|
ALFÖLDY
JENŐ
Az űrhajózás belső
kényszere
Csokits János: Egy
hajótörött naplójából
A magyar emigráns irodalmat illetően
(amely elnevezés a rendszerváltozás óta, a magyar irodalom osztatlansága
jegyében a szórványmagyarság irodalmára finomodott) régóta izgat
egy kérdés.
Sokan vagyunk
az országban, akik életünk folyamán hajszál híján az emigráció sorsára
juthattunk volna. 1956 novembe- rében, sőt a téli hónapokban is, a minden
korábbinál szigorúbb vasfüggöny leeresztéséig, számosan lehettünk, akik
baráti, ismerősi és belső ösztönzések - biztonsághiány, félelem, kalandvágy,
kíváncsiság vagy egyebek miatt - súlyos döntési helyzetet éltünk át: menjünk-e
vagy maradjunk. Mi, akik az utóbbi megoldást választottuk, utólag sokszor
elképzeljük, milyen is lehet az élet idegenben, honosíthatók-e ott a gyermekkor
és az örökölt, családi és iskolai környezetünkben belénk táplált kultúra
elemei, átvihetők-e a nyelvi határokon, használhatók és főként pótolhatók-e
azok a szavak, amelyeket első szerelmi vallomásainkban ejtettünk ki szánkon
(akkor is, ha még csak álmodoztunk erről), és elfogad-e minket az a közösség,
amelybe a magyarok legújabb kori népvándorlási hulláma vetett minket. Vajon
mikor és hogyan következik be az az állapot, amikor már nem magyarul gondolkozik
és álmodik az ember? Hogyan s mikor kezdünk idegen akcentussal beszélni,
mikor áll be az anyanyelvi amnézia? Az utóbbi bő évtizedben aztán volt
alkalmam, hogy megbizonyosodjam róla: míg egy értelmesebb futballedzőnek
is elég néhány külföldön töltött év ahhoz, hogy idegenszerűen ejtse a magyar
szót, addig az író, a színész, a tudós, de a zeneszerző és a festőművész
is képes arra, hogy hazájától távolra szakadva évtizedek múltán is példás
magyarsággal beszélje nyelvünket. Elég volt néhány szót váltanom Határ
Győzővel, Gömöri Györggyel, Ferdinandy Györggyel vagy Papp Tiborral, hallgatnom
a tévében Szent-Györgyi Albertet, a hazatért Kis Ferencet, Páger Antalt,
Szabó Sándort, hogy erről meggyőződjem. Úgy sejtem, ennek nem csupán az
az oka, hogy művelt emberekről van szó, és szakmájuk erősen a gondolkodáshoz
és ezáltal a nyelvhez köti őket. Különösen az íróról, költőről feltételezem,
hogy érzelmi és érdekmotiváltsága is a nyelv tisztán tartására és tudatos
fölfrissítésére készteti őket olvasmányokkal, filmekkel, rádióval, újabban
internettel és minden lehetséges eszközzel. Az Adorno által oly szépen
méltatott levelezés műfaját is ideértve, mely az értelmiségi létforma szükségszerű
velejárója. Elemi létszükséglet számukra, hogy anyanyelvükkel fenntartsák
a kapcsolatot - Illyés Gyula politikára utaló szavával - a "forró drótot".
Különben hogy’ lenne képes Márai Amerikában is élményt adó, példás nyelven
közölni gondolatait, miként tudná Határ Győző elevenen tartani költői nyelvezetében
a hazai argó szelíd és vadhajtásait, hogyan írhatna Cs. Szabó László, Gömöri
György vagy Ferdinandy György példamutató magyarsággal esszét, értekező
prózát, novellát, verset?
Csokits János
- aki huszonegy évesen hagyta el az országot s ötven évet Nyugat-Európában
élt -, válogatott verseinek fülszövegén megvallja, hogy fél évszázadon
át naponta kellett szembenéznie a nyelvfelejtés veszélyével. Költőnek ez
olyan, mintha a gepárd futni, a madár repülni, a hal úszni vagy kopoltyúval
lélegezni felejtene el. "A negyven éves háborúban lépésről lépésre fel
kellett adnom bizonyos területeket: csökkent a szókincsem" - mondja, majd
elárulja, miként próbált a szükségből erényt kovácsolni. "A veszteség mégse
káros, mert megfelel emberi állapotomnak, és jól illusztrálja a hosszú
emigráció következményét: a lélek erózióját, a befelé terjedő sivatagot.
