|
CSAPÓ CSABA
A
Löbl-ügy
Egy szegedi
gyanúsított érdekérvényesítő- képessége az 1870-es
években
A kiegyezési törvény
elfogadásával új korszak kezdődött a magyar történelem- ben. A
szabadságharc leverését követő csaknem két évtizedes passzivitás után újra
megnyílt a lehetőség a liberális politika folytatása, esetleg demokratikus
irányú továbbfejlesztése előtt. A magyar történettudomány jelentős eredmé-
nyeket mutathat fel annak vizsgálatában, hogy a vágyak és lehetőségek
ütközése milyen feszültségeket okozott a sokkal inkább mesterségesen
létrehozott, semmint organikusan kifejlődött rendszer működésében.
Viszonylag széles ismeretekkel rendelkezünk a politikatörténet eseményeit,
a jogi garanciák érvényesülését és a gazdaság fejlődését illetően, az
utóbbi másfél-két évtizedben pedig megkezdték a felzárkózást a
társadalomtörténet művelői is. A legfontosabb hatásuk talán abban
fogalmazható meg, hogy az évtizedeken átívelő, milliók életét befolyásoló
döntések helyett vizsgálatukat egyre inkább a hétköznapi élet színterére
helyezik, alapvetően megváltoztatva a magyar történelem iránt érdeklődő
olvasók gondolkodásmódját. Egyre kevésbé az arctalan tömeg az elemzések
tárgya, sokkal inkább egy-egy család vagy személy élet- és
gondolkodásmódja, a mindennapjait befolyásoló tényezők, események. Azt
azonban ne várjuk el, hogy ezek az "egyszemélyes történelmek" valaha
egységes egésszé álljanak össze. Ez nem lehet cél. Annyit azonban talán
sikerülhet elérni, hogy ezek az apró - és sok tekintetben talán
feleslegesen aprólékosnak tűnő - mozaikok érthetőbbé teszik elődeink
gondolkodásmódját, átélhetőbbé személyes történelmüket és ezek
"összessége" jelentősen bővíti ismereteinket a korszak egészének
megértésében. Az alábbiakban egy
ilyen lényegtelennek tűnő, véleményem szerint azonban szimbolikus
mozzanatokban bővelkedő eseménysorozat vizsgálatára teszek kísérletet. A
kérdés a következő: a külvilág kirekesztésével a szegedi várbörtönbe zárt
előzetes letartóztatottnak lehetősége van-e arra, hogy az állam minden
törvényes eszközével rendelkező királyi biztossal szemben bebizonyítsa
vélt vagy valós igazát? Az általánosságban feltett kérdésre adott
válaszunk kétséget kizáróan: nem. A vizsgált személy tekintetében azonban
- minthogy jó anyagi körülmények között élő és amint az időközben
kiderült, befolyásos kapcsolatokkal rendelkező kereskedőről van szó - a
felelet már nem ennyire egyértelmű. A dilemma eldöntéséhez mélyebbre kell
ásnunk, ezért tekintsük át röviden a Löbl Illés letartóztatásához vezető,
azt megelőző eseményeket. A dél-alföldi
betyárvilág kezdetei már a Rákóczi-szabadságharc leverését követő években
kimutathatóak, de igazi fénykorát a 19. század második felében
élte.1 1849. novemberében az állandó
rablások és a feszült politikai helyzet miatt az egész kerületben
elrendelték a polgári rögtönítélő bíráskodás bevezetését. A rendelet a
tolvajokra, rablókra, útonállókra terjedt ki, kivétel nélkül akasztófát
ígérve az elfogottaknak. A razziák eredményeként a rabok száma annyira
megemelkedett, hogy sok börtönben már nem is tudták őket elhelyezni, ennek
ellenére a betyárvilágot csak 1852-ben sikerült hosszabb időre
felszámolni. A tömeges rablások és útonállások újabb, 1862-1864 közötti
időszaka abban különbözött lényegesen az 1849-1852 közötti évektől, hogy
ekkor elsősorban a nagyobb betyáregyéniségek köré tömörült kisebb
bandákról van szó. A gazdasági-társadalmi gondok ekkor nem kapcsolódtak
össze politikai válsággal, az őket üldöző apparátus pedig sokkal
felkészültebb, gyakorlottabb volt. Ennek ellenére az Alföld déli részén
1863-ban ismét életbe léptették a rögtönítélő bíróságokat, amelyek
tevékenységét évente meghosszabbították.2 1867 után a
szegénylegények rablásai ismét elszaporodtak, amihez hozzájárult az
általános politikai bizonytalanság, valamint a csendőrség feloszlatása
után visszaállított csendbiztosi-pandúr rendszer működésének nehézkessége.
