Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2004. 1.szám.
CSAPÓ CSABA
 
A Löbl-ügy
Egy szegedi gyanúsított érdekérvényesítő-
képessége az 1870-es években
 

A kiegyezési törvény elfogadásával új korszak kezdődött a magyar történelem- ben. A szabadságharc leverését követő csaknem két évtizedes passzivitás után újra megnyílt a lehetőség a liberális politika folytatása, esetleg demokratikus irányú továbbfejlesztése előtt. A magyar történettudomány jelentős eredmé- nyeket mutathat fel annak vizsgálatában, hogy a vágyak és lehetőségek ütközése milyen feszültségeket okozott a sokkal inkább mesterségesen létrehozott, semmint organikusan kifejlődött rendszer működésében. Viszonylag széles ismeretekkel rendelkezünk a politikatörténet eseményeit, a jogi garanciák érvényesülését és a gazdaság fejlődését illetően, az utóbbi másfél-két évtizedben pedig megkezdték a felzárkózást a társadalomtörténet művelői is. A legfontosabb hatásuk talán abban fogalmazható meg, hogy az évtizedeken átívelő, milliók életét befolyásoló döntések helyett vizsgálatukat egyre inkább a hétköznapi élet színterére helyezik, alapvetően megváltoztatva a magyar történelem iránt érdeklődő olvasók gondolkodásmódját. Egyre kevésbé az arctalan tömeg az elemzések tárgya, sokkal inkább egy-egy család vagy személy élet- és gondolkodásmódja, a mindennapjait befolyásoló tényezők, események. Azt azonban ne várjuk el, hogy ezek az "egyszemélyes történelmek" valaha egységes egésszé álljanak össze. Ez nem lehet cél. Annyit azonban talán sikerülhet elérni, hogy ezek az apró - és sok tekintetben talán feleslegesen aprólékosnak tűnő - mozaikok érthetőbbé teszik elődeink gondolkodásmódját, átélhetőbbé személyes történelmüket és ezek "összessége" jelentősen bővíti ismereteinket a korszak egészének megértésében.
     Az alábbiakban egy ilyen lényegtelennek tűnő, véleményem szerint azonban szimbolikus mozzanatokban bővelkedő eseménysorozat vizsgálatára teszek kísérletet. A kérdés a következő: a külvilág kirekesztésével a szegedi várbörtönbe zárt előzetes letartóztatottnak lehetősége van-e arra, hogy az állam minden törvényes eszközével rendelkező királyi biztossal szemben bebizonyítsa vélt vagy valós igazát? Az általánosságban feltett kérdésre adott válaszunk kétséget kizáróan: nem. A vizsgált személy tekintetében azonban - minthogy jó anyagi körülmények között élő és amint az időközben kiderült, befolyásos kapcsolatokkal rendelkező kereskedőről van szó - a felelet már nem ennyire egyértelmű. A dilemma eldöntéséhez mélyebbre kell ásnunk, ezért tekintsük át röviden a Löbl Illés letartóztatásához vezető, azt megelőző eseményeket.
     A dél-alföldi betyárvilág kezdetei már a Rákóczi-szabadságharc leverését követő években kimutathatóak, de igazi fénykorát a 19. század második felében élte.1 1849. novemberében az állandó rablások és a feszült politikai helyzet miatt az egész kerületben elrendelték a polgári rögtönítélő bíráskodás bevezetését. A rendelet a tolvajokra, rablókra, útonállókra terjedt ki, kivétel nélkül akasztófát ígérve az elfogottaknak. A razziák eredményeként a rabok száma annyira megemelkedett, hogy sok börtönben már nem is tudták őket elhelyezni, ennek ellenére a betyárvilágot csak 1852-ben sikerült hosszabb időre felszámolni. A tömeges rablások és útonállások újabb, 1862-1864 közötti időszaka abban különbözött lényegesen az 1849-1852 közötti évektől, hogy ekkor elsősorban a nagyobb betyáregyéniségek köré tömörült kisebb bandákról van szó. A gazdasági-társadalmi gondok ekkor nem kapcsolódtak össze politikai válsággal, az őket üldöző apparátus pedig sokkal felkészültebb, gyakorlottabb volt. Ennek ellenére az Alföld déli részén 1863-ban ismét életbe léptették a rögtönítélő bíróságokat, amelyek tevékenységét évente meghosszabbították.2
     1867 után a szegénylegények rablásai ismét elszaporodtak, amihez hozzájárult az általános politikai bizonytalanság, valamint a csendőrség feloszlatása után visszaállított csendbiztosi-pandúr rendszer működésének nehézkessége. A magyar kormány 1869-ben Szegeden a királyi biztosi rendszer korábban jól bevált gyakorlatához folyamodott, aminek 1867 után Magyarországon - a politikai mellett - közbiztonsági előzményei is voltak.
