Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2003. 6.sz.
 
ALFÖLDY JENŐ
 
Az űrhajózás belső kényszere
Csokits János: Egy hajótörött naplójából
 

A magyar emigráns irodalmat illetően (amely elnevezés a rendszerváltozás óta, a magyar irodalom osztatlansága jegyében a szórványmagyarság irodalmára finomodott) régóta izgat egy kérdés.
     Sokan vagyunk az országban, akik életünk folyamán hajszál híján az emigráció sorsára juthattunk volna. 1956 novembe- rében, sőt a téli hónapokban is, a minden korábbinál szigorúbb vasfüggöny leeresztéséig, számosan lehettünk, akik baráti, ismerősi és belső ösztönzések - biztonsághiány, félelem, kalandvágy, kíváncsiság vagy egyebek miatt - súlyos döntési helyzetet éltünk át: menjünk-e vagy maradjunk. Mi, akik az utóbbi megoldást választottuk, utólag sokszor elképzeljük, milyen is lehet az élet idegenben, honosíthatók-e ott a gyermekkor és az örökölt, családi és iskolai környezetünkben belénk táplált kultúra elemei, átvihetők-e a nyelvi határokon, használhatók és főként pótolhatók-e azok a szavak, amelyeket első szerelmi vallomásainkban ejtettünk ki szánkon (akkor is, ha még csak álmodoztunk erről), és elfogad-e minket az a közösség, amelybe a magyarok legújabb kori népvándorlási hulláma vetett minket. Vajon mikor és hogyan következik be az az állapot, amikor már nem magyarul gondolkozik és álmodik az ember? Hogyan s mikor kezdünk idegen akcentussal beszélni, mikor áll be az anyanyelvi amnézia? Az utóbbi bő évtizedben aztán volt alkalmam, hogy megbizonyosodjam róla: míg egy értelmesebb futballedzőnek is elég néhány külföldön töltött év ahhoz, hogy idegenszerűen ejtse a magyar szót, addig az író, a színész, a tudós, de a zeneszerző és a festőművész is képes arra, hogy hazájától távolra szakadva évtizedek múltán is példás magyarsággal beszélje nyelvünket. Elég volt néhány szót váltanom Határ Győzővel, Gömöri Györggyel, Ferdinandy Györggyel vagy Papp Tiborral, hallgatnom a tévében Szent-Györgyi Albertet, a hazatért Kis Ferencet, Páger Antalt, Szabó Sándort, hogy erről meggyőződjem. Úgy sejtem, ennek nem csupán az az oka, hogy művelt emberekről van szó, és szakmájuk erősen a gondolkodáshoz és ezáltal a nyelvhez köti őket. Különösen az íróról, költőről feltételezem, hogy érzelmi és érdekmotiváltsága is a nyelv tisztán tartására és tudatos fölfrissítésére készteti őket olvasmányokkal, filmekkel, rádióval, újabban internettel és minden lehetséges eszközzel. Az Adorno által oly szépen méltatott levelezés műfaját is ideértve, mely az értelmiségi létforma szükségszerű velejárója. Elemi létszükséglet számukra, hogy anyanyelvükkel fenntartsák a kapcsolatot - Illyés Gyula politikára utaló szavával - a "forró drótot". Különben hogy’ lenne képes Márai Amerikában is élményt adó, példás nyelven közölni gondolatait, miként tudná Határ Győző elevenen tartani költői nyelvezetében a hazai argó szelíd és vadhajtásait, hogyan írhatna Cs. Szabó László, Gömöri György vagy Ferdinandy György példamutató magyarsággal esszét, értekező prózát, novellát, verset?
     Csokits János - aki huszonegy évesen hagyta el az országot s ötven évet Nyugat-Európában élt -, válogatott verseinek fülszövegén megvallja, hogy fél évszázadon át naponta kellett szembenéznie a nyelvfelejtés veszélyével. Költőnek ez olyan, mintha a gepárd futni, a madár repülni, a hal úszni vagy kopoltyúval lélegezni felejtene el. "A negyven éves háborúban lépésről lépésre fel kellett adnom bizonyos területeket: csökkent a szókincsem" - mondja, majd elárulja, miként próbált a szükségből erényt kovácsolni. "A veszteség mégse káros, mert megfelel emberi állapotomnak, és jól illusztrálja a hosszú emigráció következményét: a lélek erózióját, a befelé terjedő sivatagot. Emlékezetem csak a számomra fontos szavakat őrizte meg, aminthogy a sivatagban is csak azt hordjuk magunkkal, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges."
