Amikor 1997 májusában megjelent a Jadviga párnája, csak remélni lehetett, hogy Závada Pál nem egyszeri és rövid pünkösdi királyságra rendezkedik be, hanem exkluzív regényművészetének folytatása is lesz. Az új regény, a Milota (2002) nem csupán sokáig készült, de gondos építkezéséből látszik, éppen azt az exkluzivitást előlegezi meg újra, ami annak idején a Jadvigát is kiemelte az irodalom hétköznapiságából. A Jadviga párnája - és most már a Milota is - nemcsak azért fontos regény, mert szakmai és vásárló közönséget egyaránt megnyert (még ha utóbbiról többet és kritikusabbat is beszélnek), de azért is, mert benne (bennük) Závada mindenkori anyaga, a magyarországi szlovák kisebbség története mint a sajáton belüli idegen, a centrumon belüli periférikusság kapott kiemelten fontos szerepet. A centrumvesztő nemzeti kánon átrendeződése - tematikus szinten - kedvező teret biztosított a kilencvenes évek második felében e sajáton belüli idegen, a periférikus (de nem szubkulturális) értelmezésére, egyáltalán a róla szóló beszédre, a "regényesedésre". Závada ’szlovák’ regényei mellett (a Jadviga párnája után a kitelepítések fókuszálásával a Milota kemé- nyebben tárgyalja a 'szlovák' történetet) kitűnő példa Balogh Robert 'sváb' regénye vagy Bálint Péter 'alföldi' portréja. (Lásd e témakörhöz Fekete J. József tanulmányát Kisebbségben a regényben címmel a Forrás regény-számában, 2002. június, 43-50.) Hogy milyen gyorsan oldódik fel a befogadásban ez az önmagán túlmutatni tudó nézőpont - sőt az érdekes, a különös mint olyan talán egyáltalán nem is tételeződik -, azt mutatja Terézia Mora Seltsame Materie (1999) című elbeszélésgyűjteményének egymástól eltérő befogadástörténetet író német, illetve hazai sorsa. A könyv az 1999-es Frankfurti Könyvvásár egyik szenzációja volt, a német olvasóközönség részlegesen saját elidegenítésével kellett hogy szembenézzen. Dokumentarista olvasási nézőpontból Mora a Fertő-tó környéki németnyelvű kisebbség 'magyar' történetét teremtette meg németül, s az idegenre, a periférikusra, a különösre nyitó német elváráshorizont a legteljesebb mértékben be is fogadta a könyvet. A fent említett magyar nyelvű kísérletek azért olvashatók nehe- zen a sajáton belüli idegenség vs. másság párbeszédében, mert a defenzív nyelviség, még ha él is a szociografikussággal, alapvető- en nem idegeníti el olvasóját. Terézia Mora németnyelvű köte- tének magyar változata németből visszamagyarított magyar regiszterekkel bajlódik, s ez az eredetiség származáshelyének kulturális kódjaiban elveszíti különösségét. S akkor az a bizonyos kultúrális másság, a sajáton belüli idegenség tematizál- hatósága el is veszíti vonzerejét. Az egymástól teljes mértékben elkülönülő Balogh-Bálint-Mora-Závada névsor egyes szövegei közül Mora eleve kilóg, hiszen az eredethelyszínt kronotoposz- ként kezelő könyvének eredetnyelve akkor is német, s amely névsort hasonlóan pl. a német nyelven belüli osztrák irodalom kánonjához éppen a kulturális kódok különbsége okán kiegé- szíthetnénk Grendel Lajos New Hont-trilógiájának szlovákiai magyar és Végel László peremvidéki életjegyzeteinek vajdasági magyar olvasatával. E különös paradigma egyes szövegein belül tehát dialógus nyílik az elbeszélői nyelv és az eredethelyszín nyelve között. A magyar kritikai olvasás, különösen a határon- túliság mindent egybemosó példázatosságával, ugyanakkor az össznemzetiség kirekesztő-elhatároló kanonikusságával nem tudja kitapintani a sajáton belüli idegenség feszültségét. Minden egyes könyv, érkezzék bármely vidékről, tartalmazzon