(Persze az olvasó-recenzens is próbál rendet csinálni érzéseiben, gondolataiban és mondandójában, de úgy tűnik, ebben a költő előnye behozhatatlan. Nádasdy Ádám beszélni tud valamiről, ami a mindannyiunkban ott lévő görcsök diagnózisát és kezelését is jelenti egyszerre. Bár mondandója és beszédmódja kezdetben akár riasztónak tűnhet, mégis rögtön ráérzünk: ha riadalmunkban feladjuk a kitartóbb szembesülés lehetőségét, kevesebbet fogunk érteni az emberi lényekből, az emberi lényegből. Elementáris hatással vannak e szövegek olvasójukra; a szerző számára oly fontos zsigeri megérzés, megélés, megértés folyamatában itt többször is egy-egy gyötrelmes stáción keresztül következik be a katarzis, mely a szépség különös terréniumainak felderítésével rendhagyó együttrezdülésre és -borzongásra késztet.)
     Habár a verseskötet sem formálisan, sem egyéb utalásokkal nem ad olyasfajta jelzést, mégis úgy tűnik, a Csokonaitól ismert poétai román egy sajátos változatával találkozhatunk itt. A több mint félszáz opus elsősorban egy szerelem történetének és utóéletének tragikumát idézi fel erőteljes érzelmi és stiláris változásokkal. Az alapszituáció amúgy közelebb áll A huszonhatodik év vershelyzetéhez, de a kötetegész karaktere olyannyira egyedi, hogy az említett párhuzamok részletesebb vizsgálata most nem is tűnne célszerűnek. Talán még annyit, a kor-tükröző, frontvonal mögüli jelzések apropóján: Lilla költőjének kirekesztettség- és idegenségérzete lehetett hasonló lelki motiváltságú, a személyes szférán is túlmutató korjelenség.
     A személyes szféra érintettségét hangsúlyozó, próza formájú felvezető szövegben is benne rejlik az általánosítás lehetősége: nem hiszünk magunkban, nem merünk szeretni, nehezen adunk a szeretetünkből, de mindehhez remek ideológiát tudunk gyártani, s igazi felismeréseink többnyire későiek, megkésettek, keserű élcelődést és kíméletlen öniróniát válthatnak ki, ha belátjuk: sorsunk groteszkségéért magunk vagyunk felelősek.
     A bölcsességnek erre a fokára eljutni, mindezt az érzelmek teljességében megtapasztalni - más-más korok költői szerint is - jórészt életkor és veszteségek megélésének függvénye. Máshogyan jelenti ugyanazt az elmúlás egy ifjú és egy meglett ember számára, s másként képes a világ- és önszemlélésre, a kívülállásra is, ha végre dolgait kívánja rendezni. Nádasdy Ádámot mostanra készítette fel erre az az élethelyzet, amely a magyar kortárs líra szerencséjére az ihlet perceivel tette mindezt még teljesebbé.
     Az említett élethelyzet és biográfiai előzményei Az Úr hegedűje című "előhangból" válnak ismeretessé. Vallomásos őszinteség jellemzi ezt az áttekintést, mely - bár metaforikája talán kissé egyenetlen - poétikájában legalább annyira lírai, mint az utána következő versek. Azt hihetnénk, e nagy erejű szöveg kisugárzása majd túlzottan is rátelepszik a későbbiekre, de ez mégsem így történik: a verseknek nincs szigorú életrajzi-történeti kronológiája, az egyes szövegek érzelem- és gondolatvilága, motívumkincse autonóm, a kötetegész kompozícióját alig rendszabályozza meg a felvezetés.
