Új Forrás - 2003. 7.szám

VAJDA ANDREA*

"Egy írónak nem az a feladata, hogy elégedett legyen..."

Beszélgetés Ferenczes Istvánnal Csíkszeredában

(2001-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemtől egy hónapos irodalmi kutató ösztöndíjat nyertem, mint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-esztétika szakos hallgatója. Ez alkalomból kerestem fel 2001. április 20-án a Csíkszeredában élő író, költő Ferenczes Istvánt, aki egyben a Székelyföld irodalmi folyóirat, és a Moldvai Magyarság főszerkesztője. Ferenczes Istvánt a jelenkori erdélyi magyar posztmodern irodalom kiemelkedő alkotójaként tartja számon a hazai irodalomkritika, amit megerősít a 2001-ben megjelent Sekler songs című kötete is. Erről is kérdeztem a Székelyföld szerkesztőségében készített interjúban.)

- Hogyan kezdődött a pályája? Kinek vagy a minek hatására kezdett el írni? Versekkel vagy prózával indult?

- Én nem akartam soha íróember lenni. Gyerekkoromban, kamasz koromban, mint minden gyermeket, meglegyintett lengén a versfaragás láza, de az nem volt fontos mozzanata életemnek. A középiskolában is jobban érdekeltek a reáliák.

- Úgy tudom, biológia szakon végzett, hogyan lett mégis író?

- Biológiára készültem a középiskolában, a biológiával kapcsolatos tantárgyakat, a vegytant, a fizikát, földrajzot szerettem a legjobban, a tanárunk is jó volt. Az irodalomhoz a vonzódásom kimerült annyiban, hogy osztálytársaim átlagánál többet olvastam, mindenfélét összevissza, kalandvágyam csillapítására. Az az igazság, hogy az én gyerekkorom minden nyomorúság ellenére egy eléggé idillikus, falusi rusztikus környezetben zajlott, természetközelben. Engem jobban érdekeltek az erdők, a mezők, a madarak, az állatok, innen jött a biológia felé az indíttatás. Persze a biológia szeretete mögött élt egy hátsó, kimondatlan vágy is: hogy nagy kutató, felfedező, utazó leszek, s majd valahol egy biológiai kutatóintézetben, nagy dolgokat fogok fölfedezni, ha nem is mondjuk a rák elleni gyógyszert, de valami ehhez hasonlót, de biológuskutató leszek valahol Afrikában. Aztán főiskolára kerülve, Kolozsváron az egyetemi első években így is viszonyultam a dolgokhoz, nagyon sokat és nagyon jól tanultam, az évfolyamelsők között voltam. Az egyetemi évek vége felé, amikor másfele is figyeltem, a kolozsvári diákéletnek is eléggé aktív résztvevője voltam, a nemzetiségi sorskérdések is kezdtek égetni, ekkor döbbentem rá először tudatosan kisemmizett helyzetünkre, hogy gyakorlatilag is nagyon kisebbségi létben élő valakik vagyunk. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy egyfajta cselekvési kényszer vitt az írás felé, lassan rájöttem, hogy Romániában én nem... - hát biztos lett volna némi esély -, de túlságosan nagy energiákkal juthatnék, mondjuk, egy elektronmikroszkóp mellé, vagy utazhatnék a világban nagy biológiai felfedező utakra. Azt hiszem, hogy mindez azonban nem történt ilyen egyszerűen. Biztos, hogy szerelmi ügyek, fájdalmak, gyalázatok is kényszerítettek a fehér papír felé, aztán nagyon rádöbbentem elpusztítható voltomra, a halál élménye elég korán és közelről meglegyintett. Utolsó éves voltam, pár hónappal az államvizsga előtt, amikor hirtelen meghalt édesapám. Azóta is ez életem legnagyobb vesztesége, a mai napig nem tudtam feldolgozni. Bizonyos tehát, ilyen indítékai is voltak annak, hogy pályát módosítottam, elkezdtem írni.

Azt is el kell mondjam, hogy elég hályogkovács módon történt, mert én ami verset vagy verstant, tehát szakmát tudtam, az szégyenletesen kevés volt. Annyi, ami a középiskolában vagy itthon ösztönösen rámragadt. Szülőfalumban még elevenen éltek a népdalok, balladák, kicsi nagyanyámat akár folklorista is fölfedezhette volna. Édesapám, a székely építész olyanokra tanított meg, mint Tompa Mihály A gólyához című verse, ő magyarázta el, hogy mit jelent a gólyának a két haza s nekünk az egy, amelyik elveszett... Aztán volt nekem egy ferences szerzetes nagybátyám is, akinél gyermekkori nyaraim egy részét töltöttem, ő kívülről tudta a Toldit, s amikor jártuk a mezőket, erdőket, vagy elkísértem a bánsági szórványba ide-oda, akkor a Toldival múlattuk az időt. Mondhatom azt is: ez volt az én anyanyelvi alapképzésem, nevelésem, az indíttatás. De ezek még az első írások idején sem tudatosultak, csak most, utólag visszagondolva hiszem, hogy azok az idők nagyon jelentősen befolyásoltak abban, hogy írásra adtam a fejem.

Versekkel kezdtem, azt hiszem utolsó éves egyetemista voltam, amikor Kolozsváron elkezdtem járni az irodalmi körre. Oda zömében filológusok jártak, az akkori második Forrás-nemzedék tagjaival, Csiki Lászlóval, Vári Attilával, Kenéz Ferenccel, Molnár Gusztávval, Biró Bélával kerültem kapcsolatba, barátságba. El kell még mondjam, hogy gyalázatosan rossz, és szegényes verseket műveltem én akkor, ráadásul még közöltek is néhányat az akkori lapokban. Az első kötetem úgy jelent meg, hogy nem tudtam, nem ismertem csak hézagosan a magyar irodalmat és a világirodalmat. Nem járt a kezemben egy Nagy László, Weöres Sándor kötet, a 20. századi magyar költészetből csak azokat ismertem, akiket középiskolában így-úgy tanítottak. S azt se szerettem én nagyon. Ugyan mit lehetett volna szeretni az olyan műveken, mint a Legmagasabb hőfokon (Nagy István), Egy földműves társulása (Létay Lajos), Hősnél többek (Horváth Imre), Törik a parlagot (Horváth István), Antal elvtárs is hozzászól (Asztalos István), Vitézek és hősök (Gergely Sándor)? De a középiskolában tanított József Attilát s Adyt sem lehetett megszeretni a döntsd a tőkével, a proletárfiú versével... Annyira zűrzavarosak voltak azok az évek, így visszagondolva, őrültségnek is tűnik a döntés az íródeákság mellett, huszonvalamennyi évesen, amikor már minden tisztességes embernek be van nőve a feje lágya: azt mondani, hogy "na most márpedig költő, író leszek" - bár ezt soha nem mondtam ki -, nem a legépebb elmére vall. Akkor egyet tudtam, hogy ennek ára van, ára lesz, hogy mindent félre kell dobni, és neki kell fogni, keményen tanulni, olvasni. Akkortól a kolozsvári egyetemi könyvtárban egyre ritkábban kértem a biológia könyveket, vagy ha ki is kértem belőlük, mellettük, alattuk, mint egy rosszféle kisdiáknál, mindig ott volt a szépirodalom, magyar irodalomból, a költészetből próbáltam jegyzetelve minél többet olvasni, próbáltam pótolni a hiátusokat. Végül is ez az íróság, a költőség olyan mesterség, amelyet mindenki a saját bőrén kell megtanuljon. Ez autodidakta mesterség, erre nem kérik fel az embert - amint Kányádi mondja: "az ember saját elhatározásból fog neki, erre nem kap megbízatást, felkérést sem a halandó, ez egy személyes ügy". Talán a személyes megváltásról szól, ha egyáltalán megválthatja az embert.