bármiféle periférikus érzékenységet, ha szerencséje van, beleolvasódik a centrum kánonjába. Ennek egy fordított változatát képezik azok a művek, amelyek a centrumon belül dolgoznak az idegennel. Miután ők vannak "többen", s világirodalmi-intertextuális dialógust biztosítanak, mutatnak kifelé, jelentősen ellentételezik a sajáton belüli idegenség fontosságát. De Darvasi László német és kínai novellái, Kukorelly Endre Hölderlin-könyve, Márton László Wunschwitz-regénye, Krasznahorkai László kínai és japán útirajzai, Baka István oroszversei vagy Kovács András Ferenc amerikai dalai stb. ugyanezt a sajáton belüli idegen kettős látását előfeltételezik. A sajáton belüli idegen azonban óhatatlanul sajáton belüli sajáttá változik, ha az nem csupán stílusgyakorlat, kultúrális transzfer vagy maszk. Ennek oka máshol keresendő. Talán abban, hogy a monologicitás, a logocentrikusság, az ideologémák diszkrét bája eltűnik a művekből, ugyanakkor a vágyott/sosem volt magyar posztmodernt egyre-másra túlfutják a szövegek. Ez volna az a valami után, valami előtt, valami vákuumban-levőség állapota, melyet a mindennapiság abszurdi- tásában túlhajtott és túlbecsült művek jelképeznek, s miközben nagy eséllyel beszélhetnénk a magyaron belüli magyar transz- ferális változatairól, hol ideológiai egységesüléseknek, hol disz- kurzív különbözőségeknek lehetünk tanúi. Ráadásul a mai ma- gyar nagyepikai művekben olyan flashback kerül erőtérbe, mely visszaírja a klasszikus modern posztmodernen nevelkedett stratégiáit. A mindenkori szerző munkálkodik a formaterem- tésen, eposzi víziót és panorámát teremt magán- és köztörté- netben egyaránt, miközben minduntalan fennakad azon, hogy minden történetet elmondtak már, tehát legfontosabb a nyelvet kitalálni. Lesznek azután olyan regényproduktumok, melyek a legkevésbé sem szólítják meg a korszak problémáját, de éppen a történet anakronisztikussága, az építkezés öröme, a jelenvalóság elhallgatása lesz az arctalan korszak árulójává. Ebben a helyzet- ben - mely alapvetően populáris aktusok regénybeszédéből születik - hogyne veszne el az eredettörténet sajátlagos igénye. Ugyanakkor ez az a kettős igény: a sajáton belüli idegen "regénybeszéddé" építése az, amely - többek között - Závada Pál Milotáját megemeli, s "visszaejti" a sajáton belüli sajátba.
 

A Milota építészeti feszültsége abban áll, hogy miközben a regény két élet-elbeszélője, Milota György és Roszkos Erka nagyon szépen mesélnek emberi dolgainkról, úgymint szere- lemről, házasságról, hétköznapokról és azok csodáiról, félre- lépésekről, önkínzatásokról és hazugságokról - érintve közben a magántörténeten túlmutató történelmi csapdahelyzeteket: husza- dik századi vidéki panoráma sejlik fel a hömpölygő, kedvteli, szinte már eposzi igényű történetmondásban -, aközben a szerző féltő műgonddal szintezi meséjének diskurzusait, olyannyira, hogy talán túlontúl is szigorú szabályszerűséggel irányítja azokat. Aprólékos kidolgozásai, részbeszédei, előre- és hátratekintgetései gátat szabnak az elbeszélőkön eluralkodó öntetszelgésnek és önsajnálkozásnak. A "mese" egésze, nagyságrendje - 700 oldalas regényről van szó! - linearitást, kronológiát, logikát és okozatosságot szimulál, miközben az olvasás rendje a nagy narratíva többszörös, többszintű lebontását, feldarabolását mutatja. Két teljes, normális regény bújik meg a könyv testében: a Milota Györgyé és a Roszkos Erkáé. Előremutatva: a Milota a Jadviga párnája és a Mielőtt elsötétül variációs keresztezése. Hogy rekonstruálható-e reálisan is az egy