Hazaérve

Oravecz Imre: A megfelelő nap

"Próza voltaképp nincs: csak ábécé van, és többé-kevésbé szoros vagy többé-kevésbé laza verssorok." Mallarmé elméletének is, mint a teóriáknak általában, többféle az arca; belőle, ellene egyaránt lehet élni; attól függ, ki mit ért a műfajok határmentesítésén. Mallarmé szerint egyébként a nyelvben mindenütt jelen van a vers, ahol ritmus van; és a stílus erőfeszítése mindenkor verselést eredményez. Ezt a törvénnyé forrt sugallatot az utóbbi száz év azonban jócskán átértelmezte. Száz év a szellem tartományában hosszú idő; ennyi elég is volt ahhoz, hogy bebizonyosodjék, vers (pontosabban szólva költészet) nem csupán a stílus erőfeszítéséből (föltéve, hogy ezen az erőfeszítésen ugyanazt értjük ma, mint értettük egy évszázada), hanem a stílus ellazulásából is következhet. Igaz, A megfelelő napot jegyző Oravecz Imrét például a nyelvnél egy jóval szélesebb valóság sarkallja költésre. Az eredmény viszont oly magától értetődő, hogy az olvasó időnként úgy érezheti: Oravecznek csak ki kell nyitnia magát, s a kipróbált, egyszerű szavak azonmód hazaviszik hozzá a költészetet. Akárhogy is, e hattyúdalos hangulatú, minden életstilizálást hátrahagyott, végletesen prózaizált lírából hiányzik a dolgok irodalmias újrakeresztelése. A fantáziájuktól gerjedő lantosokkal ellentétben Oravecznél az írás nem fogalmi pompa; a szikár, tárgyias közlés, amit ő kedvel, líra és dokumentum közös hangja. A megszólaláson túl, egész szemléletét a személyesen átélt realitás, a konkrétumok tisztelete jellemzi.

Az a természeti miliő, amelyre tekintete vonódik, egyszerre józanítja és nyűgözi; ettől búcsúzik és ehhez tér vissza annyiszor, itt fedezi föl, maga körül és magában, azt a távlatot, amely a száraz pesszimizmus kicsinységébe (mert költőnknél a józanság olykor egészen idáig fajul) ízt, színt, erőt és szellemet visz. A saját cirkulusaiból (békéjéből, gyötrelmeiből, boldogságából, magányából) föltekintő oreveczi individuumban - sokat hangoztatott vénülése ellenére - megvan a kellő érzékenység, hogy (például a szülőföldjén járva-kelve) észrevegye a lüktető őselemi - elemi, de annál gazdagabb - létezés méltóságát és monumentalitását. Ez az időről-időre bekövetkező eszmélet avatja számára csakugyan jelentőségteljessé az égre küldött napot, az éj világát, a tücskök és a madarak zenéjét, az évszakok körforgását - a keletkezés és a megszűnés örök, hullámzó ritmusát.

"Dregoly, Darnó, Mizser, Boha, Borzsa, Alsok, / Kalub, Lyukva, Paskom, Rabina, Ujiszkó Csutaj.../ / Mit jelentenek e nevek, / kik adták őket a hegyeknek, völgyeknek" - kérdezi Oravecz, mintha egy elfelejtett nyelv szavain tűnődne. Ha a névképzés eredeti indítéka kibogozhatatlan is, annál beszédesebbek a helyeket benépesítő teremtmények és jelenségek. Egy fűszál, egy rigó, a fény a hegyhajlatok árnyékellenes oldalán, vagy a cseresznyefa deres vezérága mind jelet küld, kész kifejezni magát. Szó se róla: Oravecz mellett akad még jó néhány költő, akiben táj és természet semmivel sem kevésbé gyökeres rész, mint őbenne, de alig ismerünk rajta kívül egyet is, aki ezt a szövevényes kultúrát olyan közvetlenül (ha tetszik: reális méreteihez hűen) képes megidézni, ahogy ő. A "földön és egen" fészkelő több dolgok pedig mindjárt meg is magyarázzák, miért bízik Oravecz úgy a részletekben, ahogy bízik; az észrevett világ megannyi jelenségét, moccanását számon tartó költő a feljegyzésre érdemesített mozzanatok mindegyikében egyformán fontos tanulságra talál. Esemény az is, hogy "megint van hol inniuk a szarvasoknak", az is, hogy "egy bent telelő katicabogár jelent meg az ablakban", s még inkább "hogy végérvényesen elmúlt valami." (Téli itató, Biztatás, Karácsonyfa)

