"Belül hordom az éjszakát, mint a dacot."
                                      P. L.: Reggel
 

Jellemzően sajátos, jelzetten egyéni úton közelíti meg Pintér Lajos a mostani, immár tizenharmadik önálló kötetében a költészet mibenlétének megfogalma- zását, és ezt a poétikailag soha egyértelműen, soha tökéletesen és soha végérvényesen nem definiálható szemléletet, a költészet kíméletlen, öngyötrő vállalkozás folyományaként létrehozott átértelmezésének az egyéni variánsát éltetni, megvalósítani, tárgyiasítani is igyekszik. Olybá tűnik, mintha most, túl válogatott verseinek gyűjteményén is (Fehéringes foglyok, 1998) a poézis mibenléte iránt tapogatózna, fürkészne, kutatna, a teljes lét megélése nyelvi kifejezésének lehetőségeit méricskélné, mintha arra lenne kíváncsi, hogy pányva nélkül meddig bírja a vers. Mennyire oldozhatja el magától, hogy a szó még vers maradjon, illetve mennyire oldozhatja föl a poétikai szabályok alól, hogy a mondat még versként működjön. Tizenkét kötet után pedig már nyugodtan foglalkozhatna versgyártással is. Ám a költőben talán ez a legméltányolandóbb, hogy folytonos kétellyel viszonyul alkotásához, annak tárgyához és annak módszeréhez. Pintér Lajos esetében a béklyójától oldott vers képtelen eltávolodni az őt létrehozó lírai éntől, vagyis a lírai én a játszma nyertese, ugyanakkor a poétikai szabályokat fölülírja a maga testéhez saját formát kereső költemény. Pintér Lajos költészete olyan széttartó erő- és irányvonalak összefogási kísérletét példázza, amelyek divergenciája akár ki is olthatná az egymásnak feszülő ható-tényezőket, érzelmi, értelmi, formai mezőket, és megsemmisíthetné a versből támadó impulzusokat, önmaguk körébe szólítaná és szorítaná a költeményeket, amelyek ily módon fekete lyukként tűnnének el a szemhatárról, magukba szippantva és egyneműsítve megsemmisítenék a szó és az akarás között ívelő bipoláris feszültséget. A kötet címe, ami a kötet fülszövege szerint azonos a 3 x 13 vers (én 39 helyett 44 szövegegységet számoltam a kötetben, és közülük lényegében csupán egy nem minősül versnek), szóval valamennyi vers közül az utolsó tárgyrag nélküli záró sorával azonos a kötetcím, ami már magában eleve feszült ségteremtő, hiszen egyéb helyeken, például tankönyvek címében inkább elképzelhető, mint egy verseskötet élén, az a cím, hogy Világnézetünk alapjai, de itt egy betűnyi eltolódás mindent fölborít, hiszen a verseskötet címe a prekondicionált olvasattal szemben, pontosan így hangzik: Virágnézetünk alapjai. A költői alaphelyzetnek és alapállásnak olyan pozicionálása ez, mint mondjuk a vajdasági Pap József néhány évvel ezelőtti kötete estében tapasztalhattuk, ahol a címbe egy zárójeles betű követelőzött be, és módosította az idillikus Kertészének címet Kert(v)észénekre, és változtatta az elíziumi ellankadást hosszan kitartott sikollyá, ami a kertként szemlélt világ és a világként szemlélt kert, a versként szemlélt kert és a kertként szemlélt vers pusztulásának tapasztalása fölött húzódik fenyegetően. Napjaink kiadványait szemlélve talán könnyedén át is siklanánk a cím fölött, valamiféle jópofáskodásról is szó lehetne, a "nagyot mondás" elemi - és marketing-vezérelte - szándékáról, de valahogy a kötet könyvészeti kivitelével, védőborítójának zsiger- és idegszál-ábrázolásig lecsupaszított alakjaival eleve fegyelmet sugároz, valami véresen komolyra, sőt, feltételezhetően halálosan komolyra utal. Nem az olvasót kívánja provokálni, vagy irritálni a könyv címe, látjuk, tapasztaljuk, érezzük, hanem éppen ellenkezőleg, itt minden vers, minden versmondat, és természetesen minden szó megszenvedte küzdelmét a túlélésért. A verssé válás bonyolult útvesztőjéből őket csalogatta új életre a költői ráció: verset képzett ott is, ahol előtte még nem volt vers, és ott is, ahol aligha várhattuk, hogy vers születik. Ez a kétutúság, az előtte nem, az utána meg ugyancsak nem azonos idejű választása Pintér Lajos költészetének legfőbb felhajtó ereje.
