Új Forrás 2003. 8.szám
 

 

BENEY ZSUZSA

 

Emlékeink sorsa

 

Balassa Péternek

 

Valójában emlékeinkért élünk. Minden nap, minden órában, másodpercben, a végtelen sok pillanatban, és e végtelenül sok pillanat végtelenül sok benyomásában úgy érezzük, hogy világban-létünk energiáit gyűjtjük. Számunkra ezt jelenti az én létezése: az, ami emlékké lesz, egyszerre idő és időtlenség, jelen, a jelen áttűnése a múltba, és még inkább a jövőbe: a megtörtént áttűnése az emlék jövőjébe. Az emlék nem tudat és nem is tudatos: mintha tudattalan anyag lenne, a létezés sűrű szövedéke. Hatalmas, homorú tükrökkel gyűjtjük magunkba a világot, és egyszer csak kiderül, hogy a homorú gyűjtőlencsén nincs, és sohasem volt foncsor: a sima üveg lézersugarai tükrözték vissza önmagukat, csakis önmagukat, és a homorú edény üres. Most? Vagy mindig is az volt? Áthullott-e rajtuk a kép, a képek sokasága, vagy olyan sűrű konglomerátummá zsúfolódott, mely már átláthatatlan? Sűrű köd, alig-alig emelkedik ki belőle egy-egy részlet, egy mosoly, egy sírnak vagy egy felragyogó gyermekarcnak villanása, vagy egy-egy belénk hasító, megvilágosuló gondolat öröme, de az is lehet, hogy a csend egy pillanaté, az amúgy is láthatatlan elfogadás.
     Életünk egyik legnagyobb fájdalmát az emlék öntudatlansága és ez emlékezés hiábavaló akarata közötti feszültség adja. Ez a feszültség végül széttépi a gyűjtőedény-lelket, kihasítja a formát és elárad a tőlünk már teljesen független létezésben, amit már nem érdemes, vagy nem is lehet valminek vagy semminek nevezni.
     Ez a nemlét, ami megmarad belőlünk.