      Annak ellenére, hogy a könyv címadása utalhatna a makrostruktúrában vagy az egyes szövegekben alkalmazott tudatosan fegyelmező alkotói metodikára, forma és szerkezet szempontjából is az eddig legkevésbé megregulázott kötetkompozícióval van itt dolgunk. A ciklusokra tagolás most csupán a versek keletkezésének időrendiségében ad némi eligazítást, a versszerűség klasszikus kellékei már nemcsak rejtőzködni szeretnek, hanem többnyire be sem épülnek a szövegbe (a rímes-ritmikus alakzatok részaránya az induló kötetéhez képest a felénél kevesebbre esett vissza, az aszimmetrikus szövegtestek viszont kétszer akkora gyakorisággal bukkannak fel, s a korábban preferált szonettformából mostanra csupán egyetlen egy maradt, mutatóban).
     Az Úr hegedűjében kapott áttekintés után a versfolyam egyes darabjai emlékképekben, pillanatképekben nagyítják ki a felismerések által más vagy erősebb megvilágításba kerülő momentumokat. Vibráló, olykor csapongó érzelemmenet és gondolatiság jellemzi ezt az ábrázolásfolyamatot, melyhez a makrokohézió szintjén gazdag kapcsolatrendszer, összefüggés-hálózat társul. Ha egyívű kompozícióról nem is beszélhetünk, az mégis feltűnik, hogy a kezdet robbanásig feszült érzelmi intenzitását a zárásnál egyfajta elcsendesedés, kényes egyensúlyú megnyugvás váltja fel.
     A legfőbb állandóságot a rend-motívum szó szerinti, szinonimikus vagy éppen antinomikus felbukkanásai jelentik, s ez alátámasztja, hogy a fogalomkör nem csak a kétszeri, címadásbeli kiemelés által tekintendő fontosnak. Életrajzi aktualitását az elvesztett társ hagyatékának rendezése szolgáltatja, melynek felkavaró pillanatai a versekben közvetlenül is megjelennek (Az övtáska, a bríftasni; Gyász), s ehhez társulnak azok a direkt utalások, melyek szerint a költő, életének alakulásában, a transzcendens rendező akarat érvényesülését is érzékeli (Az Úr hegedűje; Hiába hoztuk a párnákat). A rendcsinálás elsősorban a rendkívüli számvetéshelyzet velejárója, de jelentéskörének összetettsége megéri a részletesebb vizsgálódást is.
     A kötetcím nyitott. E közbeékelést sejtető értelmezős szerkezet egy lezáratlan folyamatosságot feltételező hiányos mondat nagyobbik hányada, mely azonban éppen az új, a lényegi információt hordozó állítmányi részt hagyja jelöletlenül, kifejtetlenül. Nyilván az olvasó dolga lesz tehát annak a minősítése, hogy milyen is az a rend, amit a "csinálás" részfolyamataiban a szerző versei megelevenítenek. Vagy esetleg más logikával is folytathatnánk a cím félmondatnyi felütését? Például: A rend, amit csinálok - csak látszólagos / nem működik / a káoszt idézi (vö. rendcsinálás - káoszteremtés: Együttlét, A Montparnasse-on csapkod) / radikális változtatásokat feltételez (Záróra után, A tempó) segít áttekinteni, megérteni a dolgokat (A lexikális vágy) / együtt jár a megkomolyodással / a készülődés, a készenlét rendje (A rendről, A kompnál, Mi volt abban a gyengéd?) / segít lezárni a történteket / segíti letisztulni az érzelmeket, megtisztulni a gondolatokat. Számomra úgy tűnt, hogy a sok lehetőség közül a leghangsúlyosabb a készülődő rendezkedés motívuma, amely olykor közvetlenül is kimondja, hogy a társ után való készülés a halálra is felkészülő, "meglett ember" foglalatossága.
     A címbeli közbeékelt szókapcsolat egyes szám első személyű aktivitást feltételező alanyisága mellett fontos jelzések utalnak arra is a versekben, hogy a rend elérése vagy inkább helyreállítása külső megerősítést feltételez. A Kései siratóra emlékeztető, nagy hatású hívások, megszólítások jelzik, hogy a halandó akaraton túli segítségre is szükség van, szükség lehet ebben az élethelyzetben ("...engedj vissza a józan négynegyedes ritmusba, a rendes kerékvágásba" - Az Úr hegedűje, "...gyere vissza, vagy csinálj valamit [...] mondd meg, hogy kit szeressek, mit fogyasszak" - Oszlopi közt lebegő).