A magyar kormány 1869-ben Szegeden a királyi biztosi rendszer korábban jól
bevált gyakorlatához folyamodott, aminek 1867 után Magyarországon - a
politikai mellett - közbiztonsági előzményei is voltak. A királyi biztos
kiküldése tehát nem hatott az újdonság erejével, és bizonyos mértékig
ugyanígy vélekedhetünk a feladatra kiszemelt Ráday Gedeon kiválasztásáról
is. Az 1829-ben régi nemesi családból született Ráday iskoláit Pozsonyban,
Pesten, a selmeci evangélikus líceumban és a kecskeméti főiskola jogi
fakultásán végezte, majd Pest megyénél segédfogalmazóként helyezkedett
el.3 1848-49-ben fiatal kora miatt csak
kisebb minisztériumi feladatokra vállalkozhatott, ezért később elkerülte a
bírósági felelősségre vonást, a család birtokán gazdálkodott. 1865-től a
főrendiház tagja, később jegyzője. 1867-ben osztálytanácsosként a
belügyminisztérium rendőri osztályának lesz a vezetője, amelyhez - miután
minden tapasztalat nélkül foglalta el állását - minden bizonnyal magas
pártfogóra volt szüksége. 1869-72 között töltötte
be a szegedi királyi biztosi tisztséget, majd - kisebb megszakítással -
1884-ig a képviselőház, eközben két évig a közös ügyek ellenőrzésére
megválasztott delegáció tagja. Ekkor végleg szakított a politikával, a
Honvédelmi Minisztériumban különböző osztályok vezetését bízták rá.
1892-es nyugdíjba vonulását követően különböző bankok, vállalatok
igazgatótanácsi tagja, ahol feltételezésünk szerint nem - a minden
bizonnyal hiányzó - szaktudására, hanem sokkal inkább az évtizedek alatt
összegyűjtött politikai kapcsolataira számíthattak. Felesége halálát
követően teljes visszavonultságban élt, 1901 novemberében lakásán érte a
halál.
Ráday 1869 januárjában kezdte meg szegedi tevékenységét, amelyet a
kinevező okirat "az alsó tiszai vidéken megzavart közbiztonság
helyreállítása és az ezzel egybefüggő bűnügyi elővizsgálatok"
teljesítésében jelölt meg. Működési területe alapvetően Csongrád és Csanád
megyék, a Jászkunság kiskun területe, valamint Szeged és Kecskemét szabad
királyi városokra terjedt ki. Szükség esetén - saját belátása szerint -
azonban tevékenységét kiterjeszthette Békés, Torontál, Pest, Arad és Bács
megyék, valamint Szabadka szabad királyi város területére is.4 A királyi biztosság négy éve alatt ragaszkodott
néhány alapelv betartásához, amelyek az eredményességet alapvetően
meghatározták. Vizsgálatunk szempontjából fontosnak tekinthető, hogy soha
nem alkalmazott helyi illetőségű lakosokat - és ezzel megkerülte a baráti,
gazdasági, politikai kapcsolatokat -, illetve a vizsgálatok megindításakor
nem vette figyelembe a gyanúsítottak származását, anyagi viszonyait. A
letartóztatottakat a szegedi várbörtönben helyezték el, és teljesen
elzárták a külvilágtól. Az információhiány miatt olyan rémhírek terjedtek
el az országban, hogy a rabokat kínozzák, éheztetik és élve még senkinek
nem sikerült elhagynia a várat. Bár a mendemondáknak volt némi alapjuk,
összességében elmondható, hogy az előzetes letartóztatottak sok
tekintetben jobb körülmények közé kerültek, mint az ország bármely más
börtönében.5 A rémhírek hatására azonban a
bűnözők igyekeztek láthatatlanná válni, időlegesen "tisztességes" munkát
vállaltak, vagy az ország más vidékeire helyezték át működésüket, a
letartóztatottak pedig beletörődtek helyzetükbe, és megadóan várták sorsuk
jobbra fordulását. Ráday működésének első
néhány hónapjában jelentős eredményeket mutathatott fel. A rablóbandákat
felszámolta, a nagy visszhangot kiváltó esetek tetteseit kinyomozta, a név
szerint ismert bűnözőket elfogatta. Tevékenységét ezért hamarosan
kiterjesztette a korábbi években, évtizedekben elkövetett bűncselekmények
nyomozására, és nagyobb hangsúlyt helyezett a háttérben meghúzódó megbízók
és orgazdák felderítésére. Így került a képbe a Löbl-család, amelynek
kétes ügyeit a korábbi megyei csendbiztosok és pandúrok nem tudták, vagy -
egy-egy utalás szerint - nem akarták megoldani. A Löbl-családról a
kutatások jelenlegi állása szerint sajnos nagyon keveset tudunk. Az egyik