- Volt-e mentora, segítője, vagy teljesen egyedül építette karrierjét?

- Egyetlen valakit nem tudnék kiemelni. Inkább kollektivitásként hatottak rám az akkori, kolozsvári nemzedéktársak. A fentebb említettek mellett meg kell említenem Farkas Árpádot, Király Lászlót, bár ők már elvégezték az egyetemet, túl voltak a házkutatásokon, valahol vidéken tanítottak, első köteteik is megjelentek, őket jóval később ismertem meg. De az a másfél-két év, amíg irodalmi berkekben forgolódtam, a kávéházi találkozások, a viták rengeteget segítettek, egy kicsit kinyitották a szememet. A második Forrás-nemzedék, nemzedéktársaim, már jóval előbbre voltak, tudták, mit akarnak, én még csak tapogatóztam. Így lettem egy kicsit nemzedéken kívüli, vagy amint egyik barátom mondta, Bogdán Lászlóval együtt késő őszi második Forrás-nemzedék. A főiskola elvégzése után édesapám halála miatt, de egyfajta küldetéstudattal jöttem haza a Székelyföldre, ahol magányosan kellett megvívjam a magam harcait, a nyelvvel, a formával, a mesterséggel. Dőreség lenne most azon rágódni, hogy alakulhatott volna szerencsésebben a pályám, a sorsom. Így volt jó, ahogy történt.

- Nehéz egy magyar író élete Erdélyben?

- Szerintem egy írónak az élete sehol sem könnyű. Sehol sem könnyű, mert végül is az önkínzás, a harc a kifejezéssel, a formával, magával a mesterséggel a világ boldogabb tájain is ugyanaz, József Attilával szólva, mint párosodás után a madarak szomorúsága, olyan "keserves az énekünk". A pillanatnyi gyönyör után jön az évszázadnyi bánat, a kegyelmi állapot után a kárhozat.

- Gondolok arra is, hogy nehéz-e a köteteit kiadni, vagy ez ma már könnyen megy?

- Ma már nem gond, mert van kiadó bőven. Mindenki azt ad, ki amit és amikor akar. Pénz kérdése az egész. Az elmúlt rendszerben nehezebb volt kiadni a könyveket, működött a cenzúra, akkor viszont az állam rendelte meg a könyveket s aránylag meg is fizették. De akkor sem lehetett, és most sem lehet ebből megélni, muszáj munkahelyet vállalni, kenyérkereső státust vállalni. Ma abból a szempontból jobb, hogy nincs cenzúra, ám ennek a szabadságnak az a hátránya, hogy a dilettáns s a zseni szinte egyszerre jelen lehet a könyvárusok polcain. Végül is a tollhoz és a kapához mindenkinek egyformán joga van, de egy normális szellemi életben működnie kellene egy egészséges értékrendszernek, szelekciónak, egyfajta közízlést alakító szűrőrendszernek, amitől egyelőre még távol állunk. Példát? Az egyik kereskedelmi tévé például órányi adásidőt szentel egy borzalmasan dilettáns költőnő, saját pénzen, nagy apparátussal készített videokazettájának a bejátszására (bizonyára jól megfizették), de nem jut bár öt perc egy tehetséges erdélyi fiatal költő első kötetének bemutatására. Visszatérve a cenzúrás időkre: az első kötetemnek láttam a cenzúrázott példányát, 32 versen nem volt rajta a cenzor pecsétje, tehát azokat ki kellett venni, így lett vékony, szégyenletesen gyenge az a Forrás-kötet. A következő köteteimmel is voltak cenzúrás gondok, sokat kellett kivenni vagy húzni bizonyos dolgokból. Istenem, hányadik kötetemmel is történt? ... Egyed Péterrel szerkesztettük Kolozsváron, szintén a Kriterion Kiadó adta ki, igen, a Megőszülsz mint a fenyvesek című kötetemről van szó. Megszerkesztettük, ő leadta, eltelt egy bizonyos idő. Hónap teltén hívnak, hogy utazzak ismét Kolozsvárra, mert bajok vannak. Az volt a cenzori utasítás, hogy ki kell venni belőle minden olyan metaforát, hasonlatot, szójátékot, ami Istennel, kereszttel, egyházzal kapcsolatos, mindent, ami transzcendens, metafizikus. Akkor három napra Péter barátom bezárt a lakásába s nekem dolgozni kellett, megpróbáltuk az istenes, jézusos, keresztes szavakat, hasonlatokat kicserélni, átírni, olyan kifejezésekkel, másabb költői megfogalmazásokkal kicserélni, amelyek nem sértik a cenzor fülét, szemét. Lehet, hogy mindez a versek egy részének ártott - sajnos utána se cseréltem vissza -, de bizonyos esetekben talán jobbak lettek a versek vagy csattanósabbak. Második gyermekvers kötetemből pedig a magyar helyneveket kellett "kiirtani", akkor jött a központi utasítás, hogy csak románul szabad leírni a helyneveket. Ezt az utasítást úgy próbáltuk kijátszani, hogy teljesen új helyneveket találtam ki, amelyeknek nincs, nem lehetett román változata. Példa? Sáromberke helyett Járomberkét írtunk. Szerencsére a Hargitát románra is Hargitának fordították, így maradhatott a könyvcím: Indián a Hargitán.

- Ma már nem működik a cenzúra?

- Ma már nem működik, mindenki azt ír, amit akar, azt ad ki, amit akar, csak legyen pénze. Még kiadóra sincs szükség.

- Volt-e olyan időszak, amikor hallgatnia kellett, nem írhatott?

