|
BEDECS LÁSZLÓ
Párbeszédre
készen?
Tandori és a
Tandori-kritika
Tandori Dezső azon kevés
kortárs alkotó közé tartozik, akinek interkanonikus pozíciója tartós és
megkérdőjelezhetetlen. Évekre visszamenőleg is nehéz lenne olyan irodalmi
fórumot találni, ahol az ő szövegei vagy az azokról szóló szövegek ne
jelentek volna meg. Tandori mindeközben folyamatosan ír, készséggel
szolgálja ki a vers-, próza- és kritikarovatok, az egymást érő antológiák
és fordításkötetek legkülönbözőbb igényeit, és írásai, úgy tűnik,
mindenfelé szívesen látott és gyakori vendégek. Az azonban nem teljesen
világos, hogy az irodalmi életben kétség kívül meglévő megosztottság
miként jelentkezik vagy alkalmasint oldódik föl a Tandori-recepcióban,
vagyis hogy az egyes kritikai nézőpontokból mi és miért tűnik a
Tandori-szövegekből fontosnak. Ahogy az is kérdés, vajon a más területeken
oly nehezen szót értő - ha egyáltalán szót értő, egymással egyáltalán
szóba álló - irodalmi műhelyek az egyébként szintén nem feltétlenül
egységes Tandori-életművön belül találkoznak-e, találkozhatnak-e.
Magyarán: képes-e a Tandori-mű - bizonnyal akaratán kívül - valamiféle híd
szerepet betölteni a kurrens irodalomkritikai paradigmák között? Aki
újraolvassa akár csak az 1996-os kritikavitát a Jelenkor és az
Élet is irodalom oldalain, és átgondolja, vajon a mai környezetben
miképpen artikulálódnának az egyes, mára valamelyest átrendeződött, de
mindenképp tisztább pozíciók, az érezni fogja e kérdések súlyát. Az egyes
irodalmi műhelyek között ugyanis viszonylag kevés az átjárás, és ha
megtörténik, az gyakran méltánytalan és provokatív, hogy csak Keresztury
Tibor épp ezért emlékezetes, Gyurkovics Tiborról szóló kritikáját említsem
példaként (olvasható: K. T.: Kételyek kora. Magvető, 2001).
Menyhért Anna
(It, 1997/3-4), majd nagyrészt hozzá kapcsolódva Hites Sándor (Új
Forrás, 1998/10.) már részletesen is áttekintették a hetvenes-
nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek Tandori-recepcióját, ma is érvényes
következtetésekre jutva. Menyhért Anna a főként a második és harmadik
Tandori-kötetet egyenesen antilírának tituláló kritikától a nyolcvanas
évek végén a Tandori-lírát már paradigmaváltó és mintaként funkcionáló, a
szerzőt pedig néhol szentként tisztelő kritika közötti igen tanulságos
utat mutatta be, míg Hites a kilencvenes évek kiélezett irodalompolitikai
vitáiban sokszor csak ürügyként szolgáló életmű körüli, már nem annyira a
beszédmód újdonságira vonatkozó, mint inkább annak kánoni rangját
kijelölni igyekvő stratégiákba engedett bepillantást. Mindketten felhívták
arra is a figyelmet, hogy a Tandori-recepció az egyes értelmezői nyelvek
mentén több irányba is szétválik, az értekező, a költői és az
impresszionista-beleérző kritika majd minden válfaja fellehető az immár
három évtizedes recepciótörténetben, mely ugyanakkor e sokféleség mellett
a különböző kritikusi nyelvek átjárhatatlanságáról és
párbeszéd-képtelenségéről is sokat elárul. Tandori esetében azonban, magam
legalábbis úgy látom, e sokféleség, sőt a sokféleségben rejlő meg nem
értés is inkább üdvözlendő: a végtelenként tételezett szövegkorpuszt
ugyanis egyetlen értelmezői nyelv sem képes teljességében befogni. Sokkal
jobb és termékenyebb tehát a különböző szempontok és értékek mentén akár
egymás mellett elbeszélő kritika, mint egy homogén, mindenki által
beszélt, épp ezért esetleg mesterségesnek ható, és egyes esetekben
használhatatlannak bizonyuló értelmezői nyelv. Ahogy annak az általános
vélekedésnek is pontos illusztrációja lehet e recepciótörténet, hogy annak
köszönhetően létezik többféle irodalmi beszédmód és többféle kritika, hogy
többféle olvasó és többféle igényszint van, és hogy mindenki mást és mást
vár, és szerencsére mást is kap az irodalmi művektől, jelesül a