főügyészi jelentésből annyi mindenesetre kiderül, hogy a családfő, az
újsziváci illetőségű, izraelita vallású Löbl Illés 55 éves, 9 gyermeke
van, "több ház tulajdonosa, földbirtokos, gabona és rőfös kereskedő és
gazdálkodó"6. 1866-tól újsziváci
postamester, de a gyakorlati munkát hozzá nem értése miatt a viszonylag
gyakran váltogatott expeditorokkal végeztette. A korábbi ügyek áttekintése
során a királyi biztos beosztottai arra a következtetésre jutottak, hogy a
Löbl család által tett feljelentésekben számtalan ellentmondás található,
ezért Illés két fiát, Jakabot és Lipótot 1870 novemberében letartóz-
tatták. Összesen 15 ügyben indították meg velük szemben az eljárást, annak
ellenére, hogy egy-egy kétes hitelű tanúvallomást leszámítva semmit nem
tudtak bizonyítékként felmutatni. Az említett ügyészi jelentés számba
veszi a postán történt sikkasztási eseteket, amelyekben kétségtelenül
található néhány közös vonás. Gyakran tűntek el kisebb-nagyobb összeget,
amelyeket a Löbl család feje kifizettetett a beosztottaival, majd
többnyire feljelentés nélkül elbocsátotta őket. Ez arra engedett
következtetni, hogy a lopásokhoz a postamesternek és fiainak is lehetett
némi köze, a beosztottakat pedig csak a feljelentéstől való félelem és a
teljes kiszolgáltatottság késztette fizetésre. A nyomozást egy idő után
kiter- jesztették Illésre is, és meggyanúsították postai sikkasztásokkal,
lopott ökrök orgazdaságával, bírói zár alá vett tárgyak elsikkasztásával
és hamis bankjegyek terjesztésével. A nyomozati iratok
egy-egy utalása azonban arra enged következtetni, hogy a családfő a
meggyanúsítást nem feltétlenül a bizonyítható érintettségével, hanem a
háttérben kibontakozó szervezőképességével váltotta ki. A hasonló
esetektől eltérően ugyanis nem vette szó nélkül tudomásul fiainak
letartóztatását, és minden követ megmozgatott szabadon bocsátásuk
érdekében. Ügyvédeket fogadott, a sajtóhoz fordult - egyelőre hatástalanul
-, a hivatalos idézés ellenére a kihallgatáson nem jelent meg, és ezzel
kiváltotta Ráday haragját. Talán a felfokozott érdeklődésnek is
köszönhető, hogy a királyi biztos a korábbi ügyektől eltérően igyekezett
betartani a törvényes utat, bár, amint azt a későbbiekben látni fogjuk,
ebben nem szerzett túl nagy gyakorlatot, annak ellenére, hogy ekkor már
három éve irányította a "betyárvilág" felszámolását és több száz
letartóztatásra került sor. A törvényes út betartásának példájaként
említhetjük, hogy a Löbl-testvérek letartóztatása után Ráday egyáltalán
jelentést tett a szegedi ügyek tárgyalására kirendelt bíróságnak az
esetről, összefoglalva a rájuk vonatkozó bűntetteket és a bűnösségüket
igazoló "bizonyítékokat". Arra azonban érthető okokból nem tért ki, hogy a
jelentés elkészítéséhez miért volt szükség 5 hónapra. Ez az időszak
azonban vélhetően csak Jakab és Lipót számára lehetett hosszú, a szegedi
eseteket tekintve az átlagot ez meg sem közelítette. Az 1870-ben
letartóztatottak ugyanis a bírósági ítélethozatalig átlagosan 26,6 hónapot
töltöttek előzetes letartóztatásban és 42,2 %-uk közben meg is
halt.7 Számtalan olyan példát ismerünk,
amikor a rabokat hónapokkal az őrizetbe vételüket követően még csak ki sem
hallgatták, sőt sokan azt sem tudták, hogy miért tartóztatták le
őket.8 A vádak alaptalansága vagy a
bizonyítékok hiánya pedig a Löbl-testvérek esetében annyira egyértelmű
volt, hogy még a Rádayval jó kapcsolatban álló főügyész is kénytelen volt
kijelenteni: "a letartóztatott két Löbl testvér és azoknak szabadlábon
lévő atyjuk, Löbl Illés ellen ezen vizsgálati iratok szerint fölmerült 15
rendbeli vád iránt megindított vizsgálat közül még egy is alig jutott el
azon fokig, hogy a fenn forgó s a vádlottakra nézve valóban terhelőknek
mutatkozó vádak érdemleges elbírálás végett törvényszéki tárgyalás alá
terjesztethetnének."9 Ennek azért volt
jelentősége, mert elismerték az eddigi nyomozás eredmény- telenségét,
másrészt az ügyet további vizsgálatokra Rádaynak adták vissza, aki ebben a
tekintetben immár korlátok nélkül, bírósági jóváhagyással folytathatta
