Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 6.sz.
 
VIDA GERGELY
 
"nem vagyok önazonos"
 Gondolatok a nyolcvanas évek
szlovákiai magyar költészetéről
 

I. (Kontextus)

Amennyiben a posztmodern előtti korszakokra - a preromanti- káig visszamenőleg - vonatkozó posztstrukturalista vizsgálódá- sokra, valamint az utóbbi két-három évtized magyar líratörté- netének fejleményeire tekintünk, egy kiazmikus struktúra válik láthatóvá. Az előbbiek a 19. századi lírai szövegek - a lírai én integritását szavatolandó - szimbolikus szemiózisában rendre olyan töréseket mutatnak ki, amelyek arról tanúskodnak, hogy a vers beszélője nem képes uralni a nyelv tropologikus mozgását. A totalizációs kísérletek kudarcának tapasztalata többé-kevésbé tudatosítva beépült a modern poétikák nyelvezetébe. (Termé- szetesen a nemzetközi és magyar fejlemények eltérő voltát itt nem szabad szem elől téveszteni.) Túl messzire és valószínűleg túl sok közhely elismétléséhez vezetne a posztmodern korszak- küszöb problematikusságát tematizálni, de annyi talán elmod- ható, hogy a Tandori-Petri-Oravecz nevéhez köthető líratörténeti fordulat (a hatvanas-hetvenes évek fordulója) és az új paradigma módosulásai ezen töréshez való viszonyban ragadhatók meg. Azonban ha a legújabb líránkra és egyúttal a jelen líratörténeti pillanatából visszafelé tekintünk, észrevehetjük, hogy a nagy elbeszélésekre emlékeztető modern és későmodern beszéd- módok erőteljesen jelen vannak/voltak az írásokban. A magyar líra ezredvégi helyzetéről az "Utolszor a lyrán" címen rendezett debreceni tanácskozáson két előadó is hasonló megfigyeléseiről számolt be. Bányai János szerint "a modern vers [...] túlélte a modern irodalom végnapjait, mégpedig nemcsak választható tradícióként, nemcsak szövegköziségek játékosaként (kiem.: V. G.), hanem úgy is, hogy a modern vers a század /ezredvégen még írható, mégpedig nem is akármilyen színvonalon"1. Példa- ként a szerző egyebek mellett Rába György és Lator László kései korszakát, Tandori dal-korszakát, Rakovszky Zsuzsa, Ferencz Győző és Térey János költészetét említi. Margócsy István véleményét több fiatal költővel kapcsolatban fogalmazza meg. Borbély Szilárd szerinte "mintha azzal kísérleteznék, hogy egyszerre termtse meg és újjá az angyalok nyelvét és a minden- napi dadogást, s egyesítse verseiben a rilkei orfikus hagyományt és a nyelvkritikus tendenciák távolségtartását; Térey János pedig [...] szándéka szerint az alanyi költészet eredendő élményköz- pontúságát igyekszik feleleveníteni, végeredményben a megérin- tett és megteremtett világnak talán legszélsőségesebb fikcionali- tásához jut el..."2 Úgy gondolom, témánk szempont- jából nem árt hangsúlyozni azt a módosult attitűdöt, amelyet eféle modern alapozású szövegekkel kapcsolatban a kritika elfoglal: a "még mindig" kapcsolattal leírható, számonkérő, pre-posztmodern nyelven írt szövegeknek a kánon peremén való elhelyezését elősegítő kritikai attitűd megértő, elfogadó, a pre-posztmodern jelenlétet progresszív tendenciaként értelmező kritikai attitűd felé mozdult el. Persze az új attitűd visszamenőleg a kánonképzési folyamatokat is átírhatja.
 