     A királyi biztos kiküldése tehát nem hatott az újdonság erejével, és bizonyos mértékig ugyanígy vélekedhetünk a feladatra kiszemelt Ráday Gedeon kiválasztásáról is. Az 1829-ben régi nemesi családból született Ráday iskoláit Pozsonyban, Pesten, a selmeci evangélikus líceumban és a kecskeméti főiskola jogi fakultásán végezte, majd Pest megyénél segédfogalmazóként helyezkedett el.3 1848-49-ben fiatal kora miatt csak kisebb minisztériumi feladatokra vállalkozhatott, ezért később elkerülte a bírósági felelősségre vonást, a család birtokán gazdálkodott. 1865-től a főrendiház tagja, később jegyzője. 1867-ben osztálytanácsosként a belügyminisztérium rendőri osztályának lesz a vezetője, amelyhez - miután minden tapasztalat nélkül foglalta el állását - minden bizonnyal magas pártfogóra volt szüksége.
     1869-72 között töltötte be a szegedi királyi biztosi tisztséget, majd - kisebb megszakítással - 1884-ig a képviselőház, eközben két évig a közös ügyek ellenőrzésére megválasztott delegáció tagja. Ekkor végleg szakított a politikával, a Honvédelmi Minisztériumban különböző osztályok vezetését bízták rá. 1892-es nyugdíjba vonulását követően különböző bankok, vállalatok igazgatótanácsi tagja, ahol feltételezésünk szerint nem - a minden bizonnyal hiányzó - szaktudására, hanem sokkal inkább az évtizedek alatt összegyűjtött politikai kapcsolataira számíthattak. Felesége halálát követően teljes visszavonultságban élt, 1901 novemberében lakásán érte a halál.
     Ráday 1869 januárjában kezdte meg szegedi tevékenységét, amelyet a kinevező okirat "az alsó tiszai vidéken megzavart közbiztonság helyreállítása és az ezzel egybefüggő bűnügyi elővizsgálatok" teljesítésében jelölt meg. Működési területe alapvetően Csongrád és Csanád megyék, a Jászkunság kiskun területe, valamint Szeged és Kecskemét szabad királyi városokra terjedt ki. Szükség esetén - saját belátása szerint - azonban tevékenységét kiterjeszthette Békés, Torontál, Pest, Arad és Bács megyék, valamint Szabadka szabad királyi város területére is.4 A királyi biztosság négy éve alatt ragaszkodott néhány alapelv betartásához, amelyek az eredményességet alapvetően meghatározták. Vizsgálatunk szempontjából fontosnak tekinthető, hogy soha nem alkalmazott helyi illetőségű lakosokat - és ezzel megkerülte a baráti, gazdasági, politikai kapcsolatokat -, illetve a vizsgálatok megindításakor nem vette figyelembe a gyanúsítottak származását, anyagi viszonyait. A letartóztatottakat a szegedi várbörtönben helyezték el, és teljesen elzárták a külvilágtól. Az információhiány miatt olyan rémhírek terjedtek el az országban, hogy a rabokat kínozzák, éheztetik és élve még senkinek nem sikerült elhagynia a várat. Bár a mendemondáknak volt némi alapjuk, összességében elmondható, hogy az előzetes letartóztatottak sok tekintetben jobb körülmények közé kerültek, mint az ország bármely más börtönében.5 A rémhírek hatására azonban a bűnözők igyekeztek láthatatlanná válni, időlegesen "tisztességes" munkát vállaltak, vagy az ország más vidékeire helyezték át működésüket, a letartóztatottak pedig beletörődtek helyzetükbe, és megadóan várták sorsuk jobbra fordulását.
     Ráday működésének első néhány hónapjában jelentős eredményeket mutathatott fel. A rablóbandákat felszámolta, a nagy visszhangot kiváltó esetek tetteseit kinyomozta, a név szerint ismert bűnözőket elfogatta. Tevékenységét ezért hamarosan kiterjesztette a korábbi években, évtizedekben elkövetett bűncselekmények nyomozására, és nagyobb hangsúlyt helyezett a háttérben meghúzódó megbízók és orgazdák felderítésére. Így került a képbe a Löbl-család, amelynek kétes ügyeit a korábbi megyei csendbiztosok és pandúrok nem tudták, vagy - egy-egy utalás szerint - nem akarták megoldani.