Emlékezetem csak a számomra fontos szavakat őrizte meg, aminthogy a sivatagban
is csak azt hordjuk magunkkal, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges."
A helyzetkép
már-már derűlátón hatna, ha nem a sivatagot jelölné meg nyelvi létezése
helyszíneként. Más a puszta lét- fenntartás, és más a boldogulás. De a
hasonlat hátterében ott sejtem Csokits János hét évvel idősebb mesterének,
barátjának és műfordítóként, esszéíróként szolgált szellemi szövetségesét.
Pilinszky rendezkedett be ilyen tudatosan a szegénységre. Akkor is, amikor
a háború végső stációja felé haladva a katonavonatból egymás után hajigálta
ki a hátizsákjában magával cipelt köny- veket, végsőül csak a Bibliát tartva
meg. És akkor is, amikor pályája csúcsán úgy nyilatkozott, hogy stilisztikája
a nyelvi szegénység elvén alapul, azon, hogy a lélek valóságáról
és a benne tükröződő "egyetemes sebek"-ről, az emberiség világ- háborúban
szerzett sebeiről s a lelki sebek újra és újra átvérzett forradásairól
szólva sose öltöztesse ünneplő ruhába verseit, hanem hű maradjon az éhezők,
a testben-lélekben kisemmizettek valóságához. A nyelvi szegénységben rejlő
erő és hitelesség előképét pedig abban a nagynénjében fedezi föl gyerekkorára
visszatekintve, aki alig tudott beszélni, az "anyanyelvet" mint az érzelmek
kifejezésének eszközét mégis jórészt neki köszönhette.
A hasonlóság,
a spontán megfelelés - itt-ott némi áthallás is - nyilvánvaló. Csokits
Jánosra bátorítólag hathatott európai rangú mesterének szava. Mégis mennyire
másról van szó Csokitsnál, mint Pilinszkynél! Talán egy Andersen-mesével
tudnám szem- léltetni a különbséget. A gazdag hercegkisasszony egyszercsak
kihajigálja ablakán csipkébe, selyembe, bársonyba öltöztetett babáit, és
csupán egy vedlett rongybabát szorít magához: a drága kelmékkel, a seprűs
szempillákkal és a túlfinomult babaarcokkal eltelten csak valamiféle részvét,
ha ugyan nem a szegénység istállómelege iránti vágy tudja megindítani érzéseit.
Pilinszky a háború tanújaként a háború lelki szenvedője volt. De
a pokol- járásból hazatért, és ha van szellemi honfoglalás, akkor az átvészelt
és kiböjtölt évtizedek múltával új honfoglalóként talált helyére szívünkben.
Az ő nyelvi szegénysége tudatos és önkén- tes lemondás számtalan nyelvi-stilisztikai
lehetőségről, amit a nyelvi és kulturális környezet belétáplált. Költői
képeinek kifejező ereje oly hatalmas, hogy minduntalan érezzük, mi mindent
elhagyva, micsoda önfegyelemmel jutott el a végső sűrítményekig. Nem véletlen,
hogy az őt méltató Vas István egy helyütt arról beszél, hogy Pilinszky
epigonjai azt a "fogyaté- kosságát" utánozzák legkönnyebben, amely "a művészetben
teremtő és magasrendű erővé válhat". S amikor Vas István elismeri, hogy
"a kevéssel gazdálkodás csodája vele megtörtént", akárcsak "a kevés motívummal
való gazdálkodás művészete", akkor joggal figyelmeztet arra, hogy ez kivételes
eset, csoda, mely nem ismételhető meg a kaptafa szerint.
Csokits Jánosból
nem hiányzik az eredetiség, és isten őrizz, hogy Pilinszky külföldre szakadt
utánzójának vélje valaki, amiért műfordítóként-esszéíróként Pilinszkyt
választotta lelki testvé- rének. Teljesen más az alaphelyzet, mely őt ugyancsak
az eszkö- zök viszonylagos (de még a költészet folytatására alkalmas) szűkösségéhez
vezette, és egészen más az eredmény is, amelyet az ő nagyon is egyéni világérzékelése
és stílusa mutat. A rokonság azonban nyilvánvaló.