     Habár a versekben felidézett emlékképek olykor mozgalmas élethelyzeteket elevenítenek fel, s a hozzájuk kapcsolódó tudat- és lélekállapot feszültségekkel teli, a bensőben lezajló rendteremtés, az emlékező átgondolás mégis a csend világához kötődik elsősorban. A szerző beszél az intimitás csendjéről, a teremtő csendről (Együttlét), a szembesülés és a fájdalom csendjéről (A csend világa; Hercegi vizit; Gyász), de akkor szól róla a leghatásosabban, amikor elviselhetetlenségét (Oszlopi közt lebegő, A nézőtéren kívül) vagy éppen elviselhetetlen hiányát eleveníti meg a versben (A tavon át). Sajátos dialektikája van a szövegközi (sokszor halmozott) és a versvégi kérdésfelvetéseknek: utánuk ott a hiányzó válasz csöndje vagy az általuk indukált újabb próbálkozások türelmetlensége, pl: Azt, ami halmozódik, Ha akkor, 1963-ban, Morzsás, forró ágyban, Zsidótemető, Az övtáska, a bríftasni, Hiába hoztuk a párnákat, Üres gyomorral. És még egy adalék a csend-motívum teljesebb értelmezéséhez: talán nem túlzás formai metaforaként elkönyvelni, hogy e kötet minden korábbinál nagyobb részarányban tartalmaz 4-8 sornyi - hol a sűrítettséget, hol az impressziózusságot mutató - rövidverseket. (Az olvasó cseppet sem csodálná, ha a kimondás vágya, a teljesség igénye hosszabb opusokat szülne, de a többi vers is az intenzitás lehetőségeit aknázza ki. A 20 soros terjedelmet mindössze 3 szöveg lépi át, kevés többlettel.)
     A rendcsinálás szándéka mellett a gyász csendje is fegyelmezettséget kíván, feltételez. Míg azonban korunkban a rezzenetlen érzelemmentességet mutató pózolás a megszokott, költőnk rapszodikusabb kimenetelű küzdelmeket vív önmagával és a verssel. A "kemény lélek" olykor hűvös racionalitással szemléli a dolgokat (A kompnál, Fő feladatunk), olykor hihetetlen önfegyelemmel fogja vissza magát (Családi album), van, hogy ezt megbánva értékeli át tetteit (Elzártam, elaludtam), máskor viszont elementáris indulatokkal tör ki: "...és sosincs nálam elég zsebkendő / tudom, tudom, tudom, tudom, tudom. / Mit hittél, bazmeg, hogy megjavulok?", "Ölelni kellett volna, hagyni, hagyni, / hogy szétnyíljon a köpeny, az övünk / kiszakadjon az övtartó fülekből, / a cigarettánkat egymásba nyomni, / megpördülni tengelyünk körül / és letépni a függönyt karnisostul", "Szeretnék ordítozni, verekedni, / vádolni bátran, alaptalanul. / Enyém vagy úgyis - kockáztatni kéne, / elhagyott pályán vakmerőn vezetni."