     A Löbl-családról a kutatások jelenlegi állása szerint sajnos nagyon keveset tudunk. Az egyik főügyészi jelentésből annyi mindenesetre kiderül, hogy a családfő, az újsziváci illetőségű, izraelita vallású Löbl Illés 55 éves, 9 gyermeke van, "több ház tulajdonosa, földbirtokos, gabona és rőfös kereskedő és gazdálkodó"6. 1866-tól újsziváci postamester, de a gyakorlati munkát hozzá nem értése miatt a viszonylag gyakran váltogatott expeditorokkal végeztette. A korábbi ügyek áttekintése során a királyi biztos beosztottai arra a következtetésre jutottak, hogy a Löbl család által tett feljelentésekben számtalan ellentmondás található, ezért Illés két fiát, Jakabot és Lipótot 1870 novemberében letartóz- tatták. Összesen 15 ügyben indították meg velük szemben az eljárást, annak ellenére, hogy egy-egy kétes hitelű tanúvallomást leszámítva semmit nem tudtak bizonyítékként felmutatni. Az említett ügyészi jelentés számba veszi a postán történt sikkasztási eseteket, amelyekben kétségtelenül található néhány közös vonás. Gyakran tűntek el kisebb-nagyobb összeget, amelyeket a Löbl család feje kifizettetett a beosztottaival, majd többnyire feljelentés nélkül elbocsátotta őket. Ez arra engedett következtetni, hogy a lopásokhoz a postamesternek és fiainak is lehetett némi köze, a beosztottakat pedig csak a feljelentéstől való félelem és a teljes kiszolgáltatottság késztette fizetésre. A nyomozást egy idő után kiter- jesztették Illésre is, és meggyanúsították postai sikkasztásokkal, lopott ökrök orgazdaságával, bírói zár alá vett tárgyak elsikkasztásával és hamis bankjegyek terjesztésével.
     A nyomozati iratok egy-egy utalása azonban arra enged következtetni, hogy a családfő a meggyanúsítást nem feltétlenül a bizonyítható érintettségével, hanem a háttérben kibontakozó szervezőképességével váltotta ki. A hasonló esetektől eltérően ugyanis nem vette szó nélkül tudomásul fiainak letartóztatását, és minden követ megmozgatott szabadon bocsátásuk érdekében. Ügyvédeket fogadott, a sajtóhoz fordult - egyelőre hatástalanul -, a hivatalos idézés ellenére a kihallgatáson nem jelent meg, és ezzel kiváltotta Ráday haragját. Talán a felfokozott érdeklődésnek is köszönhető, hogy a királyi biztos a korábbi ügyektől eltérően igyekezett betartani a törvényes utat, bár, amint azt a későbbiekben látni fogjuk, ebben nem szerzett túl nagy gyakorlatot, annak ellenére, hogy ekkor már három éve irányította a "betyárvilág" felszámolását és több száz letartóztatásra került sor. A törvényes út betartásának példájaként említhetjük, hogy a Löbl-testvérek letartóztatása után Ráday egyáltalán jelentést tett a szegedi ügyek tárgyalására kirendelt bíróságnak az esetről, összefoglalva a rájuk vonatkozó bűntetteket és a bűnösségüket igazoló "bizonyítékokat". Arra azonban érthető okokból nem tért ki, hogy a jelentés elkészítéséhez miért volt szükség 5 hónapra. Ez az időszak azonban vélhetően csak Jakab és Lipót számára lehetett hosszú, a szegedi eseteket tekintve az átlagot ez meg sem közelítette. Az 1870-ben letartóztatottak ugyanis a bírósági ítélethozatalig átlagosan 26,6 hónapot töltöttek előzetes letartóztatásban és 42,2 %-uk közben meg is halt.7 Számtalan olyan példát ismerünk, amikor a rabokat hónapokkal az őrizetbe vételüket követően még csak ki sem hallgatták, sőt sokan azt sem tudták, hogy miért tartóztatták le őket.8 A vádak alaptalansága vagy a bizonyítékok hiánya pedig a Löbl-testvérek esetében annyira egyértelmű volt, hogy még a Rádayval jó kapcsolatban álló főügyész is kénytelen volt kijelenteni: "a letartóztatott két Löbl testvér és azoknak szabadlábon lévő atyjuk, Löbl Illés ellen ezen vizsgálati iratok szerint fölmerült 15 rendbeli vád iránt megindított vizsgálat közül még egy is alig jutott el azon fokig, hogy a fenn forgó s a vádlottakra nézve valóban terhelőknek mutatkozó vádak érdemleges elbírálás végett törvényszéki tárgyalás alá terjesztethetnének."9 Ennek azért volt jelentősége, mert elismerték az eddigi nyomozás eredmény- telenségét, másrészt az ügyet további vizsgálatokra Rádaynak adták vissza, aki ebben a tekintetben immár korlátok nélkül, bírósági jóváhagyással folytathatta tevékenységét. A két fiú szabadlábra helyezési kérelmét a nyomozás érdekeire hivatkozva elutasították, Löbl Illést pedig érintettsége és az együttműködés hiánya miatt letartóztatták.
