Tóni 
  

Naphosszat föl-alá fut a
fürdőhely platánjai alatt.
Betegeket hord tolókocsiban.
Befelé hajló kacslábfejei
nem botlanak össze, nem rúg
a saját lábába, kilengeti
oldalt, s fogja erősen
a krómozott kocsi rúdját.
Ő és a nyomorék együtt
siklik nagy ügyesen, mint egy
bonyolult, kétfejű angolna.

Tóni szeret beszélgetni; viszi
a kislányt, a nagyfiút, az öreget
fölébe hajolva, mintha ölelné.
Szegve a vaskos nyak, meg-
bicsaklott kézujjak meredeznek,
kifacsarva térdből a rövid
láb a halkan guruló kocsiban.
Ízlett az ebéd?, kérdezi Tóni.
Itt láttam tegnap anyukádat,
Éva. Hol tetszik lakni? Válla
javul-e? Meddig gyógyítják?

Jön szembe két háromlábú
fémboton, jön?, araszol egy
roskadásában végre megállapodott
asszony. Tóni fékez: Hát maga
hova igyekszik, Kati néném?
Most kell mennie tangentorra,
van még öt perce, épp odaér.
Forduljon vissza, az étterem
mellett van az ajtó... Ferdén
néz föl a Kati néni, üggyel-
bajjal megindul visszafelé.

Mélyebb vagy, mint ez a
mély tó, s nem tudsz róla.
A kanadai óriásfenyőnél magasabb.
S akkora, mint a gyűrűalakú
véderdő, melynek fáit szálanként
válogatták össze. Igaz,
épp hogy odafirkantod
nevedet, s szótagolva
olvasol is, ha muszáj.
Nyeglén azt mondhatnám:

Tóni, te nem tudsz semmit.
De egyetlen dolgot a velejéig
megtanultál.
Minden egyéb tényleg elégett
benned. Üszöktelenül.
Ettől mosolyogsz dülöngő
fogakkal a szádban.
Én, a gyatra ügyvivő ezennel
kitüntetlek téged a nap-
sugarakkal s a madárfüttyel.