- Gyakorlatilag az én hallgatásaim a saját válságaim következményei voltak. Egy időben Székely Jánossal vallottam, hogy "a költészet meghalt". Így jöttek össze két-három éves hallgatásaim, de mondom, saját válságaim voltak, nem felülről rám kényszerített hallgatások. Felülről legfentebb rám-rám kérdeztek, hogy mért nem írtam verset a főtitkár születésnapjára, vagy nem tudom, milyen ünnepre mért nem tisztelgek verssel. Ilyen jellegű zaklatások voltak, de a hallgatásaim személyes jellegűek voltak. Biztos, hogy rájátszott a kor is, a kor és a környezet is, amiben éltem, azt hiszem, alkatomból, kételkedéseimből, elbizonytalanodásaimból következtek ezek a szilenciumok. De minden ilyen hallgatás után jött egy-egy őrülettel teli időszak, amikor elszabadult a pokol. Különben, nagyon kínlódva és gyötrődve, lassan írok.

- Mit gondol a magyar irodalom helyzetéről, jövőjéről Erdélyben? Milyen lehetőségei vannak, mi a szerepvállalása, mik a céljai, illetve milyen az anyaországi irodalommal való kapcsolata?

- Először is szeretnék tisztázni egy dolgot. Szerintem, s nem csak szerintem, csak egyetlenegy magyar irodalom van, az egyetlen egységes magyar irodalom, amely különböző régiókban teremtődik, jön létre, legfentebb egy adott régió sajátságos, lokális színei hoznak létre olyan jegyeket, amelyek által meg lehet különböztetni az erdélyit mondjuk az anyaországitól, de ezektől az összmagyar irodalom csak gazdagabb, árnyaltabb lesz. Az erdélyi magyar író, bár mindennapjaiban nehezebb helyzetben él, mint például anyaországi társai, némiképp még szerencsésebb is: legalább két témával többről írhat. Az egyik ilyen téma a kisebbségi helyzete, a másik talán a többségi nemzettel való kapcsolata. Az erdélyi magyar irodalom csak ennyiben különbözik, ennyivel lehet több vagy kevesebb az összmagyar irodalomnál. Szerintem, amíg magyarok lesznek Erdélyben, és talán még leszünk, addig mindig születik magyar irodalom is, és mindig lesz olvasója is, és bizonyára egyfajta közéleti szerepe is. Persze ma már nincsenek az irodalomnak olyan feladatai, amelyek mondjuk a diktatúra évei alatt voltak, mert akkor gyakorlatilag, az irodalom volt az egyedüli, Kányádi megfogalmazása szerint "az erdélyi magyar kultúra egyedüli anyagcsere lehetősége". Közönségesnek tűnik a hasonlat, de azért elég jól talál. Azért lehetett az irodalomnak, a közéletet, a politikát is helyettesítendő szerepe, mert az irodalom és a művészet rendelkezik egy olyan eszközzel, lehetőséggel, a metaforával, mely által kimondathatnak olyan dolgok is, amelyek mondjuk a hétköznapok vagy a politika, vagy a napi újságírás nyelvén nem mondatnak ki. A metafora segítségével egy olyan tolvajnyelv alakult ki, amely révén összekacsinthatott alkotó és olvasó, kimondathatott, ha nem is az igaz, de legalább a valódi. Az irodalom tudta, úgy ahogy, tükrözni azt az életérzést, amely akkor áthatotta az erdélyi magyarságot, de  nem csak az erdélyi magyarságot, hanem mindazt, amiben éltünk, nem is annyira a fizikai, mint inkább a szellemi nyomort, amelyet a kommunizmus sötétebb évei alatt végigéltünk. Most ilyen kényszerek nem nehezednek az irodalomra, viszont a kisebbségi létben megkerülhetetlen azoknak a dolgoknak a kimondása, amelyek a bőrünket égetik. Az ember nem tud kibújni a bőréből, a kisebbségi lét mindig is teremt embertelen helyzeteket, méltóságtalan pillanatokat, gyalázatot... Szerintem azonban minden író kisebbségi helyzetben él. Írói alkat kérdése, hogy el tud-e vonatkoztatni, vagy el tud-e távolodni annyira a kortól, amelyben él, de akármennyire elvonatkoztat, spiritualizálódik a műveiben, akkor is kiderül, hogy milyen korban élt, és milyen korról írt. Mindeneknek a végén ott áll a nagy, kérdőjel. Arról van szó ugyanis, hogy meghalunk.

- Az Ordasok tépte tájon című könyvében az értelmiségiek vallanak jövőjükről, sorsukról elég borúlátón. Ön mit gondol, a jövő az értelmiségiekre nézve milyen Erdélyben, lesz-e jobb? Nehéz-e a sorsa egy magyar értelmiséginek?

- Abban a könyvben nemcsak értelmiségiek szólalnak meg. Engem sem értelmiségi voltuk érdekelt, hanem kitaszítottságuk, szélsőségesen kisebbségi helyzetük, így került egy helyre a lészpedi csodalátó, iskolázatlan vénleány a gyimesi magyartanárral. Az értelmiségiek helyzete nem könnyű, de nem biztos, hogy mindig az értelmiségieknek a legnehezebb. Attól függ, hogy kit értünk értelmiségen. Nem tudom, hogy mennyire értelmiségi az a szakember, aki elvégez mondjuk egy akármilyen műszaki egyetemet, de soha nem olvas, legfentebb pénzt. A vállalkozó a meggazdagodás útját vállalja, de nem él spirituális életet, legfeljebb a kereskedelmi tévéket  nézve játssza meg a jól értesültet. Szerintem az értelmiség legalábbis Erdélyben annyira szaggatott, ezerféle ágra szakadt, hogy csak egyetlen ismérv alapján lehet egy társadalmi csoportba besorolni: azzal, hogy egyetemi oklevele van. De ettől nem mindenki értelmiségi. Én sokkal inkább értelmiséginek érzem azt a falusi székely bácsit, aki emlékiratot ír, naplót vezet, összeírja a dűlőneveket, faluja történelmi emlékeit, újság előfizető, mint azt a nem tudom milyen szakmérnököt, aki nem ismeri, nem használja anyanyelvi szaknyelvét, arra hivatkozva, hogy ő románul végzett. Nem nehezebb neki sem, mint akár a földműveseknek, a melósoknak, a falu vagy a városlakóknak. Attól függ, hogy milyen feladatokat vállal magára az értelmiségi ember. Ha csak annyi a célja, hogy jól akar élni, s csak egyéni boldogulása a tét, akkor a legrövidebb úton jut el a közösségből való kiszakadáshoz, ők választják a legkönnyebben a leghamarabb a kivándorlást. Az ember nem csak azért él, hogy a bölcsőtől a koporsóig megtöltsön egy árnyékszéket. Ha valaki arra törekszik, hogy ne nyomtalanul teljen el pillanatnyi élete, akkor nem kilátástalan, nem lehet kiábrándító az életünk, itt Erdélyben sem, lehet dolgozni is, tenni is. Szerencse, hogy ilyen értelmiségiek is vannak, s jó kimondani, hogy közöttük sok a fiatal. A nagy elődeink például szolgálhatnak, már a középkortól kezdve az utóbbi időkig, az erdélyi értelmiségiek, megkezdve Apáczai Csere Jánosékkal, Misztótfalusi Kis Miklóssal vállalták ezt a nobile officiumot, a nemes szolgálat feladatát.