     Az eddig sem a megszokott menetrend szerint alakuló ügy akkor vett újabb fordulatot, amikor Ráday megkapta Horvát Boldizsár igazságügyminiszter 1871. április 18-án írott levelét, akinél panaszt tettek a Löbl család tagjainak "alaptalan gyanúból" történt letartóztatása miatt. A királyi biztos későbbi ingerült leveleinek megértéséhez tudnunk kell, hogy az igazságügyminiszter nem volt Ráday felettese, de kötelességei közé tartozott a bíróságok és az államigazgatás minden szintjén a törvényességi felügyelet. A vizsgálatokat vezető személy kiválasz- tásáért és az eredményességért a belügyminiszter vállalta a felelősséget, ő biztosította a szükséges anyagiakat, az esetleges vitás kérdésekben megfelleb- bezhetetlen volt a döntése. Ráday ezt pontosan felmérte, soha nem kérdőjelezte - kérdőjelezhette - meg az utasításokat, és mindenkor törekedett a bizalmas viszony kiépítésére, majd annak gondos fenntartására. Jelentéseiben számta- lanszor hivatkozik a korábbi szóbeli beszámolókra, ezek hangneme gyakran túlmutat a hivatali érintkezés szabályain, egy-egy esetben kifejezetten baráti. A belügyminiszter "gyámkodása" után ezért érhette váratlanul az igazságügy- miniszteri levél, amely a Löbl-üggyel kapcsolatban két szinten is magyaráz- kodásra késztette, és egy hosszú hónapokig tartó vitának lett a kiindulópontja.
     A fontosabb és hosszú távon kétségtelenül zavarokat okozó kérdés az illetékességi vita volt, aminek az előzményei a királyi biztosság megalakulásához nyúlnak vissza. Bár ennek története kezdetben nem választható el élesen a Löbl-ügytől - miután e nélkül talán továbbra is a mélyben, látens veszély- forrásként élt volna tovább -, később mégis elvált attól, és egy minden korábbinál élesebb összecsapást indukált a két érintett fél között. A Ráday kinevezését és feladatait a törvényhatóságokkal közlő 1869 januári belügyminiszteri rendelet a királyi biztos hatáskörét a következőképpen szabályozta: "...elkerülhetlenül szükségesnek találtam arról gondoskodni, hogy valamint az újabb bűnös merényletek megakadályozását czélzó intézkedések, úgy a már elkövetett bűntettek tetteseinek kipuhatolását s kézrekerítését tárgyazó nyomozások s rendelkezések szálai, nem különben a kézrekerített bűntettesek ellen azon irányban és azon határvonalig folytatandó vizsgálatok keresztül vitele is, melyek további bűnrészesek kipuhatolása czéljából szükségesek, egy kézben összpontosíttassanak."10 A rendelet tehát viszonylag pontosan szabályozza Ráday mozgásterét, tevékenysége a tettesek elfogásával és kihallgatásával lezárul, a további lépések már nem az ő hatáskörébe tartoznak. Erre hívja fel a figyelmet az igazságügyminiszter már említett 1871 áprilisi első levelében is: "Az Alföldön megzavart közbiztonság helyreállítása végett szükséges közigazgatási intézkedések Méltóságod hatáskörébe tartozván, a gyanú szálainak nyomozása, a gyanúval terhelt egyéneknek ideiglenes letartóztatása is, mint rendőri hivatás, a királyi biztos teendőinek tárgyát képezi: azonban a vizsgálati fogságnak fenntartása vagy megszűnte iránt, [...] a tulajdonképpeni bűnvádi vizsgálat, a bírósági eljárás kizárólagos feladatát képezi; aminek múlhatlan folyománya - hogy a rendőrileg letartóztatott egyének szabadlábra helyezése, vagy vizsgálati fogságban való tartása iránt, az illetékes bíróság határozata a letartóztatás után azonnal kikérendő, s hogy a bíróság határozata ellen - mind a tiszti ügyésznek, mind pedig a letartóztatottnak joga van a felsőbb bírósághoz felebbezni."11 Mit tesz ilyenkor egy kötelességtudó hivatalnok? Köszönettel veszi a miniszter figyelmeztetését, és a továbbiakban betartja a szabályokat. Jól érzékelhetően ezt várta el tőle az igazságügyi tárca vezetője is, hiszen már jó előre félreértéssel magyarázta Ráday eddigi felfogását feladatáról.