Amikor elárulja
olvasóinak a kötet előszavában, hogy képze- lete gyerekkora óta szívesen
kalandozik az égbolt csillagain, s első kedves olvasmánya James Jeans A
csillagos ég titkai című remek tudománynépszerűsítő munkája volt (akárcsak
Kálnoky Lászlónak, tehetem hozzá), akkor csupán valaminek az erede- téről
beszél, s nem a költészetében betöltött szerepéről. Az első lökés bármi
lehet, úgy, ahogy Pilinszkynél is látjuk a dadogó nagynéni hosszú-hosszú
úton át stilisztikához vezető példájából. Fontosabb, hogy a Csokits-versekben
a hazán és minden lehet- séges, lakható világon kívüli, csillagászati világ
tárul fel. Kulcs- szavai: Nap, Hold, föld, csillag, ég, űr, fény, kő, szikla,
ásvány, kristály, por, homok, hamu, hegy, sík, sivatag, pusztaság, me-
der, kráter, völgy, jég, csont, gránit, kvarc, koráll, kagyló, csiga- héj,
só, szik, hideg, halál, atom.
Ez az élet
előtti vagy életen túli, a mi percnyi és hangyányi létünk felől nézve kozmikus
képzetegyüttes tartja igézetében és ihletettségében a költőt. Hogy az általa
megidézett James Jeans könyvéből idézzek, világában csakugyan a csillagászati
távlatok uralkodnak. "Amikor még nem volt ember a Földön, a csillagok már
olyanok voltak, mint ma, és valószínűleg még mindig ugyanolyanok lesznek
akkor is, amikor már nem lesz ember a Földön. A csillagok korához képest
az egész emberiség története nem hosszabb egy szempillantásnál." - írja
a csillagvilágot élvezetesen ismertető tudós. Ámde ami a népszerűsítő könyvben
kíváncsiságot felcsigázó és ámulatot keltő ismeret, az a költőnek menekülés,
rémület és kétségbeesés forrása. Ám lehet, hogy a legvégső vigasza is.
Ha sok sci-fi-elem
és tudományos fogalom szerepel a könyvben, akkor az nem pusztán annak köszönhető,
hogy Csokits János az objektív líra új és egyéni lehetőségeit keresve alakította
ki költői világát. Köszönhető klasszikusainknak is, akiknek csillaga
idegenben is világított számára. Különösen romantikus költészetünk remekei
rémlenek föl a versek hátterében.
Vörösmarty
Csongor és Tündéjéből könnyű fölismerni a magyar költészet egyik
legmagasabb ormát, az Éj Asszonyának monológját, amikor ilyen versrészletekre
bukkanok: "Se én, se te, se ő, / se fény, se levegő, / ahol már semmi nincs,
/ csak homály és puszta kő: / a lét elmállott morzsái közt / feszül a tér,
/ lüktet az idő." Vörösmarty ugyanígy az életen, időn és téren kívüli világ
ürességével nézett szembe, amikor a "Sötét és semmi voltak", a "Sötét és
semmi lesznek", a "kietlen, csendes, lény nem lakta Éj" ősállapotát és
elkerülhetetlenül elkövetkező jövőjét fölidézte.
Fölismerni
vélem Madách Tragédiáját is, melyben Ádám a földi lét küzdelmeiben
szerzett kudarcsorozata elől az űrbe menekül. A gravitáció határán eszméletét
vesztve csak Lucifer akarata menti meg a végtől, mert a Sátánnak még szüksége
van rá a Teremtő ellenében. Csokits János is úgy szeretne kiszakadni a
földi élet reménytelenségéből, mint az űrben lebegő Ádám. Az otthon és
a haza kategóriáiból kiesve a Semmi fenyeget ebben a költészetben. Ezért
számomra a szülőhaza pótolhatatlanságát sugallja és sikoltja ez a líra,
jobban, mintha psalmusokat, siratóénekeket zengene. Ha divatos költő akarna
lenni Csokits János, úgy is tehetne, mintha a nemzetek és népek feje fölötti
globalizáció propagandistája volna, akinek sikerült kilépnie a haza akoljából,
és végre kívül került a hazai "provincia" fogalomkörén.
