Kalmár János szobrászművésznek a budapesti Horánszky utcában álló Atelier Pro Arts emeleti galériájában 2003. októberében-novemberében rendezett gyűjteményes kiállítása azt sugallta, hogy e művésznek a plasztikai tárgy erejébe és jelentőségébe vetett hite huszonöt éve megingathatatlan. Ez a negyedszázados visszapillantásra indító tárlat ugyanakkor természetesen csábító történeti-művészeti párhuzamok megvonására is ösztönzött: hogy felelevenítsük a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi és kelet-európai ún. valóságát, hogy képzeletben újra átéljük a tehetetlen sodródást a rendszerváltó évek felé, hogy felidézzük a kilencvenes évek társadalmi-politikai-történelmi manipulációit, kisszerű játszmáit és abszurditásokba torkolló küzdelmeit, hogy szembesüljünk az ezredforduló időszakának nehezen körvonalazható törekvéseivel, és hogy elérkezzünk a napjainkat belengő fülledt, fojtogató légkörig, a kibogozhatatlan eseményekig és a jelent determináló immorális léthelyzetekig, morális válságig - vagyis hogy végső soron szembesítsük a műveket megszületésük korával és körülményeivel. A Kalmár-szobrok azonban hallgatnak: fenségesen őrzik autonomitásukat, még jelzésszerűen sem utalnak konkrétan korra, helyre vagy körülményre, mert e szobrok kizárólagosan szobrászati problémákkal, esztétikai kérdésfelvetésekkel foglalkoznak - és mert a szobrászati problémák bőségesek és érdekfeszítők, van miről beszélnünk. Természetesen a szobor-, a szobrá- szat-kifejezésekkel ma már rendkívül óvatosan kell bánnunk - és erre intenek Kalmár János munkái is, amelyek kapcsán nem véletlenül használtuk a plasztikai tárgy-meghatározást. A fogalmak, a kifejezések, a jelentések ma már korántsem egyértelműek: a művek, és így a szobrászati alkotások sem a nehezen változó szabályok és kategóriák szorításában, hanem éppen ezek ellenében, ezek meghaladásával, a folytonos változás és változtatás, a megújítás igényével és szándékával jönnek létre. Az alapvetően a megújító szellemiségű - de a klasszikus gyökerekhez erős szálakkal kötődő - tárgyformáló művészet alkotói csapatához csatlakozott az 1978-ban a budapesti Képzőművészeti Főiskoláról, Vigh Tamás műhelyéből kilépett Kalmár János is, akinek művészetét sokkal inkább a művészi talányok és a rejtelmességek, mintsem a világosságok és bizonyosságok határozzák meg.
     Ez a budapesti visszapillantó tárlat azt sugallta, hogy évtizedekre szóló, termékeny művészeti program lehet még a jelen alkotója és művészete számára is a szobrászat több évezredes médiuma, az emberalak plasztikai megjelenítési lehetőségeinek kutatása, ha ezt a kutatást eredeti és leleményes szellemiség vezérli: az alak jelzésszerű megidézése, aztán az eltávolodás az ember tárgyi világa, szimbolikus tartalmú rekvizitumai felé, majd a visszatérés a figurához gazdag felismerésekkel, tartalmi és formai nóvumokkal kamatozhat. Kalmár János a hagyományos szoborműhöz kötődő, de erőteljesen megújított plasztikai tárgyakat készít: tradicionális és rendhagyó anyagalakítási metódusokat, egyedi technikákat alkalmazva alkotja meg a dinamikus térszervező erőket kibontakoztató szoborműveit: kisplasztikákat és kisszobrokat. A klasszikus mintázással, bronzöntéssel kivitelezett munkák mellett számos műve építkezik talált tárgyakból - fatáblákból, vas- és bádoglemezekből, vasdarabokból -, de matéria gyanánt vissza-visszatérőn megjelenik a papír és a szövött textil is. Kompozícióinak csak egyik eleme a megszokott és szokatlan anyagokból tárgyiasult plasztikai forma: a materializálttal, a megformálttal egyenrangú mű-alkotóelem a plasztikát befogadó tér, az a közeg, amelyet láthatatlanul és mégis átérezhetőn betölt, áthat. Ez a plasztikai-téri mű-jelenlét a lehető legkevesebb eszközre, a tőmondatszerű szobrászati kifejezésre redukált: a szobrok sima felületű, a részletezést kerülő, áttekinthető rendszerbe szervezett, egynemű, emblematikus összhatást teremtő körvonalakkal közrefogott kompozíciók, amelyek finoman, gyengéden simulnak téri környezetükbe, vagy - a legújabb munkák esetében - villámcsapásszerű élességgel sértik meg téri közegüket.