     Veszélyes játékot űz a költő: akár eligazodási hiányként, tájékozódási anomáliaként is értelmezhetnénk verseit, hiszen egyfelől a költészeteszmény tisztaságát, éterikus purizmusát foglalja versmondatokba, és szavakba(!), eltüntetve a költői (ön)tudatosságra való rálátást biztosító látószögek takarásait, és bizonyítván, hogy a költészetet nyelv-filozófiaként éli meg, másfelől pedig tökéletes versmondatokban, hosszúversekben, egymásba átfonódó költemény-sorokban pedig a lét realitásaira reflektál, azokat leviszi az élet mindennapi történéseinek szintjére és a személyes élményen keresztül olyan közösségi tapasztalatokra utal, ami a vers nyelvfilozófiai értelmezésével szemben a közösségelvű képviseleti megnyilatkozásra utal. Bár két, ám akár több megszólalási mód is elegyedik ebben a kötetben, s talán ez az elegyedés a kulcsszó, bár megközelítőleg az átívelés, az egybefonódás, a szólamba orkesztrálódás is fedné azt a jelenséget, amit Pintér Lajos könyvében tapasztalhatunk: a versbeszéd olyan szélsőségek között változik, mint a szó, a szóhoz fűzött költői jegyzet, valamint a zsánerképet idéző hosszúvers, illetve a hosszúversekből kialakított füzér. S még az se mérvadó e kötet megítélésében, hogy a költemények a gyermeki szótártól az álom-mondatokon keresztül a racionálisan komponált versekig terjedő széles skálán mozognak, hanem azok a csomósodási pontok, amelyek szinte hálószerűen fogják egybe Pintér Lajos költészetének divergens vektorait. A versek olvasása félrevezethet e csomópontok kitapintási kísérletében, feltételezhetően motívumokat, ismétlődő toposzokat keresnénk és vélnénk felismerni a versmondatokban, meg is találnánk őket, mert ténylegesen léteznek, ám nem ezek a fontosak, hiszen ahogy itt, máshol is előfordulhatnak, az első, a tizenharmadik és a huszonkettedik kötetben is, hiszen mégsem annyira forgandó a világ, hogy egyszerre lenullázza a költő élményeit és egy új tapasztalati terepre vezesse őt. Állandóbb, hosszabb távon működő dolgokról van szó, ráadásul nagyon egyszerű, hétköznapi, mindannyiunkal minden nap megtörténő jelenségekről, az álomról és az ébrenlétről. E két, egymással teljesen ellentétes megnyilvánulású, egymástól merőben eltérő élményeket generáló állapot Pintér Lajos költészetének meghatározója és magyarázat a poézisében feszülő ellentétek összefogására.
     Az álom ugyanis, amit Pintér Lajos a költői mivoltot kissé felstilizálva, kissé fetisizálva, költészetének egyik alapmotorjaként él meg és tudatosít a kötetében, tulajdonképpen kapu az élet és a valóság között, tehát valahonnét a nem-lét, hiszen az álom lényegében egy kicsit halál is, tehát a nem-lét kapujából a realitásra nyíló átjáró, mert az álomból felébred az álmodó, és ilyenkor a kettősséggel szembesül: az álom múltjával és a valóság jelenével. Ugyanilyen feltáró, sőt, majdhogynem kinyilatkoztató szerepe van az ébrenlétnek Pintér Lajos költészetében. Az ébrenlét a magasabb szférák közötti tudatos átjárhatóság megkérdőjelezett lehetősége: az ébrenlét a lét és a nemlét, pontosabban a tapasztalati Valami és az imaginárius Semmi közötti kapcsolatra nyíló kapu. S végső soron e pontok köré fonódik Pintér Lajos költészetének a hálója: álom, élet, valóság, ébrenlét, lét, nemlét.