     A helyzetkép már-már derűlátón hatna, ha nem a sivatagot jelölné meg nyelvi létezése helyszíneként. Más a puszta lét- fenntartás, és más a boldogulás. De a hasonlat hátterében ott sejtem Csokits János hét évvel idősebb mesterének, barátjának és műfordítóként, esszéíróként szolgált szellemi szövetségesét. Pilinszky rendezkedett be ilyen tudatosan a szegénységre. Akkor is, amikor a háború végső stációja felé haladva a katonavonatból egymás után hajigálta ki a hátizsákjában magával cipelt köny- veket, végsőül csak a Bibliát tartva meg. És akkor is, amikor pályája csúcsán úgy nyilatkozott, hogy stilisztikája a nyelvi szegénység elvén alapul, azon, hogy a lélek valóságáról és a benne tükröződő "egyetemes sebek"-ről, az emberiség világ- háborúban szerzett sebeiről s a lelki sebek újra és újra átvérzett forradásairól szólva sose öltöztesse ünneplő ruhába verseit, hanem hű maradjon az éhezők, a testben-lélekben kisemmizettek valóságához. A nyelvi szegénységben rejlő erő és hitelesség előképét pedig abban a nagynénjében fedezi föl gyerekkorára visszatekintve, aki alig tudott beszélni, az "anyanyelvet" mint az érzelmek kifejezésének eszközét mégis jórészt neki köszönhette.
     A hasonlóság, a spontán megfelelés - itt-ott némi áthallás is - nyilvánvaló. Csokits Jánosra bátorítólag hathatott európai rangú mesterének szava. Mégis mennyire másról van szó Csokitsnál, mint Pilinszkynél! Talán egy Andersen-mesével tudnám szem- léltetni a különbséget. A gazdag hercegkisasszony egyszercsak kihajigálja ablakán csipkébe, selyembe, bársonyba öltöztetett babáit, és csupán egy vedlett rongybabát szorít magához: a drága kelmékkel, a seprűs szempillákkal és a túlfinomult babaarcokkal eltelten csak valamiféle részvét, ha ugyan nem a szegénység istállómelege iránti vágy tudja megindítani érzéseit. Pilinszky a háború tanújaként a háború lelki szenvedője volt. De a pokol- járásból hazatért, és ha van szellemi honfoglalás, akkor az átvészelt és kiböjtölt évtizedek múltával új honfoglalóként talált helyére szívünkben. Az ő nyelvi szegénysége tudatos és önkén- tes lemondás számtalan nyelvi-stilisztikai lehetőségről, amit a nyelvi és kulturális környezet belétáplált. Költői képeinek kifejező ereje oly hatalmas, hogy minduntalan érezzük, mi mindent elhagyva, micsoda önfegyelemmel jutott el a végső sűrítményekig. Nem véletlen, hogy az őt méltató Vas István egy helyütt arról beszél, hogy Pilinszky epigonjai azt a "fogyaté- kosságát" utánozzák legkönnyebben, amely "a művészetben teremtő és magasrendű erővé válhat". S amikor Vas István elismeri, hogy "a kevéssel gazdálkodás csodája vele megtörtént", akárcsak "a kevés motívummal való gazdálkodás művészete", akkor joggal figyelmeztet arra, hogy ez kivételes eset, csoda, mely nem ismételhető meg a kaptafa szerint.
     Csokits Jánosból nem hiányzik az eredetiség, és isten őrizz, hogy Pilinszky külföldre szakadt utánzójának vélje valaki, amiért műfordítóként-esszéíróként Pilinszkyt választotta lelki testvé- rének. Teljesen más az alaphelyzet, mely őt ugyancsak az eszkö- zök viszonylagos (de még a költészet folytatására alkalmas) szűkösségéhez vezette, és egészen más az eredmény is, amelyet az ő nagyon is egyéni világérzékelése és stílusa mutat. A rokonság azonban nyilvánvaló.