tevékenységét. A két fiú szabadlábra helyezési kérelmét a nyomozás
érdekeire hivatkozva elutasították, Löbl Illést pedig érintettsége és az
együttműködés hiánya miatt letartóztatták. Az eddig sem a
megszokott menetrend szerint alakuló ügy akkor vett újabb fordulatot,
amikor Ráday megkapta Horvát Boldizsár igazságügyminiszter 1871. április
18-án írott levelét, akinél panaszt tettek a Löbl család tagjainak
"alaptalan gyanúból" történt letartóztatása miatt. A királyi biztos
későbbi ingerült leveleinek megértéséhez tudnunk kell, hogy az
igazságügyminiszter nem volt Ráday felettese, de kötelességei közé
tartozott a bíróságok és az államigazgatás minden szintjén a törvényességi
felügyelet. A vizsgálatokat vezető személy kiválasz- tásáért és az
eredményességért a belügyminiszter vállalta a felelősséget, ő biztosította
a szükséges anyagiakat, az esetleges vitás kérdésekben megfelleb-
bezhetetlen volt a döntése. Ráday ezt pontosan felmérte, soha nem
kérdőjelezte - kérdőjelezhette - meg az utasításokat, és mindenkor
törekedett a bizalmas viszony kiépítésére, majd annak gondos
fenntartására. Jelentéseiben számta- lanszor hivatkozik a korábbi szóbeli
beszámolókra, ezek hangneme gyakran túlmutat a hivatali érintkezés
szabályain, egy-egy esetben kifejezetten baráti. A belügyminiszter
"gyámkodása" után ezért érhette váratlanul az igazságügy- miniszteri
levél, amely a Löbl-üggyel kapcsolatban két szinten is magyaráz- kodásra
késztette, és egy hosszú hónapokig tartó vitának lett a
kiindulópontja. A fontosabb és hosszú
távon kétségtelenül zavarokat okozó kérdés az illetékességi vita volt,
aminek az előzményei a királyi biztosság megalakulásához nyúlnak vissza.
Bár ennek története kezdetben nem választható el élesen a Löbl-ügytől -
miután e nélkül talán továbbra is a mélyben, látens veszély- forrásként
élt volna tovább -, később mégis elvált attól, és egy minden korábbinál
élesebb összecsapást indukált a két érintett fél között. A Ráday
kinevezését és feladatait a törvényhatóságokkal közlő 1869 januári
belügyminiszteri rendelet a királyi biztos hatáskörét a következőképpen
szabályozta: "...elkerülhetlenül szükségesnek találtam arról gondoskodni,
hogy valamint az újabb bűnös merényletek megakadályozását czélzó
intézkedések, úgy a már elkövetett bűntettek tetteseinek kipuhatolását s
kézrekerítését tárgyazó nyomozások s rendelkezések szálai, nem különben a
kézrekerített bűntettesek ellen azon irányban és azon határvonalig
folytatandó vizsgálatok keresztül vitele is, melyek további bűnrészesek
kipuhatolása czéljából szükségesek, egy kézben
összpontosíttassanak."10 A rendelet tehát
viszonylag pontosan szabályozza Ráday mozgásterét, tevékenysége a tettesek
elfogásával és kihallgatásával lezárul, a további lépések már nem az ő
hatáskörébe tartoznak. Erre hívja fel a figyelmet az igazságügyminiszter
már említett 1871 áprilisi első levelében is: "Az Alföldön megzavart
közbiztonság helyreállítása végett szükséges közigazgatási intézkedések
Méltóságod hatáskörébe tartozván, a gyanú szálainak nyomozása, a gyanúval
terhelt egyéneknek ideiglenes letartóztatása is, mint rendőri hivatás, a
királyi biztos teendőinek tárgyát képezi: azonban a vizsgálati fogságnak
fenntartása vagy megszűnte iránt, [...] a tulajdonképpeni bűnvádi
vizsgálat, a bírósági eljárás kizárólagos feladatát képezi; aminek
múlhatlan folyománya - hogy a rendőrileg letartóztatott egyének
szabadlábra helyezése, vagy vizsgálati fogságban való tartása iránt, az
illetékes bíróság határozata a letartóztatás után azonnal kikérendő, s
hogy a bíróság határozata ellen - mind a tiszti ügyésznek, mind pedig a
letartóztatottnak joga van a felsőbb bírósághoz felebbezni."11 Mit tesz ilyenkor egy kötelességtudó hivatalnok?
Köszönettel veszi a miniszter figyelmeztetését, és a továbbiakban betartja
a szabályokat. Jól érzékelhetően ezt várta el tőle az igazságügyi tárca
vezetője is, hiszen már jó előre félreértéssel magyarázta Ráday eddigi
felfogását feladatáról. Ő azonban nem fogadta
el a különösebb presztizsveszteség nélküli vissza- vonulás lehetőségét.