     Az imént idézett sorok is tanúsítják, hogy a gyász érzelemvilága rendhagyó módon jelenik meg Nádasdynál. Nem állítom, hogy a szentimentális-romantikus érzelmességnek semmi nyoma a kötetben, de a pózolás már említett hiánya a pátosz minden árnyalatát távol tartja e szövegektől. Költőnk annak ellenére sem engedi azt beszüremleni, hogy az ábrázolás teljes hitelességét biztosító széles és versről versre, sőt néha sorról sorra változó érzelmi-indulati színezet a hangnemek, stílusárnyalatok szokatlan gazdagságát és szélsőségeit is elfogadja és felvonultatja. A klasszikus tragikumélményt leggyakrabban az irónia, az önirónia kezdi ki. "Nehéz nem gúnyolódni" - állítja költőnk egy nagyon is komoly szituációban, és érezzük, hogy szenvedése, az érzelmek küzdelme ettől csak elmélyültebbé válik, a groteszkség pedig a megélés és az ábrázolás hitelét erősíti. Másképp talán már el sem juthatnánk manapság a katartikus fellélegzésig.
     Az érzelmek tusája mellett a bölcseleti alapvetések is szerves részei a belső rendezésfolyamatnak. A számvetéshelyzet visszatekintő mérlegelést, tapasztalatösszegzést hoz magával, költőnk értékel és átértékel. Míg stílusa sokárnyalatú, világszemlélete lényegében egységes, benne harmóniavágy és bizonyosságkeresés mellett némi szkepszis. Nagyon komoly alaptétellel nyit a következő szövegben ("Tudtam pontosan, hogy az igazi életcél: kiönteni a világra magamból, mint pici edényből, az isteni szeretetet"), de a versek gondolatmenetébe később már nem illeszti be az itt még tucatszor kiemelt kulcsszót. Többször is latolgatja, van-e teljes és igazi egymásra találás, van-e előrevivő alkalmazkodás, mennyire szivárog be a legszorosabb kapcsolatokba is az idegenségérzet. Visszatérő gondolat az is, hogy értelmetlen az emlékekhez való ragaszkodás. Ars poeticus vetületét érzékelhetjük, mikor azt fontolgatja, átadhatók-e érzéseink, tapasztalataink. Említettem már, hogy költőnk kedveli a kérdező bölcselkedést ("Felelek-e azért [...] hogy éljenek az ifjak [...] általam befújt gonosz balzsammal?", "Mit kér az, aki meg akarja úszni / a választást, a mérlegelgetést?", "...kéne egy büntető meg egy jutalmazó, / melyikhez forduljak, kinél használ a szó", "Miért jöttem ki? Kizuhanni akartam / az életből, a hőből, az egy pont felé / gravitáló százfejű figyelésből? / Tudni akartam, hogy kívül mi van, / hogy működik-e a valós idő?"), olykor azonban az aforisztikus megállapításoktól sem riad vissza: "A pénz nem boldogít, a kripta se, /a fiatalság - tudjuk - szart se ér", "...vártam a kis halált. Kis élet lett helyette".
     A nyelvi kivitelezés jól idomul az ábrázolásmód koncepciójához. Nem véletlenül kevés a korábban jelentősebb szerephez jutó játékosság, a köznyelvinél alig emeltebb, többnyire prózai versbeszéd alaphangja pedig keményebb, az indulatosság függvényében olykor drasztikusan-vulgárisan szókimondó. A nyelvi-formai hatáskeltés intenzitása hitelesen motivált, s hozzájárul jónéhány egyedi társítás a hasonlatokban, a halmozásos mondat- és szövegstruktúrák dinamizmusa, néhol pedig a mondathossz végleteinek váltogatása a versben, pl.: Záróra után, Amikor édes, Zsidótemető. A figyelemfelkeltés sajátos metódusa e kötetben, hogy a versek felének címe az adott szövegből kiemelt, a kötetcímhez hasonlóan hiányos kontextusú szövegtöredék, pl.: Ezt most pótlólag, És kint van az ember, Igyál, lakás!, Mi volt abban a gyengéd?
     Odi et amo. A régi kor költője óta sokan próbálták feltárni szerelem és szenvedés együttes csodájának misztériumát. Nehéz élethelyzet, nehéz küldetés. Különös öröm, hogy Nádasdy Ádám és kötete a sikeres kevesek egyike a sorban. (Magvető Könyvkiadó, Bp. 2002)