Tandori-szöveguniverzumtól. Az egyes értelmezői
nyelvek különbsége ugyanakkor történetileg is meg- ragadható, amire az a
nem teljesen egyedülálló, mégis sajátosnak nevezhető szituáció világít rá,
mely az első Tandori-kötetek felértékelésében, és azok óta megjelent közel
száz másik könyv óvatosabb, néhol egészen fanyalgó keze- lésében
jelentkezik. Ezzel párhuzamosan az egyes kritikákban - a legélesebben épp
az imént említett két írásban - gyakran felbukkan az az észrevétel, hogy
Tandori ma már inkább mint figura, mint jelenség van jelen a kánonokban,
inkább a neve kanonizálódott, mintsem kiemelkedő munkái, holott a
meghatározó kánonelméletek szerint elsősorban és jellemzően a művek
nyernek kánoni rangot, és nem a szerző, akinek, bárkiről legyen szó,
természetesen vannak gyengébb munkái is. Csakhogy, ha Tandoritól mégis
jelentős műveket kell megnevezni, akkor szinte minden értelmező az első
két kötet valamelyikét emeli ki, azt a két kötetet melyet a korabeli
kritikusok, sokkal inkább elutasítottak, mintsem egy új líranyelv
megjelenéseként értettek volna. Mindez tehát felveti az irodalomkritika
önértelmezésnek, ezen belül a kánonok és az értelmező közösségek működé-
sének problémáját is, hiszen választ kell tudni adni például arra a
roppant izgalmas kérdésre, mi módon vált egy sokak által egyenesen
lírátlannak, versszerűtlennek tartott kísérletből mintaszerű költészet,
hogyan vált az irodalom- ról való gondolkodás változásával párhuzamosan az
egykor megszólíthatatlan költészetből nyitott és párbeszéd-kész líra.
Persze a kérdésben az egyik lehetséges válasz: az újonnan született
megértési és értékelési feltételek, illetve az e feltételek között mozgó
kritika felépítette saját hagyományát, melybe Petri György és Oravecz Imre
mellett Tandori Dezső kapta a főszerepet. Tandori ezt a főszerepet annak
ellenére kapta, hogy az abban az időben - tehát a nyolcvanas évek végén,
kilencvenes évek elején - született műveit éppenséggel leminősítette az
első köteteket felfedező kritika. Szerencsére azonban ez az átrendeződés,
avagy átértékelődés nem járt kisajátítással, ami lehetővé tette, hogy
Tandori továbbra is minden jelentősebb fórumon képviseltesse magát.
A
Tandori-recepció egyik fontos, bár legalább annyira vitatott állomása volt
Farkas Zsolt 1993-as dolgozata (Nappali Ház 1994/2.). Azt persze
könnyű belátni, hogy senki sem ír mindenről, amit olvas (bár ki tudja?),
ám a dolog alkalmasint fordítva is igaz, hisz a kritikus - és itt nem
feltétlenül Farkas Zsoltra gondolok - néha olyasmiről is ír, amit nem
olvasott. Tandori esetében ez a probléma különösen élesen jelentkezik - és
az erre való rámutatásban, azaz az elolvashatóság kérdésének felvetésében
volt Farkas érdeme -, mivel az életmű átláthatatlanná vált, a sorozatban
megjelenő köteteket pedig inkább érezhetjük esetleges válogatásoknak,
egymásba folyó írói keresztmetszeteknek, mint minden szempontot figyelembe
véve megszerkesztett, a többitől lényegesen elkülönülő, és ezért önállóan
is vizsgálható könyveknek. Ebből elsősorban az következik, hogy szinte
lehetetlen - de legalábbis nem nagyon érdemes - egy-egy Tandori-kötetről
az életmű kontextusát figyelmen kívül hagyva szólni, viszont ezt a
kontextust ugyancsak lehetetlen teljességében feltérképezni. Talán ebből
az egyébként poétikailag is jellemezhető helyzetből következik, hogy egy
mostanság megjelenő Tandori-kötetről szinte minden esetben kevesebb
méltatás születik, mint mondjuk egy tehetségesebb szerző első kötetéről. A
kritika az utóbbi évtizedben - a szerző rangjához képest - elfordult
Tandoritól, és néhány lelkes - de a problémáknak szükségképpen csak
egy-egy szeletét vizsgáló - kritikuson kívül (Tarján Tamás, Fogarassy
Miklós, Doboss Gyula, míg újabban Tóth Ákos, Acsai Roland) alig szólal meg