     Amikor elárulja olvasóinak a kötet előszavában, hogy képze- lete gyerekkora óta szívesen kalandozik az égbolt csillagain, s első kedves olvasmánya James Jeans A csillagos ég titkai című remek tudománynépszerűsítő munkája volt (akárcsak Kálnoky Lászlónak, tehetem hozzá), akkor csupán valaminek az erede- téről beszél, s nem a költészetében betöltött szerepéről. Az első lökés bármi lehet, úgy, ahogy Pilinszkynél is látjuk a dadogó nagynéni hosszú-hosszú úton át stilisztikához vezető példájából. Fontosabb, hogy a Csokits-versekben a hazán és minden lehet- séges, lakható világon kívüli, csillagászati világ tárul fel. Kulcs- szavai: Nap, Hold, föld, csillag, ég, űr, fény, kő, szikla, ásvány, kristály, por, homok, hamu, hegy, sík, sivatag, pusztaság, me- der, kráter, völgy, jég, csont, gránit, kvarc, koráll, kagyló, csiga- héj, só, szik, hideg, halál, atom.
     Ez az élet előtti vagy életen túli, a mi percnyi és hangyányi létünk felől nézve kozmikus képzetegyüttes tartja igézetében és ihletettségében a költőt. Hogy az általa megidézett James Jeans könyvéből idézzek, világában csakugyan a csillagászati távlatok uralkodnak. "Amikor még nem volt ember a Földön, a csillagok már olyanok voltak, mint ma, és valószínűleg még mindig ugyanolyanok lesznek akkor is, amikor már nem lesz ember a Földön. A csillagok korához képest az egész emberiség története nem hosszabb egy szempillantásnál." - írja a csillagvilágot élvezetesen ismertető tudós. Ámde ami a népszerűsítő könyvben kíváncsiságot felcsigázó és ámulatot keltő ismeret, az a költőnek menekülés, rémület és kétségbeesés forrása. Ám lehet, hogy a legvégső vigasza is.
     Ha sok sci-fi-elem és tudományos fogalom szerepel a könyvben, akkor az nem pusztán annak köszönhető, hogy Csokits János az objektív líra új és egyéni lehetőségeit keresve alakította ki költői világát. Köszönhető klasszikusainknak is, akiknek csillaga idegenben is világított számára. Különösen romantikus költészetünk remekei rémlenek föl a versek hátterében.
     Vörösmarty Csongor és Tündéjéből könnyű fölismerni a magyar költészet egyik legmagasabb ormát, az Éj Asszonyának monológját, amikor ilyen versrészletekre bukkanok: "Se én, se te, se ő, / se fény, se levegő, / ahol már semmi nincs, / csak homály és puszta kő: / a lét elmállott morzsái közt / feszül a tér, / lüktet az idő." Vörösmarty ugyanígy az életen, időn és téren kívüli világ ürességével nézett szembe, amikor a "Sötét és semmi voltak", a "Sötét és semmi lesznek", a "kietlen, csendes, lény nem lakta Éj" ősállapotát és elkerülhetetlenül elkövetkező jövőjét fölidézte.
     Fölismerni vélem Madách Tragédiáját is, melyben Ádám a földi lét küzdelmeiben szerzett kudarcsorozata elől az űrbe menekül. A gravitáció határán eszméletét vesztve csak Lucifer akarata menti meg a végtől, mert a Sátánnak még szüksége van rá a Teremtő ellenében. Csokits János is úgy szeretne kiszakadni a földi élet reménytelenségéből, mint az űrben lebegő Ádám. Az otthon és a haza kategóriáiból kiesve a Semmi fenyeget ebben a költészetben. Ezért számomra a szülőhaza pótolhatatlanságát sugallja és sikoltja ez a líra, jobban, mintha psalmusokat, siratóénekeket zengene. Ha divatos költő akarna lenni Csokits János, úgy is tehetne, mintha a nemzetek és népek feje fölötti globalizáció propagandistája volna, akinek sikerült kilépnie a haza akoljából, és végre kívül került a hazai "provincia" fogalomkörén.