Csakhogy ő
éppen Ádám gravitáción kívüliségének kollap- szussal fenyegető rémületét
tanúsítja, s nem az űrhajósok sikerein ujjongó vezércikk-lelkesedést. Így
van ez akkor is, ha verseiben korántsem érhető tetten a tudományos-technikai
fejlődés lebecsülése. Ezeket a verseket olyan ember írta, aki képzeletben
Gagarinnal, Armstronggal együtt szemlélte százezer kilométer távolságból
a Kék Bolygót, és félti is a közös embe- riséghazát, épp azért, mert látja,
hogy éppúgy tönkre tehető és elpusztítható, mint a kis országok, kis nemzetek
és kis kultúrák. És így van ez akkor is, ha műveinek politikai üzenete
nem merül ki az egyik vagy a másik világrendszer bírálatában. "Hitler,
Sztálin és Hirosima" ugyanannak a felelőtlenségnek más-más neve, ha a harmadik
nem is személynév, hanem a katasztrófa színhelye: mind az eljátszható,
törékeny emberiség-jövő gyászos jelképei, sötét emlékeztetői.
Egy 1961-ből
való versében láthatjuk, hogyan is szemléli a haza és a kozmikus távlatok
viszonyát: "immár, hogy hazámat el ne hagyjam végképp, / idegen világból
csillagokba lépnék: / delejes kötéssel röghöz kötött szivem / anyám szerint
szóljon a puszta semmiben!" Anyám szerint - az anyanyelv szavaival tehát.
Ebből kétféle következtetést is levonhatunk. Az egyik az, hogy a kozmosz
inkább menedékkeresés a hazán kívüliségből, mint kalandvágy tárgya és terepe
a világűr modern Ulisszesze számára. A másik, hogy az anyanyelv és a költészet
által mégiscsak megőrizte hazáját, noha a Hazafelé címet viselő,
igen szép vers indíttatása nem más, mint az anyanyelvi közösség hiánya
miatti fájdalom.
Pilinszky,
akit joggal neveznek a részvét költőjének is, azt mondja egy esszéjében,
hogy a nép és a haza iránti szeretet nem nyugodhat egyéb alapon, mint a
részvéten. (Én azt hiszem, ez az ő burkolt vallomása az 1956-os forradalomról,
amelyről élet- művében más formában sosem nyilatkozott.) Csokits Jánosnak
mintha mást - vagy mást is - diktálna élettapasztalata. Az pedig úgy diktál
őneki, akit hazájából fél évszázadra kirekesztettek, hogy távollétből,
személyes hiányból és kifosztottságból is táp- lálkozhat a hazaszeretet.
Nemcsak a mások iránti részvétből tehát, mint Pilinszkynél, ahogy nemcsak
a táj, az emberek és a gyerekkori emlékek megszépítő messzeségéből eredhet,
mint a naivabb költőknél.
Ha arra a
sarokba szorító kérdésre kell válaszolnom, hogy akkor hát mennyire súlyos
költészet ez a minden ízében izgalmas és eredeti líra, azt kell mondanom,
hogy a legfajsúlyosabbak egyike. Akkor is, ha nemcsak az aranyásói türelemmel
megválasztott szavak határozzák meg természetét, hanem kiáltó csöndek és
hiátusok is.
