Az "új forrás"-trilógia. Kis
 

Egy...-nak, -nek
 
 

                         Akármely századokból

Oly sok minden megbe-
széltünk azzal is: "Ne
beszéljük meg már ezt itt!"
Kit ami környűle,
igeként, körülte
többfélék nem eresztik,
s átlag-elakadtán,
időnek, "most aztán!"-
félék az effektusok:

nem is kedv bágyadtán,
nem gyanú támadtán,
"látszatot én nem tudok!"
- de nem tudhatóból,
langyos sör mint óbor,
nap is telik egészen,
innen kifolyóból,
oda befolyótól
irtózván mindenképpen.

Szervezet működte,
főnév, elfüstölve
bár üszke emlékeit,
enigma-űzöttje,
nyíltság bár, mi küldte,
céljához nem érkezik!
Talán rendelésül
más mikéntje készül,
erről mégsem tudhat ő!

Jelen, de emlékül,
ég, mely szürkén kékül,
Andrej herceg, derülő.
Nap tölcsér-forgattán,
hanyattos hát-aztán,
messzi nyírliget susog.
Fogjuk, szól, rövidre,
zavarjuk rímekre,
összevissza bukdossuk.

S a vadászok zaja
tör már, mint nyavalya,
mit sem érzik ők fogytunk.
Valójuk mívelik,
teszik, nem mímelik,
mi se hát, ami suttyik!
Mondjuk meg kereken,
négyzetté így legyen,
mi másképp csak nyűglődik.
 
 

Szabadvers J. Attilának
 

Jászom, egy félig kiskun, félig nagykun,
félig szász, félig szösz, félig horvát,
félig korlát, félig ranczuz, félig francos,
félig tatabányai, félig óbecsei,
félig kecskemétid, félig budapestid,
félig senkinek senkije, mindenkinek mindenkije,
de nem pándi, nem péceli öreg komád,
ismerősöd, ismeretlened mondja néked:
el is maradt már mindezen közökön, mit
akart volna mondani. Ideje

hát megkomolyodnia e mondandónak,
hogy almát hámoz és diót röt,
félreüt a kővel, a kezét találja el,
már jól üt, diót tör.
S ezek hát eszközei,
Osrick szerint fegyverei,
kinek, Laertesnek,
kinek lábára egy jókora
diótörő követ ejtettek.

Jászom, poétád éneke nem zeng
feléd, csak szabadosan akadozgat,
mert oly jó lett volna érni
semmi korok bús mélyeit, korábban,
korban, korabban, legkorabban élni
lett volna jó, francot, horvátot,
becseit, száz-száz kiskun szászt,
semmikor se lett volna jó élni,
olyan jó pont ma. Pont ma élni

olyan jó, az jó, mert úgyse élünk
máskor, nem élünk, egyáltalán.
Egyáltalán nem élünk, oly jó élni,
mégis célokkal, szeretteinkkel,
és közben, ilyen ez, nem akarnánk
élni, azaz mégis akarnánk,
mert mikor éljünk, ha nem most.
Látod, ez egy járás, egy kőhajítás,
egy kőjárásnyi, egy hajításnyi
járás, mit elhajítasz, holott mégy.

Poetád nem tud szabadulni, jó J.-m!
De hiszen honnan is kellene?
Vörös martokról, ezüstök aranyáról,
hídfőktől, a Pető úttól,
intézetileg lenne vajda ő Válon,
Gyálon, Kálon, vagy kála virágot,
kólót táncolva vinne a szélben?
Jó kedvű ő egy benedictus alma
bronzát látva a Virág téren!

S mást ne! El ne áruljok készültét
annak, ami elmúlt, hogyan múlt,
míveskelődött szét. Ne.
Köszönjek el, hallgassak el.
Formai kapaszkodóink Matuska
Szilveszterre bízott oszlopszélek,
minden téglát műemlékként őrzünk,
s boldogok vagyunk, azaz én
boldog vagyok a jó lelkiismeretemmel:

már nemcsak járva, ím, célállomásként,
de Győr, Tata, Veszprém átutazóban sem,
s ki térképen száll szivárványszín martok
fölébe, tudja, nem tudja, mindegy,
nem szállok, nincs tudom vagy nem tudom,
átutazóként sem szorul el szívem,
itt volt az Általános Kőszénbányák
tisztviselője nagyapám, ki megjött
egy üres ládát ránk hagyva Amerikáról,
így én
           magyarnak születtem. Születhettem
volna Amerikában is. Amerikainak?
Látod, jásznak, kis- és nagykunnak,
franczuznak... de nem is tudom. Akkor
más apám lett volna, maradt volna
a szász, a félig román, félig szerb,
vagy mi a szösz, s mi aromán és Montenegrón
szólnék én neked? Valahogyan összejöttem,
és már Bécsig sem akarok elmenni,
és már a kapun sem akarok kimenni,
csak idehaza se lehet mindig kibírni,

ez egy nagyon szépen berendezett Semmi,
és mégse semmi, mert aki szól még,
az egy állítólagos valaki, nem egy valódi
már-senki. Hát bocs., hogy megragadtam az alkalmat,
hogy erről szóljak. Te tudd már, miről,
lemondok - végre valamiről, én - ennyiről.
 
 

Záró darab; ami belefér
 

Nem könnyítitek meg a dógom, barátim,
a gondolat teszi, ami felefér,
Honlapon Túli, vagy kisegér, teszitek, ami
macska fogdosás, belefér, jóra-rosszra. Kint, bent.

Mindent lehet gondolni, mert, igen,
mert mindent lehet
gondolni, mert a Semmiért Egészen
parlagiasabbra zordul, nem épp semmiért lesz.

A gondolat, tudjátok, barátom, olyan,
mint mikor kutyád nyaldosni kezd
váratlan érzelmi rohamában, hosszan,
s te csak símogatod, de azt gondolod,

tessék, ez a gondolat: "Bele is rughatnék!"
Borzalmas lenne, ha hirtelen belerugnál!
Az ember minden borzalomra képes.
Jó, de kutyád úgy belejön a dologba,

hogy hirtelen, mert megvan e hajlandósága,
harisnyás, meztéllábadba kezd harapgatni,
a jó büdös életbe, nem rugsz bele,
csak megint hazatértél egy illúzióból.

Minden vagy szerencsésen vagy szerencsétlenül van - - -
Kézirat megszakad. Így van, ha megszakadok is. Én, e kézirat, szív.