aszkétikusan hideg, fűtetlen, a félig elkészültséggel járó néminemű rendetlenséggel enyhén kaotizálva, mégis tele egymásból nyíló barátságos zegzugokkal, a közép-európai ipari tárgykultúránkat ragaszkodással idéző kisebb konyhai eszközökkel, néprajzi és kultúrhistóriai múltunkra vonatkozó jelképekkel és jeltárgyakkal, sőt két saját építésű megkapó formájú kemencével és egy gyönyörű vaskályhával. Ez utóbbi már a műteremben állt, bár a többihez hasonlóan szintén nem üzemelt, pedig itt az ablakok - nyilván ideiglenes megoldásként - többnyire egyrétegűnek készültek. Sebaj! A központi fűtés "bekapcs!" - és folytathattuk a konyhában megkezdett tapogatózó, a saját múltunkat és jelenünket firtató beszélgetést.
     Meglepett, hogy Sándor milyen következetesen kíván végigkalauzolni eddigi pályáján. Olyan valóban művészi ízléssel készített gyűrűs és spirál-mappákat tett elém, amelyek régebbi munkáit, egy-egy tanévnyi időszak műtárgy-ciklusait tartalmazták. Az is hamar kiderült, hogy ennek vezetésére, egyetemi tanára, Szabados Árpád vette rá őt a festészeti tanszéken. Szász Sándor ugyanis 2001-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, érettségijét viszont még Marosvásárhelyen, a Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola grafika szakán szerezte. Eseményekben egyelőre nem túl bővelkedő életrajzi adatai közül feltétlenül meg kell még említenünk, hogy néhány kollégájával és barátjával egyetemben, 1997-ben megalakították a Műhely a határon - Élesd nevezetű művésztelepet; hogy 1998-ban Barcsay-díjat kapott; s hogy 1998-99-ben tanulmányúton volt az USA-ban (Los Angels, California).
     A kölcsönkapott mappákat otthon újra végiglapozva először arra gondoltam, hogy megkísérlem felvázolni, elemezni és értelmezni azt a folyamatot, amely Szász Sándort elvezette a MAMŰ Galériában kiállított (2003. november 13 - 19.) Tavak című ciklusának megalkotásáig. Erről azonban menetközben lemondtam, mert úgy éreztem, úgy találtam, hogy az út, amelyen idáig jutott, nem feltétlenül egyirányú, sokkal inkább egy olyan állapot meglelését jelenti, amelyben jelen pillanatban jól érzi magát.
     Most tehát csak vázlatosan érintve e kérdéskört, annyit azért mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy a főiskola kezdete óta dokumentált munkái elsősorban komoly festészeti céljairól, kiváló képességeiről, és konok következetességéről győzik meg az embert. Ugyanis a maga elé tűzött különféle festészeti, ábrázolási és kifejezési problémák végigjárása során azt tapasztaljuk ciklusaiban, hogy bizonyos jelenségek és jellegzetességek visszatérően felbukkannak és feltűnőkké válnak a külső szemlélő számára. Mert mindamellett, hogy a mai magyar festészeti tendenciák szinte mindegyikével érintkeznek művei, s ezért rendkívül nehéz kategorizálni őket, már kezdetektől fogva kétségtelenül ott bujkált benne valami, amit a sajátjának vallhatott.
     Gondolok itt például arra mély lelkiségre, ahogy s amivel megközelítette a figuráció és a nonfiguráció határmezsgyéjén keletkező súlyosan koherens és expresszív vagy éppen gondolkodó-filozofáló tárgyait és témáit. Hovatovább úgy tűnik nekem, hogy nemcsak tegnap, de ma is a belső világok külsővé tételével foglalatoskodik. Ezt a törekvését az Amerikában készült munkáit tartalmazó mappájában már előre jelzi egy Huszain al-Halladzs-től származó ars poeticai ízű idézettel: "Akinek szíve van, az dobja el szemét, és látni fog." Csupa mélylélektani, belső élményből táplálkozó lelki-szellemi, már-már kegyelmi állapotot tükröző misztikus, ezoterikus forma. A "leszületés", a lélek útjának fénnyel és sötétséggel teli képlékeny mozgásformái ezek: az univerzum szimmetriatörvényének is engedelmeskedő sejtelmes asztráltestek, amelyek metaforikusan összekötik énünket az örök istenivel (Szellem; Visszatérés; Életkör, Születés; A fénynek a sötétje; Idegenek; Átalakulás; Belső fény, Krisztus stb.). De Szász Sándortól az álomvilág megjeleníthetőségének a problémája sem áll távol. Saját bevallása szerint ugyanis vannak szorongást és félelmet megfogalmazó álmai, amelyeket festészetében elsősorban, mint érzéseket kíván közvetíteni. Ilyen álom közvetítette érzés nála például a mélybe zuhanás vagy a mélybe süllyedés élménye. Az Emlék című 1998-ban készült sorozatának olajképein egy alul- illetve felülnézeti perspektívában ábrázolt súlyos és hatalmas vízzel teli medence lebeg az üresen homályos és sötét éter világosabban derengő horizontvonala felett. És valami hasonló probléma és életérzés megfogalmazásával találkozunk az 1999 és 2003 között keletkező Belső Tavak, illetve a csak Tavak című, mindig felülnézeti, madárperspektívából láttatott képet nyújtó ciklusában is.