Válaszában egyértelművé tette, hogy tisztségét 1869-ben csak azzal a
feltétellel vállalta el, hogy "szabad kezet" kap az ügyek felgön-
gyölítésére, a "száraz törvényes formákat" mellőzheti. Felfogásának
helyességét pedig igazolják az eddigi eredmények és azok kedvező
fogadtatása. A továbbiakban törvényeket és rendeleteket idézve hosszasan
kioktatta az igazságügyminisztert a jogértelmezés mikéntjéről, a rendszer
megváltoztatása esetére elhárítva magától a további felelősséget. A
korábbi szabályozás fenntartását azért tartotta nélkülözhetetlennek, mert
a tolvajokat és rablókat viszonylag könnyen el lehetett fogni, viszont
"most következvén azok befogatása leginkább, kik ügyesebbek,
tekintélyesebbek és vagyonosabbak lévén, pártfogó, tanácsadó és
védelmezőkben hiányt nem szenvedendnek... Ott, hol eddig panasz úgyszólván
elő nem fordult, az eljárás mindenki által majdnem lelkesedéssel
helyeseltetett, ma midőn az első gazdag ember és befolyásos, s a
vesztegetéshez - az ellene felmerült bűnügyi vizsgálatok világos
tanuskodása szerint - gyakorlatilag hozzászokott zsidó befogatása kerül
elő - bár ellene a törvény merev formái sem alteráltattak, - máris
tekintélyes polgári ügyekkel foglalkozó ügyvédek, kereskedelmi üzlettársak
és hihetőleg magánérdekektől vezérelt független és tekintélyes egyének
alakulnak akadályozkodó ligává, elismerésben részesült eljárásom ellen
nehézségeket gördítve, - legalább meggyőződésem szerint - magokat a
közvélemény ítéletének téve ki."12
A konkrét
üggyel kapcsolatban az a véleménye, hogy a korábbi vizsgálatok a Löbl
család jó kapcsolatai és vagyona miatt nem értek el eredményt, fiai
védelmében Löbl Illés még kormányzati és törvényhozási körökkel is jó
viszonyt ápol. Meggyőződése, hogy az igazságügyminisztériumból szándékosan
szivárog- tatnak ki információkat, a miniszter és a királyi biztos közötti
"legbizalmasabb természetű érintkezés" tartalmát a család másnap
ismeri.13 Ráday és az
igazságügyminiszter utalásai nem hagynak kétséget afelől, hogy az
ellentéteket Löbl Illésnek a befolyásos kapcsolataival sikerült
kiprovokálnia, amely ezek után önálló életet élt. Egyre kevésbé számított
a konkrét ügy, fontosabbá vált a presztízs, amely később személyeskedésbe
torkollott. Érdekes módon ez nem oldódott meg Horvát Boldizsár
igazságügyminiszter kormányból történt 1871. június 5-i kilépésével, mert
Bittó István még határozottabban kiállt az igaza mellett. Ehhez minden
bizonnyal hozzájárult az is, hogy Löbl Illés felesége a védelem
megszervezésébe egyre inkább bekapcsolódva újabb és újabb vádakat
fogalmazott meg Ráday ellen. Teljesen
váratlanul, még 1871 májusában példátlan kirohanást intézett ellene az
ország legolvasottabb lapja, a kormány félhivatalosának számító Pester
Lloyd, amely alapjaiban forgatta fel a sajtó királyi biztossággal
kapcsolatos beidegződéseit. Eddig ugyanis az ellenzéki újságok
természetükből fakadóan támadták, a kormánypártiak pedig ugyanilyen
következetességgel védték Rádayt, majd ekkor a szerepek immár véglegesen
felcserélődtek.14 Ez a váratlan helyen és
időben bekövetkezett támadás azért érhette felkészületlenül, mert nem
vette komolyan a család ügyvédje által néhány nappal korábban írt és
burkolt fenyegetést tartalmazó levelet. A jogi képviselő ebben ismételten
számon kérte a királyi biztoson a Löbl-testvérek látogatásának
megtiltását, majd elég egyértelműen figyelmeztette: "Ne tagadja meg kérem
ezen oly szerény kérelmet, s ne hozzon engem és a családot ismét oly
kellemetlen helyzetbe, hogy ily csekélységért ismét a ministeriumhoz
kelljen folyamodnunk. Én szavamat adtam Méltóságodnak, hogy egy lépést sem
akarok másutt ez ügyben tenni, csak közvetlenül Méltóságodnál, és ezt meg
is akarom tartani, de ha a családnak még azon csekély kérelmét sem veszi
Méltóságod figyelembe, hogy a gyermeket láthassák: akkor kénytelen leszek
arra a meggyőződésre jutni, hogy Méltóságod nem méltányolja a családnak
ezen jogos kérelmét, vagy azon meggyőződésben van, hogy a gyermekeknek még
csak látását sem engedheti meg anélkül, hogy erre is különösen a
ministerium ne intézkedjék, s így maga utal mintegy engem arra, hogy az ez
iránti lépéseket felsőbb helyen tegyem meg."15 Hogy a Löbl-ügytől nem
függetleníthető és jól összehangolt akcióról van szó, az az egy héttel
későbbi képviselőházi felszólalásokból válik egyértelművé. 1871. májusában
került az alsóház napirendjére a szegedi királyi biztosság költségeinek
újabb egy évre történő megszavazása, és bár a kormánypárti többség miatt
ennek elfogadása nem forgott veszélyben, az előjelek nem sok jót ígértek.