- Ebben a könyvben sok szó esik a tanítókról, a magyar nyelv tanításáról, ami elég sok nehézségbe ütközik.

- Ebben a könyvben határesetekről van szó, tehát Moldvában élő vagy ott élt magyar pedagógusokról.

- Nagyon nehéz a harc, hogy taníthassák a magyar nyelvet? Vagy ma már nem?

- Erdélyben, a harc ma már a szórvány iskolákért s a minőségért folyik. Moldva egy külön eset. Ott él ugyanis egy több tízezerre tehető, vagy százezrekre is tehető katolikus közösség, amelyet csángó magyarnak mondunk. Természetesen az asszimiláció nagyon előrehaladt, de még 50-60 ezren beszélik az anyanyelvet. Permanensen folyik a harc az anyanyelvi oktatásért, hogy legalább az anyanyelvet - valamelyik idegen nyelv, az angol, francia, olasz helyett bár - tanulhassák az iskolában. Ők nem azért harcolnak, hogy teljesen magyar oktatás legyen, hanem hogy az anyanyelvüket tanulhassák az iskolában. Ezt a jelenlegi román hatalom, mint az előző mindenféle román hatalom, beleértve az államot és az egyházat is, keményen ellenezte, ellenzi, de én abban reménykedem - lehet, túl késő lesz -, hogy előbb-utóbb ott is, Moldvába is el kell jöjjön az az európai mércével mérhető idő és hozzáállás, amikor európai szellemben viszonyulnak a kisebbségekhez. Tehát, hogyha ők magyarul is akarnak tanulni, akkor azt nem fogják akadályozni mindenféle balkáni, politikai meg közigazgatási trükkökkel. Mert erről van szó Moldvában. Én úgy hiszem, hogy aki azt vallja magáról, hogy ő román-csángó, tehát románnak vallja magát, ezt a jogát meg kell hagyni, de annak is meg kell adni a jogát odabenn Moldvában, aki magyarnak vallja magát, vagy ha nem is meri ezt kimondani, de magyar anyanyelvűnek és csángó katolikusnak érzi magát, és az anyanyelvét akarja tanulni. Ez egy olyan elemi jog, hogy ezt máshol, tőlünk nyugatabbra, már nem vitatja senki. Itt még vitatják, és olyan történelminek mondott álokokkal, álérvekkel vitatják el a csángó magyaroknak ezt a jogát, hogy "hát, izé, románok voltak, de elmagyarosodtak". Hamis és hazug történelmi magyarázatokkal próbálják kisemmizni őket, az alapvető emberi jogokat megtagadva tőlük.

- Most, hogy kint voltam Moldvában, én is tapasztaltam, hogy a románosítási politika - asszimilálják őket -, amiről a könyvében is ír, nagyon jól sikerült, mert már nem beszélnek magyarul a fiatalok. Mondtuk a fiatal házaspárnak, akiknél megszálltunk, s még beszélnek magyarul, de egymás között csak románul, hogy a pici gyereket is tanítsák meg magyarul, s azt felelték, hogy nem, ők románok. Vajon nem fog-e teljesen eltűnni a magyar nyelv iránti igény, hogy tanítsák a nyelvet?

- Az tény, hogy nagy az asszimiláció, én viszont azt mondom, hogy mindig fog maradni egy 10-20 ezres közösség, aki odabenn magyarul fog beszélni, s azt hiszem, el fog jönni az idő, amikor reneszánsza lesz a csángó identitásnak. Példa erre nyugat, ott is élnek olyan nemzetiségek, amelyekről azt hittük, hogy eltűntek, ma egyre aktívabbak. Hiszem, hogy el fog jönni az az idő, amikor azok a moldvai katolikus papok, akik most tűzzel-vassal harcolnak a magyar nyelv és a magyar identitás ellen Moldvában, és az ördög nyelvének kiáltják ki a csángó magyarok anyanyelvét, kutatni fogják a gyökereiket, a valamikori identitásukat, megtörténhetik majd, hogy büszkék lesznek, arra, hogy hajdanán magyar gyökereik voltak. Erre nyugaton már volt példa, s nemcsak nyugaton, hanem közelebb is.  Népcsoportok ébredtek öntudatra, mint Franciaországban a provanszálok, más nagyobb népcsoportokról nem is beszélve. Vagy ott van az írek, walesiek példája. Pár évvel ezelőtt egy walesi egyetemistával jártam csángóföldön, tőle tudom, amit tudok. Az anyanyelvet is elfeledték, s most reneszánsza van, most kezdenek a walesiek walesi nyelven tanulni. El fog jönni - lehet, hogy késő lesz akkor -, mondom, időnként sötétnek látom, de azért végül is nem hiszem, hogy eltűnik ez a sokat szenvedett etnikum. A globalizálódó világot nem nagyon szeretem, megvannak a maga hátrányai, de van egyfajta előnye is: most már a csángókat sem lehet középkori sötétségben tartani. Ők is kezdenek mozogni, világot járnak, látnak, hallnak. Most már nem egyedüli hírforrás a pap, a román állami iskola, hanem a világ az ő számukra is kezd kitágulni.

- Mi köti önt a csángókhoz? Hogy kezdett el a csángókkal foglalkozni?