regényben két regény, az olyan kérdés, melyet a szövegörömökre sandító olvasó nem szívesen tesz fel. Érdemes kipróbálni a lineáris, kronologikus, oksági olvasatot: nem fog menni. Závada regénye annyiban nem valóságszimuláló, hogy a Milota- és a Roszkos Erka-féle elbeszélések ideje és tere - hát még a reflexiójuk! - együtt sem, külön sem egyeznek a regény hiperrealizmusával: a regény nem azon a médiumon keresztül mutatja az élettörténeteket, amin azok eredetileg megfogalmazódtak. Minden csak áttételesen jelenik meg az olvasó számára: a hangzóanyagból is, a számítógépről kinyomtatott lapokból is írás lesz. És még csak véletlenül sem abban a sorrendben kapjuk kézhez Milota és Roszkos Erka történetét, ahogyan ők gondolták rendbe szedni, végig mondani. Valaki gondoskodik a valóság feljegyzéseiről, s imaginárius létteret biztosít nekik. Ebben az imagináriusban egy olyan párbeszéd zajlik, amely a valóságban soha nem jöhetett volna létre. A monologikus beszédeket át- és átjárja a két elbeszélő egymás iránti érzékenysége, az egymásra való hangolódás képessége. Hogy ennek valós tanújelei is vannak: tehát olvassák-hallgatják egymást, mikor az fizikailag lehetetlen, nos, a regénynek ez az a sarkalatos pontja, mely az olvasót súlyos feladat elé állítja: (re)konstruáljon, dekonstruáljon, vagy tekintse egyszerűen túlírtnak a regényt. Meggyőződésem, hogy Závada könyvének számos kritikus olvasója azért adja föl a könyvet (bizonyos értelemben jogosan), mert nem számol a maga türelmetlenségével. A lassúság a Jadviga párnáját is illette. A Milota szerkezete jóval bonyolultabb a Jadviga hármas elbeszélői - és nyelvi - rendszeréhez képest. Itt nincs harmadik, csak valaki, az elbeszélés "szelleme", aki a könyvet megcsinálja úgy, ahogyan az olvasható. Első gyanúsított természetesen Milota György fia, Roszkos Erka szerelme, aki - a regény valóságán túl - megtalálja a különböző dokumentumokat, s dialógusba állítva újraszerkeszti azokat. Kézenfekvő is volna ez a megoldás, mert míg a Jadvigában az időrendi sorban harmadik elbeszélő, Misu életének - és jegyzeteinek - vége felé még utalást tesz egy, a naplók felől érdeklődő szociológusra, mintegy a történetbe írván a történet "gazdáját", addig a Milotában ez a funkció betöltetlen marad. A fiatal Milotáról, már amennyire a két nézőpontból egyáltalán megismerhető, nehezen tételezhető, hogy olyan finom, szimbolikus jelentésréteggel bíró szerkezetet tudna kitalálni, mint ami az egész regényt élteti. Nem az okozót keressük mi sem. Csak azt a tényezőt kívánjuk felfedni, ami a Milota című regény hosszát - akarva-akaratlanul - meghatározza. Ez pedig a szétszabdalt idő rendje, mely egyben a méh fektetett nyolcast leíró tánca, s a galamb köröző röpte. A regény imaginárius térben élteti holt elbeszélőit: végtelen dialógusba emeli az élettörténeteket. S ebben az imagináriusban elvesznek azok az értelmezői kérdések, melyek a valóságot kérik számon a regényen. Nem egyeznek a médiumok - de a regényben szereplő dráma is közvetett módon mesélődik el! -, az egymást metsző időpontok, s e metsző időpontokhoz tartozó elbeszélői tudások sem. A Milota című regény, miközben a legvaskosabb valóságról tudósít két elbeszélői nézőpontból: egyrészről a második világháború utáni vidéki Magyarországáról (Milota), másrészről a hetvenes-nyolcvanas évek underground világáról (Roszkos Erka), aközben a két elbeszélő fölött álló "instancia" a valósághoz legkevésbé köthető elbeszélői szituációt teremt meg. A valóságot és a fikciót ez az imaginárius elbeszélői tér fogja magába.
