Gombóc ment elől, az a félénk, pufók falusi fiú. Ilyen volt valaha Akaró Berci. 
     Most, hatvannyolc évesen ő vitte a tálcát, amikor beléptek a templomba. Ó, hány vasárnap reggelt ücsörögtek itt végig az ezeréves kövek tövében! Sötétben, csukott szemmel is ismerték a járást. Még négy, vele egyidős bácsika igyekezett mögötte. Ketten bottal. Tölgyessy Frigyes, alias Gyurok, Kemenes Gábris akit a falujáról csak Pinnyének neveztek, aztán Fekete Marcell, tükörfordításban Svarc, és a végén Gautier Arisztid, vagyis Franci. 
     A néma derengésben eljutottak az oltárig. Gombóc az egyszerű, fehér vászonnal takart asztalra letette, amit idáig nagy óvatosan, enyhén remegő karral cipelt. Mandzsettájával végigtörölte a homlokát és fújt egyet. A többiek köréje gyűlve mereven bámultak előre, a tálcára, ahol osztályfőnökük, Eördög Szaniszló atya földi maradványai sorakoztak egymás mellett, szürkén, homályosan, mégis iszonytató ismerősen. Ahogy Gyurok mondta, amikor a végső elhatározás megszületett: 
     -  A feje, amivel nézett minket és beszélt hozzánk. A keze, amivel fogdosott bennünket. És a farka, amivel megbecstelenítette azt az öt kisfiút. 
     Svarccal kezdte, rögtön első osztályban, aztán jöttek sorban, mint most, több, mint ötven évvel később: Gyurok, Gombóc, Pinnye és végül a legfinomabb, leginkább lányos Franci. 
     Őrizték volna a kulcsra zárt prefektusi hálószoba boltíves, őket is meggörbítő titkát, őrizték volna örökre, és más nem is vett volna észre semmit. De egymás szemében, ők öten, észrevették azt a pontnyi fényt, azt a mérgezett, zöld villanást, amivel a világba tekintettek. Mégis évek kellettek, mire ezekből a tekintetekből szavak kerekedtek. Érettségi előtt, talán ösztönösen ráérezve, hogy ez az utolsó pillanat az összefogásra, a titkos szövetségre, egyenként összedugták a fejüket. Nem kellett sokat csavarni a szót, egyetlen szóban benne volt minden. 
     - Veled is? Az Ördög? 
     - Igen. Az Ördög... 
     Az ötéves érettségi találkozón kissé elidegenülve szemlélték egymást, de ahogy ültek az egykori osztályteremben és Ördög csak beszélt hozzájuk, beszélt, beszélt, egyre-másra összevillant a szemük. Újbóli szétszéledésük előtt, a szeptemberi alkonyatban, a nagykapu boltíve alatt ácsorgó Gombóc mellett egyszerre mindannyian letáboroztak. Ő csak annyit kérdezett: 
     - Hát sose lakol meg? 
     Senki nem felelt. Mentek, mindannyian a "dolguk" után, "boldogulni". A tízéves összejövetelen az osztálytársak házasságokról, gyerekekről, lassan, ám annál ígéretesebben bontakozó karrierekről számoltak be, ki-ki vérmérséklete szerint, dicsekedősen, álszerényen, szűkszavúan. Ők öten, mintha csak megegyeztek volna, amikor Ördög szólította őket az osztálynévsor alapján, arról beszéltek, hogy nem az számít, ami most van, mert minden, ami történik és történhet velük, innen eredeztethető, az ősi falak közül, életük, ami élet, voltaképp itt történt meg velük, annak idején, az iskola nyolc éve alatt. A többi... Kiegészítés? Ráadás? Sallang? 
     A többiek kissé furcsán néztek rájuk, nohát, mennyire megszentesedtek egyesek. A katedrán Eördög Szaniszló, szája sarkában ráncos mosollyal lapozott egyet sárgulófélben lévő régi füzetében. 