     Csakhogy ő éppen Ádám gravitáción kívüliségének kollap- szussal fenyegető rémületét tanúsítja, s nem az űrhajósok sikerein ujjongó vezércikk-lelkesedést. Így van ez akkor is, ha verseiben korántsem érhető tetten a tudományos-technikai fejlődés lebecsülése. Ezeket a verseket olyan ember írta, aki képzeletben Gagarinnal, Armstronggal együtt szemlélte százezer kilométer távolságból a Kék Bolygót, és félti is a közös embe- riséghazát, épp azért, mert látja, hogy éppúgy tönkre tehető és elpusztítható, mint a kis országok, kis nemzetek és kis kultúrák. És így van ez akkor is, ha műveinek politikai üzenete nem merül ki az egyik vagy a másik világrendszer bírálatában. "Hitler, Sztálin és Hirosima" ugyanannak a felelőtlenségnek más-más neve, ha a harmadik nem is személynév, hanem a katasztrófa színhelye: mind az eljátszható, törékeny emberiség-jövő gyászos jelképei, sötét emlékeztetői.
     Egy 1961-ből való versében láthatjuk, hogyan is szemléli a haza és a kozmikus távlatok viszonyát: "immár, hogy hazámat el ne hagyjam végképp, / idegen világból csillagokba lépnék: / delejes kötéssel röghöz kötött szivem / anyám szerint szóljon a puszta semmiben!" Anyám szerint - az anyanyelv szavaival tehát. Ebből kétféle következtetést is levonhatunk. Az egyik az, hogy a kozmosz inkább menedékkeresés a hazán kívüliségből, mint kalandvágy tárgya és terepe a világűr modern Ulisszesze számára. A másik, hogy az anyanyelv és a költészet által mégiscsak megőrizte hazáját, noha a Hazafelé címet viselő, igen szép vers indíttatása nem más, mint az anyanyelvi közösség hiánya miatti fájdalom.
     Pilinszky, akit joggal neveznek a részvét költőjének is, azt mondja egy esszéjében, hogy a nép és a haza iránti szeretet nem nyugodhat egyéb alapon, mint a részvéten. (Én azt hiszem, ez az ő burkolt vallomása az 1956-os forradalomról, amelyről élet- művében más formában sosem nyilatkozott.) Csokits Jánosnak mintha mást - vagy mást is - diktálna élettapasztalata. Az pedig úgy diktál őneki, akit hazájából fél évszázadra kirekesztettek, hogy távollétből, személyes hiányból és kifosztottságból is táp- lálkozhat a hazaszeretet. Nemcsak a mások iránti részvétből tehát, mint Pilinszkynél, ahogy nemcsak a táj, az emberek és a gyerekkori emlékek megszépítő messzeségéből eredhet, mint a naivabb költőknél.
     Ha arra a sarokba szorító kérdésre kell válaszolnom, hogy akkor hát mennyire súlyos költészet ez a minden ízében izgalmas és eredeti líra, azt kell mondanom, hogy a legfajsúlyosabbak egyike. Akkor is, ha nemcsak az aranyásói türelemmel megválasztott szavak határozzák meg természetét, hanem kiáltó csöndek és hiátusok is.
