|
Félelem
Albert térdig gázolt a
dobókockákban, és mivel nagyon félt, lövések hangját kezdte utánozni.
Egyiket a másik után. Ez nagyon ment neki. Albert félt, mert azt
hitte, hogy lombsátrak loholnak a nyomában. Félt, hogy valaki majd
hirtelen elébe toppan, és megmondja, hogy ki is ő tulajdonképpen. Félt,
hogy szemek nőnek a testében, amelyekkel rajta kívül mindenki láthat majd
mindent. Félt, hogy a nagyanyja megint meg fog halni. Albert végre hazaért.
Levette a cipőjét, és kiszórta belőle a dobókockákat: egy 4-es, egy 2-es,
két 5-ös. Összesen tizenöt. Nem is rossz, Albert! Az ablakon beszűrődő fény a következő
pillanatban már hanyatt fekve érte Albertet, aki ebben az előnyös pózban
észrevette a szoba egyik felső sarkában gubbasztó rémet. - Béküljünk ki,
fáradt vagyok - kezdte barátságosan Albert. A rém nem válaszolt, csak ette
a fényt, csócsálta, ahogy a kását szokás. Végül aztán mégiscsak
megszólalt: - Miért félsz
attól, hogy valaki megmondja, ki is vagy te tulajdonképpen?
- Ha
16-ot dobtam volna, akkor most leszállnál rólam? - El tudnád
viselni, ha te lennél a világegyetem egyik tartóoszlopa? - Na, most mondd!
Híd két világ között, ugye? Tényleg fáradt vagyok, hagyjál!
- Tudd
meg, Albert, én is félek. Rettegek... a fordítva leírt betűktől.
-
Nagyszerű. Majd tetováltatok magamra néhányat. - Kivel?
...Brúnóval? - Hát kivel
mással? - Jaaj! Brúnó
félelmetes, rettenetes, rémisztő! - Pofa be és
zabálj, amíg teljesen le nem megy a nap. Nem fogom, megint hajnalig égetni
miattad a lámpát, te haspók. Egyébként pedig 4+2+5+5 az 16, úgyhogy
kushadj, különben kiengedem Brúnót a gyufás skatulyából. - Á, az még az
orrát sem fogja kidugni. Borsódzik a háta a tizenhatos
számtól. |
|