Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 3. szám
BEDECS LÁSZLÓ
 
Párbeszédre készen?
Tandori és a Tandori-kritika
 

Tandori Dezső azon kevés kortárs alkotó közé tartozik, akinek interkanonikus pozíciója tartós és megkérdőjelezhetetlen. Évekre visszamenőleg is nehéz lenne olyan irodalmi fórumot találni, ahol az ő szövegei vagy az azokról szóló szövegek ne jelentek volna meg. Tandori mindeközben folyamatosan ír, készséggel szolgálja ki a vers-, próza- és kritikarovatok, az egymást érő antológiák és fordításkötetek legkülönbözőbb igényeit, és írásai, úgy tűnik, mindenfelé szívesen látott és gyakori vendégek. Az azonban nem teljesen világos, hogy az irodalmi életben kétség kívül meglévő megosztottság miként jelentkezik vagy alkalmasint oldódik föl a Tandori-recepcióban, vagyis hogy az egyes kritikai nézőpontokból mi és miért tűnik a Tandori-szövegekből fontosnak. Ahogy az is kérdés, vajon a más területeken oly nehezen szót értő - ha egyáltalán szót értő, egymással egyáltalán szóba álló - irodalmi műhelyek az egyébként szintén nem feltétlenül egységes Tandori-életművön belül találkoznak-e, találkozhatnak-e. Magyarán: képes-e a Tandori-mű - bizonnyal akaratán kívül - valamiféle híd szerepet betölteni a kurrens irodalomkritikai paradigmák között? Aki újraolvassa akár csak az 1996-os kritikavitát a Jelenkor és az Élet is irodalom oldalain, és átgondolja, vajon a mai környezetben miképpen artikulálódnának az egyes, mára valamelyest átrendeződött, de mindenképp tisztább pozíciók, az érezni fogja e kérdések súlyát. Az egyes irodalmi műhelyek között ugyanis viszonylag kevés az átjárás, és ha megtörténik, az gyakran méltánytalan és provokatív, hogy csak Keresztury Tibor épp ezért emlékezetes, Gyurkovics Tiborról szóló kritikáját említsem példaként (olvasható: K. T.: Kételyek kora. Magvető, 2001).
     Menyhért Anna (It, 1997/3-4), majd nagyrészt hozzá kapcsolódva Hites Sándor (Új Forrás, 1998/10.) már részletesen is áttekintették a hetvenes- nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek Tandori-recepcióját, ma is érvényes következtetésekre jutva. Menyhért Anna a főként a második és harmadik Tandori-kötetet egyenesen antilírának tituláló kritikától a nyolcvanas évek végén a Tandori-lírát már paradigmaváltó és mintaként funkcionáló, a szerzőt pedig néhol szentként tisztelő kritika közötti igen tanulságos utat mutatta be, míg Hites a kilencvenes évek kiélezett irodalompolitikai vitáiban sokszor csak ürügyként szolgáló életmű körüli, már nem annyira a beszédmód újdonságira vonatkozó, mint inkább annak kánoni rangját kijelölni igyekvő stratégiákba engedett bepillantást. Mindketten felhívták arra is a figyelmet, hogy a Tandori-recepció az egyes értelmezői nyelvek mentén több irányba is szétválik, az értekező, a költői és az impresszionista-beleérző kritika majd minden válfaja fellehető az immár három évtizedes recepciótörténetben, mely ugyanakkor e sokféleség mellett a különböző kritikusi nyelvek átjárhatatlanságáról és párbeszéd-képtelenségéről is sokat elárul. Tandori esetében azonban, magam legalábbis úgy látom, e sokféleség, sőt a sokféleségben rejlő meg nem értés is inkább üdvözlendő: a végtelenként tételezett szövegkorpuszt ugyanis egyetlen értelmezői nyelv sem képes teljességében befogni. Sokkal jobb és termékenyebb tehát a különböző szempontok és értékek mentén akár egymás mellett elbeszélő kritika, mint egy homogén, mindenki által beszélt, épp ezért esetleg mesterségesnek ható, és egyes esetekben használhatatlannak bizonyuló értelmezői nyelv. Ahogy annak az általános vélekedésnek is pontos illusztrációja lehet e recepciótörténet, hogy annak köszönhetően létezik többféle irodalmi beszédmód és többféle kritika, hogy többféle olvasó és többféle igényszint van, és hogy mindenki mást és mást vár, és szerencsére mást is kap az irodalmi művektől, jelesül a Tandori-szöveguniverzumtól.