     Hosszú évtizedek óta tartó "lebegés az űrben" alakította ki látásmódját, s ehhez teremtett igazán autentikus költői forma- nyelvet. Ám amikor időlegesen fölfüggeszti ezt a kozmikusságot, és visszatér a világpolitika vagy a hazai élet konkrétumaihoz -, éppen akkor veszti el a szó költői értelmében a talajt. A nyelvi szegénység ilyenkor elég gyakran képi szegénységhez vezet, a szatíra kliséelemekkel telítődik, a látomás gyakran inkább elgondolás, mint látomás, és a szabad versben remeklő szerző a kötöttséget vállaló versek némelyikében adósa marad az olvasónak a formaélménnyel. A kosztolányiasan csengő tiszta rímek, alliterációk és a helyenként pattogó ritmusok nehezen illenek a kozmikus látomásversekbe. (Példa a "túl szép" alliterációra: "Gyémánt gyönyör gyarló tükre"; a rímre: hamut - mamut.) Igaz, Csokits János tudatosan is törekszik arra, hogy az atomkorszak abszurditását és groteszkségét nonszensz és groteszk versek kel, hangzásbeli hatásokkal jellemezze, de Weöres Les journaljának föltételezhető hatása sem menti pl. a Francia lecke ítéletét - pl.: "Pázmány Péter Budavárott / Zrínyi Miklóst koronázza, / Ferdinándra ráüzennek: / esküdjön a Zerin-házra". Amit abszurdnak szán, valójában fájón hamvába holt történelmi lehetőség: Pázmánytól korántsem állt messze a szándék, hogy Zrínyit koronához segítse (szép drámát olvas- hatunk erről Sumonyi Zoltántól, de a történelmi kutatások szerint sem egészen a hiú "mi lett volna, ha..." kérdés latolgatása ez, hanem inkább meghiúsított ábránd.) Mindezekkel nem vonok vissza semmit abból, hogy Csokits János költő neve kötelező név, márkanév. Nemcsak azért, mert formaérzéke olyan bra- vúrokra is képessé teszi, mint az érdekes "kancsal rímekkel" csendülő Változatok egy daltémára, hanem azért is, mert szabad verseiben (vagy a jambust szabadon kezelő darabjaiban) a csak-így-lehet-kimondani, vagyis a költői szükségszerűség elve szerint vállalja a választott formát. Ilyen a Később, az Arma- geddon, a Kipillantás egy holdkráterből III., IV. és V. része és még sok más, összefogott szemléletű költeménye, melyek emlé- kezetessé teszik őt mindaddig, míg lesznek magyar versolvasók.
     Verseinek egyik legizgalmasabb vonása, hogy a holdbeli tájak homok- és kősivatagával s a semmitlen űrbe tett utazásaival voltaképp nem - vagy nemcsak - a kozmikus térbe, hanem az időtlen időbe is elhatol, és nemcsak fogalmat szerez róla, hanem élményt is ad. Ennek pedig filozófiai súlya van: létünknek - azaz léten kívüliségünknek - azt a tartományát hódítja el a véges életű ember számára, amely örökös otthonunk, noha létezésünk kirekeszt belőle: a születés előtti és a halál utáni állapotról van szó, mely maga a határtalanság. A vallásokban kezdettől jelen van ez a léten kívüli birodalom, ahonnan Isten a teremtés nyersanyagát elővarázsolta, de ennek megjelenítése óhatatlan naivitással járt: a Hadészben minden ugyanolyan, mint a Földön, csupán kísértetiesebben hangzik a holtak, azaz a lelkek beszédje, már amennyiben költő, Homérosz, Vergiliusz, Dante beszélteti őket. Csokits a világon - a Munduson - kívüli világba, a Kozmoszba irányította költői képzeletének expedícióit, és élményekkel gazdagon tért vissza abba a kisded univerzumba, amelyet ezúttal a parányi és a mulandó földi világ jelöléséül nevezhetek globális nagyságrendűnek. (Vannak, akik ezt a mindent átfogó és mindenható teljesség jelzőjeként használják, pedig csak a fészekalja méretű otthon s haza helyett akarnak valami tágabbat.) Csokits űrélménye nem oly riasztó, mint ahogy a romantikusok vélték. Bár hidegebb, mint a legvadabb murmanszki tél, kietlenebb, mint a Szahara és csöndesebb, mint a Nagy vagy Csendes Óceán, azért valami jó is lehet benn, ha a fény és Isten otthonos benne. "Lakatlan kő, hever a hátam / emlékek nélkül, nélkülem / az évmilliók halott hamujában" - az örökkévalóságról eddig ez volt a fogalmam. Csokits János verseinek hatására ez sokszorosan bővült, gazdagodott. (Új Forrás Könyvek, Tatabánya)