|
TANDORI DEZSŐ
Az "új forrás"-trilógia.
Kis
Egy...-nak, -nek
Akármely századokból
Oly sok minden megbe- széltünk
azzal is: "Ne beszéljük meg már ezt itt!" Kit ami
környűle, igeként, körülte többfélék nem eresztik, s
átlag-elakadtán, időnek, "most aztán!"- félék az
effektusok:
nem is kedv bágyadtán, nem gyanú
támadtán, "látszatot én nem tudok!" - de nem tudhatóból, langyos
sör mint óbor, nap is telik egészen, innen kifolyóból, oda
befolyótól irtózván mindenképpen.
Szervezet működte, főnév,
elfüstölve bár üszke emlékeit, enigma-űzöttje, nyíltság bár, mi
küldte, céljához nem érkezik! Talán rendelésül más mikéntje
készül, erről mégsem tudhat ő!
Jelen, de emlékül, ég, mely
szürkén kékül, Andrej herceg, derülő. Nap
tölcsér-forgattán, hanyattos hát-aztán, messzi nyírliget
susog. Fogjuk, szól, rövidre, zavarjuk rímekre, összevissza
bukdossuk.
S a vadászok zaja tör már, mint nyavalya, mit sem
érzik ők fogytunk. Valójuk mívelik, teszik, nem mímelik, mi se
hát, ami suttyik! Mondjuk meg kereken, négyzetté így legyen, mi
másképp csak nyűglődik.
Szabadvers J.
Attilának
Jászom, egy félig kiskun, félig
nagykun, félig szász, félig szösz, félig horvát, félig korlát, félig
ranczuz, félig francos, félig tatabányai, félig óbecsei, félig
kecskemétid, félig budapestid, félig senkinek senkije, mindenkinek
mindenkije, de nem pándi, nem péceli öreg komád, ismerősöd,
ismeretlened mondja néked: el is maradt már mindezen közökön,
mit akart volna mondani. Ideje
hát megkomolyodnia e
mondandónak, hogy almát hámoz és diót röt, félreüt a kővel, a kezét
találja el, már jól üt, diót tör. S ezek hát eszközei, Osrick
szerint fegyverei, kinek, Laertesnek, kinek lábára egy
jókora diótörő követ ejtettek.
Jászom, poétád éneke nem
zeng feléd, csak szabadosan akadozgat, mert oly jó lett volna
érni semmi korok bús mélyeit, korábban, korban, korabban,
legkorabban élni lett volna jó, francot, horvátot, becseit,
száz-száz kiskun szászt, semmikor se lett volna jó élni, olyan jó
pont ma. Pont ma élni
olyan jó, az jó, mert úgyse élünk máskor,
nem élünk, egyáltalán. Egyáltalán nem élünk, oly jó élni, mégis
célokkal, szeretteinkkel, és közben, ilyen ez, nem akarnánk élni,
azaz mégis akarnánk, mert mikor éljünk, ha nem most. Látod, ez egy
járás, egy kőhajítás, egy kőjárásnyi, egy hajításnyi járás, mit
elhajítasz, holott mégy.
Poetád nem tud szabadulni, jó J.-m! De
hiszen honnan is kellene? Vörös martokról, ezüstök
aranyáról, hídfőktől, a Pető úttól, intézetileg lenne vajda ő
Válon, Gyálon, Kálon, vagy kála virágot, kólót táncolva vinne a
szélben? Jó kedvű ő egy benedictus alma bronzát látva a Virág
téren!
S mást ne! El ne áruljok készültét annak, ami elmúlt,
hogyan múlt, míveskelődött szét. Ne. Köszönjek el, hallgassak
el. Formai kapaszkodóink Matuska Szilveszterre bízott
oszlopszélek, minden téglát műemlékként őrzünk, s boldogok vagyunk,
azaz én boldog vagyok a jó lelkiismeretemmel:
már nemcsak járva,
ím, célállomásként, de Győr, Tata, Veszprém átutazóban sem, s ki
térképen száll szivárványszín martok fölébe, tudja, nem tudja,
mindegy, nem szállok, nincs tudom vagy nem tudom, átutazóként sem
szorul el szívem, itt volt az Általános Kőszénbányák tisztviselője
nagyapám, ki megjött egy üres ládát ránk hagyva Amerikáról, így
én
magyarnak születtem. Születhettem volna Amerikában is.
Amerikainak? Látod, jásznak, kis- és nagykunnak, franczuznak... de nem
is tudom. Akkor más apám lett volna, maradt volna a szász, a félig
román, félig szerb, vagy mi a szösz, s mi aromán és
Montenegrón szólnék én neked? Valahogyan összejöttem, és már Bécsig
sem akarok elmenni, és már a kapun sem akarok kimenni, csak idehaza
se lehet mindig kibírni,
ez egy nagyon szépen berendezett
Semmi, és mégse semmi, mert aki szól még, az egy állítólagos valaki,
nem egy valódi már-senki. Hát bocs., hogy megragadtam az
alkalmat, hogy erről szóljak. Te tudd már, miről, lemondok - végre
valamiről, én - ennyiről.
Záró darab; ami
belefér
Nem könnyítitek meg a dógom,
barátim, a gondolat teszi, ami felefér, Honlapon Túli, vagy kisegér,
teszitek, ami macska
fogdosás, belefér, jóra-rosszra. Kint, bent.
Mindent lehet
gondolni, mert, igen, mert mindent lehet gondolni, mert a Semmiért
Egészen parlagiasabbra zordul, nem épp semmiért lesz.
A
gondolat, tudjátok, barátom, olyan, mint mikor kutyád nyaldosni
kezd váratlan érzelmi rohamában, hosszan, s te csak símogatod, de
azt gondolod,
tessék, ez a gondolat: "Bele is
rughatnék!" Borzalmas lenne, ha hirtelen belerugnál! Az ember minden
borzalomra képes. Jó, de kutyád úgy belejön a dologba,
hogy
hirtelen, mert megvan e hajlandósága, harisnyás, meztéllábadba kezd
harapgatni, a jó büdös életbe, nem rugsz bele, csak megint
hazatértél egy illúzióból.
Minden vagy szerencsésen vagy
szerencsétlenül van - - - Kézirat megszakad. Így van, ha megszakadok
is. Én, e kézirat, szív. |
|