     A negyedszázados munkásságot szemléző válogatás olyan műcsoportokból épült fel, amelyeket az általánosságok szférájába emelt emberalak-tematika, valamint a plasztikai formálás jellegzetességei és a térhez való viszony aspektusai kötnek össze: kitapinthatók voltak a logikus összefüggések, az egymásra épülések, a visszautalások és az elrugaszkodások, az eltávolodások. Az 1978-as Önarckép és a nyolcvanas évtizedfordulón, majd a nyolcvanas években született művek, a Pierrot, a Kis pár már jelzik Kalmár János organikusságtól, a súlyos tömegektől, a burjánzó formáktól való idegenkedését: lapszerű elemekből, a testiségtől megfosztott, kisimuló burkokból és héjakból alakítottak ezek a munkák, amelyeknek felületein alig észrevehető hajlatok, finom törések, elmozdulások szerveznek plasztikai feszültségeket. A kilencvenes évek Erdője, majd Zsalugáter-műcsoportja és Zászló-sorozata már valóságos pengesíkokkal és a pengesíkok rendszerével organizálják azt a teret, amelybe intenzív hatóerőket indukáló térberendezések gyanánt épülnek. Az erőteljes vertikális hangsúlyú, felületükön bemélyedésekkel és kiugratásokkal gazdagított, antropomorf-emlékképeket idéző Erdő- és a Zsalugáter-lapszobrok plasztikai hatásvilága festői-grafikai elemekkel is gazdagított: finoman modellált, geometrikus alakzatokból szerkesztett, hol elvont, hol házakra, ajtókra, ablakokra, kéményekre emlékeztető motívumokat hordoznak. Miként ezen műveknél, a plasztikai-festői történetet puszta anyagi valóságában is tükröztető Zászlók-nál is a művész lágy, tartózkodó, lírai-meditatív hangokat szólaltat meg. És az e tárgyi- és szimbólum-világ igézetében alkotott munkák után a legújabb, a kétezres években alkotott Emberek-bronzsorozat művei a figura ismételt felbukkanásának tanúi: a stilizált, a testet és a fejet jelzésszerűen megtestesítő, filigrán, finom síkváltakozásokkal hangsúlyozott pengeszerű alak-alakzatok mintegy belehasítanak a térbe. Élességek és törékenységek, függőleges és ferde tengelyek feleselgetnek egymással ezekben a megtestesülést minimalizáló, az emberi testet kardok és kések, kaszák képzeteivé szintetizáló, légies élszobrokban.
     A művész józanul felmérte: a tömegek, a formák eltestetlenítésének folyamatában van egy pont, ahol meg kell majd állnia, ahonnan nem léphet tovább, mert ott már nincs plasztika, nincs anyag, forma és nincs tér se, és ahol nincs plasztika, anyag, forma és tér, ott minden értelmetlenné válik. A hiteles, a tehetséggel megformált, érzékeny szépségekben villódzó plasztikai tárgy, a szobor-tárgy eleven gondolat hordozója, szellem tükröztetője - nem válhat a légüres tér martalékává. Az első huszonöt év szobrász- és szobor-létének eme Kalmár János művei által megvonható tanulsága kiindulópont lehetett a szemlélő számára az alkotások megközelítéséhez és értelmezéséhez, s termékeny alap lehet a művész számára az elkövetkező huszonöt év munkájához.