     Az egyes értelmezői nyelvek különbsége ugyanakkor történetileg is meg- ragadható, amire az a nem teljesen egyedülálló, mégis sajátosnak nevezhető szituáció világít rá, mely az első Tandori-kötetek felértékelésében, és azok óta megjelent közel száz másik könyv óvatosabb, néhol egészen fanyalgó keze- lésében jelentkezik. Ezzel párhuzamosan az egyes kritikákban - a legélesebben épp az imént említett két írásban - gyakran felbukkan az az észrevétel, hogy Tandori ma már inkább mint figura, mint jelenség van jelen a kánonokban, inkább a neve kanonizálódott, mintsem kiemelkedő munkái, holott a meghatározó kánonelméletek szerint elsősorban és jellemzően a művek nyernek kánoni rangot, és nem a szerző, akinek, bárkiről legyen szó, természetesen vannak gyengébb munkái is. Csakhogy, ha Tandoritól mégis jelentős műveket kell megnevezni, akkor szinte minden értelmező az első két kötet valamelyikét emeli ki, azt a két kötetet melyet a korabeli kritikusok, sokkal inkább elutasítottak, mintsem egy új líranyelv megjelenéseként értettek volna. Mindez tehát felveti az irodalomkritika önértelmezésnek, ezen belül a kánonok és az értelmező közösségek működé- sének problémáját is, hiszen választ kell tudni adni például arra a roppant izgalmas kérdésre, mi módon vált egy sokak által egyenesen lírátlannak, versszerűtlennek tartott kísérletből mintaszerű költészet, hogyan vált az irodalom- ról való gondolkodás változásával párhuzamosan az egykor megszólíthatatlan költészetből nyitott és párbeszéd-kész líra. Persze a kérdésben az egyik lehetséges válasz: az újonnan született megértési és értékelési feltételek, illetve az e feltételek között mozgó kritika felépítette saját hagyományát, melybe Petri György és Oravecz Imre mellett Tandori Dezső kapta a főszerepet. Tandori ezt a főszerepet annak ellenére kapta, hogy az abban az időben - tehát a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején - született műveit éppenséggel leminősítette az első köteteket felfedező kritika. Szerencsére azonban ez az átrendeződés, avagy átértékelődés nem járt kisajátítással, ami lehetővé tette, hogy Tandori továbbra is minden jelentősebb fórumon képviseltesse magát.
     A Tandori-recepció egyik fontos, bár legalább annyira vitatott állomása volt Farkas Zsolt 1993-as dolgozata (Nappali Ház 1994/2.). Azt persze könnyű belátni, hogy senki sem ír mindenről, amit olvas (bár ki tudja?), ám a dolog alkalmasint fordítva is igaz, hisz a kritikus - és itt nem feltétlenül Farkas Zsoltra gondolok - néha olyasmiről is ír, amit nem olvasott. Tandori esetében ez a probléma különösen élesen jelentkezik - és az erre való rámutatásban, azaz az elolvashatóság kérdésének felvetésében volt Farkas érdeme -, mivel az életmű átláthatatlanná vált, a sorozatban megjelenő köteteket pedig inkább érezhetjük esetleges válogatásoknak, egymásba folyó írói keresztmetszeteknek, mint minden szempontot figyelembe véve megszerkesztett, a többitől lényegesen elkülönülő, és ezért önállóan is vizsgálható könyveknek. Ebből elsősorban az következik, hogy szinte lehetetlen - de legalábbis nem nagyon érdemes - egy-egy Tandori-kötetről az életmű kontextusát figyelmen kívül hagyva szólni, viszont ezt a kontextust ugyancsak lehetetlen teljességében feltérképezni. Talán ebből az egyébként poétikailag is jellemezhető helyzetből következik, hogy egy mostanság megjelenő Tandori-kötetről szinte minden esetben kevesebb méltatás születik, mint mondjuk egy tehetségesebb szerző első kötetéről. A kritika az utóbbi évtizedben - a szerző rangjához képest - elfordult Tandoritól, és néhány lelkes - de a problémáknak szükségképpen csak egy-egy szeletét vizsgáló - kritikuson kívül (Tarján Tamás, Fogarassy Miklós, Doboss Gyula, míg újabban Tóth Ákos, Acsai Roland) alig szólal meg valaki Tandori-ügyben. Jellemző