     Ő azonban nem fogadta el a különösebb presztizsveszteség nélküli vissza- vonulás lehetőségét. Válaszában egyértelművé tette, hogy tisztségét 1869-ben csak azzal a feltétellel vállalta el, hogy "szabad kezet" kap az ügyek felgön- gyölítésére, a "száraz törvényes formákat" mellőzheti. Felfogásának helyességét pedig igazolják az eddigi eredmények és azok kedvező fogadtatása. A továbbiakban törvényeket és rendeleteket idézve hosszasan kioktatta az igazságügyminisztert a jogértelmezés mikéntjéről, a rendszer megváltoztatása esetére elhárítva magától a további felelősséget. A korábbi szabályozás fenntartását azért tartotta nélkülözhetetlennek, mert a tolvajokat és rablókat viszonylag könnyen el lehetett fogni, viszont "most következvén azok befogatása leginkább, kik ügyesebbek, tekintélyesebbek és vagyonosabbak lévén, pártfogó, tanácsadó és védelmezőkben hiányt nem szenvedendnek... Ott, hol eddig panasz úgyszólván elő nem fordult, az eljárás mindenki által majdnem lelkesedéssel helyeseltetett, ma midőn az első gazdag ember és befolyásos, s a vesztegetéshez - az ellene felmerült bűnügyi vizsgálatok világos tanuskodása szerint - gyakorlatilag hozzászokott zsidó befogatása kerül elő - bár ellene a törvény merev formái sem alteráltattak, - máris tekintélyes polgári ügyekkel foglalkozó ügyvédek, kereskedelmi üzlettársak és hihetőleg magánérdekektől vezérelt független és tekintélyes egyének alakulnak akadályozkodó ligává, elismerésben részesült eljárásom ellen nehézségeket gördítve, - legalább meggyőződésem szerint - magokat a közvélemény ítéletének téve ki."12
     A konkrét üggyel kapcsolatban az a véleménye, hogy a korábbi vizsgálatok a Löbl család jó kapcsolatai és vagyona miatt nem értek el eredményt, fiai védelmében Löbl Illés még kormányzati és törvényhozási körökkel is jó viszonyt ápol. Meggyőződése, hogy az igazságügyminisztériumból szándékosan szivárog- tatnak ki információkat, a miniszter és a királyi biztos közötti "legbizalmasabb természetű érintkezés" tartalmát a család másnap ismeri.13
     Ráday és az igazságügyminiszter utalásai nem hagynak kétséget afelől, hogy az ellentéteket Löbl Illésnek a befolyásos kapcsolataival sikerült kiprovokálnia, amely ezek után önálló életet élt. Egyre kevésbé számított a konkrét ügy, fontosabbá vált a presztízs, amely később személyeskedésbe torkollott. Érdekes módon ez nem oldódott meg Horvát Boldizsár igazságügyminiszter kormányból történt 1871. június 5-i kilépésével, mert Bittó István még határozottabban kiállt az igaza mellett. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy Löbl Illés felesége a védelem megszervezésébe egyre inkább bekapcsolódva újabb és újabb vádakat fogalmazott meg Ráday ellen.
      Teljesen váratlanul, még 1871 májusában példátlan kirohanást intézett ellene az ország legolvasottabb lapja, a kormány félhivatalosának számító Pester Lloyd, amely alapjaiban forgatta fel a sajtó királyi biztossággal kapcsolatos beidegződéseit. Eddig ugyanis az ellenzéki újságok természetükből fakadóan támadták, a kormánypártiak pedig ugyanilyen következetességgel védték Rádayt, majd ekkor a szerepek immár véglegesen felcserélődtek.14 Ez a váratlan helyen és időben bekövetkezett támadás azért érhette felkészületlenül, mert nem vette komolyan a család ügyvédje által néhány nappal korábban írt és burkolt fenyegetést tartalmazó levelet. A jogi képviselő ebben ismételten számon kérte a királyi biztoson a Löbl-testvérek látogatásának megtiltását, majd elég egyértelműen figyelmeztette: "Ne tagadja meg kérem ezen oly szerény kérelmet, s ne hozzon engem és a családot ismét oly kellemetlen helyzetbe, hogy ily csekélységért ismét a ministeriumhoz kelljen folyamodnunk. Én szavamat adtam Méltóságodnak, hogy egy lépést sem akarok másutt ez ügyben tenni, csak közvetlenül Méltóságodnál, és ezt meg is akarom tartani, de ha a családnak még azon csekély kérelmét sem veszi Méltóságod figyelembe, hogy a gyermeket láthassák: akkor kénytelen leszek arra a meggyőződésre jutni, hogy Méltóságod nem méltányolja a családnak ezen jogos kérelmét, vagy azon meggyőződésben van, hogy a gyermekeknek még csak látását sem engedheti meg anélkül, hogy erre is különösen a ministerium ne intézkedjék, s így maga utal mintegy engem arra, hogy az ez iránti lépéseket felsőbb helyen tegyem meg."15