Szanyi Péter szobrászművész - a budapesti Dorottya Galériában 2003 őszén, az októberi és novemberi hetekben bemutatott - új műveket felölelő kiállítási együttesének megközelítéséhez számos lehetőség kínálkozik. Kiindulópontunk lehet a művész személye és ez idáig kifejtett munkássága, a felvonultatott művek által meghatározott művészeti ágazat jelenkori állapota, a műnem vizsgálata, az alkalmazott technika elemzése, és mindezeken túlmenően az alkotások által körvonalazódó tematika, illetve a tematika által hordozott tartalmi kör, a jelentéstartomány, amelyet a munkák felületi rétegeit felfejtve kibonthatunk. Ezt az ingoványos területet utolsónak hagyva, haladjunk sorjában.
     Szanyi Péter a kortárs magyar művészet középnemzedékének az idősebb mesterek laza kategóriája felé ballagó alkotója: maholnap hatvan esztendős, s több mint három évtizedes alkotóút áll mögötte. A három évtized alatt készített kisplasztikát és monumentumot, portrét és emlékszobrot, érmet, plakettet és díszítő jellegű köztéri kompozíciót, autonóm alkotói programot reprezentáló nagyméretű művésztelepi plasztikát és kisszobrot, megrendelői kívánalmak által determinált, közösségi belső térben megvalósult domborművet és külső térben felállított, emlékmű-funkciót szolgáló körplasztikát, dolgozott fával, bronzzal, vassal, acéllal, kővel, betonnal és műanyaggal, mintázott, öntött és faragott, s alkalmazta a legújabb anyagmegmunkálási metódusokat is. E sokoldalúság, e funkcionális, műfaji, tematikai, és technikai változatosság, és legelsősorban a művész stilisztikai mozgékonysága kapcsán jegyezhettük fel néhány éve a Szanyi Péter művészetét jellemző, egymásnak ellentmondó, mégis igaz két megállapítást:
     "1. E szobrász műveivel a magyar szobrászati hagyomány klasszikus szellemiséggel áthatott, azon áramlatához kapcsolódik, amelyben az alakidézés, a valósághűség-vezérelte figurativitás, a figurateremtés a domináns.
     2. E szobrász műveivel a magyar szobrászati hagyomány klasszikus szellemiséggel áthatott áramlatától elrugaszkodó, azon törekvéshez, tendenciához kapcsolódik, ahol a térszervezői kutatások kiterjesztése, az elvont nyelvezetű műépítés játszik kiemelkedő szerepet."
     A Dorottya Galéria közönsége elé tárt egységes kisplasztikai kollekciót is a természetelvű megjelenítés és az elvonatkoztatás kettőssége határozta meg, s ezáltal a jelzésszerű fogalmazás, a konkrét formai utalások és az öntörvényű formarend alakításának különös szintézise uralta az együttest.
Ám ugyanakkor, egy tágabb szempontot érvényesítve ez a műcsoport mintegy a hosszú kivitelezési-megvalósulási folyamat lezárulásaként a közelmúltban felavatott miskolci Hősi emlékmű egyik tartalmi-formai ellenpontjaként is minősíthető volt, vagyis megállapítható, hogy a Szanyi Péter három évtizedes munkálkodását jellemző üde stilisztikai kavalkád, szeszélyes műfaji kalandozás és műnem-csapongás továbbra sem csillapodik. És ha a kilencvenes évek domináns műalakítási gyakorlatára, a vázszobrok készítésére, a térben grafikai vonalakként, illetve térvonalakként futó, csupasz szerkezeteket alkotó kompozíciókra gondolunk - mint amilyen a dunaújvárosi Memento, vagy a lágymányosi Carpe diem és számos kisplasztika -, akkor ismételten éles váltásra kell hivatkoznunk a zárt síkokból, lapokból, meghajló lapszerű elemekből, architektonikus struktúrákból szervezett, bonyolult külső és belső tereket alkotó kompozíciókat szemlélve. Míg korábban a téri rajz, a kontúr, újabban a térbe helyezett sík, a síkok által közrefogott tér, a zárt síkok által keretelt tömeg hangsúlyai kerültek a szobrász érdeklődésének középpontjába.