     És repülni kezdtek az öt meg öt évek. Mindahányszor, búcsúzásképp megálltak a nagykapu boltíve alatt, elnéztek a messzeségbe, arrafelé, amerre a templom kettőstornyának árnyéka nyújtózott a macskaköveken, összehúzták a szemüket, és mintha beosztották volna, öt évente mindig valaki más mondta: 
     -  Hát sose lakol meg? 
     És megint hazamentek, öten öt felé, hogy folytatódjék az életük. 
     Aztán elkezdtek jönni a gyásztáviratok, az éjszakai telefonok. Jézusmária, ilyen fiatalon, hát ő is, meg ő, nem lehet igaz, édes Istenem... Az ötvenedikre oly fájdalmasan kevesek jöhettek csak el. De ők... Hát persze. 
     És az Ördög. Kereken kilencven évesen. Pedig tavaly tüdőgyulladást kapott, majdnem odalett, ám amilyen vasszervezete van - és az erős hite! Ezt is hozzátették egyesek. 
     Bevárták egymást a nagykapu előtt, ahogy korábban sosem. Még mielőtt beléptek volna, egymás szemébe kellett nézzenek. Fülükben csengett kilencszer öt év már-már monotonná váló kérdése, amit külön-külön mindegyikük feltett már, innen távozóban. 
     Ott álltak, ketten bottal a kézben, de szemükben még mindig azzal a nem hamvadó zöld villanással. 
     Gautier volt az, aki kimondta a fél évszázad alatt elhangzott kilenc kérdésre a választ: 
     - De. Igenis, meglakol. 
     Egyenként, nem várva se öt évet, se egyetlen pillanatot, mind utána mondták: 
     - De. Igenis, meglakol. 
     Minden a szokásos menetrend szerint zajlott. Ördög saját lábán, bár bottal és támogatva jött le az osztályba. Szája szegletében a mosoly ránc-csomóvá sűrűsödött, koponyájára rátapadt a bőr, zöld szeme ettől megnőtt, szinte kiugrott az arcából. 
     Mégis, szinte jobban világított, mint valaha. 
     Beszélt hozzájuk, kevesükhöz, lassú szóval, arról, hogy lám, vele együtt immár mindannyian öregemberek lettek, tudják, hogy milyen az élet, és ő a maga részéről abban hisz, hogy akármilyen bonyolult és nehéz is tud lenni, legfőképpen mégis csak szép, és ezért érdemes végigélni. 
     Aztán elég korán visszatért a szobájába. 
     Még nem volt hét óra, még bőven tartott a tanulóidő, mint sok-sok éve is, amikor magához kérette a fiúkat - és az öt idős férfi kopogtatás nélkül benyitott a boltíves helyiségbe. 
     Ördög az ágya szélén ült, a botja a közeli fotel karfájának döntve. 
     Szinte felsorakoztak előtte, ők öten, akik a világon legjobban emlékezetükben hordták ezt a szobát. Nem is lehetett megállni, hogy körbe ne futtassák a szemüket, ami néhány másodperc múlva az ültében kissé előre görnyedő, reverendás testen állt meg. 
     - Drága fiaim, végre itt vagytok. 
     Ördög mosolyogni akart, de igyekezete ellenére sem tudta elhúzni a száját. Hát széttárta a karjait, mintha egyszerre mind az ötüket magához akarná ölelni, annyi év kóborlás után. 
     Több szó nem esett. 
     Csak a cselekedetek némasága nőtt egyre hatalmasabb kristállyá, ami - akár a borostyánkő egy millió évekkel korábban volt bogárkát - valamennyiük életét, akik e szobában voltak, magába préselte, örökre. 
     Ugyanez a csönd magasodott föléjük a templomban is, amikor Eördög Szaniszló földi maradványait a Teremtőjének emelt oltárra helyezték. 
     Tudták, hogy vége. Hogy véget ért az ő életük is. 
     Azt az egyet nem tudták, akkor most ki legyen irgalmas hozzájuk? 
     Ki a csuda?