     Hogy a Löbl-ügytől nem függetleníthető és jól összehangolt akcióról van szó, az az egy héttel későbbi képviselőházi felszólalásokból válik egyértelművé. 1871. májusában került az alsóház napirendjére a szegedi királyi biztosság költségeinek újabb egy évre történő megszavazása, és bár a kormánypárti többség miatt ennek elfogadása nem forgott veszélyben, az előjelek nem sok jót ígértek. Néhány héttel korábban ugyanis több képviselő panaszos leveleket kapott, amelyekben az általunk ismeretlen szerzők Ráday szegedi tevékenységének árnyoldalaira hívták fel a figyelmet. Az ellenzéki Hodossy Imre írásban beadott kérdéseire sem a bel-, sem az igazságügyminisztertől nem kapott választ, ezért a képviselőház május 25-i ülésén olvasta fel interpellációját. Ennek tartalma - bár szinte kizárólag kérdéseket fogalmaz meg - kísértetiesen hasonlít a Löbl család által felvetett, majd a Pester Lloydban részletesen is kifejtett problémákhoz: Ráday hatásköre illetve ennek túllépése, a rabok jogainak be nem tartása és vallomásuk kínzással - a "spanyol inquisitio módjára" - történő megszerzése, a Löbl-ügy fejleményei. A váratlanul hosszú, két napig tartó vitában a képviselőház csaknem minden pártárnyalata megszólalt, részletesen ismertetve a kérdéssel kapcsolatos álláspontját.16 A parlament működésének sajátosságait és a felszólalások tartalmát elemezve feltételezhető, hogy a társadalom szélesebb rétegeit élénken érdeklő problémakör jóval túllépett eredeti fontosságán, és Ráday személyén kívül már az egész kormány számára kellemetlenné vált. Talán ezzel is magyarázható, hogy a belügyminiszter a Löbl-ügy vizsgálatában tapasztalható visszaélésekkel kapcsolatban, a "cél szentesíti az eszközt" elv kritikátlan érvényesítésével a következőképpen nyilatkozott: "a bíró ítélni fog az ügy fölött és midőn az ítélet meg lesz hozva: akkor mondhatunk csak bírálatot a fölött, vajon Ráday Gedeon gróf helyesen járt-e el vagy sem".
     A Ráday elleni koncentrált és egyre erősödő támadás természetesen a vidéki társadalomban is megerősítette a korábbi ellenérzéseket. Részben ennek tudható be, hogy az eddig feltétlen támogatójának számító Szegedi Híradó is ellene fordult, a továbbiakban rendszeresen helyt adott a királyi biztosságot bíráló véleményeknek. Hogy nem pillanatnyi hangulatváltozásról, hanem egy hosszabb folyamat végső eredményéről van szó, azt a szerkesztőség ezt kommentáló rövid véleménye bizonyítja: "ha tovább is hallgatunk [a visszaélésekről Cs. Cs.], a már régóta forrongó helyi közvélemény múlhatlanul ellenünk fog zúdulni és méltán."18
     A sajtó és a politikai elit mellett a nyomásgyakorlásnak egyetlen színtere maradt, ahol a védelem még nem fejtett ki érdemleges tevékenységet, ez pedig az uralkodó figyelmének felkeltése. Bár a király meghatározó szerepe a magyar politikai életben elvitathatatlan, személyének megítélése a közvéleményben ekkor még meglehetősen ambivalens. Talán ezzel magyarázható, hogy Löbl Illés felesége utoljára, mintegy végső mentsvárként fordult Ferenc Józsefhez 1871 szeptemberében írott levelével. Bár ennek tartalma számunkra nem árul el új információt, döntően megismétli a Rádayval kapcsolatos korábban már ismertetett vádakat, egy rövid félmondat miatt mégis figyelemre méltó. Kéri, hogy az ügyet az igazságügyminiszter útján intézzék el, Bittó István nevét pedig kétszer aláhúzták, nyomatékosítva személyének fontosságát.19
     A sajtó támadásai, a képviselőházi vita, az uralkodónak írott levél gyakorlatilag csak kiegészítették az igazságügyminiszterrel folytatott, hónapok óta tartó levelezést, de kétségtelenül hozzájárultak a feszültség növekedéséhez. Ezért nem okozhatott meglepetést, hogy a vitát végül a miniszter - még az udvarias megszólítást is nélkülöző, kemény hangnemben megfogalmazott - fenyegető levele zárta le: "Meghagyom továbbá, hogy Méltóságod az előbbi rendeleteimben kötelességévé tett jelentést 8 nap alatt - hozzám felterjeszteni - el ne mulassza. Ha netalán ezen rendeletem sem változtatná meg Méltóságodnak az itteni meghagyásokkal szemben követett magatartását: ez esetre kénytelen leszek a fennforgó körülményekről magamnak vizsgálat útján meggyőződést szerezni, s intézkedéseimet közvetlen közegeim által foganatosíttatni."20