     Először az amerikai Nevadában (lásd Lake Mead), majd a Tihanyi-félszigeten (lásd Belső-tó) és Erdélyben (lásd Lesi-tó) fest az eredeti tájélmények alapján, úgynevezett belső tavakat. Jobban mondva olyan képeket, ahol a táj keltette élmények mintegy érzelmi láncreakciót indítanak el, váltanak ki az emberből, a lélekből és mintegy álomszerű, vizionált világgá, mondhatni belső tájjá alakítják át a külső, természeti világ látványát. A hangsúly tehát olyannyira a belső világra helyeződik, hogy ennek kifejezésére ihlető forrásként sokszor egy-egy természetrajzi vagy útikönyvben szereplő reprodukció is elegendő. (Lásd a finnországi Inari-tó vidékét.)
     Hovatovább tó-festményei a lefojtott ragyogású fekete-kékek, zöldesszürkék és majdnem-fehérek alkalmazása által olyan valószerűtlen színtartományokba viszik a nézőt, hogyha a szóban forgó művek alapján tágabb értelemben kívánnánk meghatározni Szász Sándor piktúrájának a helyét a mai magyar festészeti tendenciák diagramjában, akkor elsősorban az úgynevezett "másodlagos realizmus" gyűjtőfogalmába kellene sorolnunk jelen törekvéseit, de ezáltal a hiperrealizmus stílusszempontjait is automatikusan bekapcsolnánk a vizsgált problémakörbe. Hiszen, ahogy Beke László fogalmazza egy helyütt: "A hiperrealizmus elsődleges megközelítésben fotórealizmus, fényképszerű ábrázolás. Mélyrehatóbban elemezve azonban egyszersmind ábrázolása is a fényképnek, kritikai leképezése annak... [...] Tulajdonképpen már a hiperrealizmus is ťmásodlagos realizmusŤ, hiszen a fénykép [vagy reprodukció] realizmusára épít egy újabb ábrázolási réteget. [...] Egy hiperrealizmus utáni ťmásodik-Ť, ťharmadik generációsŤ (mint a videoszalagok [vagy a számítógépbe vitt átalakított képek] másolatainál, a másolatok másolatainál használt elnevezés) leképezés figyelhető meg" például Bernáth/y/ Sándor, Fehér László, Szotyory László, Bács Emese, Hajdú Kinga, Nagy Gabriella, Fuchs Tamás vagy Szentesi Csaba (táj)képeiben...
     Sőt, a felsorolt tendenciákhoz kapcsolódva, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a monokróm, a lírai realista és az ezoterikus (vallásos) törekvéseket sem. Tudniillik Szász Sándor atmoszférikus, "sfumátós", majdnem egy színtartományú festészete, a körvonalak levegős elmosása által - ("Arra vigyázz, hogy az árnyékok és fények vonalak és körvonalak nélkül, miként a füst menjenek által egymásba" - figyelmeztetett egykor Leonardo!) - olyan valóságon túli hangulatot keltenek, eredményeznek az emberben, mintha a világteremtés alatti vagy utáni (!?) "isteni szellem" lebegne az emberi alakokat sohasem tartalmazó tájak felett. Mintha "holdbéli csónakosként" ereszkedne lelkünk az északi fényben időtlenkedő álombéli sötét hegyek és párolgó vizek ködös vidéke fölé. Mintha csukott szemű, alvó képzeletünk ejtőernyőjén érkezne éjjellátó "szellem-testünk", hogy óvatosan felnyitva szempilláját belépjen egy ember előtti vagy utáni képi világ homályosan derengő éterébe/életterébe...
     A fiatal Szász Sándor festészete tehát finoman érzéki megjelenésű és transzcendens hangulatokat kifejező egyszerre. S bár szemlélete nem teljesen egyedülálló, világa mégis szuverén, magában álló világ - ezért érdemes a figyelmünkre.