- Hosszú családtörténetet kell elmesélnem. Elmesélem, mert érdekes. Nekem hovatovább az a meggyőződésem, s a késő középkorig biztosan így is volt, hogy a Kárpátok gerince, az ezerévesnek mondott határ soha nem volt elválasztó vonal a Székelyföld és a moldvai magyarok között. Az ötvenes évek elején, amikor még egész kicsi gyerek voltam, történt egy nagy malőr, amely nagyon meghatározta az életünket, a személyes életemet is. Édesapám egy alkalommal a kocsmában Sztálin halála előtt fél évvel azt kérdezte, hogy miért nem veszitek le annak a gazembernek, az öregnek, Sztálinnak a képét - mert a kocsmában is ki volt téve -, azt beszélik, hogy halálán van, de lehet, hogy már megdöglött. Feljelentették, másnap jött utána a securitate, apám ezt megtudta, és eltűnt az erdőbe, elmenekült. Egy darabig a falunk környéki erdőben bujkált. S utána bement Moldvába, ott bujkált, ott élt három, szinte négy évet, a csángók között is. Sajnos ezekről az időkről nem faggattam ki, részleteket nem tudok, csak annyit, hogy odabent élt Comăneşti, Moineşti környékén, ott bujkált, később egy építőterületen rejtegették ezek a benti emberek. Ő beszélt először a csángókról. Érettségi után két évig helyettes tanár voltam Gyimesekben, volt egy kollégám, egy forrófalvi tanító, szintén velem egykorú, akit oda helyeztek, ő volt az első moldvai csángó-magyar, akit megismertem. Az édesanyja többször meglátogatta legényszállásunkat, ő volt az első csángóasszony, akit megismertem. Nem tudott csak magyarul! Jártam is be, újságíró koromban is, a hetvenes-nyolcvanas években a moldvai falvakba, de nem nagyon engedték az ottani hatóságok, hogy csángó falvakban is terepezzek, eléggé meghatározták, hogy hova menjen az ember. De azért mindig bejött egy-két találkozás a vonaton, állomáson, piacon. Fontos pillanat volt még az, hogy elég korán kezdtem olvasni a tilalom alatt lévő csángó-magyarokról szóló irodalmat, történelmi munkákat. Domokos Pál Péter csíksomlyói származású, az ő könyvei kerültek először a kezembe. Csíksomlyó és az én szülőfalum, Csíkpálfalva egy kilométerre van egymástól, hát hogyne érdekelt volna az, amit egy csíki ember írt? Hát így kezdtem járni Moldvát, kezdtem írni róluk. Az az igazság, hogy a moldvai terepkiszállásaimban sokkal fontosabb nekem az ottlét, az emberekkel való beszéd, mint róluk írni, ők az én számomra nem adatközlők, mint a néprajzosoknak, szociológusoknak. Egyszerűen szóba szeretek, és tudok is velük állni, szeretek velük jó savanykás bort inni, énekelni velük együtt, együtt lenni velük. Rengeteg kazettára felgyűjtött anyagom van, amit nem írtam meg, s lehet, hogy meg se fogom írni. Az utóbbi időben annyian kezdnek járni Moldvába, s annyi csángó-szakértő van, okosabbnál okosabb megváltó, egyik többet tud, mint a másik, szinte restellem is magam, nem tartom fontosnak ma már a minden áron való irogatást. Vannak dolgok, amiket szinte restellek is megírni. Például fel van gyűjtve lakodalomról, csángó lakodalomról anyagom, azt hiszem nem is fogom soha megírni, mert ha az igazat írnom meg, akkor sértem is azokat az embereket, akik kedvesek voltak hozzám... Azt is el kell mondanom, hogy nem érdekmentes ez az én csángószerelmem. Ők azt a modellt szállítják - az elcsángósodás veszélyét -, amely fenyegeti az erdélyi magyarságot is, és minden kisebbségben élő népet. Egyfajta modellt mutatnak fel a csángók, hogy milyen jövő várhat ránk, hogyha olyan lesz a 21. század, mint amilyen az elmúlt 20. század volt.  Az elcsángósodás veszélyét legjobban Dél-Erdélyben érzem.

Én a középiskolát Lugoson, a Bánátban végeztem. Tulajdonképpen apám története folytatódott. Annak a sztálinos ügynek az lett a következménye, hogy minket akkor rögtön kulákká tettek, másfél hektárnyi birtokkal. Családunk gyakorlatilag apa nélkül gürcölt akkor, anyám három gyerekkel, és kulákok voltunk. S ennek a következménye: beszolgáltatás, hatalmas adó, közmunka, osztályidegen besorolás. Elég keserves körülmények között éltünk, az általános iskola elvégzése után, mint osztályidegen elemet itt, a Székelyföldön, Csíkszeredában nem vettek fel a középiskolába. Lugoson és néhány dél-erdélyi városban, a magyar középiskolákban nem volt elég tanuló, s ott felvették az osztályidegen elemeket is. Az adott pillanatban negyvenen voltunk Lugoson székelyföldi diákok. Nagyon jó iskola a lugosi magyar líceum, de aztán jött ’58 és egyesítették a német és a román középiskolával. Akkor történt a Bolyai egyetem megszüntetése is. Temesváron volt az érettségi. Így utólag visszanézve, szépnek tűnik minden, de kínkeservesek voltak az első évek. Ötszáz kilométerre elmenni a szülői háztól, tizenhárom évesen, románul nem tudtam. Legtöbbünk akkor ült először vonaton. Különböző osztálytalálkozókra visszamentem Lugosra, kiderült, hogy az ottaniak, az ottmaradottak - az osztálynak körülbelül a fele -, gyerekei 90-95 százalékban nem tudnak magyarul. Asszimilálódtak. A padtársam egy alattunk járó sváb lányt vett el feleségül, két gyerekük született, és mi lett a családban a kommunikációs nyelv? A román.

- Tart attól, hogy az erdélyi magyarság úgy jár, mint a csángók?

- Az elcsángósodást az identitászavar egyik megnevezéseként szoktuk emlegetni. Az ilyen emberek - a nevem magyar, de románul beszélek és kulturálisan oda kötődöm - általában lelkileg mindig sérültek. Ezek a szempontok is vittek engem Moldva fele. Egyfajta mintát találtam ott azokra a jelenségekre, amelyek Erdélyben is fenyegetik a magyarságot. A Székelyföldön, ahol tömbben él a magyarság, egyelőre nincsenek jelei az elcsángósodási folyamatoknak, de a szélek felé azért bizony észlelhetők hasonló jelenségek.

- Ön nagyon szívén viseli a csángók sorsát, segíti őket...

- Én általában minden elesett, kicsike, szegény, elnyomott, kiszolgáltatott embert segítek.

- A Moldvai Magyarság folyóirat működtetését is magára vállalta...

- Vannak dolgok, amelyek elől nem lehet kitérni. Nem lehetett nemet mondani, amikor a sepsiszentgyörgyi barátok, Farkas Árpádék - mert 90-től ott szerkesztették a Csángó Újságot, de ’98-ban bebukott, nem jelent meg többet -, mintegy féléves meggyőző munka után, felkértek hogy a Székelyföld mellett vállaljuk el a Moldvai Magyarság szerkesztését is. A Székelyföld köré összegyűlt egy elég jó és életrevaló szerkesztőség. Azt is tudták, hogy szívemen viselem a moldvai magyarság sorsát, kuratóriumi tagja vagyok a Domokos Pál Péter Alapítványnak, amelyik a moldvai gyerekek itteni iskoláztatását szervezi, tudták, hogy járom Moldvát, valószínűleg ezért kértek fel. 2000-től tehát mi szerkesztjük a lapot, 2001 januárjától már 24 oldalon, krétázott borítóval jelenik meg minden hónapban a Moldvai Magyarság.