     A regény e tere 1997. május 8. és 28. között szerveződik. Az első megszólalások Krisztus mennybemenetelének napján történnek, az utolsók Úr napján. Az imaginárius tér első és utolsó napja közt a pünkösdi hagyomány tölti be a generátor szerepét: ő adja a közös nyelvet. Miközben tehát egy igen erős, keresztény népi hagyomány szimbólumrendszere jelöli ki a teret, aközben mindez poétikai értelmezést is nyer. Ilyen értelemben Krisztus mennybemenetelének napja Milota és Roszkos Erka számára is az első nap, mely kifelé vezeti őket a földi életből. A négy fejezet vagy pünkösd felé közelít vagy attól távolodik: mindannyiszor a "nyelv" hatókörében mozognak az egymástól eltérő görbét leíró résztáncok, részkörözések. Hogy a közönséges Emil napján (28-án) - mely napon kezdődik Parti Nagy Lajos Závadáéhoz hasonló áttételekkel, néma dialógussal dolgozó e-mail-regényének, a Hősöm terének levelezése! - az idő linearitásában, de nem az imaginárius térben mindenki számára "befejeződjön" az elbeszélés. A három időpont a puszta kezdet-közép-vég szerkezeten messze túlmutat. A regény cselekményében, mely valójában Milota számára a magnóra mondás, Roszkos Erka számára pedig a nyomtatás-kommentálás - ha nem volnának már távollévő figurák az elbeszélés aktusá- ban - ugyancsak szimbolikus jellegű a három időpont: az első napon kezdődnek a vallomások, az utolsó napon íródnak-mondódnak a búcsúszövegek. Pünkösd napja azért izgalmas ebben a szerkezetben, mert Roszkos Erka ezen a napon keresi fel Milotát. Az imaginárius tér rendje szerint sosem találkozhatnak, testiségükben nem érthetik, nem érinthetik egymást. A pünkösdi nyelv csak léleknyelv. Roszkos Erka kísérlete, megtörni a némaságot, kudarcra van ítélve. Kezdet és vég - a regény terének többszörös központozásával is - új értelmet nyer a fektetett nyolcas "végtelenítésével". Ehhez a végtelenüléshez járul a regénynek az a nem mindennapi kitartása, mely a nyolcas (vagy a dupla kör) "végigjárását" az idő teresítésével oldja meg: az időben való ellentételező "lépkedés" nem más, mint a regény négy fejezetében történő "keringés". A Milota ezért is "hosszú" regény: metanarratívája szerint kétszer kell pünkösd napja körül oda-vissza repkedni, s az elbeszélés idejét kitevő húsz nap alatt a két elbeszélőnek egy nap legalább kétszer kellett ezt a 'repülést' vagy 'táncot' rögzíteni: az utólagos szövegelhelyezés (a duplán körkörös narratíva kitalálása) a valóságban létre nem jövő dialógus virtuális változata szerint minimum kétszer negyven szöveget jelent. Ehhez képest a szövegvariációk, az ismétlődések, a más szövegek betoldása következtében éppen kétszer ötvenkét szövegből áll a végső forma, négy fejezetre osztva, mennybemenetel és Úr napját az év ötvenkét hetére, a négy évszakra kivetítve. Ennek az első olvasásra is rögtön feltűnő formának következményei vannak, hiszen az olvasó időkövetését alaposan próbára teszi. Ugyanis az egymástól időben távolodó-közeledő szövegrészek miközben valóban egy centrálisnak tekintett nap körül forognak - az egymást követő fejezetekben a két elbeszélő éppen ellentétes mozgást ír le az időben -, ugyanakkor a térben, a papírlap terében tematizálódó idők, időszakok leírása, értelmezése, az elbeszélés idején belül elbeszélt idők feljegyzése, kinyomtatása, visszaidézése az elbeszélés idejének előre-visszafelé haladó mozgásában minden esetben kronologikus, időt követő elbeszélést jelent. Kettős kódolású a Milota