     Nos, ismét, mint a múltban általában két-három évente, most is egy olyan új kisplasztika-műegyüttessel jelentkezett Szanyi Péter, amelyben a szobor-tárgy pozícióját, a szobormű és környezete viszonyát - ebben az installáció korszakát követő szobrászati etapban - a megszokott szabályok vezérlik: a mű a szemmagassághoz mérve középmagasságban elhelyezett, tehát enyhe rálátásra komponált és körüljárható, körüljárásra kényszerítő, a pontosan, egzakt módon nehezen meghatározható kisplasztika. A kicsiny méretű, a tárgyi világot sejtésszerűen idéző szobrok zöme a nyíregyházi éremművészeti és kisplasztikai alkotótelepen a 2003-as év nyarán született meg, és utólagosan a Magánmitológia sorozatcímet kapta. A Magánmitológia-sorozat darabjai egytől egyig egyedi példányok: a bronzművesség azon klasszikus, a magyar szobrászatban a nyolcvanas-kilencvenes években újrafelfedezett viaszveszejtéses eljárásával készültek, amely rendkívül érzékeny felületek, finoman modellált plasztikai egységek, törékenységet tükröztető, különös sugárzású testek alakítását, légies töltetű bonyolult terek szervezését teszi lehetővé.
     A külső jellemzők futó elemzését követően a tartalmi vonatkozásokat faggatva - míg távoli formai analógiák után kutatva Schaár Erzsébet és Vilt Tibor műveire, illetve életművének egy-egy műcsoportjára bukkanhatunk - a szoborarchitektúra, a ház, az építmény, a falak jelenségvilága, a nyitottság és a zártság, az építettség és a romboltság ellentéte, villódzása által éltetett jelentések, tartalmi utalások, kifejezések meghatározó voltát regisztrálhatjuk. A ház a menedék, a védelem, a megpihenés színtere, az élet központi közege, s ugyanakkor univerzum-jelkép: kozmikus középpont is. A ház a belső én tükröztetése, megszemélyesítője, mint ezt oly szépen jeleníti meg József Attila Flóra-ciklusában: "Már nem képzelt ház üres telken, csinosodik, épül a lelkem." Szanyi Péter érintetlen és megközelíthetetlen titokszekrényei, ereklyetartói - kis halottas házai - virtuálisan zártak, míg valóságosnak tűnő házai ablakokkal, áttörésekkel meg-megnyitottak, vagy kifosztott, üres közegekké csupaszítottak, lapszerű halmazokká rogyasztottak. Új plasztikai szerepvállalásukkal elvesztik eredeti, felismerhető, logikus felépítettségüket, és tovatűnvén egykori forma- rendjük, elemeik új rendszerré, új tartamokkal felruházott plasztikai tárggyá szerveződnek: egy meditatív, borongós érzésekkel éltetett, lefojtott szándékokkal gátolt magatartásmód, a végletesen szűk cselekvési lehetőség oly beszédes tükröztetéseivé, eleven erőkkel dinamizált térbeli lenyomataivá.
     A szobrász bevehetetlen, egyszersmind elhagyhatatlan lélek-erőd házakat konstruál, vagy eredendően lerombolt házakat épít: a plasztika érzékeny szépségeit a tárgyi abszurditások által éledő fájdalmas megérzések és tragikus sejtések emelik a fenségességek szférájába.