Néhány héttel korábban ugyanis több képviselő panaszos leveleket kapott,
amelyekben az általunk ismeretlen szerzők Ráday szegedi tevékenységének
árnyoldalaira hívták fel a figyelmet. Az ellenzéki Hodossy Imre írásban
beadott kérdéseire sem a bel-, sem az igazságügyminisztertől nem kapott
választ, ezért a képviselőház május 25-i ülésén olvasta fel
interpellációját. Ennek tartalma - bár szinte kizárólag kérdéseket
fogalmaz meg - kísértetiesen hasonlít a Löbl család által felvetett, majd
a Pester Lloydban részletesen is kifejtett problémákhoz: Ráday
hatásköre illetve ennek túllépése, a rabok jogainak be nem tartása és
vallomásuk kínzással - a "spanyol inquisitio módjára" - történő
megszerzése, a Löbl-ügy fejleményei. A váratlanul hosszú, két napig tartó
vitában a képviselőház csaknem minden pártárnyalata megszólalt,
részletesen ismertetve a kérdéssel kapcsolatos álláspontját.16 A parlament működésének sajátosságait és a
felszólalások tartalmát elemezve feltételezhető, hogy a társadalom
szélesebb rétegeit élénken érdeklő problémakör jóval túllépett eredeti
fontosságán, és Ráday személyén kívül már az egész kormány számára
kellemetlenné vált. Talán ezzel is magyarázható, hogy a belügyminiszter a
Löbl-ügy vizsgálatában tapasztalható visszaélésekkel kapcsolatban, a "cél
szentesíti az eszközt" elv kritikátlan érvényesítésével a következőképpen
nyilatkozott: "a bíró ítélni fog az ügy fölött és midőn az ítélet meg lesz
hozva: akkor mondhatunk csak bírálatot a fölött, vajon Ráday Gedeon gróf
helyesen járt-e el vagy sem". A Ráday elleni
koncentrált és egyre erősödő támadás természetesen a vidéki társadalomban
is megerősítette a korábbi ellenérzéseket. Részben ennek tudható be, hogy
az eddig feltétlen támogatójának számító Szegedi Híradó is ellene
fordult, a továbbiakban rendszeresen helyt adott a királyi biztosságot
bíráló véleményeknek. Hogy nem pillanatnyi hangulatváltozásról, hanem egy
hosszabb folyamat végső eredményéről van szó, azt a szerkesztőség ezt
kommentáló rövid véleménye bizonyítja: "ha tovább is hallgatunk [a
visszaélésekről Cs. Cs.], a már régóta forrongó helyi közvélemény
múlhatlanul ellenünk fog zúdulni és méltán."18 A sajtó és a politikai
elit mellett a nyomásgyakorlásnak egyetlen színtere maradt, ahol a védelem
még nem fejtett ki érdemleges tevékenységet, ez pedig az uralkodó
figyelmének felkeltése. Bár a király meghatározó szerepe a magyar
politikai életben elvitathatatlan, személyének megítélése a közvéleményben
ekkor még meglehetősen ambivalens. Talán ezzel magyarázható, hogy Löbl
Illés felesége utoljára, mintegy végső mentsvárként fordult Ferenc
Józsefhez 1871 szeptemberében írott levelével. Bár ennek tartalma
számunkra nem árul el új információt, döntően megismétli a Rádayval
kapcsolatos korábban már ismertetett vádakat, egy rövid félmondat miatt
mégis figyelemre méltó. Kéri, hogy az ügyet az igazságügyminiszter útján
intézzék el, Bittó István nevét pedig kétszer aláhúzták, nyomatékosítva
személyének fontosságát.19
A sajtó
támadásai, a képviselőházi vita, az uralkodónak írott levél gyakorlatilag
csak kiegészítették az igazságügyminiszterrel folytatott, hónapok óta
tartó levelezést, de kétségtelenül hozzájárultak a feszültség
növekedéséhez. Ezért nem okozhatott meglepetést, hogy a vitát végül a
miniszter - még az udvarias megszólítást is nélkülöző, kemény hangnemben
megfogalmazott - fenyegető levele zárta le: "Meghagyom továbbá, hogy
Méltóságod az előbbi rendeleteimben kötelességévé tett jelentést 8 nap
alatt - hozzám felterjeszteni - el ne mulassza. Ha netalán ezen rendeletem
sem változtatná meg Méltóságodnak az itteni meghagyásokkal szemben
követett magatartását: ez esetre kénytelen leszek a fennforgó
körülményekről magamnak vizsgálat útján meggyőződést szerezni, s
intézkedéseimet közvetlen közegeim által foganatosíttatni."20 Ha mérleget szeretnénk
vonni az eddig ismertetett eseményekről, előzetes várakozásainkhoz képest
váratlan eredményre juthatunk. Az egyik oldalon egy királyi biztos, aki
