Új Forrás 2003. 8.szám
|
BENEY ZSUZSA
Emlékeink sorsa
Balassa Péternek
Valójában
emlékeinkért élünk. Minden nap, minden órában, másodpercben, a végtelen sok
pillanatban, és e végtelenül sok pillanat végtelenül sok benyomásában úgy érezzük,
hogy világban-létünk energiáit gyűjtjük. Számunkra ezt jelenti az én létezése:
az, ami emlékké lesz, egyszerre idő és időtlenség, jelen, a jelen áttűnése a
múltba, és még inkább a jövőbe: a megtörtént áttűnése az emlék jövőjébe. Az
emlék nem tudat és nem is tudatos: mintha tudattalan anyag lenne, a létezés sűrű
szövedéke. Hatalmas, homorú tükrökkel gyűjtjük magunkba a világot, és egyszer
csak kiderül, hogy a homorú gyűjtőlencsén nincs, és sohasem volt foncsor: a
sima üveg lézersugarai tükrözték vissza önmagukat, csakis önmagukat, és a
homorú edény üres. Most? Vagy mindig is az volt? Áthullott-e rajtuk a kép, a
képek sokasága, vagy olyan sűrű konglomerátummá zsúfolódott, mely már átláthatatlan?
Sűrű köd, alig-alig emelkedik ki belőle egy-egy részlet, egy mosoly, egy sírnak
vagy egy felragyogó gyermekarcnak villanása, vagy egy-egy belénk hasító,
megvilágosuló gondolat öröme, de az is lehet, hogy a csend egy pillanaté, az
amúgy is láthatatlan elfogadás. |
|