Martyn Ferenc és Tóth Menyhért, Deim Pál és Schéner Mihály, Konkoly Gyula és Kéri Ádám, Paizs László és Orosz János, Birkás István, ef Zámbó István, Almásy Aladár, Tóth Ernő, Nagy Gábor, Barabás Márton, Szabó Tamás - e találomra összeállított, hevenyészett névsor szereplőit az oly ellentétes indíttatások, az egymástól gyökeresen eltérő gondolat- és érzelemvilághoz, más és más stíluseszményhez való kapcsolódások és kötődések mellett az a korántsem elhanyagolhatatlan közös jellemző egységesíti, hogy munkásságukban a festészet mellett a szobrászat is fontos, a festészettel egyenrangú szerepet kapott, vagy azt meghaladó jelentőségűvé emelkedett. E különleges festő-szobrász státus az alkotót különös művek alkotására predesztinálja: gondoljunk vissza akár Tóth Menyhért Afrika című, megdöbbentő plasztikájára, Deim Pál fájdalmas szépségű győri 56-os emlékmű-vére, Paizs László poliésztertömbbe foglalt, a füstöt és a kormot is megragadó felrobbant televízió-képcsöveire, Almásy Aladár drámai zaklatottságú Zarathustra- bronzaira vagy Barabás Márton meghajló ívekre simuló klaviatúráira. Mint Kovalovszky Márta művészettörténész az egyik tanulmányában megállapította, a festőművészek plasztikáiból "... szinte kézzel foghatóan olyasmi sugárzik, ami szobrászatunkból csak ritkán: szín és szabadság. A szobrászt ugyanis általában a műfaj számtalan szempontja, összetevője, adottsága és tradíciója nyűgözi le egyfelől, a felhasznált anyag, a financiális körülmények és a pillanatnyi kondíciók kötik meg kezét és fantáziáját másfelől. A festő azonban többnyire csak 'kirándul' a plasztika területére és akkor, amikor a kedve tartja. Így elfogu- latlanabbul 'garázdálkodhat', kötelmek nélkül, szabadon. Mivel egzisztenciálisan sem függ megrendelőtől, sem potenciális gyűjtőtől, megszokások, beidegződések és öncenzúra nélkül követheti saját vizuális ötleteit, téri gondolatait. A szobrá- szatban használatos anyagoknak is kevésbé van kiszolgáltatva: bátran mellőzheti a matéria 'nemességét', fütyülhet a 'mívességre', ha a gipsz, a műbőr vagy éppen a tészta, meg a töredékesség és hevenyészettség fokozza a mű kifejezőerejét."
     A budapesti-belvárosi Kortárs Galériában rendezett kiállításával e kivételes alkotói jogokkal és lehetőségekkel felruházott művészcsapathoz csatlakozott a festőművész Kovács Tamás Vilmos is, akinek festői tehetségét több mint két és fél évtizedes munkásság igazolja, s aki táblaképeivel épp a közeli múltban nyerte el az ötvenedik Vásárhelyi Őszi Tárlat nagydíját. Ez a festő már évek óta tervezi, hogy elszakad a táblakép-síktól, hogy birtokba veszi a teret: hogy az illuzio- nisztikus síkok és terek, közegek világából átlép a valóságosságok dimenzióiba, ahol az anyagokkal, a tömegekkel, a térbe szervezett formákkal, és az ezek által megtestesített hatóerőkkel nyomatékosíthatja kifejezését. A festőművész műfaj-, illetve művészeti ágazat-váltása korántsem ítélhető előzmények nélkülinek: Kovács Tamás Vilmos ugyanis 1971 és 1972 között - a főiskolai felvételre kényszerűen várakozván - stylbútor-faszobrász szakmunkásképző iskolába járt, és letette a szakmunkásvizsgát is, így hát nem avatatlan kezekkel nyúlt a fához, amely szobrászathoz kapcsolható műveinek eleddig kizárólagos alapanyaga. Mint a középkori mesterek - a jelenkori szobrászat provizórikus anyagainak felvonul- tatásával és használatával szemben mintegy demonstratíve - alkotásait a könnyen faragható, de időtálló hársfából kivitelezi, éspedig nem a tradicionális dombormű-alakítási eljárással, mert az alapsík mélyítése mellett beragasztásokkal mintegy felépíti művei kiemelkedő részeit is. E kettős, az elvétellel és a hozzá- adással egyszerre élő módszerrel erőteljes plasztikai hatásokat élesztő, esetenkét már-már körplasztikává emelkedő részleteket, motívumokat hordozó kompo- zíciókat alkothat, amelyeknek előképei sorában középkori művészetünk egyik legszebb emlékének, az Esztergomban őrzött garamszentbenedeki úrkoporsó alsó, sírláda-részének domborművei, vagy a felvidéki gótikus templomok, Lőcse és Bártfa festett-faragott oltárainak varázslatos szépségű plasztikai együttesei idéződhetnek fel emlékezetünkben.