ugyanakkor épp Fogarassy Miklós 1990-es, az Alföldben megjelent írása ('90/6.), mely már címével is az olvasatlanságra próbálta felhívni a figyelmet: Olvassunk Tandori-verseket! Ő már akkor felismerte ezt a furcsa helyzetet, hogy ugyanis anélkül beszélünk Tandoriról és fogadjuk el művészetét jelentékenynek, hogy valóban szembenéznénk vele, illetve hogy e szembenézés legalapvetőbb formáját, az olvasást gyakorolnánk. Miként azt is felismerte, hogy Tandoriról alkalmi írás - épp a fentiek miatt - nem nagyon születhet, az ő (mennyiségében biztosan) fantasztikus írásteljesítményét csak kitartó olvasással lehet valamelyest követni, de minden elemében ismerőssé tenni, apró elmozdulásaira is érzékennyé válni még így is nehéz. Filológus legyen a talpán, aki például a folyóiratközlések és a részben ezekből összeálló kötetek viszonyát képes felmérni, vagy képes visszakeresni egy-egy önidézetet, hogy a magyar- és világirodalmi allúziókat vagy a képzőművészeti utalásokat már ne is említsem.
     Farkas Zsolt épp az olvashatóság/elolvashatóság, és az ebből következő alulinformáltság kérdéshez hozzászólva írta, hogy "Tandori általános kritikai értékelése nem téved, amikor a legnagyobbak között tartja számon, de, hangsúlyoznám, ezt inkább csak elhiszi, mint megvalósulni látja". Szerinte a szöveg átláthatatlansága miatt meggyőződni erről senki nem tud, ezért elhiszi a recepció előmunkásinak, hogy Tandori miben és miért kiváló. Ez az érv, mármint az elolvashatóságra vonatkozó, olyannyira releváns, hogy utóbb maga Tandori is többször leírta, hogy azért ír le minden többször is, mert az olvasó - még a legjobb is - csak egy-egy szövegét olvassa el, így csak az ismétlésekkel adható neki esély a legfontosabb információkkal való találkozásra. Szabó Szilárd monográfiájában (Az egyetlen töredékei, 2000) viszont úgy reagálta le ezt a sajátos olvasói pozíciót, hogy a szerzőt afféle szuperolvasóvá teszi meg, mondván, ő az egyetlen, aki végigolvasta az életművét, aki tehát a legjobban ismeri, és ebből következően egyben a legkompetensebb annak megítélésében: ezzel megszületett a Tandori mint Tandori-kutató metafora.
     Kész szerencse, mondhatnánk, hogy Tandori, saját kutatásaival, nagyon előzékenyen - valójában azonban igen erőszakosan - az olvasó és a kritikus segítségére siet, két retorikai eszközzel is. Egyrészt, mint az imént is megjegyeztük, rengetegszer ismétli önmagát, másrészt rendszeresen tematizálja a kritikát: elmondja mi foglalkoztatja egy adott műben, kiket olvas szívesen, kiktől mit tanult, sőt gyakran elemzi is saját munkáit - ezt először a Híd 1978-as évfolyamának januári és februári számában tette meg -, az amúgy csak nehezen hozzáférhető műhelytitkok egy részéről is lelibbentve a fátylat. A kritikus pedig, mint gyakran látható, hajlamos elfogadni a felé nyújtott segítő kezet, és arról beszél, amit a szerző fontosnak vél, amit ő, mármint Tandori, értékesnek és visszakereshetőnek mond saját munkáiban. Különösen jellemző, és egészen egyedülálló, hogy például Doboss Gyulának a 2003-as Könyvhétre megjelent, amúgy valóban hasznos és érzékeny, a Költészetregény című Tandori-könyvet olvasó esszékötetéhez maga Tandori írt előszót - mint ebben megjegyzi, Doboss felkérésére -, melyben kedvesen vállon veregeti a munkáival foglakozó irodalmárt. Ez a gesztus egyrészt a szerző és a kritikus közti intimitásra lehet példa, de még inkább az íróra való ráutaltságra. Az azonban, hogy a kritikus a szerzőtől kér és vár, sőt kap visszaigazolást, úgy érzem, jókora szereptévesztés mindkét részről. Tandori mentségére legyen mondva, hogy mintegy tizenöt lapnyi írását a helyzet fonákságára pontosan rámutató, önironikus egysorossal zárja:

Rediméd Éji Dala
                                                 (D. Gy. barátomnak)
        "Tanár Úr, készültem!"