időszerkezete: metaforikusan szólva a két elbeszélő az elbeszélés idejében a regény méh- és galambmotívumainak megfelelően köröz egymástól távolodva (első fejezet), közeledve (második fejezet), újra távolodva (harmadik fejezet), majd újra közeledve (negyedik fejezet) pünkösd körül, mely a regény teresítése során egyszerre jelenti a kezdő- (első fejezet 1. és I. szövege), a közép- (második fejezet, 13. és XIII. szövege, ill. harmadik fejezet 1. és I. szövege) és a végpontot (negyedik fejezet, 13. és XIII. szövege, mely nem más mint az első fejezet 1. és I. szövege). Az elbeszélt idők linearitása, és így az egyes fejezetek behatárolható tematikája megteremti a könnyű befogadás lehetőségét. Ha csak Roszkos Erka szövegeit vizsgáljuk, a következő megállapítások tehetők az időben történő "lebucskázásokról": Az első fejezet - Erka jelenidejében, 1997. május 19-től 28-ig (az első kör fele pünkösdtől el előre) - szövegírását- és olvasását 1993. decemberétől 1994. májusáig származó feljegyzései uralják, ezt bővítik az 1980-as évek elejéről származó emlékek. A második fejezet (az első kör második fele pünkösdhöz vissza) 1997. május 28-tól 19-ig tartalmazza Erka reflexióit, míg az általa elbeszélt idő folytatja az első fejezetben elkezdett 1993-94-es történetet, s követi azt 1995. márciusáig, illetve bővíti az 1989-es interjújával. A harmadik fejezet (második kör fele pünkösdtől el, időben vissza) az 1996-os drámaelőadást tartalmazza, míg a negyedik fejezet (a második kör zárása, visszatérés a kezdethez, pünkösdhöz) nem tematizálja az elbeszélt időt, hanem alapvető referencialitásokkal él az akár általa, akár Milota által elmondottakat illetően. Milota négy fejezete az elbeszélés idejét illetően éppen ellentétes Erkáéval, hasonló struktúrát írhatnánk fel az ő elbeszélt idejeinek négy fejezetre oszló linearitásáról és kompaktságáról egyaránt.
     Különös szépséget jelent Milota és Erka körkörös röptében az egymást érintő kérdés-felelet játék, hiszen az egymást olvasó-hallgató elbeszélők minduntalan megszólítják, kiegészítik, sőt helyesbítik egymást, mintegy ráírnak arra az őstörténetre, amely ősi formájában nem is létezik, csak a variációdús elbeszélés láttatja úgy, mintha lett volna valami kezdet. Az őstörténet: Milota és Erka származását, esetleges rokoni viszonyrendszerüket illetően is hosszas, bizonyíthatatlan oknyomozáson keresztül sejlik fel, de csak sejlik, szöveggé nem alakul. Ez a történet is csak áttételeken keresztül jelenik meg, ahogy a nagy narratívának minden egyes szegmense. Az elbeszélés körözésében ugyanakkor a "gondolatátvitel", ez a kérdezz-felelek játék is a kettős kódolásból következik: miközben a szövegtér római és arab számmal jelzett "női" és "férfiúi" szövegei egymás látszólagos párbeszédét alkotják, időben az azonos számértékek egymástól távolodnak, illetve közelednek a központi pünkösdi nap fordulási irányának megegyező mindenkori viszonyrendben (ha nem így volna, pünkösd napján a két elbeszélő nem tudna egymással "szembe nézni", a szentlélek nyújtotta "közös" nyelvben egyesülni, majd újra elválni). Az elbeszélés idejének különböző szegmenseiben artikulálódó "közös" gondolatok, reflexiók így a regény terében közel kerülnek egymáshoz, a gondolatátvitel térbe helyezésével azt az illúziót keltve, hogy a két elbeszélő nem csak hogy azonos időben mondja, de olvassa is egymást. A negyedik fejezet számos példával illusztrálja ezt a tézist: Milota május 