     Ha mérleget szeretnénk vonni az eddig ismertetett eseményekről, előzetes várakozásainkhoz képest váratlan eredményre juthatunk. Az egyik oldalon egy királyi biztos, aki jelentős összegekkel, politikai hatalommal, tekintéllyel, tapasztalattal, helyismerettel, a kitűzött feladat elvégzéséhez szükséges közigazgatási és bírósági támogatással rendelkezik, míg a másikon egy újsziváci illetőségű kereskedő, aki csupán jelentős, de az államéhoz nem mérhető anyagi javakat mondhat a magáénak. Ahogyan azt a bevezetőben is jeleztük, "normális" viszonyok között a két oldal küzdelmének eredménye nem lehet kétséges. Az események nem várt fordulatát azonban az okozta, hogy a Löbl-család védelmét ellátó ügyvéd(ek) pontos helyzetfelismerése lehetőséget adott a pontról-pontra kidolgozott taktika érvényesítésére. Az általuk szőtt kapcsolati háló felderítése gyakorlatilag lehetetlen, de egy-egy utalás mégis rávilágít annak mélységére. Az egyik korábbi levélből már idéztük Ráday véleményét, aki tekintélyes ügyvédeket, köztiszteletben álló személyeket, parlamenti képviselőket említ, az igazságügyminisztériumot, sőt magát a minisztert is meggyanúsította. 1871. november végén írott utolsó, keserű hangú levelében nem minden él nélkül jegyezte meg: "Themis kormány palotájába gazok oly jártasokká lettek, mint azt Löblné folyamodványa, jelesül annak a kormány intézkedéseket oly alapossággal ismerő része világosan tanúsítja."21 Bár Ráday vélekedését más oldalról sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudjuk, a védelem valóban több alkalommal hivatkozott olyan miniszteri intézkedésekre, amelyek hivatalosan nem juthattak a tudomására.
     Az ügyvédek tevékenysége a kétségtelen eredmények ellenére sem korlátozódott a kapcsolatok kiépítésére és azok felhasználására, rövid távú, azonnal érvényesíthető célokat is kitűztek, amelyekben szintén sikereket mutathattak fel. Bár az azonnali szabadlábra helyezést nem tudták elérni, a látogatások engedélyezésére, vagy a jobb börtönkörülmények megteremtésére - állandó viták közepette - a királyi biztost sikerült rákényszeríteniük. Ezek olyan eredmények, amit a négy év alatt letartóztatott csaknem 1600 gyanúsítottból - leszámítva azokat, akiknek rangjuk szerint "járt" a pozitív megkülönböztetés - ismereteink szerint másnak nem sikerült elérnie. A különleges elbánást tanúsítja az is, hogy Löbl Illés és két fia egyáltalán életben maradt, bizonyíthatóan megélték a bírósági tárgyalást, bár további sorsukról nincsenek ismereteink.
     Az ügyvédek tevékenysége tehát kétségtelenül sikeres, de Ráday "vereségében" legalább ekkora szerepet játszott helyzetének a konkrét ügytől független megváltozása. 1869-ben szinte osztatlan lelkesedéssel fogadták, majd a sikerek hosszú ideig elnyomták a bíráló hangokat. Két év alatt azonban a szervezet túlnőtt eredeti feladatkörén és a közvélemény szemében egyre inkább egy basáskodó, öncélú, tekintet nélkül vagdalkozó apparátus képe jelent meg. Ez egészen addig nem jelentett problémát, amíg Ráday az események irányítását minden szinten a kezében tartotta és nem volt számottevő ellenfele. A Löbl-ügy nyilvánossá tétele azonban az addig mesterségesen elfojtott indulatokat a felszínre hozta és hirtelen minden oldalról támadni kezdték a királyi biztosság tevékenységét. A sajtó, amely az információhiány miatt a híréhséget korábban képtelen volt kielégíteni, a helyi politikusok és a közigazgatás vezetői, akik Ráday megjelenésével hatalmuk jelentős részét elveszítették és személyében is irritálta őket a biztos ellentmondást nem tűrő magatartása, a parlamenti ellenzék, amely újabb eszközt látott a kormány elleni támadásokhoz, végül az igazságügy- miniszter, aki a jogszerű működés iránti elkötelezettségén túl - Rádayhoz hasonlóan - presztízskérdést csinált az ügyből.