 
II. (Kontextusok)

Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert úgy gondo- lom, hogy a 80-as évek szlovákia magyar költészete a posztmo- dernt megelőző beszédmódok igézetében fogant, vagy patetiku- sabban fogalmazva: az előző beszédmódokkal való viaskodás szellemében jött létre. Csábító az analógia egy évszám két ese- ménye között: a "magyarországi magyar" kritikai irodalomban az 1986-os év Eszterházy Péter és Nádas Péter nagy művei kap- csán egy korszak lezárásaként, ugyanakkor pl. a Csipesszel a lángot (1994) c. tanulmánykötet távlatából újabb fejlemények kezdeteként neveződik meg; a szlovákiai magyar irodalomban 1986 a Próbaút című antológia megjelenésének éve. Az analógia abban az esetben lenne megalkotható, ha a szlovákiai '86 is korszakahatárt jelentene valamilyen értelemben. (Ebben az esetben a határ szélesebb mezsgyén lehetne értelmezhető; természetesen a Próbaút tehetségesebb költőinek első köteteit, Tőzsér Árpád és Tóth Lászlónak az évszámot kövétő néhány évben megjelent köteteit is magába foglal/hat/ná.) Ezek a kérdések a szlovákiai magyar irodalom létével, önazonosságának kérdéseivel függnek össze. Ugyanis ha magunkévá tesszük az "egy magyar irodalom van" mai szemmel kissé patetikusan ható kijelentését (főleg ha küldetéstudattá szublimált kisebbrendűségi érzéseink feltörését is beléhalljuk vagy mögélátjuk), akkor a két '86 szinechdotikus viszonyban kell álljon egymással s a korszak- határ az "általános mérce" fogalmival írható csak le. Márpedig az a tény, hogy a szlovákiai költői művek magyarországi recepciója - talán a Tőzsérén kívül - enyhén szólva gyér és az, hogy maga a Tandoriékkal egy időben induló Tőzsér egy tőlük egész más úton jutott el - igaz nagy nevek társaságában - arra az "egy magyar irodalmi helyre", amit Keresztury Tibor így ír le: nem került a nyolcvanas éveket meghatározó tendenciák fókuszába3, nem arra enged következtetni, hogy a '86-os váltásnak a szlová- kiai '86 is részese lett volna. (A Csipesszel-kötetben megjelent Csanda Gábor-tanulmány - a kedvenc évszámunknál későbbi Az ibolya illatáról - önmagában még nem jelent többet nemzedéki együttállásnál, a poétikai oda-tartozás behatóbb elemzést igé- nyelne. A rend kedvééert említem meg, hogy a Csipesz-kötet sem képviseli az egész fiatal irodalom keresztmetszetét és aho- gyan később többen is figyelmeztettek rá, több benne szereplő író/költő az azóta eltelt idő óta nem futott be jelentősebb irodal- mi pályát - és ezek egyike éppen Farnbauer.) Azonban ha a szlovákiai '86 csak szlovákiai kontextusban határ - márpedig ebben mindenképpen az - akkor viszont megtartottuk a szlová- kiai stb. megnevezést és mögéje egy specifikus hagyománytör- ténetet képzelünk el. Ezt a lehetőséget írja meg, úgy gondolom, a próbautasok kortársaként Tőzsér Árpád a Mittel-versek "szlová- kiai magyar költő" alakjában és magában a Mittel-mitológiában. Ha értékszempontokat is figyelembe veszünk, akkor elmond- hatjuk, hogy a szlovákiai magyar irodalom Tőzsér verseiben magas esztétikai színvonalon legitimálódott és tette lehetővé a szlovákiai magyar irodalom "szlovákiai magyar irodalom"-ként való olvashatóságát a magyar olvasók számára.
     Mindazonáltal, véleményem szerint a szlovákiai magyar líra megértő olvasásának a másság és azonosság, az egyszerre kívül- és belül-lét által létrejövő játéktér figyelembe vételével kellene történnie. A következő részben a kívüliség "okainak" néhány szempontját igyekszem vázolni.
 
 
III. (A kritika)

A 80-as évek második felének szlovákiai magyar lírája azért maradhatott a magyar költészeti kánonok peremén, mert poétikai értelemben egy ezen kánon által preferált nyelvezet szempont- jából túlhaladott nyelvezeten íródott. Ez a nyelv tematikus szinten lehetővé tette ugyan a lírai én azonosság-vesztésének kimondását, ugyanakkor egy olyan oppozíciókon alapuló tropológiát működtet, amely a vesztést veszteségként aposztro- fálja. A lírai én világa diszharmonikus, ezért sokasodnak el a kritikai irodalom által előszeretettel kimutatott abszurd, groteszk kijelentések. A kritikának ezen ítéletei árulkodóak: az említett kategóriák mellett ugyan néha az ironikust is megtaláljuk, ezeket a verseket mégiscsak a síkváltást csak ritka esetben előidéző groteszk, abszurd uralja. Az iróniára legjobban hajló Tőzsérnél is az irónia tragikus színezetet kap és csak az őseredeti azonosság elvesztése felett kesergő elégikus hang eltávolítására szolgál. A Mittel-kötet nyitóversének kimondottan nosztalgikus intonációját a kötet sikerültebb ironizáló szövegeinek sem sikerül ellen- pontozni. A nyelvbe vetett bizalom a lírai én utolsó támpont- jaként fennmarad. Hizsnyainál például az avantgardra emlékez- tető metaforákból gyakran a visszahozhatatlan épül újra, igaz, immár felismerhetetlenül. Farnbauer költészete a modernség nagy toposzait, a "hiány"-t és a "magány"-t hozzák játékba, és inkább gondolatmint nyelvközpontú költészet ez: éppen a végső- kig vitt önreflexió szavatolja, tartja meg - igaz a versekben grammatikailag gyakran jelöletlen - lírai ént mint a versek operátorát. Ezért a címbe emelt Hizsnyai-idézet beszélője (a Tolatás /1989/ c. kötetből) még a kimondás performatív aktusá- ban képes az önteremtésre.
     Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy irodalom- történeti időszak nyelvének jellemzése behatóbb vizsgálatokat igényel. Úgy gondolom azonban, a fenti belátások elmélyítésével is már kirajzolódhat egy olyan horizont, ahol egy megértő kritika számára láthatóvá válnak azok a pontok, amelyeken a 90-es évek szlovákiai magyar költészetének legjobb szövegei bekap- csolódhatnak a magyar líra progresszívabb áramába.
 
 
Jegyzetek
 
1 Bányai János: A századvégi vers és az ő kritikája, Alföld, 2000/2, 63.
2 Margócsy István: Irodalomtörténészi vízió a költészet állapotáról, Alföld, 2000/2, 32.
3 Keresztury Tibor: A visszanyert mértékletesség, in: Kételyek kora, Magvető, 2002, 38.