Abban az évben már a hegyekbe szorultak fel.
     Hideg volt. Hólátomások gyötörték őket. Éheztek, bár patkány még akadt. A szakács-hajlandóságúak nagy próba előtt álltak, de sikerült nekik. Mindenki elismerően csettintett a nyelvével. Nagy, közös nyelvével.
     - Persze - mondta egyikük -, azért mindannyian tisztában vagyunk, hogy ez megalkuvás. Kényszerű.
     Igyekeztek sokat beszélgetni. Létről, nemlétről, ideákról, képzelt világokról. De nem sok érdemlegeset tudtak mondani egymásnak.
     - Végül is fő, hogy gondolkodunk - mondta egyikük. - Amúgy egy nagy szar az egész.
     Féltek. Fáztak. Mikor fáztak, egymáshoz dörgölőztek, és még jobban féltek. Füleltek, valamelyikük őrt állt. A többiek ilyenkor valamivel nyugodtabban próbálták alvásba vacogni magukat.
     - Legyenek közösek asszonyaink! - propagálta egyikük. - Jobb lesz úgy.
     Ezután minden két férfi közé jutott egy asszony. Tényleg jobb volt, bár mindig más.
     - Ne irtózzunk a változatosságtól! - szavalta másikuk.
     Alig volt lehetősége bármelyiküknek, hogy egyedül lehessen, pár percre bár. Még az illemhelynek kinevezett sziklamélyedésben is állandóan motozott valaki. Elmenni, egyedül, az erdőbe viszont nem volt tanácsos. Néhány baltájuk volt csupán, védekezésre semmi esély.
     Nem tudná pontosan megmondani, mikor kezdődött. De egyre többet gondolkodott magában, mindenki Mást kizárva. Megszűnt a vacogás, az éhségérzet, a félelem, nem kívánt asszonyt sem. (Bár ez utóbbi inkább a hidegnek tudható be.) Máshol volt, mondhatná, ha nem lenne túlságosan földhözragadt, és ha szeretné a közhelyeket, a közös, gondolatbeli préri szakasztott virágait.
     Persze ott volt, de kellett hogy működjék valami egyéb is. Létállapotnak nevezhetné, ha fenti virágoknak bár illatát kedvelné.
     Nem volt jó, nem volt rossz, végre-magányos volt, végre-saját érzés. Tiszta. Furcsa is, kellemes is. Olyan érdekes. Vagy valami ilyen. 
     Megszólalt egyszer:
     - Miért féltek, bajtársak? Lám, én magamba szálltam, s láttam a boldogságot ottan. Lelkem udvarának gyöpén imbolygott, és szép volt, mint a hegyek. Álljunk fel, széledjünk szét az erdőben, egymástól adott távolságra. Egy napig, egy nyomorult napig próbáljatok meg magatokba nézni. Meglátjátok ti is.
     - Fogd már be a szád... - torkollták le fáradtan a többiek.
     Másnapra széttépték őket a vadak.