valaki Tandori-ügyben. Jellemző ugyanakkor épp Fogarassy Miklós 1990-es,
az Alföldben megjelent írása ('90/6.), mely már címével is az
olvasatlanságra próbálta felhívni a figyelmet: Olvassunk
Tandori-verseket! Ő már akkor felismerte ezt a furcsa helyzetet, hogy
ugyanis anélkül beszélünk Tandoriról és fogadjuk el művészetét
jelentékenynek, hogy valóban szembenéznénk vele, illetve hogy e
szembenézés legalapvetőbb formáját, az olvasást gyakorolnánk. Miként azt
is felismerte, hogy Tandoriról alkalmi írás - épp a fentiek miatt - nem
nagyon születhet, az ő (mennyiségében biztosan) fantasztikus
írásteljesítményét csak kitartó olvasással lehet valamelyest követni, de
minden elemében ismerőssé tenni, apró elmozdulásaira is érzékennyé válni
még így is nehéz. Filológus legyen a talpán, aki például a
folyóiratközlések és a részben ezekből összeálló kötetek viszonyát képes
felmérni, vagy képes visszakeresni egy-egy önidézetet, hogy a magyar- és
világirodalmi allúziókat vagy a képzőművészeti utalásokat már ne is
említsem. Farkas Zsolt épp az
olvashatóság/elolvashatóság, és az ebből következő alulinformáltság
kérdéshez hozzászólva írta, hogy "Tandori általános kritikai értékelése
nem téved, amikor a legnagyobbak között tartja számon, de, hangsúlyoznám,
ezt inkább csak elhiszi, mint megvalósulni látja". Szerinte a szöveg
átláthatatlansága miatt meggyőződni erről senki nem tud, ezért elhiszi a
recepció előmunkásinak, hogy Tandori miben és miért kiváló. Ez az érv,
mármint az elolvashatóságra vonatkozó, olyannyira releváns, hogy utóbb
maga Tandori is többször leírta, hogy azért ír le minden többször is, mert
az olvasó - még a legjobb is - csak egy-egy szövegét olvassa el, így csak
az ismétlésekkel adható neki esély a legfontosabb információkkal való
találkozásra. Szabó Szilárd monográfiájában (Az egyetlen töredékei,
2000) viszont úgy reagálta le ezt a sajátos olvasói pozíciót, hogy a
szerzőt afféle szuperolvasóvá teszi meg, mondván, ő az egyetlen, aki
végigolvasta az életművét, aki tehát a legjobban ismeri, és ebből
következően egyben a legkompetensebb annak megítélésében: ezzel
megszületett a Tandori mint Tandori-kutató metafora. Kész szerencse,
mondhatnánk, hogy Tandori, saját kutatásaival, nagyon előzékenyen -
valójában azonban igen erőszakosan - az olvasó és a kritikus segítségére
siet, két retorikai eszközzel is. Egyrészt, mint az imént is megjegyeztük,
rengetegszer ismétli önmagát, másrészt rendszeresen tematizálja a
kritikát: elmondja mi foglalkoztatja egy adott műben, kiket olvas
szívesen, kiktől mit tanult, sőt gyakran elemzi is saját munkáit - ezt
először a Híd 1978-as évfolyamának januári és februári számában
tette meg -, az amúgy csak nehezen hozzáférhető műhelytitkok egy részéről
is lelibbentve a fátylat. A kritikus pedig, mint gyakran látható, hajlamos
elfogadni a felé nyújtott segítő kezet, és arról beszél, amit a szerző
fontosnak vél, amit ő, mármint Tandori, értékesnek és visszakereshetőnek
mond saját munkáiban. Különösen jellemző, és egészen egyedülálló, hogy
például Doboss Gyulának a 2003-as Könyvhétre megjelent, amúgy valóban
hasznos és érzékeny, a Költészetregény című Tandori-könyvet olvasó
esszékötetéhez maga Tandori írt előszót - mint ebben megjegyzi, Doboss
felkérésére -, melyben kedvesen vállon veregeti a munkáival foglakozó
irodalmárt. Ez a gesztus egyrészt a szerző és a kritikus közti intimitásra
lehet példa, de még inkább az íróra való ráutaltságra. Az azonban, hogy a
kritikus a szerzőtől kér és vár, sőt kap visszaigazolást, úgy érzem,
jókora szereptévesztés mindkét részről. Tandori mentségére legyen mondva,
hogy mintegy tizenöt lapnyi írását a helyzet fonákságára pontosan
rámutató, önironikus egysorossal zárja:
Rediméd Éji
Dala
(D. Gy. barátomnak)
"Tanár Úr, készültem!"