Oravecz a természeti témába hűvös szólam gyanánt szövi bele az elmúlás élményét. A zsánerkép jellegű, de a szó jó értelmében véve életindította versekből kibontakozó filozófia együtt azzal a gyönyörű önfegyelemmel, amely a legnyomasztóbb emberi bánatot uralja: lehet-e ennél magasabb iskolája írásnak és szerkesztésnek? Aki A megfelelő napot mint konskturkciót nézi meg, látni fogja mi a különbség a megszerkesztett könyv és az átabotában összerakott nyomdai termék között. Hogy a kötet ugyanabban a lakonikus hangszerelésben megszólaló első ("Az ember felkel, felöltözik") és utolsó sora ("itt voltam köztetek") mennyire elütő és egymástól mégis mennyire elválaszthatatlan tartalom, nemigen kell magyarázni. Ám az ellentéteknek és összefüggéseknek ez a nemes játéka A megfelelő nap egész struktúráján felismerhető. A ciklusokra tekintve például ugyancsak nem nehéz észrevenni: miként bontokozik ki egy sajátos gondolatritmus abból, hogy az egyes fejezetekben az érzékek tudása vagy az önelemzés rejtélyei kerülnek-e inkább előtérbe. Ha a kettő közül az előbbi kívülről kapott bölcseleti üdv, az utóbbi, vagyis az önelemzéssel birtokba vett lecke: kínpadon szerzett tapasztalat. Erre a kínpadra Oravecz maga vonja magát, de közben egy pillanatra sem engedi, hogy elkábítsa a fájdalom, sőt, már-már kihívóan érzelemmentes, amikor a saját megszűnéséről beszél. Talán a sértetlen valóságérzék dolgozik így? Hiszen minden dolog végül is egy természet, egészségesen tehát az érzékeli a valóságot, aki ösztönnel, ésszel akkor is képes követni e természetet, ha az ferdül, súlyosul. Oravecz pedig nem szabódik számot vetni a legsúlyosabbal; kevés költő emlegeti annyit és annyiféleképpen az elmúlást, mint ő. (Példának okáért a címadó versben ábrázolt napot is a végső távozásra való alkalom avatja a szerző szerint megfelelővé.)

Szerelmes férfiként megintcsak gyakran eszébe jut a földi pálya végessége. A Hátramaradó kedveshez című versben azonban a halállal való találkozás nagy tragikumát, az űrbeesést a szerelem, mint valami ellengravitáció, nemcsak megfékezi, hanem szinte egy új, mitikus találkozássá változtatja: "lakást veszel tölgyeimben az erdőn, / a gombák kalapjában, / a kakukkfű illatában, / az őzek délutáni álmában, / / ott leszel mindenben, / földben, vízben, tűzben, levegőben, / mindenhol ott leszel, / mert én mindenhol leszek."

Vajon a társ, a másik fél szeretetében elvegyülő én nem ugyanarra a folytonosságra talál-e rá itt, mint a szülőföld anteuszi erejében? Persze a kötődés mítoszivá növesztett mélysége nélkül valószínűleg a kertek, rétek, mezők, vadonok életéből kitanult ismeret sem lenne több a tapasztalat rövid falatjainál. De aki a fák nyögésére maga is nyugtalansággal reagál; aki borzongva veszi tudomásul, hogy "Ujiszkóban az erdő alatt, a magaslestől lőtávolságra van egy etető", s aki a berkenyén megszólaló feketerigó hangjáról azt gondolja, "ne feledd, / ilyen pillanatokért élsz", az tudja azt is, hogy a létezésben nincs előbb vagy utóbb. A létezés örök átmenet; folytonosan ismétlődő ütemekből és ezernyi alakváltozatból áll. Aki, mint Oravecz Imre, tisztában van ezzel, nyugodtan leírhatja tehát, hogy "itt voltam köztetek", mert itt van, és itt fog maradni köztünk. (Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002)