jelentős összegekkel, politikai hatalommal, tekintéllyel, tapasztalattal,
helyismerettel, a kitűzött feladat elvégzéséhez szükséges közigazgatási és
bírósági támogatással rendelkezik, míg a másikon egy újsziváci illetőségű
kereskedő, aki csupán jelentős, de az államéhoz nem mérhető anyagi javakat
mondhat a magáénak. Ahogyan azt a bevezetőben is jeleztük, "normális"
viszonyok között a két oldal küzdelmének eredménye nem lehet kétséges. Az
események nem várt fordulatát azonban az okozta, hogy a Löbl-család
védelmét ellátó ügyvéd(ek) pontos helyzetfelismerése lehetőséget adott a
pontról-pontra kidolgozott taktika érvényesítésére. Az általuk szőtt
kapcsolati háló felderítése gyakorlatilag lehetetlen, de egy-egy utalás
mégis rávilágít annak mélységére. Az egyik korábbi levélből már idéztük
Ráday véleményét, aki tekintélyes ügyvédeket, köztiszteletben álló
személyeket, parlamenti képviselőket említ, az igazságügyminisztériumot,
sőt magát a minisztert is meggyanúsította. 1871. november végén írott
utolsó, keserű hangú levelében nem minden él nélkül jegyezte meg: "Themis
kormány palotájába gazok oly jártasokká lettek, mint azt Löblné
folyamodványa, jelesül annak a kormány intézkedéseket oly alapossággal
ismerő része világosan tanúsítja."21 Bár
Ráday vélekedését más oldalról sem megerősíteni, sem megcáfolni nem
tudjuk, a védelem valóban több alkalommal hivatkozott olyan miniszteri
intézkedésekre, amelyek hivatalosan nem juthattak a tudomására.
Az ügyvédek
tevékenysége a kétségtelen eredmények ellenére sem korlátozódott a
kapcsolatok kiépítésére és azok felhasználására, rövid távú, azonnal
érvényesíthető célokat is kitűztek, amelyekben szintén sikereket
mutathattak fel. Bár az azonnali szabadlábra helyezést nem tudták elérni,
a látogatások engedélyezésére, vagy a jobb börtönkörülmények
megteremtésére - állandó viták közepette - a királyi biztost sikerült
rákényszeríteniük. Ezek olyan eredmények, amit a négy év alatt
letartóztatott csaknem 1600 gyanúsítottból - leszámítva azokat, akiknek
rangjuk szerint "járt" a pozitív megkülönböztetés - ismereteink szerint
másnak nem sikerült elérnie. A különleges elbánást tanúsítja az is, hogy
Löbl Illés és két fia egyáltalán életben maradt, bizonyíthatóan megélték a
bírósági tárgyalást, bár további sorsukról nincsenek ismereteink.
Az ügyvédek
tevékenysége tehát kétségtelenül sikeres, de Ráday "vereségében" legalább
ekkora szerepet játszott helyzetének a konkrét ügytől független
megváltozása. 1869-ben szinte osztatlan lelkesedéssel fogadták, majd a
sikerek hosszú ideig elnyomták a bíráló hangokat. Két év alatt azonban a
szervezet túlnőtt eredeti feladatkörén és a közvélemény szemében egyre
inkább egy basáskodó, öncélú, tekintet nélkül vagdalkozó apparátus képe
jelent meg. Ez egészen addig nem jelentett problémát, amíg Ráday az
események irányítását minden szinten a kezében tartotta és nem volt
számottevő ellenfele. A Löbl-ügy nyilvánossá tétele azonban az addig
mesterségesen elfojtott indulatokat a felszínre hozta és hirtelen minden
oldalról támadni kezdték a királyi biztosság tevékenységét. A sajtó, amely
az információhiány miatt a híréhséget korábban képtelen volt kielégíteni,
a helyi politikusok és a közigazgatás vezetői, akik Ráday megjelenésével
hatalmuk jelentős részét elveszítették és személyében is irritálta őket a
biztos ellentmondást nem tűrő magatartása, a parlamenti ellenzék, amely
újabb eszközt látott a kormány elleni támadásokhoz, végül az igazságügy-
miniszter, aki a jogszerű működés iránti elkötelezettségén túl - Rádayhoz
hasonlóan - presztízskérdést csinált az ügyből. Vizsgálataink
lezárásaként már csupán egyetlen fontos kérdésre kell választ adnunk.
Sikerrel járt-e a védelem taktikája és a bíróság felmentette-e a
vádlottakat? Az érdekesebb tárgyalásokról korábban részletesen beszámoló
Szegedi Híradó a Löbl-üggyel kapcsolatban viszonylag szűkszavú, az
újság hasábjait az ekkor folyó képviselőválasztás eseményei töltik meg.