Az önértelmezéseknek és
-kommentároknak van azonban egy másik, a kritikát ugyancsak elmarasztaló
olvasata. Tandori eszerint azért beszélne oly sokat saját
alkotástechnikájáról, azért fecsegné ki műhelytitkait és leplezné le
trükkjeit, hogy a kritika ezen túl ne az efféle technikai problémák
felderítésére fordítsa az erejét, hanem "fontosabb", "lényegibb"
kérdésekre. A kritika viszont nyilván azzal foglakozik, amit érdekesnek és
tárgyalandónak tart, ezért talán nem teljesen sportszerű dolog a szerző
részéről, ha akár csak emígy indirekt módon, de irányítani próbálja a
kritikai diskurzust. (Persze a szerző is azt csinál és azt mond, amit
akar, legfeljebb ő inkább megérzi a következményeket.) Tandori mintha az
értelmezésben is birtokolni szeretné a szöveget, úgy tesz - és ezt sokan
el is hiszik neki - mintha az ő helyeslésétől vagy elutasításától függene
egy-egy interpretáció érvényessége. Mint tudjuk, az ecoi nyitott mű modell
számos anomáliája között előkelő helyen szerepel a befejezetlen, és csak
az olvasó által befejezhető mű, és az így születő "közös" alkotás kvázi
szerzői jogi problémája. Ha ugyanis minden szöveg csak értelmezéseiben
létezik, ráadásul a befogadó termékeny közreműködésével, akkor vajon az
így megszülető műre valóban számot tarthat-e a szerző? Nyilván nem,
Tandori mégis pontosan erre törekszik. Ennek jegyében például Babarczy
Esztert - aki az ő szentté válásának pillanatát igyekszik megragadni
dolgozatában - megdicséri, míg a dalkorszakáról író kritikust kigúnyolja
azokban a terjedelmes esszékben, melyeket korábbi munkáiról ír.
Egy azonban
bizonyos: Tandori írásművészete kétség kívül szuggesztív, nagyhatású, mely
az itt jelzett szerzői utasításokkal együtt erős presszió alatt tartja
olvasóját, és így kritikusát is. Az egyes recenziókban már jó ideje
látszik, a értelmezők milyen kevéssé tudják kivonni magukat a
Tandori-nyelv hatása alól. Többségük eleve egy-egy Tandori-idézetet
választ írása címének, ezzel is mintegy alárendelődve az olvasott műnek.
Más részük elkezd tandoriul beszélni, a rá jellemző fordulatokat
használni, a jellemző önreflexív hibákat erőltetni, az állításokat egy-egy
kritikátlanul átvett Tandori-szövegrészlettel alátámasztani. Ugyanakkor
sokan számolnak be arról is, hogy "nehéz" egy általában vaskos
Tandori-könyvet elolvasni, hisz a szöveg nem túl olvasóbarát, sőt néhol
kifejezetten provokatív és bonyolult. De kicsit olyan ez - és most hadd
világítsam meg az olvasói helyzetet én is egy Tandori-metaforával -, mint
huszonnégy órát egyedül lenni: az első óra roppant nehéz, de ha sikerül
kibírni, aztán a többi huszonhárom már megy. A Tandori-életműbe való
közvetlen belépésnek mindenestre fontos kelléke lehet az itt, igaz csak
vázlatosan bemutatott, a kritikával intenzív párbeszédet folytató, az
önértelmezői retorikai alakzatok egész sorát felvonultató írói arc pontos
ismerete. Hiszen csak ennek birtokában lehetünk készek az életmű
dialógusigényének megfelelő, gyanakvó olvasásra.
|
|