27-én beszél Milota Mihály és Hulina Zsófia történetéről (IV/II), Erka május 9-10-i keltezéssel hallgatja meg újra (!) a történetet (IV/3). Milota május 26-i szövegében utalást tesz arra, hogy kefélő versikéjét felismerte egy néven nem nevezett fiatalasszony, miközben az ezt követő május 10-i Erka-féle bejegyzés édesanyjának akkor viselt ruhájára tesz célzást (IV/4). Innentől "kezdve" mindketten e szépasszony-kalandot mesélik, egészítik, mindegyikük a maga módján, míg az a regény dramaturgiája szerint abba az állítólagos állításba fut ki, hogy a világoskék selyemszoknyát kibontó Milota e tettével kvázi Roszkos Erka világra jöttét alapozza meg. Ennél "meredekebb" az időnek az a motivikus átírása, mikor Erka a második fejezet első szövegében elindul az időben visszafelé ("ha máma huszonnyolcadika van, akkor holnap huszonhetedike lesz"), mintegy "bejelenti", "bevégzi" a "visszatáncot". Azonban nem csak az elbeszélés ideje fordul vissza, s fejezi be első körét. Az elbeszélt idő május 27-éhez tartozó szövegeket fókuszál a II/2. jelzetű szövegben (vagyis: 1997. május 27-én, az elbeszélés idejében az elbeszélt idő 1994. május 27-i dátumozású szövegét olvassuk, melynek - kiragadva az elbeszélés keretéből - szintúgy megvan a maga elbeszélési ideje és elbeszélt ideje, 1994. május 27-éhez képest 1981. május 27-e). Az idő ezen típusú "lerakódásában" az egyes időpontoknak megfelelő történetalakzatok abban az imaginárius térszerkezetben nyerik el értelmüket, melyet a pünkösdi univerzális nyelv nyit meg a "kert" nyitottságában beszélő-olvasó Milota és a "szoba" zártságában író-hallgató Erka előtt. A két elbeszélő "testben", mint már tettünk rá utalást, nem találkozhatnak egymással, csak "lélekben", nem véletlen hát, hogy mikor szobáját elhagyva Erka Milota keresésére indul pünkösd napján, Milota éppen akkor hagyja el a kertet. Ez az elmozdulás a vallomástétel színhelyéről, és a találkozás felborítaná a regény rendkívül szigorú és következetes dramaturgiáját. A kísérlet az elmozdulásra természetesen megtörténik, de a találkozás elmarad, s ez újabb kriminalisztikai kérdésfeltevéssorral gazdagítja/súlyosbítja a regényszituációt.
     Az eddig megjelent kritikák zöme élt a pünkösdi hagyomány regénybeli értelmezésével, legalábbis azzal, hogyan módosítja, írja felül a regény "profán" fabuláját az ünnep "szentsége". Talán azzal lehetne kiegészíteni a népi-vallásos hagyomány beírásának regénybeli funkcióját, hogy "jelenléte", szemantikája nem csupán megerősíti utóbbi értelmezési lehetőségét (kiegészítve a mitikus-archetípusos olvasatot, a periférikus- idegen olvasatot, a polifonikus-dialogikus regényolvasatot, a posztmodern utáni olvasatot stb.), de választ is ad arra a kérdésre, miért tudhatnak az elbeszélők olykor jóval többet, olykor jóval kevesebbet, mint amennyit "földi" karakterük engedne. A "pünkösdi" nyelvi univerzálé, a szentlélek által a földre küldött nyelv, a mindenki által érthető, közös nyelv az, ami külön-külön is, egymást fedve is, beszélteti Milotát és Erkát. Ez a közösség, ez a dialógus nem jön létre a regény megalkotta világi térben, de létrejön az időt megelőző és beelőző nyelvben annak univerzális szentségeként. Ez azért is fontos Závada regényének kapcsán, mert benne két elbeszélő: Milota és Erka egymástól minőségileg is, mennyiségileg is eltérő nyelvi univerzuma teremtődik meg - ennyiben a Jadviga regényéhez hasonló, csak nyelvben létező "figurákkal" van