Az önértelmezéseknek és -kommentároknak van azonban egy másik, a kritikát ugyancsak elmarasztaló olvasata. Tandori eszerint azért beszélne oly sokat saját alkotástechnikájáról, azért fecsegné ki műhelytitkait és leplezné le trükkjeit, hogy a kritika ezen túl ne az efféle technikai problémák felderítésére fordítsa az erejét, hanem "fontosabb", "lényegibb" kérdésekre. A kritika viszont nyilván azzal foglakozik, amit érdekesnek és tárgyalandónak tart, ezért talán nem teljesen sportszerű dolog a szerző részéről, ha akár csak emígy indirekt módon, de irányítani próbálja a kritikai diskurzust. (Persze a szerző is azt csinál és azt mond, amit akar, legfeljebb ő inkább megérzi a következményeket.) Tandori mintha az értelmezésben is birtokolni szeretné a szöveget, úgy tesz - és ezt sokan el is hiszik neki - mintha az ő helyeslésétől vagy elutasításától függene egy-egy interpretáció érvényessége. Mint tudjuk, az ecoi nyitott mű modell számos anomáliája között előkelő helyen szerepel a befejezetlen, és csak az olvasó által befejezhető mű, és az így születő "közös" alkotás kvázi szerzői jogi problémája. Ha ugyanis minden szöveg csak értelmezéseiben létezik, ráadásul a befogadó termékeny közreműködésével, akkor vajon az így megszülető műre valóban számot tarthat-e a szerző? Nyilván nem, Tandori mégis pontosan erre törekszik. Ennek jegyében például Babarczy Esztert - aki az ő szentté válásának pillanatát igyekszik megragadni dolgozatában - megdicséri, míg a dalkorszakáról író kritikust kigúnyolja azokban a terjedelmes esszékben, melyeket korábbi munkáiról ír.
     Egy azonban bizonyos: Tandori írásművészete kétség kívül szuggesztív, nagyhatású, mely az itt jelzett szerzői utasításokkal együtt erős presszió alatt tartja olvasóját, és így kritikusát is. Az egyes recenziókban már jó ideje látszik, a értelmezők milyen kevéssé tudják kivonni magukat a Tandori-nyelv hatása alól. Többségük eleve egy-egy Tandori-idézetet választ írása címének, ezzel is mintegy alárendelődve az olvasott műnek. Más részük elkezd tandoriul beszélni, a rá jellemző fordulatokat használni, a jellemző önreflexív hibákat erőltetni, az állításokat egy-egy kritikátlanul átvett Tandori-szövegrészlettel alátámasztani. Ugyanakkor sokan számolnak be arról is, hogy "nehéz" egy általában vaskos Tandori-könyvet elolvasni, hisz a szöveg nem túl olvasóbarát, sőt néhol kifejezetten provokatív és bonyolult. De kicsit olyan ez - és most hadd világítsam meg az olvasói helyzetet én is egy Tandori-metaforával -, mint huszonnégy órát egyedül lenni: az első óra roppant nehéz, de ha sikerül kibírni, aztán a többi huszonhárom már megy.
     A Tandori-életműbe való közvetlen belépésnek mindenestre fontos kelléke lehet az itt, igaz csak vázlatosan bemutatott, a kritikával intenzív párbeszédet folytató, az önértelmezői retorikai alakzatok egész sorát felvonultató írói arc pontos ismerete. Hiszen csak ennek birtokában lehetünk készek az életmű dialógusigényének megfelelő, gyanakvó olvasásra.