- Sokat jár Moldvában?

- Mostanában egyre kevesebbet, mert a szerkesztés, nem is a szerkesztés, hanem az adminisztráció, ami a két folyóirat menedzselésével jár rengeteg időmet és energiámat emészti föl. Nem tudok annyit járni, amennyit szeretnék. Ha most kezdeném a pályámat, lehet, hogy betelepednék oda, elmennék missziósnak. De saját egyéni gondjaim, családi nehézségeim is vannak.

- Azért ami anyaga van még a csángókról, azt írja meg, mert az embereket nagyon érdekli, legalábbis Magyarországon. Sokan beszélnek róla.

- Irogatom. A Moldvai Magyarság minden számában van egy riportom. Talán valamikor könyv lesz belőlük. Nem tudom, mikor.

- Nem jut el minden Magyarországra, és ott inkább úgy érzik az emberek, hogy a csángóknak nincs jövőjük, hogy el fognak románosodni, el fognak tűnni. Önt hallgatva, most úgy érzem, hogy ez nem következhet be. Mindig lesz egy kis csoportja a moldvai csángóknak, amely az anyanyelvét nem hagyja veszni.

- Bizonyára lesznek, akik megmaradnak. A csángó-magyarokkal az a gond, hogy nincs, nem volt saját értelmiségük. Azaz, hogy volt, van, de ez a saját kebelükből kinevelt papság, amely a legvehemensebb képviselője a csángóság román eredetének, voltának. Most talán változik valami, néhány fiatal, akik egyetemet végeztek Magyarországon, Erdélyben, azok mennének vissza, van is aki visszatért, ők próbálnak mozdítani valamit népük ügyén. Ez élteti bennem a reményt, bár nem vagyok túlzottan optimista.

- Vajon lehet-e még változtatni, amikor már az öregek is románnak vallják magukat, a fiatalokat meg már csak román nyelven tanítják? Vissza lehet-e vezetni őket a magyar nyelvhez, a magyarságtudathoz?

- Hát nem tudom. A kérdésében állítottak nem felelnek meg a valóságnak. A csángók zöme nem mondja magát románnak. Magyarnak sem, ők katolikusoknak mondják magukat. Erre játszanak rá papjaik, és azt hirdetik nekik, hogy ők nem római, hanem román katolikusok. A körülöttük élő ortodox románság is elég élesen megkülönbözteti, unguroknak nevezik őket. Ezt még az olyan falvakra is rámondják, amelyek már nagyon rég elrománosodtak, ortodoxok lettek. A moldvai magyaroknak tehát van egy nagyon elhatároló másság tudata, amely által megkülönböztetik magukat a mellettük élő többségiektől. Ez az identitástudat nem magyar, de nem is román.

- Legalább az öregek, a régiek mondanák, hogy én magyar vagyok, de sajnos románnak vallják magukat. Van-e remény? Vagy csak egy-két településen, mint például Klézsén, ahol Duma-István András csángó magyar költő dolgozik ezen?

- Klézse, Pusztina, ezek a nagynak mondható falvak, ahol keményen harcolnak a magyar nyelvi oktatásért. Remélem, hogy eljön az idő, amikor nem fogják őket akadályozni magyarságuk megvallásában, anyanyelvük iránti igényben, a templomban és az iskolában.

- Most a román politika még mindig akadályozza, hogy a csángók tanulhassák a magyart?

- Persze. Jó néhány faluban délutánonként, házaknál oktatják a gyerekeknek a magyart, de a helyi hatalmak mindenfélét kitalálnak ellehetetlenítésükre. A helyi hatalom nem csinálná ezt, hogyha nem érezné a háta mögött a központi hatalmat. A központi hatalom mást mond, és mást cselekszik, a külvilág, Európa felé megtartja a látszatot, hogy nincsen semmiféle akadály, de még mindig kétarcú, Janus-arcú a román politika. Mondom, sokszor tényleg elkeseredett vagyok, és nem nagyon látok nagy jövőt. De egy népcsoport nem tűnik el olyan egyszerűen egyik napról a másikra. Hogyha asszimilálódik is, olyan mély hajszálgyökerek működnek, olyan áramlatok vannak a mélyben, hogy sohasem lehet tudni, mikor bukkan fel a tudatalattiból egy gyermekkori ima, egy dal, mikor ébred rá valaki arra, hogy elvesztette a nyelvét, kultúráját, gyökereit, s ezekkel együtt sok mindent. Mert nemcsak a csángók lesznek szegényebbek azzal, ha asszimilálódnak, hanem Románia, sőt Európa is szegényebb lesz egy kultúrával, egy specifikus kultúrával. A sokszínűség, ami egy országnak nagy értéke lehetne, és lehet - ezt Nyugat-Európa boldogabb vidékein becsülik, és értéknek fogják fel -, Romániának is nagy értéke lehetne. Egy demokratikus és egy 21. századi Európában ez érték kell legyen. Én merem hinni, mert ha nem hinném, akkor... akkor, felkötném magam. Itt is eljön az idő, amikor becsülete és tisztelete lesz a másságnak és a sokszínűségnek.

- Én is írtam az Ordasok tépte tájon című könyvéről készült recenziómban, hogy mind a románoknak, mind a magyaroknak meg kellene becsülni a csángókat.

- Lassan a jobb román értelmiségiek is rájönnek, hogy mit vesztett Románia, és mondjuk Románián belül Erdély. Ugye a németek, a szászok és a svábok itthagyták. Tessék megnézni a Szászföld falvait, romokban hevernek. Nem csak egy kultúra tűnt el, hanem egy gazdasági erő, egy munkamorál, egy közösségszervezési, autonómia modell.

- Ön hogy látja: a románok miért nem értékelik a csángó-magyarok kultúráját, miért akarják minden erővel románosítani őket?

- Mert etnocentristák. Egy történelmi elméletet - a dákó-román kontinuitás elméletét - már-már az ideológia rangjára emeltek s az a lényege, hogy itt ők voltak az elsők, kétezer éves az államiságuk, aki pedig ezer, nyolcszáz, száz éve jött, az megtűrt idegen. Ez gyakorlatilag nem csak a Ceauşescu-féle diktatúrának az öröksége, hanem a 89 utáni román államé is, amelynek az alkotmánya is nemzetállamként fogalmazza meg Romániát. Ez a 21. század elején több mint anakronisztikus megfogalmazás.

- Vajon fognak-e valamikor a nyugat felé nyitni?

- Szerintem rákényszerülnek, ha nem akarnak kimaradni az európai integrációból.

- Lehet, hogy csak egy gazdasági nyitás lesz?

- A gazdasági nyitás óhatatlanul hoz magával kulturális nyitást is.