     A kettős tapasztalást különösen szemléletesen jeleníti meg a könyv. Egyfelől intenzíven működik versében a szómágia, ez a kötet elején tapasztalható, ahol a gyermekkor emlékezetét idézve verssé minősít alkalmi szó- és mondatkreációkat, szómorfológiai mutánsokat, kedvencem például a Damó Istvánnak ajánlott, A festő madara című költeménye, ami egyetlen szóból áll: Rempeholló. Ezekhez hasonlóan működnek a Holdbéli mondatok, vagy az Álomban mondott mondatok, az Álomi töredék, amelyek eredetüknél fogva válnak mágikussá, hiszen a lét és a nemlét határán libikókázó kis-halál terepéről származó, a lét világába címzett üzenetek, titkos tartalmak, amelyek pszichoanalitikai hátterét is igyekszik megvilágítani az álmodó, aki e versekben csupán annyiban poéta, hogy médium módjára a felszínre segíti a versmondatokként funkcionáló töredékeket. A szómágiát követő nyomvonalon haladnak a kötet további versei is, de immár jelzett költői jelenléttel, vagyis tudatossággal. A költő magasodik a családnevek zenéjét, a gyógynövényszótárt, a madaraskönyvet, az eső utáni kertet, a májusi éneket megszólaltató versek fölé, aki teremtő mágiájából nem zárhatja ki tapasztalatait, ennélfogva a névsorolás zenéjében lubickoló kedélyre egyre gyakrabban borul a lét (illetve nem-lét) tapasztalatának árnyéka. Először csak jelzésszerűen, a röpke rét rímhívóra a röpke lét válaszol, méghozzá a vers záró sorában, s biztosak lehetünk benne, nem pusztán a rím kedvéért, hiszen a következő versben a "tányért terít a bodza / fehér fürtjét / az akácfa kibontja" kezdetű bevezető szakaszra a harmadik versszak már az idillből való teljes kijózanodással válaszol: "májusi eső jön zápor / áznak a holtak a / földben / áznak a hősi halottak / a piávénél a donnál / zsebükben elrothad versük", hogy a verset végül a ma már közelmúltnak mondható jelenbe szinkronizálja. A kötet első harmadáig se kell lapoznunk, hogy rábukkanjunk a szembesülés nagy revelációjára: "minden egész eltörött" . Innét már folyton rávetül a versre a "huszadik vérszázad" árnya, ami például a Monica Lewinsky-blues című vers utolsó versszakában így terebélyesedik a század történelmi és nem történelmi eseményei fölé: "Gyere barát, századvég ez, / gyere barát, ezredvég ez, / kevés lesz majd ezerév is / elfeledni ennyi szégyent / annyi sarat és annyi vért, mit rajtunk e század szétkent.", hogy a remekbeszabott refrénnel lezárja a verset: "Fújjad, Monica, szívjad Monica, dőljön össze a filharmónia." A kötet második és harmadik harmadában egymásba átelegyedve sorjáznak a szómágia és a szembesülés versei, szinte alig lehet kiemelni közülük néhányat, ugyanis az egyik kiemelt azonnal magával húz egy vagy több másikat. A versteremtés lendülete és a versélménnyel való szembesülés párhuzamos érvényesülésének talán legszemléletesebb példája a Schéner Mihálynak, s minden betyárnak ajánlott Bettyádall, a Würtz Ádám emlékére írt Zsivány II., a hvari élményből táplálkozó, Tengerre néz ki ablakom, s a legelején említést érdemlő, a kötet címét is adó Ne félj, ne félts.
     Más szempontok szerint más versek válnának előcitálhatóvá, és lényegében a kötet minden költeménye valami módon példaértékű: a Piros-fekete körhinta ezért, a Tuborg csapolt sör azért, a homok-mandala meg éppenséggel amazért. Az én értelmezésemben a kötet kettős fókuszpontja a következő verssorokban élesedik ki leginkább: "áll egy ember / áll magában / itt áll / a tükör előtt / századvég / ezredvég / ír sír" (levélféle), illetve: "Ne félj, ne félts, / de én is / féltek és félek: / fehér ing ben, fogvacogva s / fogcsikorgatva itt állok: csoda. / Ökölbe szorított kézzel, itt állok / tűnődve, tündökölve. / Belédfogódzom e földrengéses / világban, nézlek: virág, / téged tanulunk virág: / virágnézetünk alapjait." (Ne félj, ne félts). (Tiszatáj Könyvek, Szeged 2002)