     Vizsgálataink lezárásaként már csupán egyetlen fontos kérdésre kell választ adnunk. Sikerrel járt-e a védelem taktikája és a bíróság felmentette-e a vádlottakat? Az érdekesebb tárgyalásokról korábban részletesen beszámoló Szegedi Híradó a Löbl-üggyel kapcsolatban viszonylag szűkszavú, az újság hasábjait az ekkor folyó képviselőválasztás eseményei töltik meg. Így Löbl Jakab perének részleteit sem ismerjük, csak annyi bizonyos, hogy 1872. június 11-én 3 évi börtönre ítélik.22 Löbl Illés és Lipót ügyét július 22-én tárgyalták és az ügyész által beterjesztett bizonyítékok között rendkívüli a hasonlóság. Mindkét esetben a börtönben történt vallomásra illetve a cellatársnak történt beismerésre hivatkozik, ezekre építi vádbeszédét. A lopással gyanúsított Lipót kihallgatásakor állítólag bevallotta tettét, majd "később ezen vallomását visszavonta, s állítja, miszerint azt csak a vele egy börtönben levő Feierlicht Ármin tanácsára, unszolására és fenyegetésére tette volna..."23 Ügyvédje később ezt megerősítette, hozzátéve, hogy a cellatárs veréssel kényszerítette védencét a hamis vallomás megtételére. Az édesapa, Löbl Illés perét ugyanaznap tárgyalták: "Ez orgazdasági bűntény alapja Bajdor János szegedi várbeli rabnak följelentésében rejlik. Ugyanis Löbl Illés vizsgálati fogsága alatt nevezett hírneves rablóval levén egy börtönben elzárva, bizalmas társalgása közben bizonyos orgazdasági esetről tett előtte említést, miről Bajdor a vizsgáló-bíróságot értesítette."24 A 3 rablógyilkosságban, 14 rablásban, 38 lopásban és számos orgazdaságban való bűnrészesség miatt később életfogytiglanra ítélt Bajdor sajátos szerepét már tisztázta a történettudomány. A "kecskeméti banda" tagjainak elítéléséhez ő szolgáltatta a bizonyítékokat, a börtönben rendszeresen besúgói feladatokat vállalt és ezért különleges kedvezményekben részesült. Napközben szabadon járhatott a börtönben és konyhaszolgálatra osztották be. Állítólag ő volt Rózsa Sándor első cellatársa, neki sikerült szóra bírnia a híres betyárt.25 A bíróság Bajdor vallomásának igazságtartalmát nem vonta kétségbe és meglehetősen gyenge, közvetett bizonyítékok alapján az ekkor már szabadlábon védekező (!) Löbl Illést orgazdaságért a jogerőre emelkedéstől számított egy évi börtönre ítélték. Fia, Lipót ugyanezen a napon lopásért három évi "fogság"-ot kapott.
 
 

Jegyzetek

1 A kérdést részletesen tárgyalja: Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. (Gyula, 1964.)
2 Magyar Országos Levéltár, Szegedi Királyi Biztosság (MOL K 151) 1. cs. 1869. 110. sz.
3 Ráday Gedeon életéről ld. Csapó Csaba: Életrajz és mentalitás. Ráday Gedeon elfelejtett élete. Aetas, 2002/2-3. 55-83.
4 MOL K 151 1. cs. 1869. 23.
5 Lásd erről részletesen: Csapó Csaba: A szögekkel kivert "Ráday-bölcső". Egy várbörtön anatómiája. Korall 2000/2. 93-109.
6 MOL K 151 23. cs. 1871. 2310. és uo. 24. cs. 1871. 3097.
7 Csapó 2000. 107. old.
8 pl. MOL K 151 29. cs. 1871. 6923. sz.
9 MOL K 151 24. cs. 1871. 3097. sz.
10 MOL K 151 1. cs. 1869. 23. sz. és Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét város kapitányi hivatal iratai, 378/1869. sz.
11 MOL K 151 23. cs. 1871. 2310. sz.
12 uo.
13 MOL K 151 23. cs. 1871. 2542. sz.
14 Lásd erről részletesen Csapó Csaba: Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság a korabeli sajtó tükrében. Magyar Könyvszemle 2001/4. sz. 467-473, különösen 469. old.
15 MOL K 151 24. cs. 1871. 2627. sz.
16 Képviselőházi Napló 1869-1872. XVI. k. 315-355. old.
17 uo. 334. old.
18 Szegedi Híradó 1871. június 18.
19 MOL K 151 25. cs. 1871. 6749. sz.
20 MOL K 151 23. cs. 1871. 2542. sz.
21 uo. Themisz a görög mitológiában az igazság jövőbelátó istennője, az isteni és emberi jog fenntartója, a törvényes világrend megszemélyesítője.
22 Névmutató a delegált törvényszékek által elítélt foglyokról. MOL K 151 73. kötet
23 Szegedi Híradó 1872. július 24.
24 Szegedi Híradó 1872. július 26.
25 Lásd erről részletesen: Fári Irén: Szegedi betyárfényképek. Adatok a betyárkérdéshez Ráday Gedeon királybiztos idejéből. In: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Történeti Tanulmányok. Studia Historica 2. Szeged, 1999. 448-451. old.