- Az emberek, akikkel beszélgettem itt Erdélyben olyan elkeseredettek, mintha már nem tudnának küzdeni, beletörődtek volna abba, hogy nem tudnak változtatni az életükön.

- Ez egy kicsit magyar sajátosság is. Az az igazság, hogy itt Erdélyben ezer év alatt éltünk már meg a 20. századiakhoz mérhető, hatalmas traumákat. A tatárjárásoktól kezdve olyan időszakok is voltak a középkori Erdélyben, mikor alig élt néhány tízezer ember, úgy ki volt pusztítva ez az ország, olyan hatalmas járványok tizedelték többször is, hogy mai szemmel nézve szinte csodának hatnak a Bethlen Gábor-i idők. A történelem folyamán az elmúlt ezer évben hatalmas, igaz fizikai megsemmisülések voltak, de ezeknél mindig veszélyesebbek voltak az erkölcsi és a szellemi válságok. Sajnos a 20. század, de leginkább a kommunista diktatúra ezeket mérte  ránk. Az erkölcsi és a szellemi leépülés, elsivárosodás az, amitől félni kell. Ezek valós veszélyek.

- Vannak olyan románok, akik támogatják, vagy valamennyire becsülik a magyar irodalmat, kultúrát?

- Néhányan, de nem figyelnek eléggé. Pedig az erdélyi magyar irodalomnak a román irodalom rengeteget köszönhet. Az, hogy szinte minden, ami fontosabb a román irodalomban, le van magyar nyelvre fordítva, nagy dolog. Hogy ezt nem becsülik eléggé? Végül is, azzal, hogy egy másik nép ismeri a román irodalmat, ezzel ők is többek lettek, de mi is gazdagodtunk, s ez a lényeg. Nekem örökké az volt ezzel a bajom, hogy az odafigyelés nem volt kölcsönös. A román írók nem fordították nemcsak az erdélyi, de az összmagyar irodalmat sem. Az ő szemükben Párizs, a nagy latin nép, a francia irodalom a példa. Egy időben én is fordítottam románból, az embert hátbaveregették, hogy milyen jó, hogy csinálod, de...

- Ön a Székelyföld, valamint a Moldvai Magyarság főszerkesztője. Van más folyóirat is, amelyben szerepet vállal?

- Itt egy kiadó jött létre: a Székelyföld, a Moldvai Magyarság kiadására, könyvet is adunk ki. A kiadót a Hargita Megyei Önkormányzat hozta létre, Hargita Kiadóhivatal néven, ennek vagyok az igazgatója, főszerkesztője.

- S emellett még elbeszéléseket, verseket ír...

- Egyre kevesebbet.

- Korábban sok gyerekverset írt, gyerekvers kötetei jelentek meg...

- Én a gyermekeket is kisebbségi helyzetben élő csoportnak sorolom be. Legalább annyira fontos dolognak tartom, és éppen olyan nagy feladatnak a gyermekeknek szóló versek írását, mint a nagyokhoz szóló beszédet. Szerintem nincsen külön gyermekvers és felnőttvers. Jó verset kell írni. Ez nagyon hálás feladat, és időnként ideges vagyok, ha nem írok gyerekeknek verseket. A nyolcvanas években szinte fontosabb volt gyerekeknek verset írni, mint mással foglalkozni. Akkor kellett találkozókra járni közéjük, amikor az oktatást is egyre inkább próbálták románosítani. Nem mondtam le én a gyermekversírásról, csak épp adminisztrációs feladataim miatt egyre kevesebbet írok, nemcsak gyermekverset, mindent. Gyakorlatilag három gyermekvers kötetem jelent meg. Hol van az az idő, mikor 30 000 példányban jelent meg a Mikor Csíkban járt a török című verseskötem!

- 2001-ben jelent meg új verseskötete , Székely dalok, de angol nyelvű a cím. Miért?

- Hát igen a Sekler songs. Egy kicsi irónia is van ebben a címadásban, azt hiszem a versben is van ilyen ironikusság, nemcsak a címadó versben, hanem a kötet más darabjaiban is. Gyakorlatilag ezek a versek a kilencvenes években írott versek, zömmel a rendszerváltozás után született versek, nem sok, egy vékony kötetre való. Én ezekkel a versekkel az elmúlt évszázadtól el is búcsúztam. Sokszor kísért az érzés: nem tudom, fogok-e még verset írni? Mindig vannak ilyen érzéseim, s ha fogok még verset írni, akkor nem tudom, hogy ilyenek lesznek-e.

- Ránézve a verseire posztmodernnek tűnnek, de beleolvasva realista is. Az éppen aktuális helyzetet írja le...

- Én eléggé konzervatív vagyok, mondjuk így: időnként, formailag a kötött formákhoz ragaszkodom. De szerettem mindig, mindenben kísérletezni, és azt hiszem, meg kellett ennyire vénüljek, hogy végigmenjek a költészetnek minden fázisán. A nyolcvanas évek elején a Virággal megveretett című kötetem avantgárdnak, formabontónak, abszurdnak, groteszknek tűnő nagy versekből állt össze. Alkotó embernek mindent ki kell próbálni. Ebben az utolsó kötetemben is van egy formabontónak nevezhető hosszabb poémám, a Didergés. Ez is a csángó-magyar ügyekre vezethető vissza, az identitászavar tragikumai fogalmazódnak meg benne. Lehet, hogy posztmodern jegyeket is visel a költészetem, én nem foglalkozom vele. Nekem bőven elég az, ha megírom, tovább nem érdekel az utóélete. Nekem az a fontos, hogy megírhatom.

- Ezekben az írásokban nyelvek, vidékek, népek sokszínű kavalkádja jelenik meg, csángóktól törökökig, olyan, mintha ezt a globalizálódó világot láttatná.

- Ez már a kritikusok dolga, ők biztos, hogy felfedeznek olyasmiket is, amiket én nem láttam bele, gondolta a fene, mondhatnám Arany Jánossal. Én nem tudok saját dolgaimról elfogulatlan szólni, azt vallom, hogy az alkotás kegyelmi állapot, megérint az isteni ujjhegy, s tovább nem érdekel. Csak annyiban, hogy időnként újraolvasva észreveszem a hibákat, ja, ezt újra kellene írni, de nem mindig tartom etikusnak az újraírást. Mondom: műveim utóélete különösebben nem érdekel.

- A realitás, a valóság nagy szerepet játszik a verseiben. Nem elsősorban a fikció, hanem inkább a valóság.

- Gyakorlatilag én mindig is arról írtam, ami érint, amik égetik a bőrömet, és ronggyá roncsolják az idegeimet. De ezzel azt hiszem mindenki így van.

- Valóban egy posztmodern vonal alakult ki az erdélyi lírában, vagy ez ön szerint mindenkinél más, tehát változó?