dolgunk, akik egyes szám első személyű elbeszélőként, dramatis personae-ként "világukat" is el kell hogy beszéljék. Az elbeszélés művelete magába foglalja az elbeszélés tárgyát is, magát az elbeszéltet. Emellett minden egyes magnóra mondott vagy számítógépbe írt szöveg csupán változat (írás/mondás vs. törlés/javítás/ kommentálás), ráadásul egy másik médiális közeg írott-szer- kesztett változata (két "forrásanyag" regényesítése: fejezetekre, szövegekre való bontása), a mindenkori "magános" kommuni- katív aktus az elbeszélés és az elbeszélt "köztes" viszonyához hasonlóan differenciált. Tudvalévő, hogy miközben Milota és Erka "szerkeszti" az anyagát: a vallomást, a testamentumot, mindegyikük külön-külön, vagyis éppen benne vannak az írásban, a mondásban, aközben olvassák, hallgatják is egymás "emlékeit". Az elbeszélő betölti az olvasó szerepét is, ami egy újabb, "dupla fedelű" kommunikációs szintet teremt a regényben: az elbeszélőként aposztrofált "olvasóét". A Milota című regény olvasható kész regényként (ez a kommunikáció valós szintje: a Závada Pál nevű szerző regényét ekkor az a valós olvasó olvassa, aki kritikai megjegyzéseket tehet olvasási tapasztalatai alapján a regényről a szerzőnek), olvasható éppen íródó-elbeszélődő, reflexív emlékezésfolyamként a regény fikciójának valóságában (az olvasó a valós kommunikáció fiktív szintjén a magát visszaolvasó elbeszélő, aki legfeljebb csak magának tehet szemrehányást az elmondottakat, ahogy teszi ezt pl. Erka saját élettörténetét illetően: "ez eddig inkább a tétova, gátlásos kislány története", vagy: "elnyújtott kamaszkor" és Milota is a maga beszédmódjára reflektálván: "arra nem mindig emlékszem ám, hogy mit hagytam abba, és hol is folytassam" vagy: "Közben kikapcsoltam, mert kétszer is töröltem"), és olvasható a kész regény befejezett testamentumokként a regény fiktív valóságának imagináriusában (a második szint mindenkori elbeszélőjének alakulóban lévő szövegét nem is önmaga, de nem is a valós olvasó, hanem a "másik" olvassa: Milota Erkát, Erka Milotát, hogy egymást feltételezve, kiegészítve, helyreigazítva, mi több: a genezist újradefiniálva és újrarendezve "ismételjék" léttörténetüket).
 

Ahhoz, hogy a Milotát a maga nagyepikai vállalkozásához méltóan olvashassuk, értelmezhessük és nem utolsó sorban élvezhessük, számos előítélettől kell megszabadulnunk. Például attól, hogy az olvasó ne rögvest a Jadviga párnájához hason- lítsa, a második regényt az elsőhöz, minek során, ahogy az lenni szokott, a következő könnyebbnek találtatik az eredetinél. Vagy ha már párhuzamokat, különbségeket teszünk - egyébként joggal, hiszen erre szólít fel a könyv minden egyes jelszintje a paratextuálistól az intertextuálisig, az elbeszélői nézőpontról, a virtuális dialógusról, s egyáltalán a regény kronotoposzáról nem is beszélve -, megfontolandó lenne annak a kérdésnek a felvetése is, vajon a szociográfia, a tényirodalom fikcionális jellegének kihasználásában, kritikai irodalmiasításában mennyire járnak még a Jadviga párnája előtt is Závada mára már feledésbe merült könyvei, a Kulákprés (1986) vagy a Mielőtt elsötétül (1996). Az előítéletes olvasás Závadát kétregényes szerzőként tartja számon, s bár önmagában lehet mértékadó a Jadviga párnájának elsődlegességéről és ilyen értelemben a Milota másodrendűségéről szóló vélemény, nyitható egy tágabb horizont, melyben a Jadviga szüzséjének, kronotoposzának és profán mitologizálásának "ismétlése" azáltal emelődik meg, hogy kilép annak hermetikusságából, az egzotikusan távoliból, az etnográfiai múltból, s kettős kódolású "meséjét", ha meg is tartja az őstörténet homályos kezdőpontja és az elbeszélés végpontja közti mintegy száz évnyi távot, azt a közelmúltban fókuszálja. A Mielőtt elsötétül prózakötetében működő elbeszélői stratégiák: az egyes szám első és harmadik személy váltogatása, a kéziratok, naplók, levelek olvasása, értelmezése, az azokra történő ráírás, a nő és nyelvének reflektálhatatlanságának problémái a férfi nézőpontjából, egyáltalán a nő érzelmi szenvedéstörténete markáns szegmenseit alkotják a Milotának is. Ha a Milota igényli a Jadviga párnájának szövegdialógusát, akkor igényli a Mielőtt elsötétül elbeszélésvilágát is, hiszen korleírásának nagy részét az új regény onnan emeli át. Ádám Ilona például, a Mielőtt elsötétül egyik női alakja a Tanulmány- utak kedden, szerdán című elbeszélésben egy interjú során jön rá, milyen összefüggésrendszerben élnek a körülötte lévő figurák, akikről soha nem tudott volna meg semmit pontosabban, ha e munkainterjú le nem leplezi őket. Ugyanez az Ádám Ilona a címadó kisregényben az elbeszélőnek felolvas egy általa rögzített, általa megélt szerelmi históriát, melynek férfialakjában az elbeszélő legjobb barátját ismeri fel. S a Milota alapvető motívum- és szimbólumrendszere, a méz- és mákpergetés is innen származik: a "mákostészta, hozzá üvegben méz" A hírnöknők című elbeszélés hírnöknőinek táskájából kerül elő, s bár az elbeszélő álmában falatozni kezd, a Milota - a Jadviga párnájától függetlenül is - ennek a "hazainak" lett a tovább- álmodása.
     Az egyes szám első személyű, az elmondottakban alapvetően érintett elbeszélői módusz uralni látszik a mai magyar regényirodalom nagy részét. (Hogy a legsikeresebbeket említsem: Bartis Attila: A nyugalom, Esterházy Péter: Javított kiadás, Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka, Sándor Iván: Drága Liv.) Ennek az elbeszélői magatartásnak az a követ- kezménye, hogy a kommentátori, a reflexív vagy elbeszélői funkciók (leírások, ellipszisek, summázatok) mind a cselek- ményben közvetve érintett ágensekre hárulnak. Monologikus, több első személyű elbeszélő esetén dialogikus, polifonikus regényszerkezetek köszönnek vissza - klasszikus mintára. Csak óvatosan lehet számon kérni a beszélőkön azt, amit a szerzőn nem lehet. Amilyen egyszerű első látásra az egyes szám első személyű elbeszélés(ek) pszeudo-autobiografikus előfelté- telezettsége, legalább olyan bonyolult kommunikációs szintek és tudások bontakoznak ki belőlük. Ha azt állítjuk, hogy a nagy- dumájú Milota és a vérszegény Erka közt nem jön létre harmonikus egyensúly, sérül a regény dialogicitása, ezért is Milota a címe a regénynek, akkor egyrészt nem a nyelv által meghatározott, a nyelven keresztül életre kelt figurák néző- pontjából közelítünk a szöveghez, hanem mennyiségi szempon- tokat tartunk szem előtt: a félnótás, gazember, mégis szeretet- reméltó Milota úgymond ledumálja az önsajnálatban és hiszté- riában tetszelgő és szenvelgő Erkát. Ami látszik, sok mindent eltakar: a túlbeszélés lehet valaminek az elrejtése, lefedése, miközben a másik, önismétlő nyelv éppen elhallgatásaiban sokatmondó. Az olvasó ebben a regényben is, mint sok más mai nagyepikai alkotásban, legfeljebb csak az oda-hallgató (hin- lauschen) vagy a voyeur szerepét igényelheti. De miért - és kinek - is kellene ennél több?