Így Löbl Jakab perének részleteit sem ismerjük, csak annyi bizonyos, hogy
1872. június 11-én 3 évi börtönre ítélik.22 Löbl Illés és Lipót ügyét július 22-én tárgyalták
és az ügyész által beterjesztett bizonyítékok között rendkívüli a
hasonlóság. Mindkét esetben a börtönben történt vallomásra illetve a
cellatársnak történt beismerésre hivatkozik, ezekre építi vádbeszédét. A
lopással gyanúsított Lipót kihallgatásakor állítólag bevallotta tettét,
majd "később ezen vallomását visszavonta, s állítja, miszerint azt csak a
vele egy börtönben levő Feierlicht Ármin tanácsára, unszolására és
fenyegetésére tette volna..."23 Ügyvédje
később ezt megerősítette, hozzátéve, hogy a cellatárs veréssel
kényszerítette védencét a hamis vallomás megtételére. Az édesapa, Löbl
Illés perét ugyanaznap tárgyalták: "Ez orgazdasági bűntény alapja Bajdor
János szegedi várbeli rabnak följelentésében rejlik. Ugyanis Löbl Illés
vizsgálati fogsága alatt nevezett hírneves rablóval levén egy börtönben
elzárva, bizalmas társalgása közben bizonyos orgazdasági esetről tett
előtte említést, miről Bajdor a vizsgáló-bíróságot értesítette."24 A 3 rablógyilkosságban, 14 rablásban, 38 lopásban
és számos orgazdaságban való bűnrészesség miatt később életfogytiglanra
ítélt Bajdor sajátos szerepét már tisztázta a történettudomány. A
"kecskeméti banda" tagjainak elítéléséhez ő szolgáltatta a bizonyítékokat,
a börtönben rendszeresen besúgói feladatokat vállalt és ezért különleges
kedvezményekben részesült. Napközben szabadon járhatott a börtönben és
konyhaszolgálatra osztották be. Állítólag ő volt Rózsa Sándor első
cellatársa, neki sikerült szóra bírnia a híres betyárt.25 A bíróság Bajdor vallomásának igazságtartalmát nem
vonta kétségbe és meglehetősen gyenge, közvetett bizonyítékok alapján az
ekkor már szabadlábon védekező (!) Löbl Illést orgazdaságért a jogerőre
emelkedéstől számított egy évi börtönre ítélték. Fia, Lipót ugyanezen a
napon lopásért három évi "fogság"-ot kapott.
Jegyzetek
1 A kérdést részletesen
tárgyalja: Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. (Gyula,
1964.) 2
Magyar Országos Levéltár, Szegedi Királyi Biztosság (MOL K 151) 1. cs.
1869. 110. sz. 3 Ráday Gedeon életéről ld. Csapó Csaba: Életrajz és
mentalitás. Ráday Gedeon elfelejtett élete. Aetas, 2002/2-3.
55-83. 4
MOL K 151 1. cs. 1869. 23. 5 Lásd erről részletesen: Csapó
Csaba: A szögekkel kivert "Ráday-bölcső". Egy várbörtön anatómiája.
Korall 2000/2. 93-109. 6 MOL K 151 23. cs. 1871. 2310. és
uo. 24. cs. 1871. 3097. 7 Csapó 2000. 107.
old. 8 pl.
MOL K 151 29. cs. 1871. 6923. sz. 9 MOL K 151 24. cs. 1871. 3097.
sz. 10 MOL
K 151 1. cs. 1869. 23. sz. és Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára,
Kecskemét város kapitányi hivatal iratai, 378/1869. sz.
11 MOL K 151 23. cs.
1871. 2310. sz. 12 uo. 13 MOL K 151 23. cs. 1871. 2542. sz. 14 Lásd erről részletesen Csapó
Csaba: Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság a korabeli sajtó
tükrében. Magyar Könyvszemle 2001/4. sz. 467-473, különösen 469.
old. 15
MOL K 151 24. cs. 1871. 2627. sz. 16 Képviselőházi Napló
1869-1872. XVI. k. 315-355. old. 17 uo. 334. old.
18 Szegedi Híradó
1871. június 18. 19 MOL K 151 25. cs. 1871. 6749.
sz. 20 MOL
K 151 23. cs. 1871. 2542. sz. 21 uo. Themisz a görög
mitológiában az igazság jövőbelátó istennője, az isteni és emberi jog
fenntartója, a törvényes világrend megszemélyesítője.
22 Névmutató a delegált
törvényszékek által elítélt foglyokról. MOL K 151 73. kötet
23 Szegedi Híradó
1872. július 24. 24 Szegedi Híradó 1872. július 26. 25 Lásd erről részletesen: Fári
Irén: Szegedi betyárfényképek. Adatok a betyárkérdéshez Ráday Gedeon
királybiztos idejéből. In: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve.
Történeti Tanulmányok. Studia Historica 2. Szeged, 1999. 448-451.
old. |
|