- A nálunknál fiatalabbakról, Kovács András Ferencről, Orbán János Dénesről és nemzedéktársaikról tartják ezt. Én soha nem szerettem a kritikusok, az irodalomtörténészek skatulyázásait, az íróknak a mindenáron való rendszerekbe belegyömöszölését. De ez az ő dolguk.

- Mennyire fontos az ön számára a közönség véleménye?

- A közönség véleménye annyira nem fontos. Az viszont fontos, hogy megvegyék a könyvet, esetleg el is olvassák, esetleg meg is hallgassanak. De hát a közönség véleményétől, a kritikusok vagy az irodalmárok tanácsaitól senki se ír jobb verset, sőt lehet, hogy még rosszabbat ír. A közönség véleménye is ilyen. A közönség majdnem olyan, mint a tömeg, az egyik pillanatban felemel, a másikban sárba tapos. Amikor írok, valahol mindig ott érzem, vagy odaképzelem apám felülről rám szegeződő tekintetét: vajon mit szólna mindezekhez - amit művelek - édesapám, értené-e, érti-e?...

- Az édesapja nagyon meghatározó szerepet töltött be az életében...

- Édesapám amellett, hogy nagyon jó iparos ember volt, a maga hat osztályával, műszaki rajzot is tudott, autodidakta volt, olyan épületeket vitelezett ki, mint Csíksomlyón a Kós Károly által tervezett Kalot épülete. Ő építette szülőfalumban a templomot, a művelődési otthont és sok mást. Álmodozó ember volt, aki, ha mindennapi munkája engedte, olvasott is. Engem nem az iskolában tanítottak versre, nekem a verset apám tanította.

- Verseiben több műfaj keveredik. Minden műfajban kipróbálta magát?

- Ez azért túlzás, de szerintem ez a mesterséggel jár, meg kell próbálni mindent, ebben a mesterségben, amit amúgy nem lehet megtanulni teljesen, mindent ki kell próbálni.

- Vannak írók, akik egy műfajhoz, vagy formához ragaszkodnak...

- Vannak egyhúrú írók, Horváth Imre például, a zseniális váradi költő, szinte az egész életművét négysoros versekből teremtette meg. Fogalmazzunk úgy, hogy én kíváncsibb természetű vagyok, ezért kontárkodok bele mindenbe...

- Milyen tervei vannak a jövőben? Min dolgozik most?

- Csak ismételni tudom, hogy nekem most a terveim közt az első helyen a legfontosabb ez a kiadó, a Székelyföld, hogy rendszeresen és időben jelenjék meg, hogy ne csak néhány évig jelenjen meg, hanem az én elmúltom után is megmaradjon. Ugyanez áll a Moldvai Magyarságra is. Be kellene indulnia a könyvkiadásnak is. A napokban hagyta el a nyomdát a Csíki Székely Krónika, amelyről a szakemberek azt állítják, hogy állítólag hamisítvány, de hamisítvány voltában is már tekintélyes 150 éves múltra tekint vissza. Mindenki beszélt a Csíki Székely Krónikáról, de sehol nem lehetett látni, olvasni, s ezért adtuk ki. Ilyen jellegű könyveket akarunk kiadni.

- Nemrég megkapta a József Attila-díjat...

- Igen. Ezt úgy fogom fel, hogy nem az én személyes díjam. Az ilyen díjakkal egyéni teljesítményt szoktak méltatni, de azt hiszem, az én József Attila-díjamat azok is kapták, akikből lettem, akik által lettem. Szülők, nagyszülők, édesapám, anyám, nagyanyám, a szülőfalum, a közösség, amelyben, az én gyerekkoromban szinte minden még ép volt, szinte mindene megvolt, ember és természet között csodálatos volt a harmónia. Aztán ott a tágabb környezet, Csíksomlyó, a szerzetesek, papok, családunkban sok  pap volt, és az emberek itt a Székelyföldön. Szinte minden faluban van egy-két jó emberem, akikhez bármikor bemehetek, egy tál meleg étel mindig kikerül, ahol otthon érzem magam. Azt hiszem, hogy ezekből áll össze az én életem, az én kollektív emlékezetem, ezeknek is szól szerintem ez a József Attila-díj.

- Ön elismert, sokoldalú ember, sok feladata, munkája van. Elégedett-e a mostani életével, az erdélyi magyar irodalomban betöltött szerepével?

- Az elismertség nem biztos, hogy fontos. Azt kell mondjam, mi mást mondhatnék, én most talán elégedett vagyok. A rendszerváltozás után, a kilencvenes évek elején a politikába is belevegyültem, lehettem volna sok minden mint politikus, de rájöttem, hogy nem nekem való szerep. Egy írónak az a feladata, hogy a tehetsége és a rábízott talentuma szerint a legjobbat adja önmagából, azzal politizáljon. Amíg erre rájöttem, eltelt négy-öt év. Az utóbbi öt évben, mióta létrehoztuk ezt a folyóiratot, a Székelyföldet, jobbak a hangulataim, a lap létrehozása nagyon nemes, és  jó munka volt. Bár rengeteg szellemi energiát kellett ráfordítani, megérte, egy nagyon jó közösséget, alkotóműhelyt sikerült megteremteni. Kicsit meg is fiatalodtam a fiatalok között, kiderült, hogy minden nyomás és minden nyomorúság ellenére nem apadt ki Erdélyben a magyar irodalom utánpótlása. A nyolcvanas évek közepén azt hittük, hogy itt mindennek vége, az irodalomnak is, több író kitelepedett, a fiatalok közül is sokan elmentek, aztán 90 után kiderült, hogy még rengeteg tehetség van, jól írnak, jól alkotnak, lehet velük együtt dolgozni. A Székelyfölddel egy alkotóműhely teremtődött meg. Itt Csíkszeredában, a legkeletibb végeken. Rengeteg ellendrukker ellenére. "Mit akartok ti itt a széleken és ebben a vidéki provinciában" - tamáskodtak sokan. Kiderült, hogy itt is lehet alkotni, itt is kitágulhat a világ... Jó velük együtt dolgozni, s ez elégtétellel tölt el. Botor is lennék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok elégedett. De ha teljességgel az lennék, az egyenlő lenne a meghalással. Más dolgokkal nem vagyok elégedett, a közéletünkkel, az RMDSZ-szel, az ország állapotával, de szerintem egy írónak nem az a feladata, a sorsa, hogy elégedett legyen. Szinte kötelessége, hogy kételkedő, számonkérő tekintettel figyelje a körülötte élő világot. Abban már nem nagyon hiszek, hogy jobbítani lehetne rajta, a világon, meg az emberen, de az ember mindig a lehetetlent kísérli meg. Vagy inkább kísérti.

* 2002-es interjúpályázatunkra érkezett (A Szerk.)