     Miként középkori elődei és jelenkori festő-szobrász kortársai, természetesen Kovács Tamás Vilmos is megőrizte művészetének kolorisztikus hatásvilágát, s ebben az esetben színeinek intenzitása sem szorult háttérbe vagy halványodott el: a plasztikai elemek és a formák, a tömegek által hordozott színek jelentősége fokozódott, erejük ha lehet, még dinamikusabbá vált. A semleges foltokkal lezárt háttér előtt jelennek meg az élénk színekkel életre keltett portrék és félalakok. Mert a művek témavilága a korábbi táblaképekhez viszonyítva alig változott: itt is azok a kicsit félrehajtott fejjel, kissé megdöntött felsőtesttel megjelenített alakok jelennek meg a környezeti elemekkel csak néha, s akkor is csak egy-egy építészeti motívummal, oszloppal, lépcsővel jelzett közegben, mint a képeken: a figurák merengve néznek el a távolba, vagy inkább átszellemülten valahová befelé, önmagukba tekintenek. Ez a bizonytalan, a művek szereplőit egyszerre összefűző és egymástól eltávolító, a valószerűség és az álomittasság határmezsgyéjén leledző állapot, ez az állapotrajz teremti meg műveinek feszült, szorongásokkal telített, izgalmas atmoszféráját.
     Két évtizeddel ezelőtt Kovács Tamás Vilmos képei kapcsán jegyezte fel P. Szabó Ernő művészettörténész: "Talán egyetlen kor emberére sem volt annyira jellemző a hiány, a kiszolgáltatottság mint a 20. századéra, s a szorongás, a megtisztulás vágya sohasem teremtett nagyszerűbb műveket, mint ma. Akkor legalábbis, ha a művész nem mond le arról az igényéről, hogy műveivel a lét alapkérdéseire keressen választ. Kovács Tamás Vilmos egyik képével kapcsolatban így ír: 'Állandóan bennünk van a nyugtalanító érzés, hogy nincs meg, amit keresünk.' E mondat szerint őt is a hiányérzet, a várakozás állapota foglalkoztatja, mégpedig nem mint az egyes ember elszigetelt érzése, hanem mint társadalmi méretekben megfigyelhető jelenség. Éppen ezért igyekszik elkerülni, hogy a képen teremtett szituációk konkrétan meghatározhatóvá, irodalmi tartalmúakká váljanak. Alakjai egyetlen tónusban tartott - sötét, vagy éppen erős kékkel, vörössel, sárgával festett - felületen jelennek meg, mintegy térből-időből kiemelve, csupán mikrokörnyezetükkel és egymással tartva kapcsolatot." Ez a gondolatmenet, ez a mű-értelmezés a képeket követően akár ezekre az új, a legújabb alkotóperiódusban megszületett, összegyűjtötten 2003 őszén első alkalommal nyilvánosság elé került plasztikai alkotásokra, e festett domborművekre is érvényesíthető lenne. Mert az ezredfordulót követően a 20. század égető problémáit tovább hurcolja magával ez a 21. század, mert a hiányok fokozódnak, mert a lét kihívásaival egyre jobban elbizonytalanodva, egyre tanácstalanabbul szembesülünk, mert szűkebb környezetünk feszültségei fenyegetőn feloldatlanok maradnak. E kilátástalanságokkal fenyegető léthelyzetre döbbentenek rá Kovács Tamás Vilmos mesterien megdolgozott, festői domborművei, s ezzel egyszersmind e léthelyzet belső konfliktusainak megoldását, feloldásának halvány reményét villantják fel a befogadó előtt.

(Budapest, Kortárs Galéria, 2003. október)