Hosszú évtizedek
óta tartó "lebegés az űrben" alakította ki látásmódját, s ehhez teremtett
igazán autentikus költői forma- nyelvet. Ám amikor időlegesen fölfüggeszti
ezt a kozmikusságot, és visszatér a világpolitika vagy a hazai élet konkrétumaihoz
-, éppen akkor veszti el a szó költői értelmében a talajt. A nyelvi
szegénység ilyenkor elég gyakran képi szegénységhez vezet, a
szatíra kliséelemekkel telítődik, a látomás gyakran inkább elgondolás,
mint látomás, és a szabad versben remeklő szerző a kötöttséget vállaló
versek némelyikében adósa marad az olvasónak a formaélménnyel. A kosztolányiasan
csengő tiszta rímek, alliterációk és a helyenként pattogó ritmusok nehezen
illenek a kozmikus látomásversekbe. (Példa a "túl szép" alliterációra:
"Gyémánt gyönyör gyarló tükre"; a rímre: hamut - mamut.) Igaz, Csokits
János tudatosan is törekszik arra, hogy az atomkorszak abszurditását és
groteszkségét nonszensz és groteszk versek kel, hangzásbeli hatásokkal
jellemezze, de Weöres Les journaljának föltételezhető hatása sem
menti pl. a Francia lecke ítéletét - pl.: "Pázmány Péter Budavárott
/ Zrínyi Miklóst koronázza, / Ferdinándra ráüzennek: / esküdjön a Zerin-házra".
Amit abszurdnak szán, valójában fájón hamvába holt történelmi lehetőség:
Pázmánytól korántsem állt messze a szándék, hogy Zrínyit koronához segítse
(szép drámát olvas- hatunk erről Sumonyi Zoltántól, de a történelmi kutatások
szerint sem egészen a hiú "mi lett volna, ha..." kérdés latolgatása
ez, hanem inkább meghiúsított ábránd.) Mindezekkel nem vonok vissza
semmit abból, hogy Csokits János költő neve kötelező név, márkanév. Nemcsak
azért, mert formaérzéke olyan bra- vúrokra is képessé teszi, mint az érdekes
"kancsal rímekkel" csendülő Változatok egy daltémára, hanem azért
is, mert szabad verseiben (vagy a jambust szabadon kezelő darabjaiban)
a csak-így-lehet-kimondani, vagyis a költői szükségszerűség elve szerint
vállalja a választott formát. Ilyen a Később, az Arma- geddon,
a Kipillantás egy holdkráterből III., IV. és V. része és még sok
más, összefogott szemléletű költeménye, melyek emlé- kezetessé teszik őt
mindaddig, míg lesznek magyar versolvasók.
Verseinek
egyik legizgalmasabb vonása, hogy a holdbeli tájak homok- és kősivatagával
s a semmitlen űrbe tett utazásaival voltaképp nem - vagy nemcsak - a kozmikus
térbe, hanem az időtlen időbe is elhatol, és nemcsak fogalmat szerez
róla, hanem élményt is ad. Ennek pedig filozófiai súlya van: létünknek
- azaz léten kívüliségünknek - azt a tartományát hódítja el a véges életű
ember számára, amely örökös otthonunk, noha létezésünk kirekeszt belőle:
a születés előtti és a halál utáni állapotról van szó, mely maga a határtalanság.
A vallásokban kezdettől jelen van ez a léten kívüli birodalom, ahonnan
Isten a teremtés nyersanyagát elővarázsolta, de ennek megjelenítése óhatatlan
naivitással járt: a Hadészben minden ugyanolyan, mint a Földön, csupán
kísértetiesebben hangzik a holtak, azaz a lelkek beszédje, már amennyiben
költő, Homérosz, Vergiliusz, Dante beszélteti őket. Csokits a világon -
a Munduson - kívüli világba, a Kozmoszba irányította költői
képzeletének expedícióit, és élményekkel gazdagon tért vissza abba a kisded
univerzumba, amelyet ezúttal a parányi és a mulandó földi világ jelöléséül
nevezhetek globális nagyságrendűnek. (Vannak, akik ezt a mindent
átfogó és mindenható teljesség jelzőjeként használják, pedig csak
a fészekalja méretű otthon s haza helyett akarnak valami
tágabbat.) Csokits űrélménye nem oly riasztó, mint ahogy a romantikusok
vélték. Bár hidegebb, mint a legvadabb murmanszki tél, kietlenebb, mint
a Szahara és csöndesebb, mint a Nagy vagy Csendes Óceán, azért valami jó
is lehet benn, ha a fény és Isten otthonos benne. "Lakatlan
kő, hever a hátam / emlékek nélkül, nélkülem / az évmilliók halott hamujában"
- az örökkévalóságról eddig ez volt a fogalmam. Csokits János verseinek
hatására ez sokszorosan bővült, gazdagodott. (Új Forrás Könyvek, Tatabánya) |
|